Népsport, 1977. április (33. évfolyam, 77-102. szám)

1977-04-28 / 100. szám

XXXIII. 100. 4 1977. április 28 LABDARÚGÁS TATÁRÓL JELENTJÜK: A taktika gyakorlásán volt a hangsúly A­ Votogastpist-Rimangvárosi Szohász 6-0 (1-0) Tatán igen lelkesen, jó hangu­latban készülődnek válogatott labdarúgóink a Szovjetunió el­leni VB-selejtező mérkőzésre. Kovács Ferenc edző örömmel újságolta, hogy a háromnapos ta­tai tartózkodás jótékony hatása máris fellelhető, a játékosok ke­dély-, ideg- és fizikai állapotán. A hétfői két edzés után, a ked­di erőteljes kombinált egy és háromnegyed órás gyakorlat­anyagot is nagyon intenzív mó­don végezte mindenki, olyany­­nyira, hogy senkit nem kellett nógatni, serkenteni. Szerdán délelőtt Baráti Lajos szövetségi kapitány taktikai ér­tekezletet tartott, amelyen azt a játékmódot taglalta, amelyet a csapatnak délután a Dunaújvá­ros ellen követnie kellett. A vi­déki együttes ugyanis a kapi­tány kérésére megpróbál olyan felfogásban játszani, mint amilyenben a Népstadion szombati vendégei általában szoktak. Ennek a lényege: ala­posan megszervezett emberelőny­re törekedő középpályás játék,­ti labda gyakori birtoklása után gyors ellenrohamok vezetése, a két előretolt csatár tűzbedobása. Közölte a kapitány, hogy Nagy és Fazekas előretolt csatárként dunaújvárosi színekben fog sze­repelni, miként a jobbhátvéd he­lyén Török és középhátvédben Kerekes. Korai ebéd után egy kis szabad idejük is volt a fi­úknak, ezt ki-ki úgy használta fel, ahogyan akarta. A többség a kertben üldögélve élvezte a napsütést, mások sétáltak, be­szélgettek. Érdekes, hogy a vár­ható esélyekről úgyszólván egy szó sem esett. Kerekít megszólítottuk: — Mit szólna ahhoz, ha szom­baton Blohin őrzését kapná fel­adatul? Meghökkent. — Pont én? ... — Mondjuk, hogy igen. Megvakarta a feje búbját: — Hát, nem örülnék neki, mert Biohint nagyon nagyra tar­tom, szélvészgyors, mégpedig labdával is, ördöngő­sen cselez, hirtelen változtat irányt, s a legkisebb rést is megtalálja a védőfalon, nem is beszélve arról, mennyire ért a góllövéshez. — Tehát? — Mindenüvé követném, lehe­tőleg megpróbálnám megelőzni őt a labda átvételében és főleg a bal lábára ügyelnék. Aztán hozzátette: — Bárkire is bízza Lajos bá­csi Blohin őrzését, csak akkor lesz képes a feladat végrehajtá­sára, ha társaitól segítséget kap. Alkalmanként gyors helyváltoz­tatásokra, találékony helyezke­désre lesz szükség. Éppen felénk sétált Pusztai is. — Mit tud Lovcsevről? Rázta a fejét. — Nem sokat, csupán a kép­ernyőről ismerem. Rutinos, kép­zett játékos, talán valamivel lassúbb, mint én, s ha nem éri el a labdát, ügyesen bedobja magát. Igaz, ezt ki is lehet hasz­nálni, mert ha sikerül elpöccin­teni előle, mire feltápászkodik, már a kapu elé nyargalhatok. Aztán kibökte: — Csak legyen területem!... Délután meglátogatta a csa­patot Bozsik József is, aki a nehéznek ígérkező VB-selejtező előtt is épp olyan derűlátó, mint eddig volt, amikor is sorra megjósolta a győzelmünket. Va­jon mit mond most? Szűkszavúan csupán ennyit: — Győzünk!... Mondani sem kell, hogy ez­zel, az egy szóval nagy közön­ségsikert aratott. Délután némi izgalmat oko­zott az, hogy a dunaújvárosiak késtek, mert mint Suh­a Ottó, a csapat gyúrója elmondta, az autóbuszuk elromlott, s­­ Szé­kesfehérvárott másikat kellett bérelniük. Miközben a játéko­sok öltözködtek, Mihály József intéző megjegyezte: " Nagy megtiszteltetés szá­munkra, hogy mi is segíthetjük a válogatott felkészülését a fontos VB-mérkőzésre. Délután fél négykor Hont­­vári sípjelére így állt fel a két csapat: A­ válogatott: Gujdár — Mar­tos, Bálint, Kereki, Tóth J. — Nyilasi, Pintér, Zombori — Pusztai, Kovács, Váradi. Dunaújváros: Németh — Tö­rök, Kerekes, Judik, Staller — Bódi, Tóth, Mártha, Szepesi — Fazekas, Nagy. (A dunaújváro­siaknál vendégként tehát négy válogatott!) Már az első percekben fel­tűnt, hogy a piros mezes duna­újvárosiaknál. Nagy tölti be Blohin szerepkörét. Beszágul­dozta a pályát, s ügyesen vál­tott vele Fazek­as is. Gujdár ál­landóan dirigálta társait, irá­nyította helyezkedésüket, úgy, ahogy azt Baráti megkívánja. Nehezen tudott kibontakozni a válogatott, mert a vendégek ügyesen tartották a labdát, szorosan fogtak embert, szervezetten, lelkesen játszot­tak. Védekezésük egységét a 25. percben Nyilasi törte meg, amikor is 12 méterről, ballal a bal felső sarokba helyezte a labdát. 1—0 Nagy mezőnyfölény, kevés gólveszély, szórványos ellentá­madások jellemezték a mér­kőzést. Pusztai, majd Nyilasi lövését védte Németh, aztán Kovács pöccintett mellé jó helyzetben, nem sokkal később pedig Nyilasi beadása után ugyancsak a nyurga csatár he­lyezte kapásból bal belsővel mellé a labdát. A félidő befe­jezése előtt Pusztai rúgott zúgó felső kapufát. A szünetben Gujdárt Mészá­ros váltotta fel a válogatott ka­pujában, a vidékieknél pedig lement Szepesi, Bódi, Mártha és a négy válogatott, és bejött Paizs, Tímár, Sul­a, Bódi, Kuti, Szűcs és Engelbrecht. Tehát egy lényegesen gyengébb ellenfél vette fel a harcot a válogatott ellen. S ez a játék képén meg is látszott. Nagy fölénybe ke­rültek a fehéringesek, egyre­­másra támadtak, állandóan ott tanyáztak a Dunaújváros tér­felén. Az 55. percben Pusztai nagy lövése talált utat a há­lóba. 2—0 A másik oldalon Judik nagy lövését védte Mészáros. A 61. percben Pusztai átadása után Martos egyből 16 méterről a jobb felső sarokba bombázott. 3—0 A 65. percben Tóthot Sajó, Stallert pedig Horváth Z. vál­totta fel. A dunaújvárosiak is vezettek néhány támadást, a válogatott csapatjátéka akadozott, hiányzott a frisseség, ami az eddigi edzések következ­ményeként természetes is. A megszerzése pedig a következő napok feladata. Sorozatos támadások után a 75. percben Németh rossz hely­re adott labdáját Pusztai el­csípte, Nyilasihoz gurított, ő ki­cselezte a kapust is. 4—0 Bálint ügyetlenkedett el egy helyzetet, aztán Pintér lövése kapott nagy tapsot, de még in­kább zúgott a tetszésnyilvánítás, amikor Pusztai lövése a 78. percben a hálóba vágódott. 5— 0 Egy Mészáros-bravúrra volt szükség ahhoz, hogy Bódi ne lőhessen gólt. A 83. percben Zombori nagyszerűen eltalált 15 méteres, félmagas, bal sarokba tartó lövéssel állította be a vég­eredményt. 6— 0 Az edzőmérkőzés után Baráti Lajos szövetségi kapitány azt mondta, hogy a taktikai jellegű gyakorlás, főleg szünet után, ki­elégítette. De látszott az is, hogy néhány játékos fáradt. Azt mondta, hogy szombatra min­denki rendben lesz, s valameny­­nyien bizakodva várják a nagy mérkőzést. N. Gy. „Suta” megtérése Hogyan lobbant felszínt­a“­ze­em a hőskorszakban? Milyen irányt vehetett egy bohém lab­darúgó sorsa a századelő nem éppen sportos miliőjében? Hét évtized alatt a különbségek úgy befedték a hasonlatosságokat, hogy a válaszadás könnyen el­nagyolt kijelentésekhez vezet­het. A termékeny képzeletű tollforgató is vaktában tapoga­tózik a pókhálós emlékek között, hacsak némi szerencsével rá nem talál a régmúlt idők foci­jának egy-egy sajátságos egyé­niségére. Olyasvalakire, mint Ölvedi Ferenc, aki egykor Kis­pestet mulatni tanította, ma, 73 évesen visszavonultságban él. A főváros közelében, mégis ir­datlan messzeségben a nagyvá­ros nyüzsgésétől. A ferencvárosi^"^: élhetésnél is több gondot oko­zott a Ferkó gyerek. Dehogy volt ő cégéres gazfickó, csak az is­kolába menet makacsolta mag magát a lába. A legényke gyak­ran kijátszotta nővérei védőőri­zetét és „ihol ni, uccu!” kurjan­­tással loholt a Vágóhíd melletti kiserdőbe, vagy a Máriásy út — Gubacsi út sarkára, a „Négy­zetre”. Amikor a Haller tér nem zen­gett a kirakodóvásár kofáitól, a rozzant zöldségesbódék között puffogott az iskolakerülők rongylabdája. A lomha és ru­galmatlan rongy gomolyag irá­nyítása nagy erőt és lendületet igényelt, de Ferkónak az otrom­ba, érzéketlen „őslabda” sem állhatott ellent. Rongylabdaszag­­l­ó löketeinek híre túl­szállt a Vásártéren. A Vágóhíd utcai vendéglős csemetéjének igazi 10 pengős fcőrfocijába — például — csakis mezítláb rúghatott. A kiserdőből bal lábának elismeré­seképpen a „Suta” becenevet és a balkezességet hozta emlékül. Utóbbit a kiegészítő sportként űzött fáramászásnak köszönheti. Egy óriási zuhanás után jobb könyöke eltörött. Otthon mélyen hallgatott balesetéről, és mire kiderült a turpisság, a csont me­reven össz­eforrt De az igazi bal­lépéseket nem is gyermekfejjel követte el. A grundon tündökölt, a set­aik polgáriból eszessége ellené­re kimaradt. Szülei kereskedő­inasnak adták. „A Váci utcai Neyman-féle di­vatáru-kereskedésben a szeszé­lyes vásárlók sem tudtak annyit ugráltatni, hogy a fociról le­mondjak. Hamarosan a II. ligás MFC játékosa lettem. Amikor segédként felszabadultam, Buko­­vi Mártonnal rúgtam a labdát az MLK-b­an- Egyetlen porcikám sem kívánta a nyakkendőkkel, kalapokkal való bíbelődést. Ráa­dásul szinte egyidőben keresett meg az FTC és a Kispest is.’’ Ölvedi rá jellemző „eleganciá­val” mindkét klubnak aláírt. Fe­lelőtlenségéért több­éves eltiltás­sal fizetett. Barátságos és jóté­konysági mérkőzéseken próbálta hasznosítani a holt időszakot. A Tanácsköztársaság alatt egy vö­rösgárdista válogatottban is sze­repelt a Margitszigeten. Pályafutására azonban kihatott a káros jelenségeket életre kel­tő két esztendő. A Kispest— egy rend ruha elküldésével jelezte — igényt tart „szolgálatára”. Fe­renc viszont jövendő játékostár­saival, kezdetben vonakodva, be­­lelátogatott Végh Náci híres kis­pesti italmérésébe. Nem volt sör vagy borissza ember, éledező férfivirtusból kutyálkodott a többiekkel. Csak alkalmi mun­kákat vállalt — mégis jól élt. Az álamatőrizmus korszakának „dugpénzeiből” még az eltiltott újoncnak is jutott. 1922-ben ki­pattant a hírhedt „Kispest-bot­rány”. Fény derült a kettős könyvelésre, arra, hogy az „ama­tőrök” pénztámogatást élveztek. A vihar elülte után újjáalakult KAC-ban Sutára várt a 10-es számú mez. A ballábas bombázó kievsízé­lyeztetett csapata góltermésének feléről egymaga gondoskodott. A korabeli góllövőlistán csupa le­gendás név — Molnár, Takács II, Orth, Jeszmás, Kohut, Spitz, Opata — társaságában elvedi neve is felfedezhető. Ez időtájt csábító leveleket kapott a kül­földre szerződött magyar labda­rúgóktól. Amúgy is hajtotta nyugtalan vére Több se kellett — nekivágott a világnak. Elő­ször Olmützben, majd a brünni Makkabiban kereste és szórta a pénzt. A bolygó magyar fél év múltán már a Modena szolgála­tában állt. A milliomos bőr­gyáros Donáti szervezte „ide­genlégió” a Bologna és a Ju­­ventus legnagyobb vetélytársává nőtte ki magát. Az MTK-ból el­származott Winkler oldalán Ol­vedi is fénykorát élte. A világ­hírű hátvéd, Caligaris tisztelete kifejezéseként mindig hosszasan veregette a „félelmetes magyar” vállát. A népszerűségre és az előnyös szerződésre fittyet hány­va titokban távozott Modenából. Hazatért. A számos ajánlat kö­zül a már hivatalosan is profesz­­szionista Kispestet fogadta el. A havi 490 pengős szerződéssel gyöngyarany-élet szakadt a nya­kába. Suta pedig nem siethetett annyira, hogy be ne térjen egy pohárra az Üllői úti Korona ká­véházba. Könnyen jött, még könnyebben ment el a pénz. Ha valaki potya vacsorára, „soha napján” visszafizetendő kölcsön­re pályázott, bízvást fordulhatott hozzá. „A mindig vidám és szomjas cimborákkal, ha nem is a borvi­rág kinyílásáig, de „vallattuk” a fiaskókat. A válogatottnál emiatt mellőztek és a kispesti vezetőség is ferde szemmel nézte a névna­pi hangulatú labdarúgókat. Nem ismertem olyan kötőanyagot, ami egy helyben tartott volna. Min­dig, mindenütt úgy fordítottam a sarkamat, hogy a kijárat szem előtt legyen. Búcsút mondtam a kispesti „sárkánybarlangnak” és a szegedi Bástyához szerződ­tem. Ahány év, annyi egyesület. 1928-ban a kaposvári Somogy csapatával megnyertük a II. osz­tályú bajnokságot. Két év múl­tán a Pécs-Baranya játékosaként visszakerültem a legmagasabb li­gába — Budapesten rövid ideig játszottam a BAK-ban, záró ak­kordként 1933-ban pedig Schlos­­ser társaságában a Budafokban. Ekkor újabb meghívást kaptam. A sógoromtól, aki kéményseprő volt. Mindig mentem, ha hívtak, most sem töprengtem sokat — betársultam. Legalább nyugdíjas koromig a tetőn maradhattam.” Többször megbicsaklott labdarúgó-pályafutása végezté­vel, 11 magyar, cseh és olasz csapat színes mezének levétele után kitartott a fekete unifor­mis mellett. Letette a mester­­vizsgát és a IX. kerület egyik elismert háztető- és kéménymá­­szója lett. Negyven esztendőn át szeretettel végezte a nehéz és egészségtelen fizikai munkát, tán meg sem fordult a fejében, hogy adottságainak kamatoztatá­sával könnyebbé tehette volna életét. Az még kevésbé, hogy istenadta tehetsége ellenére egy sokszoros válogatott gólkirálytól fosztotta meg labdarúgásunkat. A józan jövőbelátás, a mértékle­tesség, vagy az intő szülői, ba­ráti szó hiányzott. Talán mind­kettő. A nyughatatlan bohém mégsem csüggöt­t kölöncként a társadalom nyakán. A pesti ház­tetőkön bizonyította be, hogy a sport jellem- és életformáló ere­jének kibontakozását a szerte­lenség késleltetheti, de el nem nyomhatja Tudva tudjuk, hogy a labdarúgó elsősorban hasznos ál­lampolgár és csak életének egy meghatározott szakaszában spor­toló. Továbbá, hogy a későbbi szakaszokban is meg kell talál­nia a kibontakozás egyéni és egyben a köz üdvét szolgáló módját. Egy gondolat Suffi,d . bizonyos meghatározott életsza­kasz a jellemformálódás, egyé­niséggé válás ideje. Hibásan megszilárdult értékrenddel keve­sen válnak szorgos, becsületes munkásemberré. A pohárcsör­géstől, dalolástól visszhangzó em­lékek a kitárulkozó adomázás­­kor csalárd derűt árasztanak. Az elnéző mosolygás közepette megfeledkezünk az „egyszer élünk — vígan éljünk”, vagy „rövid az élet” csekély való­ságtartalmú, annál szívósa­bb közhelyek csapdáiról. Ölvedi Ferenc nem jutott megrázó felismerések birtokába. Nem kereste, nem is lelte meg a bölcsek kövét. Mégsem ajánlja utódainak, hogy azt tékozolják el, amiben igazán gazdagok! Hogy egyszer majd unokáiknak ők is nehezen felerőltethető, de­rűs álarcban mesélhessenek „öl­­vedis” adomákat. Török Péter NÉPSPORT 3 Mosoly nélküli arcok az öltözőben Mi a gond Székesfehérvárott ? Kedd. Negyed tizenegy. A sóé­tói Videoton-stadion füves pá­lyáját öntözővíz áztatta. Odébb az edzőpályák is csendesek vol­tak, közel s távol labdarúgónak se híre, se hamva. A lelátó mö­gött fiatal férfi motorkerékpár­ját mosta. Nagy kefével komóto­san sikálta. A lépések zajára a válla felett hátrasandított, de a keze közben járt. Köszöntem. Visszaköszönt. Be­lemártotta a kefét a samponos vízbe. — Lesz ma edzése a labdarú­gócsapatnak? — ástam meg mö­götte. — Már rám — mondta, s egy pillanatra felfüggesztette a jár­mű tisztogatását. — És hol? — Az Alba Regia pályán van­nak. Mentem az Alba Regia pá­lyára. Már az útról megláttam a csapatot, s ettől kezdve velem együtt immár két néző figyelte a játékot. Bicegő „bíró" Negyed óra múltán Németh Lajos edző jelezte, hogy vége a játéknak, mire a játékvezető — aki civilben volt, s papucsban sántikált az akciók nyomában — lefújta a meccset. Köszöntöttem a „játékvezetőt” is, majd érdeklődtem nála, mi­ért nem szállt ő is be focizni a többiek közé. Tieber — mert ő bicegett ott játékvezetői minő­ségben — kivette a papucsból az egyik lábát. — Sajnos, egy-két napig­ nem tudok edzeni, ugyanis eltört az egyik ujjam — magyarázta. A pályán közben már Kovács kapus elfoglalta helyét a háló előtt, s Németh Lajos, aki Ko­vács Ferenc távollétében az ed­zést vezette — röviden elmagya­rázta a gyakorlatot, s a labda­rúgók elkezdték bombázni a kaput. — Mi történt szombaton? — kérdeztem Tiebert. — Mármint a Diósgyőr ellen? — kérdezte. — Igen. — Nos, sajnos, „kiosztottak” bennünket. — Pedig biztosnak látszott a két pont. Bólintott. — De még mennyire! S úgy is kezdtünk játszani. Nekimen­tünk a Diósgyőrnek, de mint utólag kiderült, túl nagy lendü­lettel. Mindenki támadott, még­sem tudtunk gólt rúgni. Ők meg elmentek kétszer, s ebből­­ két gólt rúgtak. De ami igaz, igaz,­ jól csinálták ... — Az utóbbi időben nem ez az első fiaskó ... — Hát nem... — Úgy tűnik, „leült” a tár­saság! Bólintott. Az edző a kapu mellett áll, a időnként meglehetősen megemel­te a hangját. — Tessék egy kicsit lendülete­sebben futni a labdára ... még erőteljesebben__, s lehetőleg eltalálni a kaput... A sokadik elvágott labda után viszont már kifejezetten bosz­­szus volt a szakember, s ennek hangot is adott. A gyúró zseb­re vágta a kezeit, s elkezdett fel és alá járni. — Azt hiszem, La­jog bácsi már egy kicsit mérges — mond­ta Tiebernak. A­z önbizalom sem a régi Sok, nagyon sok lövőgyakorlat szerepelt ezen a délelőttön. Már elharangozták a helet, amikor az edző befejezte a foglalkozást, s elindult a társaság. A Videoton­­pályán aztán a játékosok el­mentek fürödni, az edző pedig beinvitált a kis edzői reziden­ciára. — Téma még a szombati ve­reség? — kérdeztem. Hátradőlt a karosszákben. — Tegnap sokat beszéltünk ró­la az öltözőben. Megvallom, kí­váncsi voltam a véleményekre, ki, hogyan látja a dolgokat. Mint ahogy az lenni szokott, voltak tárgyilagos megállapítá­sok ugyanúgy, ahogy akadtak kissé elfogult vélemények is. Egy szó mint száz, jobban ját­szott a Diósgyőr. Ötletesebben, lelkesebben s főleg nagyon tak­tikusan. Ők a két helyzetüket maximálisan kihasználták, a mieink viszont elügyetlenkedték a lehetőségeket. Azon pedig el­ment a meccs, hogy ezúttal sem Nagy III, sem pedig Végh nem tudta egy az egyben lefogni emberét. — Úgy fest néha, hogy hiány­cikk a tavalyi lendület. Mert akadtak imponáló győzelmek, lásd pár héttel ezelőtt a Vasas ellenit, de becsúsznak gyengécs­ke eredmények is. Nem is egy. A tavalyi eredmények voltak túlzók, s a mostani szereplés a reális? — Véleményem szerint a kö­­zépúton van az igazság. Ne­künk akkor nagyon jól kijött a lépés, mondhatnám minden si­került. Olyan egységes, masszív volt a csapat, hogy ha egy-két labdarúgónak nem is ment kü­lönösebben, a többiek rátettek helyette. Ma más a helyzet. Vesztett magabiztosságából a gárda, s azt is nagyon megérez­­zük, ha egy-két játékos rövi­­debb, hosszabb időt kihagy az edzésmunkából. Példa erre Csongrádi és Májer esete. Mind­ketten csak ténferegtek szomba­ton. És őket nem ragadta ma­gával a csapat úgy, mint an­nak idején a gyengélkedőket. Persze, a jelenlegi helyzet sem tükrözi teljes mértékben a rea­litásokat. Kellő higgadtság ese­tén nem veszthettük volna el például a szombati meccset sem. De most már az önbizalommal is bajok vannak. — A tavalyi siker nem ártott meg senkinek. Úgy érzem, nem tett túl nyugodttá egyese­ket? — Azt hiszem, ez is szerepet játszik az idei szereplésünkben. — Mi kellene az előrelépés­hez? — Elsősorban sikerélmény. Mert mosoly nélküli arcokat nem jó látni labdarúgó-öltöző­ben. Komor labdarúgókkal in­tenzíven dolgozni nehezen lehet. Más egy edzés hangulata, job­ban elviselik a megterhelést a játékosok, ha az előző hétről kellemes emlékeket hoznak ma­gukkal a foglalkozásra. Most kéne erősíteni A hét végéig — mivel Ko­vács Ferenc a válogatott felké­szítésében segédkezik Baráti Lajosnak — Németh Lajos irá­nyítja az együttes szakmai mun­káját. Mint a szakember el­mondta, a több mint egyhetes szünetet igyekeznek a lehető legjobban kihasználni. A felké­szülési tervet a vezető edzővel együtt dolgozták ki, s ennek lé­nyege, hogy nem elég csak szin­ten tartani az edzésmunkát, ha­nem rá is kell tenni. A napi két edzés nyújtott programja erre jó lehetőségeket biztosít. A technikai képzés mellett nagy súlyt kap a fizikális felkészí­tés. Délutánonként az erdei fu­tópályán minderre bőven jut majd idő. — Az Újpesti Dózsa elleni si­keres szereplés egyszeriben meg­változtatná öltözőnk hangulatát. Ezt tudják jól a játékosok is. S a szurkolóinkkal szemben is van adóssága az együttesnek. Ha nem tudunk újítani, a vidék legjobbja cím­közelébe sem érünk ... Ezért most kell erő­sítenünk. Mindezzel nyilván mélyen egyetértenek a Videoton hívei. v.­s. Németh Lajos edző, aki Kovács Ferenc távollétében a foglalko­zásokat vezeti a Videotonnál.. •

Next