Népsport, 1977. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-01 / 1. szám
XXXIII. 1. ♦ 1977. január 1 LABDARÚGÁS CIPŐ A KÉZBEN (Változatok egy témára) A JÁTÉKVEZETŐ. Nem bírtam tovább! Elegem volt! A kínok kínját álltam ki. Régen vártam ennyire a mérkőzés végét, s most megkönynyebbültem. Hála annak a magasságos... Ki gondolta volna, hogy ilyen nehéz lehet egy cipő. Azt mondják, 240 gramm. Röhögnöm kell. Több kiló, értik, több kiló. Ha ehhez hozzávesszük, hogy tízezer lépést voltam kénytelen megtenni a kilencven perc alatt, akkor ez... számoljunk csak: ha egy fél pár cipő súlya csak 100 gramm lenne, egy páré tehát 200, akkor én 2 ezer kilogrammot, azaz 2 tonnát emeltem fel a lábammal alig másfél óra alatt. Nem mond ez a teljesítmény önöknek semmit? Ugye, együttéreznek velem! Képzeljék csak el, hogy a század elején 585 grammot nyomott a futballcipő. Az volt csak igazán a béklyó, de higgyék el, alig van különbség az akkori és a mai cipő között. Egy-két gramm ide, egy-két gramm oda, mit számít. A fütyülés nem gond ahhoz a teherhez képest, amit egy futballcipő viselése jelent! Az ember reménykedik abban, hogy valamilyen módon félbeszakad a mérkőzés. De nem! Ezek a játékosok kínosan ügyelnek a rendre és a fegyelemre. De jó is lehetett régen a bíróknak! Számíthattak a közönség háborújára, a játékosok indulataira, de hol van már ez az idő?! Ma a szenvedés korszakát éljük, de azt mondják én vagyok a királyt A harisnyás király ... Mindenesetre minden rosszban van valami jó. Én például tudom, hogy hol szorít a cipő. De nem mondom meg. Találják le! Egyébiránt nyugodt vagyok. Ha irigyelnének, megnyugtathatom valamennyiüket: ,,majd belejönnek még az én cipőmbe ...” A JÁTÉKOS(OK). Mit lát eszem? A játékvezető sporttárs cipellő nélkül? Minő illetlenség szemtanúi vagyunk! Pszt, csak csendben, még meghallja gondoltaimat. Néhány pillanat, s ott az öltöző, miért hát akkor ez nagy sietség, rokon? Csak megy, lehajtott fővel a büszke magyar, s feledé a kilencven perc fáradalmait. Micsoda idők! Vajh, megróják-e az öltöző falai között emberi gyengeségeiért? Figyelmeztetni kellene, hogy roszszul cselekszik (istenem, hát ezt is megérném: én figyelmeztetném őt!), de kérdés, hogyan fogadná őszinte szándékom? Figyelmeztetném : ne tovább a vetkőzéssel! Mert mi lenne, ha a pályán mindenki vetkőzni kezdene még az áldott hármas sípszó végeztével is? A közönség nem térne haza ... Akárhogy nézem, forradalmi tett, amit ön művel, rokon, de kívánom, védelmezze őrangyala, ha ez a tett előjön a végelszámoláskor. Nincs mentség, hallom, s mi tanúk vagyunk, de a világ nagy szenvedélyére és játékára esküszünk, ha védelmére szólani kellene, beismerjük, tettének okozói mi vagyunk. Cserébe csupán azt reméljük, rokon, hogy nem feledé majd a jóindulatot, amelyet ez átkos percben tanúsítunk, miközben ön cipellő nélkül ballagott lefelé ... A CIPŐ. Sikerült! Végresikerült kitörnöm a szürkeségből. Dagadok a büszkeségtől. Mennyi időmbe és energiámba került, amíg idáig eljutottam. Milyen sziszifuszi munkának tűnt a fáradozás, s most elérkezett életem legboldogabb perce. A labda mellett ott szorongat engem is a bíró Mit szorongat? Lágyan, puhán tart, mint egy galambot, hallom, ahogy becéz, köszöni a megköszönhetetlent. Állok. .., pardon, ringatódzam a kezeljen, talán csak Gulliver részesült ilyen fogadtatásban az óriás király kezében. "Köröttem zúg a tömeg. Éltetnek! A labda biztosan megpukkad dühében, s tudom, hogy nem éli túl a szégyent. A lényeg az, hogy felvirradt a napom. Fotósok serege elé! Lássátok a csodát, mert a következő pillanatban a bíró a feje fölé emel, s úgy tart majd, mint egy serleget. Az emberek most ujjongásban törnek ki, s éz, aranycipővé változom. Megszólal a zenekar, s a tiszteletemre eljátsszék az Égy kicsiny fehér balettcipő kezdetű dalt. ♦ (A TÉNYEK: az elmúlt évi labdarúgó-bajnokság első fordulójában a Vasas— Tatabánya találkozó végén, Milicz játékvezető a képen rá ható módon (Magdics László felvétele) könynyített fáradalmain. Bal oldalt Török és Kántor figyeli a jelenetet.) . Kő András lejted!” Erre aztán a srácok elkezdtek egyenként húzni: „Kis felejtsd mit üzent a fivéred! üzent a bátyád ...! Kis hiéber, el ne felejtsd, mit üzent a bátyád...!” Nagyon dühös lettem, és kijelentettem, hogy aki még egyszer zrikál, azt fenékbe rúgom! Erre a hátsó zuhanyozóból on-hangon megszólalt valaki: Kis Kléber, el ne felejtsd mit üzent a bátyád! Orth Gyuri volt. Annyira személytelenül tartózkodott ott, hogy észre sem vettük! Demény Lajos arcán is látom, hogy régen szeretne valamit elmondani: — Ed a BTC-ből kerültem az MTK-ba balösszekötőnek, majd balszállőnak. Nemsokára csehszlovákiai túrára utaztunk. Mire hazajöttünk, a Hungária úti pályát ellepte a hó. Mit tehettünk? Lapátokat kértünk és elkezdtük takarítani a havat, először a futópályáról, majd mindenhonnan. Gyuri olyan lelkesen dolgozott, mintha hosszú koplalás után jutott volna egy kis munkához. Ez 1922-ben történt, amikor már a fénykorát élte. Egyébként 1934-ben az olasz Aquila-ban voltam edző, de hazajöttem elvégezni a TF- et. Gyuri Messinában trénereskedett, s eljött engem felváltani. Hozta új feleségét is, Furman Károly, a „Csuszti”, az FTC egykori kitűnő válogatott jobbfedezete — aki főleg jó helyezkedéséről, sportszerűségéről volt híres és csúsztatott paszszolásaiért kapta becenevét — ebben a pillanatban érkezik lihegve, mintha valamiről lekésne. — Sokszor játszott Orth ellen? — Hát... volt elég MTK— FTC rangadó. — Mi történt azon a bizonyos... Közbevág. — Amikor 11:2-re kikaptunk? Semmi. Nem volt reális eredmény, ezt ők is elismerték. Hiányzott több jó játékosunk, teljesen felforgatták az összeállításunkat. Orth persze egy komplett FTC ellen is azt csinált, amit akart. Váratlan megoldásai még a legjobb szakembereket is meglepték. És majdig feszel látszott, kérem. Egyébként kellemes ember, jó barát volt. Nagyarányú vereségünk után például vigasztalni kezdett. Soha nem volt cinikus. Lebecsülni az ellenfelet? Nála olyan nem létezett! — Sokat voltak együtt külföldön is. — Igen, egyszer például Milánóban játszottunk. A válogatott ezután tovább utazott Spanyolországba. Orth nem ment velük, mert kissé rosszul érezte magát és én is jöttem haza, mert a munkahelyemen lejárt a szabadságom. — És a válogatottal sem engedték el? — Miért csodálkozik ezen? Még sokáig beszélgettünk, majd megígérik, hogy küldenek régi képeket a cikksorozathoz. Én pedig szavamat adom, hogy vigyázok rá, épségben visszakapják. Bejövök a szerkesztőségbe. Hertzka Pál, az egykori kitűnő játékvezető vár rám. — A múltkor arra kért, hogy keressek valami Orthtal kapcsolatos emléket. Nem volt nehéz találnom... Én vezettem azt az MTK—NSC mérkőzést, amikor Gyuri egy összecsapásnál eltörte Rinck lábát. — Rudas Feri édesapjáról van szó? — Igen, s ebben talán az is érdekes, , hogy jó néhány év múlva ő is hasonló, súlyos sérülést szenvedett a saját kapusával való szerencsétlen öszszeütközésben. Szóval, Orth nagyon szívére vette a dolgot. Ha látta volna a megdöbbenést az arcán, borzasztóan megijedt. Persze, nem tehetett róla. Az összeütközésben semmi szándékosságot nem láttam, játékvezetői labdával folytattam a mérkőzést. Gyurit azonban anynyira megzavarta az epizód, hogy a játéka teljesen passzív lett, már csal sajnálkozni tudott. Egyébként soha nem vitatkozott a bíróval. Soha nem reklamált és nem korholta a társait. Ha a játék folyamán a földre került, azonnal felugrott, nem siránkozott, nem voltak színészi alakításai, hanem azt nézte, hol a labda, hogyan kapcsolódhat be ismét a küzdelembe. A játékvezetőnek könnyű dolga volt, mert ragyogó játékán kívül más nem is tűnt fel vele kapcsolatban. Joggal viselte az ideális futballista jelzőt. Nagyobb tudású játékost azóta sem ismert a sportvilág, hiszen minden posztonképes volt kiemelkedő teljesítményre és a magánéletben is kifogástalanul viselkedett. Nagy József, a kitűnő szakember — lapunk főmunkatársa — hallja a nyilatkozatot és az ő szokott udvariasságával megszólal: — Ha megengeded, én is elmesélek valamit. 1939-ben Bécsben rendezték a Főiskolai Világbajnokságot. A magyar csapat edzője voltam és az olaszok már 2 -0-ra vezettek ellenünk. A félidőben berohant az öltözőbe egy kieső lompos járású, magas férfi. Gyerekek, mondta, tessék jobban játszani, ti magyarok vagytok! Egyáltalán tudjátok, hogyan kell küzdeni a címeres mezben?! Orth annyira drukkolt nekünk, hogy egészenfelizgatta magát. Nyugodtan írd le: a magyar labdarúgás mindenkori legjobbja volt! Sőt, világviszonylatban is egyedülálló klasszisnak ismerték el! Hámori Tibor (Folytatjuk) Ö, ezek az ünnepek, ez a nyüzsgés, melyben könnyű elvegyülni, együtt mosolyogni és izgulni százakkal, ezrekkel! Karácsony, szilveszter és újév. A szeretetet ünnepük, meg a vidámságot, hittel bízva valami szebben, jobban, emberségesebben. Amikor az EMKE-aluljáró nem a focisták nevétől hangos, amikor izgatott és kipirult emberek nem a legutóbbi bajnoki, forduló eredményeit vitatják, hanem az előszilveszter mámorával mosolyognak, keringenek, nyüzsögnek és lökdösődnek. Mikor is volt? Igen, igen .. . 1972 áprilisában! Épp így tarkállott itt a tömeg, épp ilyen kékes cigarettafüstoszlop húzott a mennyezet felé, s amint az első köteg Népsport megérkezett az újságárusokhoz, felbomlott mindenfajta rend. Még szinte képlékeny volt a nyomdafesték a szalagcímen: „Hengerért az FTC Újpesten”. Egy csoport közepén valaki hangosan olvasta: „a jó teljesítményt nyújtók közül is kiemelkedett Páncsics” ... Tízest kapott !... Megrázom a fejem, hogy viszszaröpüljek a múltból. — Adna egy kis tüzet, uram?! Jó negyvenes férfi hajol felém. Bal kezében üvegekkel telt szatyor. — Szilveszteri tankolás? Kacsint ügyetlenül: — A haverok torka nagyfogyasztású ! Lépne tovább, de utánaszólok: — Szereti a focit? — Naná!— És arra emlékszik-e, hogy ki kapott először a Népsporttól 10-es osztályzatot? Már bánom a kérdést. Arcáról lehervad a mosoly, zavartan rágja cigarettáját: — Pedig harminc éve járok Fradi-meccsre... Dörmög. Csóválja a fejét. Aztán elsodor bennünket egymás mellől egy termetes asszonyság és most én dünnyögök félhangosan: „Sic transit gloria mundi”... így múlik el a világ dicsősége ...★ — Te emlékszel-e, Midós? — Persze. A hang hűvös. Csak dióbarna szemében villan valami. Valóban csak villanás. Utána a korábbi dióbarna nyugalom. Rezzenéstelen farkasszemnézés. — Mire? — Arra ... Mindenre ... Akkor nekem nagyon jól kellett játszanom a Megyeri úton. Előtte alakult úgy az életem, hogy szívesen átmentem volna az Újpesti Dózsához. Tudod, szűkebb körben még ma is felemlegetik. Mások anyagi előnyöket emlegetnek, pedig az erkölcsiek miatt mentem volna. — Bizonyítani akartál azon a mérkőzésen ? — Igen. És még valami. Én mindig szerettem az Újpesti Dózsa ellen szerepelni. Mindig szerettem jó csapatok ellen játszani! Általában nem az élet könynyebbik oldalát kerestem. Futballban sem. A nehéz mérkőzéseken, úgy éreztem, megmutathatom, hogy mit tudok ... És akkoriban a magyar mezőny kiemelkedően legjobb csapata a Dózsa volt. Igaz, ma is az. — Akkor kaptad a Népsport történetének első 10-es osztályzatát. — Szerencsém is volt. Olyan dolgok bejöttek, amiket egyébként nem szabad egy középhátvédnek, az „utolsó embernek” megkockáztatni. Két-három csatár között is cseleztem. Bár a tudatomig nem jutott el, de minden porcikámban éreztem, hogy nem hibázom. — Csak egyszer .. . — Igen .. . Előre törtem a saját tizenhatosunktól. Végigcseleztem magamat a pályán és a Dózsa tizenhatosánál már csak egyetlen ellenfél volt előttem ... Ha őt is kicselezem, talán még gólt is rúgok... Azt a cselt azonban már nem mertem megcsinálni. Lágyabb most valahogy körülöttünk minden. A villany sárga fénye, a bútorok körvonalai. A tekintet. A hang. Az emlékek olykor különösen lággyá tudják varázsolni a világot. Lassacskán nyolc éve lesz, hogy először jártam Páncsicséknál. A rácsos kiságyban — akkor — göndörfürta apróság szuszogott hasonfekve. A tizenhat hónapos Dusán. Novemberben meg már Diana is elmúlt hároméves. Akkor Páncsics Remarque és Hemingway szerelmese volt. Most a polgári jogról beszél. Akkor még ezt mondta: „Ha szétnézett nálunk, láthatta, hogy ami zöldfehér lehet, az zöld-fehér”. Ma este Mártán — a feleségén — piros-fehér csíkos ruha van. Épp a szobába lép.. • — Márta! Maga mindig Miklós színeit hordja? A Fradiban zöld-fehér, a Honvédban pirosfehér ? — A külsőségek is fontosak. Nem?! Aztán elneveti magát: — Nem jó a véletlenekből kiindulni ! — De akkor a zöld-fehér nem véletlen volt! — A világ változott. — És a zöld-fehér érzelmek elmaradtak ?— Egy asszony érzelmei olykor jobban kirajzolódnak. Néhány pillanattal ezelőtt még az évődés ropta könnyű táncát köztünk és lám, továillant. Márta szeme gyanúsan csillan. — Tudja, legjobb barátaink azóta Honvéd-szurkolóvá változtak ... Nagyritkán, ha elengedjük magunkat, azért mi, újdonsült, piros-fehér szívűek is rekedtségig énekeljük a Fradiindulót... Az utolsó szavakat szinte, suttogva mondja, aztán csend szakad ránk, amit képtelenek vagyunk megbontani. Igen, igen . . . Ez a harmincharmadik éves, nagy csontú, nyílt tekintetű férfi a Ferencvárosban kezdte a labdarúgást 1961 -ben. Fradistaként ,lett 37-szeres válogatott, olimpiai bajnok, olimpiai ezüstérmes. Akkor vállalta a nagy múltú egyesület csapatának az öszszefogását, amikor majdnem széthullott a gárda. Akkor vált a magyar válogatott oszlopává, amikor csaknem szétzüllött a csapat. Akkor hirdette a sok edzés, a sok munka igéjét, amikor az szinte bűnnel számított. Akkor volt nyílt beszédű, amikor mások szerint hallgatni volt érdem. És amikor mennie kellett a Ferencvárosból — hiszen kár lenne bármit is magyarázni, mennie kellett —, emelt fővel ment, mert szeretett volna bizonyítani. Különös játéka a sorsnak, hogy ez számára a Bp. Honvédban csak elvétve adatott meg. Ő, akit mindig is a nagy feladatok tudtak igazán ösztönözni, az „aprómunka” osztályosa lett. Igaz, 1976. december 11-én jogi doktorrá avatták feleségével együtt, de a labdát pótolni a tanulás sem tudta. És Miklós még csak 33 éves. Tartja a versenysúlyát. A nyáron két falat dinnyét is úgy kellett belebeszélni. Manapság bizonyos napokon csak kefiren él, alig folyadékkal, s amikor koccintani akartam vele a jogi diplomára, gyűszűnyi bort töltött magának a pohárba. — Csinálnál-e valamit másképp? Erőszakkal rántom ki magamat a meditációból, a csöndből és amikor Páncsics Miklós válaszolni kezd, úgy tűnik, nagyon a mélyből jön a válasz. — Ha az ember előre tudná a sorsát, biztos, hogy igyekezne másképp dönteni... Ha tudom azt, hogy a Ferencvárosban azt róják fel nekem, amit az életelemem: a munkát,, a feladatok pontos végrehajtását... Ha tudom, hogy ezért a „menni kell” árat fizetem ... Akkor inkább kivártam volna annak idején a két évet és talán még ma is én lennék az Újpesti Dózsa középhátvédje ... De hát soha nem hittem volna, hogy egyszer négy évet fizetek azért, mert akkor kettőt nem áldoztam, hisz gyakorlatilag négy esztendeje nem kapok játéklehetőséget. Ha pedig a bizalmat nem érzem, akkor mintha ólombilincs szorítaná a bokámat. — Feladtad? — A legmagasabb szinthez miért ne lenne jogom? — Tehát megpróbálod? — Próbálom? A Honvédban közölték velem, hogy az első csapatban, függetlenül a teljesítményemtől, nem tartanak rám igényt. .. Igaz az is, hogy a doktorátus előtt két hónapon át, felmentést kaptam az edzéseim látogatása alól... A diplomám megvan, adott a biztonságom . . A mondat befejezetlen marad, szeme a zsúfolt könyvespolcokat pásztázza, aztán a tőle szokatlan szárazsággal — mondja. — Napjaink divatja az „öreg" játékosok leépítése, a tehetetlenség pedig az ember legvígasztalanabb érzése. Amikor tudod, hogy van még erőd segíteni, tenni valamit, de falba ütközöl .. . Az utolsó szavak már újra izzanak.★ A decemberi éjszaka hidegével hűtöm a fejem. Talpam alatt meg-megreccsen a járda jéghártyája. Néhányan elbotorkálnak mellettem motyogva, vagy dudorászva. Az EMKE-aluljáróban most is vannak. Mindig vannak. Olyan csodapontja ez Budapestnek, ahová mindig betéved valaki, sokszor csak azért, hogy egyedül ne legyen. Érezze maga körül a társakat, tudja maga körül a másik embert. Milyen is volt azon az áprilisi éjszakáétól? ..Az EMKE-aluljáróban többszáz ember várta a lapot, mindenekelőtt az osztályzatokra kíváncsian. És amikor megkapták az első példányokat, ott a föld alatt, háromszoros éljent kiáltottak Páncsics Miklósra. Meg is érdemli az ünneplést, mert nagyon nehéz helyzetből küzdötte föl magát. Úgy kezdte az idényt, hogy az orvos nemigen engedte labdába fejelni. Féltenie kellett megoperált arccsontját. Sérülése miatt a felkészülés szempontjából legértékesebb időt kórházban, ágyban, aztán kényszerű sétával töltötte. Ezen a mérkőzésen pedig a többszörös bajnok otthonában, lényegében a válogatott csatársorával szemben, úgy bizonyul átjátszhatatlan, utolsó vonalbeli védőnek, hogy miatta elvétve sem szólalt meg a játékvezetői síp. A nehéz helyzetekben is a legtisztább megoldásokkal szerelt, mert gyorsabb volt, mint az ellenfelek, labda nélkül többet mozgott, előre elfoglalta azokat a pozíciókat, ahonnan az ellenfél kapuratöréssel kísérletezhetett. Ennél többet, a söprögető posztján, játékostól elvárni nem lehet.” — Így múlna el a világ dicsősége? Már jómagam is félhangosan dünnyögök, s megrezzenek, amikor valaki átölel borgőzösen, az arcomba lehelve: — Te is becsiccsantottál, pajtikám?! A részegek vigyorával néz rám és imbolyog. — Tudod te, ki az a Páncsics Miklós? Rekedt a hangom, ő meg hátrébb lép, vizsgálgat. — Nem te vagy, pajtikám . . . Biztos nem te vagy . .. Csóválja a fejét a mámorosok nehézkességével. — Nem te vagy, ne hülyéskedj! Az alszik ilyenkor! — Ezt meg honnan tudod? — Részeg vagy, pajtikám .. . Azt mindenki tudja, hogy Páncsics alszik ilyenkor... Az futballista, pajtikám és nem olyan, mint a__ Már legalább öten-hatan álldogálunk az aluljáró közepén. Nemsokára éjfél. Elkezdhetjük megváltani a futballvilágot. Rózsa András NÉPSPORT 3