Népsport, 1975. december (31. évfolyam, 283-306. szám)

1975-12-01 / 283. szám

XXXI. 283. ♦ 1975. december 1 LABDARÚGÁS Elszalasztott lehetőségek Egy hosszú versenynek mindig be­szédes a vége. Az utolsó lépések­nek író által hitelesen soha vissza nem adható drámája! Az ember akarati határán már-már átbillenő erőfeszí­tés ... A tántorgó lépések__vagy ép­pen a túlzott frisseség miatt feltörő önvád ... Hihetetlenül bőbeszédű célba érés! És ezen az sem változtat, ha nem egy ember, mondjuk egy hosszútávfutó, hanem — mint jelen esetben — egy csapatbajnokság mezőnye érkezik el a bajnoki idényének félidejéhez. Kitettek magukért: 1 az MTK-VM 3:1 arányú két vállra fekteté­sével például utólag is igazolta mind­annyiunk előtt: megérdemelt a táblázaton elfoglalt ötödik helye. Ha augusztusban azt mondta volna nekik valaki, hogy az első tíz között lesznek, megsüvegelik. Most, a mérkőzésnek már az első perceiben, az MTK-VM 1:0-ás vezetésekor is (!) érezni lehetett, hogy több van bennük, nem ad­ják fel. És valójában: miért tették volna? A játék minden mozzanatán látszott, hogy erőnlétben, állóképességben legalább olyan szinten állnak, mint az ellenfél, a követ­kezetes munka, a sok gyakorlás hatására már élvezni tudják az idény közben kiala­kult játékfelfogás előnyeit, vannak gól­veszélyes csatáraik ... Egyszóval, volt mi­ben megkapaszkodniok, bíztak ma­gukban, és egy bravúros lövésből született egyenlítés után — az ellenfél roppant ösz­­sze! Végigtapsolhatta a közönség a mér­kőzés hátralevő perceit... Majdnem hasonló körülmények között született meg Tatabányán is a bányász­­csapat diadala. Ezt az összecsapást a két edző közreműködésével az alábbiakban részletesen boncolgatjuk, itt csak annyit: kevesen hitték volna, hogy a nemzetközi csatákban is edzett piros-kékeknek 1:0-ás vezetés után igen kevés esélyük marad a pontszerzéshez! A közelmúlt és a jelen vá­logatott játékosai képtelenek voltak meg­szabadulni őrzőiktől, illetve, amikor el­vesztették a labdát, nem tudtak lépést tar­tani a helyüket állandóan változtató, szünet nélkül rohamozó hazaiakkal. És, veresége ellenére, elismerés illeti a kaposvári gárdát, amely a döntetlen mini­mális reményével vette fel a küzdelmet Kispesten. Csak védekeztek, de ezt olyan szervezetten, önfeláldozó módon, hogy 75 percen keresztül hiába játszott egy kapura a Bp. Honvéd gárdája, képtelen volt rést találni a kapu elé húzott élő falban. Nagy elismerés csendült ki Lakat Károly dr. mérkőzés utáni nyilatkozatából: „döntő fölényünk ellenére is nehezen nyertünk”, s hozzátehetjük: aki ezen az estén látta a kaposváriakat és ehhez a védőmunkához hozzá tudja képzelni azt a támadójátékot, amellyel két héttel ezelőtt például a Cse­pelnek öt gólt rúgtak, az nem csodál­kozik azon, hogy újonc létükre a nyolcadik helyen zárták az idényt. A ZTE négy gólja önmagáért beszél, s ezzel vége is az erények felsorolásának, mert a fenti kivételektől eltekintve köze­pes, vagy még annál is gyengébb teljesít­ményt nyújtott a mezőny. Az már önma­gában sokat mond, hogy csak 19 gól szü­letett, de ez is úgy, hogy hat csapat egyszer sem tudott eredményes lenni és további öt csak egyszer tudta bevenni el­lenfele hálóját. Az sem fest jó képet a csatárokról, hogy még mindig Kocsis Lajos vezeti a góllövőlistát — szerény kilenc gól­lal —, noha hetek óta a lelátóról nézi tár­sai játékát. Nagyon szerény teljesítményekkel be le­hetett kerülni a forduló válogatottjába. A második csapat balszélsője, a volt váloga­tott Nagy például 5-ös osztályzattal, mert társai­k még gyengébbek voltak ... ÜT lírát Hoztok A közönségre senki hí ül a­ liciten, sem Vethet követ. A zöld-fehér szurkolók például külön autó­buszokkal, magángépkocsikkal, vonaton és autóstoppal özönlöttek reggel óta Székes­­fehérvárra, hogy jegyet kapjanak és biz­tosítsák helyüket a kibővített lelátókon. Vidám optimizmusuk, harsogó dudáik, büszkén lengő zászlóik feltüzelték a hazaia­kat is és olyan hangpárbaj fogadta a pá­lyára lépő játékosokat, amilyenre Fehér­váron emberemlékezet óta nem volt példa. Jól is indult a találkozó, öt perc alatt mindkét kapu veszélyben forgott, de ezzel­­ mintha ellőtték volna puskaporukat a két csapat tagjai! A pálya középső har­madában pattogott labda, hiba hibát kö­vetett és az időnként kialakuló párviada­lokon, olykor kakaskodásokon kívül semmi jele nem volt a tétnek. Annak, hogy az esetleges győzelemmel a Ferencváros to­vább erősíthette volna bajnoki esélyeit, vagy a Videoton megtarthatta volna má­sodik helyét. A ferencvárosiakból hiányzott az őket általában jellemző tűz és mozgé­konyság, a Videoton mezőnyjátékából pe­dig a tudatosság. Rúgták a labdát ide-oda, erőltették a cselezést, veszekedtek egymás­sal a rossz átadások miatt , és közben nézték az órát. Egyik csapat sem sietett a szabadrúgásokkal, látszott, hogy már sze­retnének túl lenni az egészen ... A salgótarjániak is a hármas sípszóra vártak, egyre jobban kiengedve, megfeled­kezve az emberfogás kötelmeiről, sőt, a kilencvenedik percben a saját kapu védel­méről is. A kaposváriak közül öten is repül­tek Szűcs irányába, amikor úgy jött neki láb­ra a labda, hogy várható volt egy távoli lövés. Az SBTC-ből egy embernek kellett volna megzavarni Vellait, de egy sem akadt... Nehéz lehet az ilyen elmulasztott percek­ről utólag számot adni, de — egy másik mérkőzésen, a DVTK—Rába ETO találkozón Cs. Kovácsnak és Feketének — mind a kilencven perc hiányzik! Mert annyit sem futottak, mint mások bemelegítéskor, meg­adták magukat őrzőiknek: nem érdemel­tek jobbat 3-as osztályzatnál! Az idpUpcal igen, ilyenkor idény az Kiégésén. végén, nehezen birkó­zik meg az ember a hosszú verseny alatt felgyülemlett érzelmekkel. Van, akinek mindig fájt valamije és az utolsó percek­ben úgy érzi, hogy már nem lehet tovább feszíteni a húrt. Mások elhasználták a fi­zikai tartalékaikat és olyanok is akadtak, akik azt hiszik, közvetlenül „zárás előtt” már többet megengedhetnek maguknak, mint az idény derekán. Persze, összeroppanni, vagy megfeled­kezni a versenyszabályokról az utolsó síp­szóig nem szabad, mert aki megteszi, az árt a közösségnek. Ahogyan ártott például Csetényi, aki l­ 1-es állásnál addig vitatko­zott Petrivel, amíg szinte kiprovokálta a kiállítást.­ Tette ezt a 44. percben és a 45.-ben Farkas labdája már az MTK-VM hálójában volt! A szegedi Kozmát 3:0-nál, a 70. percben küldte az öltözőbe a játék­vezető, de az Ú. Dózsa csak 1 :0-ra vezetett a Békéscsaba ellen, amikor Alberti valamit mondott, vagy csinált, amit a partjelző jól hallott vagy látott, és milyen a sors: egy perc múlva már itt is fizetni kellett. Egy. 11-essel, amit még megúsztak, nem sokkal később aztán egy góllal, ami meg­pecsételte az addig lelkesen harcoló vi­déki csapat sorsát. Ritka helyzet, de ide, az idegesek közé kell sorolnunk ezúttal egy csapatot is. A Bp. Honvédot, amely­ otthonában lénye­gében egy kapura játszott — tudósítónk megállapítása szerint akár kapus nélkül is játszhatta volna ezt a találkozót —, mégis csak egyetlen gólocskát tudott összehozni az NB I újonca ellen. Volt a labda nagy helyzetben levő játékosok fején, lábán, a kaputól tíz méterre és az ötösön, de soha nem sikerült úgy istenigazából el­találni. Mintha mindenki az­zal állt volna neki, hogy „én megpróbálom, nézzétek, akarom .... szeretném jól csinálni, de­­ nem megy.. .” Szerencséjükre van egy csatáruk, Weimper, aki kevesebbet töpreng társainál. Fifprailfafe Nem volt még szó a Sze­m­araatak. gödre­i az MTK-vb-ről és a Békéscsabáról, amelyek közül a két utóbbi konkrét okot is felhozhat mentség­ként a vereségére (a kiállításokat), de mind a három csapaton látszott, pontosabban: rajtuk látszott leginkább az idényvégi fá­radtság. Szürkék voltak azok a játékosaik is, akik egyébként nagy munkabírásnak és töretlen küzdőszellemmel szokták felhívni magukra a figyelmet. Jellegtelenek és la­bilisak voltak. Ahogy az ellenfél vezetés­hez jutott, legtöbb játékosuk feladta ... Sok NB I-es labdarúgó legyintett dühö­sen az őszi idényt befejező mérkőzés után, s ha másképp nem mer, gondolatban le­gyint majd akkor is, amikor edzője szá­­monkéri tőle az elbliccelt utolsó perceket. Pedig az NB I-ben a sípszó előtti ki­egyenesedés, lazítás megengedhetetlen luxus! Helyzetük lesz még tavasszal és lő­nek gólokat is, de a most kihagyott le­hetőségek soha nem ismétlődnek meg. Ez már visszavonhatatlanul a múlté! jön előre. Azt kértem a játékos A tatabányai 3:2 tanulságai vízé szem® A legérdekesebb mérkőzést Tatabányán játszották. Itt született a legtöbb gól, for­dulatokban gazdag volt a találkozó, meglepetés is szü­letett, hiszen a hazaiak­­ki­ről legyőzték a Vasast, s rá­adásul kitűnő játékkal ör­vendeztették meg a bányász­szurkolókat. Vajon az edzők miként értékelik a látotta­kat? rr* „A frisseség hiánya béklyókat rakott a lábakra" Kérdések Illovszky Rudolfhoz (Vasas): Hogyan értékeli csapa­ta teljesítményét? Hitt-e a győzelemben 1:0 után? Mi a véleménye az el­lenfélről? Hogyan készülnek a Bar­celona ellen? Válaszok: — Sejtettem, hogy a játéko­sok nem tudják teljesen kipi­henni a barcelonai UEFA-mér­­kőzés fáradalmait, no meg az ez­zel kapcsolatos utazást. Arra azonban nem gondoltam, hogy az elfáradás ilyen nagymérvű lesz. A frisseség hiánya valóság­gal béklyókat rakott a lábakra. Lassú és pontatlan volt az összjátékunk. A síkos talajhoz egyáltalán nem tudtunk alkal­mazkodni. Támadójátékunk rendkívül mérsékelt volt, mi­ként a középpályás is. Néhá­­nyan, sajnos, nemcsak a teljesít­ményükkel okoztak bosszúságot, hanem lélektelen játékfelfogá­sukkal is. — Azt reméltem, hogy a sze­rencsés gól felrázza majd a csa­patot, s többre leszünk képe­sek. 1:0 után még volt egy óriá­si helyzetünk, ha Izsó berúgja, aligha nyert volna a Tatabánya. A szünetben mondtam is, hogy amit eddig produkáltak, az nagyon kevés, s nem elég a győzelemhez. Több akaratra, szívre, nagyobb bátorságra, har­cosságra van szükség. Mozgé­konyabb, lendületesebb csapat­játék nélkül nem boldogulunk! Már korábban megfordult a cse­re gondolata a fejemben, de et­től elálltam, mert féltem, hogy a síkos talaj miatt sérülés tör­ténik, s nem lesz kit beállíta­nom. Sajnos, a későbbi cserék sem segítettek a csapaton. — A Tatabányai Bányászt csak dicsérni tudom. Frissebbek, lel­kesebbek voltak, szünet után ren­geteget mozogtak, folyamatos volt az összjátékuk. Megérde­melték a győzelmet. Harmadik góljukat azonban számunkra bal­­szerencsés körülmények között érték el. Amikor a tatabányai Müller megkapta a labdát, a partjelző lest intett. Halász fe­lülbírálta, most nem azt vita­tom, hogy helyesen tette-e, ha­nem tényként említem. Vidáts az intésre megtorpant, s később már hiába eredt Müller után. Persze, az is igaz, hogy sípszóig kell játszani! — Mindent elkövetünk, hogy a Barcelona elleni visszavágóra a lehető legfelkészültebben lép­jen pályára a csapat. Részle­tes alapossággal kidolgozom a napi edzésprogramot, s főleg lelkileg próbálom felrázni a já­tékosokat. Olyan együttest sze­retnék pályára küldeni, amely példás harci szellem segítségé­vel, erejének megfeszítésével megkísérli a bravúrt! „A­ rugalmasan játszottuk !" Kérdések Moór Edéhez (Tata­bánya): „ Mit várt, hogyan készí­tette fel a csapatot? Mit mondott a szünet­ben? — Mi jelentette a forduló­pontot? Válaszok: — Éppúgy gyakoroltunk, mint eddig, csupán az volt a különb­ség, hogy különös gondot fordí­tottam a lelki felkészítésre, a rá­hangolásra. Naponta mondtam valamit a Vasasról, s arról, ho­gyan lehet legyőzni. Biztattam a játékosokat, hajtogattam, hogy jó erőben vannak, képesek vé­gigfutballozni a kilencven per­cet. És arról is beszéltem, hogy egy újabb győzelemmel némileg feledtetni tudjuk azt a keserves időszakot, amelyet idáig átél­tünk. Hangoztattam, hogy a Vasasból bizonyára sokat kivett a barcelonai mérkőzés. Magam­ban pedig úgy gondoltam, ha mindenki szívvel-lélekkel küzd és megismételjük az MTK-VM elleni utolsó húsz perc játé­kát, nem kapunk ki! — Közismert, hogy a Vasas négycsatáros játékot játszik, még­pedig két ékkel. Ezért választot­tam azt a megoldást, hogy a területet védő Néder elé négy hátvédet állítottam. Knapik egy sorral hátrább lépett, Gasst őrizte, Szabó pedig Izsót. A két szélsőhátvédnek az volt a fel­adata, hogy lefogja a mélység­ben kissé visszahúzódott Vasas­szélsőket, mértéktartóan menje­nek utánuk, de kicsalni ne hagy­ják magukat, csupán a labda birtokában menjenek fel. Kna­pik és Szabó is azt a feladatot k­apta, hogy időnként bátran tör, soktól, hogy önbizalommal, bát­ran játsszanak, mégpedig sokat kezdeményezve, támadó szellem­ben. A középpályásoknak lel­kükre kötöttem, hogy időn­ként csatárszerűen rohamozza­nak, s bátran törjenek be a két előretolt csatárunk által sza­badon hagyott területre. Csa­pó volt az­­ egyetlen játékos, akinek nem volt emberfogási feladata, szabad emberként ját­szott, a támadásépítéssel törő­dött, s ha elvesztettük a labdát, azt zavarta, aki a legközelebb volt hozzá. Nagy egészében mindenki megfelelt a várako­zásnak, különösen Knapik, Tóth, Arany és Csapó. — A 0:1 dacára is dicsértem a csapatot. További hasonló játékot kértem, igyekeztem be­léjük lelket verni, meggyőzni őket arról, hogy ugyanúgy ké­pesek lesznek megfordítani a mérkőzést, mint az MTK-VM el­len, mert sokkal jobban játsza­nak, mint a Vasas. " Döntő volt, hogy szünet után nagyon gyorsan egyenlí­tettünk, s ez szárnyakat adott az egész csapatnak. Ettől kezdve mindenki elhitte, hogy győzni le­het, s a nagy akarat jó összjá­­tékkal, ügyes kombinációkkal párosult. Mi diktáltuk a tempót, az 1—1—3—2-t nagyon rugalma­san játszottuk, olyannyira, hogy elmosódtak a posztok közötti ha­tárvonalak. A végén volt egy kis kapkodás, gólt is kaptunk! GD GO­­D m Mi volt a taktikai elkép­zelése? Illovszky Rudolf O­s Moór Ede NÉPSPORT . NB I ŐSZIKÉK Zalaegerszegen izgalmas' í°bV’­& ■ párharc alakult ki két fiú, a hazai Csepregi és a szegedi Hangai között, ők ketten nemrégiben már csaknem klubtársak voltak az NB XI-es Olajbányász együttesében, aztán távol kerültek egymástól. Szombaton ismét „összefutottak”, de már mint ellenfelek álltak egymással szemben a játéktéren. Hangai fogta Csepregit, az utóbbi pedig — a korábbi jó ismeretség ellenére — igyekezett ezúttal minél több­ször megszabadulni tőle. Mindketten bizonyítani akarták, hogy ki a legény a gáton, s a még-megismétlődő párharc­ból hol az egyik, hol a másik fiú került ki győztesen. Mindent beleadtak, leszámítva azt, amit néhány kissé fel­­hevült, s az otthoni biztonságot élvező szurkoló sugalma­zott. Ütköztek, becsúszkáltak egymás elé, irtózatos nagyokat estek, s határozottan oda-odaléptek a labda elé. De mind­ezt a szabályok keretei között, tiszta eszközökkel tették. „Magánszámaik” nemegyszer kaptak nyíltszíni tapsot, bi­zonyítva, hogy a közönség szereti és értékeli is a kemény, férfias, de durvaságoktól és alantas ösztönöktől mentes játékot. ^Zamhnthi alven * kellemes, télies napsütés­ozombanisiyen­ben is meghajt a h­írdíj szur­­kólók ereiben a vér az 5. percben. Ekkor ugyanis egy gyors jobb oldali támadás után Tulipán, az MTK-VM fiatal já­tékosa, annak rendje és módja szerint elhelyezett egy formás gólt a hazai kapuban. Huszonöt perc után viszont már oldódott a gól miatti korábbi hangulat a nézőtéren, ugyanis egyre inkább bele­lendültek a játékba a vasutasok. Mindebben nagy szerepet játszott a hazaiak középpályása, Kulcsár. A 36. percben Horváth Árpád a felezővonal tájáról ívelte előre a labdát, amelyet Farkas hanyattvetődve, látványosan továbbított Kulcsárhoz. A középpályást egy pillanatra üresen hagyták a kék-fehérek, és ennyi is elég volt ahhoz, hogy Kulcsár megismételje Farkas korábbi megoldását. Ő sem várta meg, hogy a labda földet érjen, hogy időt kapjanak a vendégek a közbeavatkozásra. Háttal a kapunak feldobta magát a levegőben és úgy küldte a labdát tovább. Az a léc alsó lap­járól vágódott a hálóba. Kulcsár így búcsúzott el a közönségtől ebben az évben. A Haladás pedig egy újabb szép győzelemmel. A hazafelé ballagó nézők egyöntetűen megállapították: szép volt az idei futballősz a Forint partján! Til­ib­ányán a második félidő elején az addig b­iontán­yan­ mérsékelten játszó hazai szélső, He­gyi kissé ingatag léptekkel poroszkált a kispadok elé, az oldalvonal mellé. Az orvos és a gyúró nyomban odasietett hozzá, mivel a játékosnak vérzett az orra. Míg azok a csatár kezelésével foglalatoskodtak, addig Moór Ede edző intett a mellette üldögélő Takácsnak, hogy kezdjen el me­legíteni. Takács melegített, majd ott toporgott már az oldal­vonal mellett, bebocsátásra várva. Ám időközben Hegyi észrevette, mi készül, s nyomban kérelmet nyújtott be mesteréhez, mondván: — Ede bácsi, hadd maradjak, már nincs semmi bajom. Az edző nézte a betamponozott orrú legényt, aztán bólintott. — Na jó. Menjen vissza. De szedje össze magát! Hegyi futott befelé, s azzal a lendülettel rögtön bele is kapcsolódott a következő tatabányai támadásba. Még át sem ért a saját posztjára, hanem ott, a bal oldalon nyar­galt fel és az éppen érkező beadásból gólt rúgott. Szó, ami szó, gyorsan összeszedte magát. És ekkor már nem csupán Moór Ede, de a kispadra visszaülő Takács sem neheztelt rá. Salgótarjánban V­K csak másodpercek voltak­­ hátra a játékidőből, a nézők egy része elindult hazafelé, azzal a boldog tudattal, hogy végre megszűnt a hazai döntetlensorozat. A pályán Konyha és Kovács III adogatott, mígnem Kovács III kissé elnézte a dolgot, s Konyha mögé adta a labdát. Az addig kettőjük között ingajáratot lebonyolító Ruzsinszki az elcsípett labdát hatalmas rúgással küldte vissza a másik térfélre. Ott ketten rohantak utána. A vörös hajú hazai védő, Kovács II és Gulyás. Kovács nyugodt volt, hiszen már alig volt hátra valami a játékidőből, tehát ő nem bánta volna, ha a labda elhagyja a játékteret. Ezért szépen kísérgette azt. Gulyás homlokegyenest más állásponton volt. ő azt szerette volna, ha a labda a pályán marad, mert a futball­ban még az utolsó percben is történhet valami. Különösen ha az ember tesz is érte valamit. Nos, Gulyás tett. „El­­birkózta” a labdát Kovácstól és beadta. Éppen Vellai elé, aki a hazai kaputól húsz méterre lehetett. Ott toporgott előtte néhány védő, ennek ellenére rálőtte a labdát. A lövés védhetetlen volt, a pettyes a kapufáról pattant a hálóba. Már csak a kezdésre jutott idő ... Kispesten egy kedélyes hazai szurkoló az alábbi *­ csipkelődő megjegyzéssel fogadta a vendégek veterán kapusát, amikor az elfoglalta helyét a háló előtt: — Aztán ne zavarjon a védésben, hogy a szemedbe lóg a hajad... A kissé magas homloké, de még ma is remek dolgo­kat mívelő kapuvédő rá sem hederített a mókázóra. Annál alaposabban odafigyelt a hazai lövésekre Kezdte azzal, hogy kipiszkálta a léc alól Weimper ravaszul csavart lab­dáját. A kispesti csatárt szemlátomást bosszantotta a dolog, mert később egy 18 méteres szabadrúgásnál úgy rábombáz­ta a labdát, hogy szinte látni is alig lehetett. Rapp a kapu jobb oldalán állt, előtte a sorfal, a labda a bal alsó sarok felé süvített. Már az meglepő volt, hogy egyáltalán látta, merre tart a labda. De ő el is érte. Mint a macska, úgy ugrott utána, és kinyomta. Még ártalmatlanná tett jó néhány nehéz labdát, s ekkor már senki sem viccelődött vele. Inkább csak szívta a fogát. Az eredmény ugyanis egy és negyed órás játék után sem akart változni, annak ellenére, hogy „egykapu­­zott’’ a Honvéd. Hősies harcot vívott a kaposvári csapat, az élen Rapp Imrével. Mégis a labda egyszer csak besurrant a Rákóczi hálójába. Emiatt az egy miatt is nagyon bosszús volt a kapus... Újpesten 1-­T alkalommal Tóth Jóska úgy döntött, hogy belekontárkodik a csatárok dolgába, s megindult gólt rúgni. Futott, mint a nyúl, ám látva, mi­ben sántikál, jöttek eléje a védők Jött Kerekes, de T'Hh úgy döntött, ennek ellenére nem áll meg. Átemelte a lab­dát a védő feje fölött, s azt megkerülve nyargalt tovább. Kerekes utána fordult, s még bele tudott egy picit pöc­kölni a labdába, de ez épp elég volt ahhoz, hogy Tóth előtt kiguruljon az alapvonalon túlra. S mivel nehéz volt észre­venni, hogy a csabai fiú is hozzáért a labdához, kirúgást ítélt a bíró. Emiatt nagyon felpaprikázódott az újpesti fiú, odafordult Kerekeshez és kérdőn nézett rá, mint aki tőle vár bizonyítást, ő Tóth felé bólintott, a bíró felé viszont a fejét rázta. És befelé kuncogott...

Next