Népsport, 1977. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1977-01-29 / 24. szám

XXXIII. 24. ♦ 1977. Január 29. LABDARÚGÁS Pacsán kopogtat a jövő­­­ Hinni kell benne A szikra kipattant tűzek lángjai már bevilágítják egész Zala me­gyét. Azért, hogy a tűz továbbterjedjen, még egyszer beszélnünk kell a pacsai kez­deményezésről. Kinek az ötlete volt? Már nehéz meg­állapítani, mert mindenki másra hivat­kozik és ez eleve dicséretre méltó. De nem is ez a fontos,, hanem az, hogy a Mitanello mintájára Magyarországon is megalakult az első labdarúgó-iskola. Ter­mészetesen nem lehet összehasonlítani a milliomos olasz klub létesítményével, hi­szen annál sokkal szerényebb, de a lényeg ugyanaz: már az iskoláskorban elkezdik nevelni a labdarúgó-palántákat­­ az egye­sületnek. Az általános iskola keretébe épí­tették a labdarúgó-iskolát ie, ami azt je­lenti, hogy a gyerekek ugyanúgy tanul­nak, mint a többiek, de a tanítás előtt és után már a labdarúgás a kenyerük, így tehát nemcsak futballistákat nevel­nek Pacsán, hanem embert is. A bizonyít­vány legalább annyira fontos, mint a jó alapozás, a technikai és a taktikai felké­szültség. A pacsai labdarúgó-iskola és kollégium immár kétéves és ennyi idő elég ahhoz, hogy következtetéseket vonjunk le műkö­désének tapasztalataiból. Mivel szeretnénk, hogy mások ne próbál­kozzanak hasonló kezdeményezéssel, első­ , sorban nézzük meg, hogyan csinálták a­­ zalaegerszegiek. A megyeszékhelyen már , hosszabb ideje működött városi sportisko­­­­la. Ennek labdarúgó-szakosztályát néhány évvel ezelőtt átvette a ZTE. Lehet, hogy véletlen, mindenesetre jó, hogy a sport­iskola egyik igazgatója Molnár József volt,­­ aki ma a megyei sporthivatal elnöke, majd örökébe az a Zámbó Gyula lépett,­­ aki ma a ZTE elnökségének tagja, így a zalaegerszegi labdarúgó-utánpótlás eleve „kézben” volt és ki is nőtt belőle néhány olyan játékos, aki ma is az NB I-es csapat tagja. De a környék kevésbé képviseltette magát, mint ahogyan az kívá­natos lett volna. Ez a tény késztette elsősorban a zala­egerszegieket arra, hogy intézményesen oldják meg NB I-es csapatuk utánpótlásá­nak problémáit, méghozzá úgy, hogy ma­ga az általános iskola eleve legyen a sport­ja és kollégium ne létesülhessen, hogy a megye összes községéből egy helyre gyűjt­­hessék a tehetséges labdarúgó-palántákat. Iskolára és kollégiumra természetesen pénz nem volt. Körül kellett nézni a közel­ben, hol adódnak lehetőségek? Aki keres, talál. Valamelyik szemfüles zalaegerszegi sportvezető megtudta, hogy Pacsán megszűnőben van a gimnázium (az idén végez az utolsó osztály) és a gimná­zium épületének szomszédságában áll a régi járási tanács emeletes épülete, amely­nek földszintjén az óvoda működik, az emeletén pedig padagóguslakások vannak. Most már „csak” annyit kellett elintézni, hogy az 1963-ban épült gimnázium modern épületét „visszaminősítsék” általános isko­lának és odaadják a sportolóknak, továbbá, hogy az emeleten lakó pedagógusoknak másutt biztosítsanak — természetesen kor­szerűbb —­ lakást. Túlságosan nagynak triszkr el lehet képzelni, hogy hány minisztériummal és felettes hatósággal kellett tárgyalni, de a zalaegerszegiek nem rettentek vissza az eléjük tornyosuló adminisztratív akadályok­tól. Ott állt mögöttük Újvári Sándor, a megyei tanács elnöke, aki már nemegyszer bizonyította be, mennyire szereti a labda­rúgást, és mennyire tisztában van azzal, hogy a ZTE szereplése nem egyszerűen­­ sportkérdés, hanem az egész város, me­gye ügye. Le a kalappal a zalaegerszegiek előtt! Megkapták a gimnáziumot és a régi ta­nácsi épület első emeletét kollégiumnak. A pedagógusok pedig a megfelelő új lakást. Az ország első labdarúgó általános iskolája és kollégiuma berendezkedett Pacsán. Eh­hez, persze, még az se kellett, hogy meg­felelő pálya és öltöző álljon rendelkezé­sükre. Erről a községi tanács gondoskodott, miután nemcsak labdarúgópályát sikerült összehoznia, hanem korszerű öltözőépületet is. Az iskolában pedig az egyik tantermet tornateremmé alakították és tökéletesen felszerelték. A terem kicsi és az iskola udvarán megépített kézilabdapálya szintén nem oldja meg a gondokat, hogy a kollé­gium zsúfoltságáról ne is beszéljünk. De a munkát meg lehetett kezdeni és ez volt a legfontosabb. A második lépés nem kevésbé jelentős: meg kellett szervezni az oktatógárdát. A zalaegerszegieknek megint szerencséjük volt, mert a megszűnőben levő gimnázium tanári karát majdnem maradéktalanul si­került ott tartaniuk. És ennek jelentőségét felesleges hangsúlyozni, különösen akkor, ha tekintetbe vesszük, hogy az elmúlt két esztendő alatt még a matematikatanár is tökéletesen a foci oldalára állt. Annyira, hogy Pacsán épül a háza, tehát biztos, hogy nem megy el. Sikerült jó labdarúgó­szakembereket ie­szerezniök, elsősorban Csordás József személyében, aki a nyolca­dikosokkal foglalkozik, de hasonlóképpen minden szakmai kritikát kiáll Csilits An­tal és Szakáll Zoltán tanár is, aki a hato­­dikosokkal, illetve a hetedikesekkel fog­lalkozik. Az iskola többi tanára és vala­mennyi kollégiumi felügyelő­­tanár szintén nemcsak szereti, hanem érti is a labda­rúgást. A két legfontosabb feltételt tehát sike­rült megteremteniök. Az első még megle­hetősen ideiglenes, de ezen forinttal lehet és kell is segíteni. A második minden kri­tikát kibír, mert még nem is említettük például Mészáros Ferenc igazgatót, aki ál­landóan fényképezi, filmezi is őket. A fil­met levetítik, az egyes kritikus jelenete­ket visszajátsszák és megbeszélik. A harmadik alapkövetelmény a megfe­lelő szakmai munka. Ebben a tekintben egyáltalán nem akartak újítani, átvették az egységes követelményrendszer serdülők­re vonatkozó előírásait és azok szerint dol­goznak. Szigorúan ellenőrzik a gyerekek fejlődését, az előírt időközökben elvégzik a teszteket, igyekeznek mindenféleképpen a legmodernebb módszer szerint dolgozni. Ezt egyébként most már a gyerekek is megkövetelik tőlük, miután megszülettek az első eredmények, amelyekre majd ké­sőbb térünk ki. Nem megy azonban minden úgy, aho­gyan kellene. Már említettük, hogy az is­kola tornaterme nagyon kicsi, legfeljebb egy osztály fér el benne, holott három van. Ezért tornatermet bérelnek Nagykaporno­­kon és minden héten egyszer beviszik a fiúkat Zalaegerszegre, a ZTE szép, új csarnokába is. Mindez szépen hangzik, a valóság azonban korántsem ilyen eszmé­nyi. Három eset lehetséges ugyanis: vagy nem érkezik meg az autóbusz, vagy ké­sik, illetve elromlik és emiatt a gyerekek is késnek, vagy minden „stimmel.” Ez az utóbbi eset ,, főleg az autóbusz, nagyon sokba kerül és elég kevés van belőle. Magam is tanúja voltam az első két esetnek. Egyszer nem jött meg az autóbusz és így a nagykapor­­noki tornatermi alapozás helyett a pacsai hóval borított pályán futóedzést kellett tartani. Másodszor elromlott az autóbusz, félórás késéssel érkeztek a gyerekek Nagy­­kapornokra és így egy óra helyett fél órát edzhettek a teremben, mert azt is minden másodpercre betáblázzák. Teljesen érthető, hogy a nevelők, az igazgatóval az élükön, méltatlankodnak, hiszen mindenki tőlük várja a csodát és az senkit sem érdekel, hogy kicsi-e a te­rem, vagy nagy, megérkezett-e az autó­busz, vagy sem. Az emberek az új Miha­­leczet várják a pacsai iskolából és nincse­nek tekintettel semmiféle problémára. Ért­hető. Ezt már tudják a tanárok is és — noha nem szűnnek meg hangoztatni a mostoha körülményeket — úgy igyekeznek, hogy sérülés és a gyerekek egészségének a ve­szélyeztetése nélkül, mégis produkáljanak valamit. Erre hivatalos bizonyíték is van. Elég kézbe venni a tesztlapokat. A nevelők az előírt időpontokban elvégeztetik a gyere­kekkel a „kötelező gyakorlatokat.” Maguk mérik a teljesítményt, így mondhatnánk, hogy kicsit „haza” mérnek. Ám a pacsaiak tavaly júliusban Tatán is voltak és ott más szakemberek mérték az időket és a méte­reket. Érdemes összehasonlítani a tavaly április 8-án Pacsán, majd július 23-án Ta­tán jegyzőkönyvbe vett teljesítményeket. Az első meglepő észrevétel, hogy akadt olyan fiú, aki három hónap alatt négy cen­tit nőtt, mint például Kálmán Menyhért. De a legtöbb legalább kettővel jutott közelebb a felhőkhöz és alig néhány akad, aki sem­mit sem nőtt. Ami pedig a teljesítményeket illeti, néz­zünk néhány példát. Menczigár István: 30 m futás. Pacsán, áprilisban 5.2, Tatán, júliusban 4.8. 60 m futás, 8.8 — 8.5. Hely­ből hármasugrás 550 — 560. 12 perces futás 3000 — 3200. Szabó Tamás: 4.6 — 4.7, 8.6 — 8.3, 650 — 750, 3050 — 3300. Kálmán Meny­hért: 5 — 5.1, 9.4 — 9.4, 580 — 580, 2900 — 3200. Monok József: 4.8 — 4.2, 8.2 — 7.3, 640 — 700, 3300 — 3400. Vígh László: 5.2 — 4.8. 9 — 9, 550 — 620, 3000 — 3150. Kuzma Imre: 4.6 — 4.4, 8.2 — 7.8, 670 — 710, 3000 — 3200. Halász István: 4.6 — 4.1, 7.8 — 7.8, 640 — 700, 3150­­— 3200. Molnár József: 5.3 — 4.9, 9.2 — 9.2, 580 — 590, 2700 — 3000. Benczei Ervin: 5.4 — 5.0, 9.4 — 9.1, 560 — 550, 3000 — 3200. Orbán Jenő: 4.8 — 4.6, 7.8 — 7.8, 690 — 730, 3300 — 3500. Ha­rangozó Kálmán: 5.0 — 4.6, 8.8 — 8.3, 630 — 720, 3250 — 3300. Kelle Sándor: 5.2 — 5.0, 9.2 — 8.8, 660 — 680, 3000 — 3100. Tóth József: 5.0 — 4.8. 9 — 9, 660 — 700, 3130 — 3200. Balandic László: 5.3 — 4.8, 9.4 — 9.1, 610 — 620, 3000 — 3200. Gergina Gyula: 5.0 — 4.9, 9.6 — 9.0, 540 — 640, 2800 — 3100. Gombos Sándor: 4.8 — 4.6, 8.2 — 8.2, 640 — 660, 3000 — 3200. Béres Sándor: 5.4 — 5.1, 9.2 — 9.0, 560 — 600, 3000 — 3200. Külön meg kell jegyezni, hogy Tatán hét másik úttörőcsapat is részt vett ezen az ellenőrzésen, különféle megyékből és vala­mennyi fiú között a kis Halász eredményei bizonyultak a legjobbnak. Ő volt tehát az abszolút első. * A többiek eredménye A többiek eredménye­it hogy Csordásék nem dolgoztak hiába és a fej­lődés a nem teljesen eszményi körülmé­nyek ellenére is elvitathatatlan. Pacsai tartózkodásom hete alatt állan­dóan azt hallottam, hogy nem volna sza­bad még hírverést csinálni ennek az isko­lának, hiszen eddig nem tett le a magyar labdarúgás asztalára semmit. Mondták, hogy várjuk meg, amíg megérik az első NB I-es játékos. Ez a szerénységgel ve­gyes óvatosság érthető. De semmiféle­kép­­pen sem indokolt. Csak a fent idézett tesztek példája bizonyítja, hogy a ZTE pacsai sportkombinátjában, a „pacsai Mi­­lanellóban” jól dolgoznak. Érthető, hogy a kis Halászból nem lesz jövőre NB I-es já­tékos, hiszen most 15 éves. Már Zalaeger­szegen van, de még mindig kölyöksorban, így legalább három évet várni kell arra, hogy „kirobbanjon.” Az viszont elvitat­hatatlan, hogy jó alapot kapott és erre az alapra már bízvást építhetnek a ZTE szak­emberei. •Az alap még jobb lesz, ha majd felépül Pacsán a 24x12 méteres tornaterem, és nem kell autóbuszoktól vagy időjárástól függő­vé tenni az edzéseket. Már megírtuk, hogy a pacsai tanácselnök ennek az­ évnek az őszére ígérte a terem felavatását. Remél­jük, módjában lesz megtartani az ígére­tét, hiszen a megyei tanács, a megyei sporthivatal és az egész Zala megye ott áll a háta mögött. Lehet, hogy a reggeli nem elég változa­tos, mert arról panaszkodtak a srácok, hogy mindig ugyanazt kapják. Lehet, hogy hóban és fagyban nem lehet ugyanolyan értékű edzést végezni, mint fűtött és jól szellőzte­tett teremben. Lehet, hogy nem a leg­jobb „anyag” került a pacsai sportkollé­giumba, mert a testnevelő tanárok egy ré­sze volt annyi­ lokálpatrióta a saját fa­lujában, hogy eltitkolta a legtehetségesebb gyereket, mert az neki kell. Az is igaz, hogy zsúfoltan laknak a gyerekek a kollé­giumban. Az is igaz, hogy a tehetségnek nézett gyerekről később kiderülhet az el­lenkezője. Qnt mintlha nincs még rendben Pa-Olm IllllllK'11 csán. Ennek ellenére csak a legnagyobb elismeréssel lehet beszélni arról, amit ott megteremtettek, mert min­denki, aki akár csak egy mozdulatot tett a sportkollégiumért, a következőre is haj­landó. Lehet, hogy jönnek még csalódások. Miért ne jönnének? De ebben az ügyben hinni kell! Én már hiszek benne. Igaz, nekem könnyebb. Sok minden Szombathy István Pillanatkép a tornateremből. Tarr Laci, Monok Csaba, Pais Laci és­­ Dezső Csaba birkózik a medicinlabdával (Mészáros Ferenc felvétele) NÉPSPORT 3 „Lapát ismét a kirakatban LAPÁT — „homorú, kanálszerű, vagy két oldalon peremes lap­­­­ból és rendszerint kissé fölfelé­­ hajló nyélből álló eszköz, fő-­­­leg porszerű, darabos, szemes ’ anyagnak valahová való raká­sára.’’ Ugyan — legyintenének az­­ Értelmező Szótárt becsukva, a Hungária körúton, Csepelen, vagy a Czabán Samu tér kör­nyékén. A Lapát, az egész egy­szerűen Lanczkor Sándor. Ad­junk igazat a meghatározást kibővítőknek, mert Lanczkor péklapát nagyságú tenyere után kizárólagos joggal nyerte el meg­különböztető becenevét. Elfoglaltunk Lapáttal egy „He­léna” asztalgarnitúrát, a „Da­­niella” szekrénysor tőszomszéd­ságában. Kényelembe helyezked­hettünk volna, akár egy „Pil­langó”, „Szidónia”, vagy „Ne­felejcs” heverőn is. Az egykori kapuvédő ugyanis munkahelyén, a Keleti Lakberendezési és Bútoráruházban szakított időt beszélgetésünkre. A csúcsforga­lom hömpölygő áradata a Rá­kóczi útra néző kirakatba szo­rított bennünket. Az üveg mö­gött egymás sarkát tipró, fülig szaladt szájú járókelők kibi­­celtek. Lanczkor azonban hoz­zászokott a publikumhoz, a zajhoz is, úgyhogy beszélgeté­sünknek nem volt akadálya. Gurtni a nyakban — Úgy hírlik, hogy a labda­rúgásunk ötödik vonalának meg­felelő megyei másodosztályban folytatja tovább. — Végérvényesen visszavonul­tam. Csak szombatonként lépek pályára, a Bútorszállítók—Sofő­rök sörmeccs rangadóján. Előre­néző, többre vágyó típus va­gyok. Most is szünet nélkül föl­felé törekszem, pedig nem könnyű. — A fölfelé törekvésen tanu­lást, képesítést, munkahelyi elő­menetelt ért? — Távlati célom a Forgalmi iskola elvégzése. Szívesen dol­goznék diszpécserként. De amíg erővel bírom, emeletről emelet­re törekszem sokszor mázsás bútordarabokkal a hátamon. — Tehát új hivatásának se­gédeszköze a gurtni, a jelszó pedig a hórukk? — Ne szégyell­je leírni; a FOSPED Tehertaxi Express szolgálat bútorszállító részlegé­ben szállítómunkás — magyarul hórukkos vagyok. Kevés kiöre­gedett élsportoló választ illú­zióromboló kétkezi munkát. Én nem kényszerből végzem. Van szakmám. Kitanultam a cserép­­kályhás mesterséget. Mégsem tartom a rakodást megalázó ku­limunkának, robotnak. Kihívást, virtust érzek egy-egy nehezebb darab fölcsalogatásában. Az edzőség sosem vonzott. Szét­­mállott idegrendszer, lobbané­kony vérmérséklet ezen a pá­lyán, biztos kudarc. Nem ne­kem találták ki. A kispadon előbb-utóbb szívrohamot kapnék. Köszönettel tartozom Vajó Ist­ván igazgatónak, hogy a FO­SPED kiesése után nem vál­tunk kegyvesztetté és munka­­lehetőséget kaptunk a vállalat­nál. — Hamar leporolta magáról a játék hangulatát. Végleges a szakítás? — Háládatlanság, mégis ki­mondom: igen. A zöld gyepre áhítozom, a nézőtérre nem. A Népstadionban játékosként for­dultam meg utoljára. Nem já­rok mérkőzésekre. Szétrobbant a tétlenség, minden pillanatban berohannék a pályára, így drukkolni nem fölséges szórako­zás. S hogy miért nem folyta­tom, ha változatlanul élteti a labdarúgás? Tíz évadban 124 bajnokin védtem. Más kapus egy évtized alatt a kétszeresét is összegyűjti. Sokszor másodhege­dűs szerepre kárhoztattak. Vol­tam tartalék az „öreg” Kovalik és Fatér, valamint a fiatal Haj­dú mögött. Az eredménytelenség állandó tépelődéssel, önmarcan­­golással járt. A vetélkedés, a létbizonytalanság lassan fel­őrölte amúgy sem vaskötél idegeimet. Elég volt. Vége az álmatlanságnak — Azt mondhatnák, végleg becsukta maga mögött az öltö­zőajtót és élete azonnal 180 fokos fordulatot vett. — Egyetlen szenvedélyemet dobtam el magamtól, de egyút­tal vége a gyomoridegességnek, az álmatlanságnak. Lezárult a világj­árás, ugyanakkor megsza­badultam a lidércnyomásos re­­pülőutaktól te. Sípos Ferivel párban vacogva, egyik cigaret­táról a másikra gyújtva, nyo­masztó órákat töltöttem a le­vegőben. Új életem te fárasztó, de összehasonlíthatatlanul nyu­­godtabb, kiegyensúlyozottabb. — Nem volt mindig ilyen borongás Lanczkor Sándor. Tá­vozásával labdarúgásunk agya­fúrt csínytevőt, viccmestert vesz­tett el. Edzőtáborozási, külföl­di portyákon elkövetett tréfái, ha úgy tetszik, fegyelmezetlen­­ségei lódításnak is megjárnák, ha igazak nem volnának. — Az edzők nem mindig ér­tik a tréfát. Olykor kicsiségre elsütik a nagyágyút. Igaz, hogy lelkifröccsök, pirongatások alatt ibolyaártatlanságot színlelve, már újabb stikliket tervezgettem. Egyszer Bécsben, egy előkelő belvárosi hotelban, takarodó után végiglopakodtam a folyo­són és összegyűjtöttem az aj­tók elé kirakott cipőket. Reg­gel sokak őszinte gyönyörűségé­re, a kárvallottak — köztük Hi­degkúti te — zokniban masíroz­tak le a reggelihez. Amikor New Yorkban jártunk, kevesell­tem a városnézést. Lámpaol­tás után kimásztam az ablakon és nyakamba vettem az isme­retlen várost. Elmentem a Broadwayra, megnéztem Doris Dayt és Fred Astert. Elvetőd­tem az idegeneknek nem aján­lott nyomornegyedekbe, az „iszákosok utcájába”, a Bowe­­rybe­­e. Rendbontásomért Ko­vács Imre persze megbírsá­golt. Zsebpénzemből egyetlen cent sem maradt. — Melyik mérkőzésre emlék­szik vissza a legszívesebben? — Az elsőre, amit az MTK-ban védtem. Noha balul végző­dött Chicagóban egy amerikai­foci pályán, a brazil Palmeiras ellen. Tizenkilenc évesen iga­zoltam át az Ékszerészből a kék-fehérekhez. Itthon még nem te vedtem tétmérkőzésen, mégis elvitt az MTK 1962-es észak-amerikai portyájára. Mindjárt az első mérkőzésen felsültem. Mérkőzés után a vezetők azonnal telefonáltak Kovaliknak, nehogy átigazoljon, mert a kiszemelt utód csúfosan leszerepelt. Szebb emlékeket is őrzök. Az 1964-es antwerpeni KEK-döntő a Sporting ellen még a kispadon ülve is élmény volt. Azután életem legsikere­sebb mérkőzése Bolognában, egy Eb-összecsapás. Helenio Herrera is végignézte a talál­kozót és közölte vezetőinkkel, hogy a két testvért szívesen látná csapatában. A két testvér, Laczkó Mihály és Lanczkor Sándor volt — szerinte. A né­hány betű eltérés nem zavar­ta az Inter mágusát. — A legfájóbb sportemléke? — Sohasem lehettem A-válo­­gatott. Csúfol te ezért eleget 11 éves fiam. Maradandó fizikai fájdalommal járó sportemlékkel is szolgálhatok. Egy Dózsa el­leni bajnokin csapattársam, Danszky homlokon rúgott. Sú­lyos agyrázkódást szenvedtem. Még ma is megsajdul a fejem, ha rágondolok. — Mivel tölti meggyarapodott szabad idejét? — Virágot nyesegetek, ások, kapálok, kerítést festek apó­som rákosligeti telkén. Renge­­­teget olvasok. Kopogtatás az üvegen Itt tartottunk a beszélgetés­ben, amikor türelmetlen kollé-­­­gái kopogtattak a kirakatüve­­­gén. , Igazuk volt. Lapát már a második fuvart hagyta ki. Meg-­­­értik, hogy varázsos emlékeket­­ idézünk fel közösen, csak ép­­­­pen a munka nem lesz keve­­­­sebb ettől. A világot járt ra­­­­kodómunkás visszazökkent a­­ jelenbe és elindult fölpakolni a következő szállítmányt. New­­ York, Mar del Plata, Milánó, Antwerpen, Glasgow és Kairó emlékével. Nosztalgia és az önsajnálat legcsekélyebb jele nélkül.­­ Lanczkor Sándor, a „Lapát” új,­­ nem kevésbé értékes életet kez­­­­dett. Török Péter

Next