Népsport, 1977. április (33. évfolyam, 77-102. szám)

1977-04-01 / 77. szám

XXXIII. 77. ♦ 1977. április 1. LABDARÚGÁS Az éllovasok próbája idegenben az egy régi labdarúgó mondás, amely azt­­ tartja, hogy egy csapat igazi értékét az szabja meg: mire képes idegenben? Nos, szerdán mi is arra voltunk kíváncsiak, hogy legjobb csa­pataink, a válogatott játékosokkal telitűzdelt fő­városi együttesek, miként állják meg a helyüket vendégként, milyen mértékben tudják azt a játék­módot követni, amelyet általában hazai környe­zetben szoktak. A sors szeszélye úgy hozta, hogy a bajnokságért versengők szerdán valamennyien idegenben sze­repeltek, mégpedig kiesés ellen küzdő együtte­sekkel vették fel a harcot. Lényegében véve tehát szerény képességű csapatokkal mérkőztek. Az új­pestiek Dunaújvárosba, a ferencvárosiak Salgó­tarjánba, a kispestiek Kaposvárra, a Fáy utcaiak pedig Dorogra látogattak el. Meglepetésre a bajnoki címre legesélyesebb két csapat, az Újpesti Dózsa és a Ferencváros pontot vesztett, a Vasas és a Bp. Honvéd viszont könnyen győzött. Nézzük, miként, milyen játékkal születtek ezek az eredmények. faFutballtaTasx T7*­ A kaposvári szurkolók legnagyobb bánatára nemcsak a hópelyhek hullottak sűrűn, hanem a Honvéd­gólok is. Pedig a hazai védők — mint képünkön is látható — mindig túlerőben voltak kapujuk előtt. Még a közép­­csatár Kiss is (9-es), gyakran hátrament segíteni. A Pintér vezette vendégakciót ezúttal az öt (!)­ kaposvári játékosnak sikerült meghiúsítania (Gyertyás László felvétele) Egy félidőbeli jó csapatjáték nem mindig elég a győzelemhez A Ferencváros győzelme azért maradt el, mert csak egy félidőn át volt képes arra a sajátos játékmódra, amely a bajnokcsapatot általában jellemzi. A játékidő első felében elmaradt a megszokott lüktető tempó, a lendület, a gyors mozgás, de legfőképpen a szárnyjáték. Az történt, hogy a középpályások kombiná­ciós készségét a salgótarjániak megbénították. Kiragadták a kormánypálcát Nyilasi és Ebedli kezéből, mégpedig oly módon, hogy a közép­ső harmadban négy játékost vonultattak fel. Varga követő emberfogással kikapcsolta a játék­ból Nyilasit, a fiatal Orosházi mozgékonyságával, támadásindításaival, előretöréseivel védekezésre kényszerítette Magyart, Ebedlire pedig, ha leve­gősen is, de lényegében véve ketten is ügyel­tek. Ha Ebedli mélyen hátra húzódott, akkor Horváth zavarta, ha pedig jobban felnyomult, akkor Básti. Ebben az időszakban döntőnek bizo­nyult az, hogy a hazaiak a labda megszerzése után okosan, gyorsan, tudatosan felnyomultak, bátran, támadó szellemben játszottak, egyáltalán nem tisztelték a Ferencváros nagyobb tudását, rutinját. Ott merték hagyni ellenfelüket, s idő­ben történő elszakadásukkal megkönnyítették a labda pontos továbbítását. Elöl Loch és Kajdi sok keresztmozgást végzett, s rendre felnyomult melléjük Básti, de különösen Horváth. A Fradi keveset birtokolta a labdát, mert a salgótarjá­niak középpályás emberelőnyét nem egyenlítette ki, mert hátul két emberre rendszeresen hárman vigyáztak, s Rab sem játszott középpályássze­­rűen. A salgótarjániak ezt kihasználták és tá­madtak! Agócs, a csapat egykori kitűnő hát­védje a lelátón meg is jegyezte: „Ez igen, ez derekas dolog, ilyen szívvel, ilyen okosan kel­lene minden mérkőzésen játszani. De vajon bírjuk-e majd a második félidőt?” Az aggodalom valósnak bizonyult. Noha Dá­vid Róbert a szünetben felhívta a játékosainak a figyelmét, nehogy beálljanak védekezni, mégis ez történt! És azért, mert a salgótarjániak nem győzték szusszal azt a tempót, amelyet a Fradi Magyar vezérletével diktált. Vépi a beállós sze­repkörből állandóan előretört, néha Bálint is elvállalta az ember elleni harcot. Ebedli meg­állás nélkül futott, jobb oldalról állandóan ível­te be a labdákat, Pusztai is belendült, Martos is többször felfutott a partvonal mentén. Moz­­gásosabb, színesebb, elevenebb lett a csapatjáték. A salgótarjáni középpályások elfáradtak, már csak a védekezéssel törődtek, nem volt erejük felnyomulni, képtelenek voltak tartani a labdát. Az egész csapat hősies erőfeszítésére volt szük­ség ahhoz, hogy elkerüljék az összeroppanást, a vereséget. A sokkal nagyobb tudású, rutinosabb ferenc­városi játékosoktól bizony e­lvárható lett volna. Kíméletlenség. Szerz egyik csapat sem ment a szomszédba egy kis kemény­ségért. Ez még nem is lett volna baj, ha mindez a sza­bályok adta kereteken belül marad mindvégig, de, sajnos, nem így alakult a dolog. Tudniillik mind a két csa­patban akadt egy-két „pank­­rátor”, aki úgy érezte, hogy kutyakötelessége, „beletapos­ni” ellenfelét a gyepbe. Marton játékvezető fél óráig túlnyomórészt megto­rolta a rúgásokat, mígnem ő is áldozata lett egy össze­csapásnak. Véletlenül össze­ütközött a nagy lendülettel kapura törő Halmosival, a földre zuhant, s mivel a szombathelyi fiú már nem tudott lefékezni, akaratlanul derékon rúgta a játékvezetőt. Az ügy természetes követ­kezménye az kellett volna, hogy legyen, miszerint a bí­ró már saját bőrén is érez­hette a fránya, kemény stop­­lik „ízét”, tehát ettől kezd­ve még jobban elítéli a kí­méletlen fickókat. Furcsa módon nem ez történt. Ez­után Marton egyre keveseb­bet fütyült, alig-alig törő­dött azzal, hogy megfékezze az egyre magasabbra szökő indulatokat. Pedig tapasztal­hatta, hogy milyen fájdal­masak azok a rúgások. Milyen egyszerű dolog lett volna mindennek elejét ven­ni... Itt­ iS lehet Székesfehér-így 13 IBil­l, várott ke­­mény, férfias küzdelem folyt. A játékosok a nehéz, csúszós, havas, mély talajon nagy harcot vívtak egymás­sal. Ha összecsaptak, ütköz­tek néha szinte szikráztak a lábak. Időnként keresztül-ka­­sul feltörölték egyesek a pályát, mások akkorát estek, mint egy „ház”, ezek elle­nére senki sem csinált ebből nagy ügyet. Nem háborod­tak fel, nem nehezteltek, nem hadonásztak, gesztiku­láltak, nem reklamált senki sem. Aki elesett, gyorsan is­mét a talpán volt, s futott tovább. Nem volt szükség be­rohangáló gyúrókra, „életre­­keltő” ápolásra. Ezek szerint így is tudunk játszani. Erélytelenség, záporban és metszően hideg szélben szívet melengető kis ünnepségre került sor.*A 250. NB I-es mérkőzésére készü­lő hazai védőjátékost, Sala­mon Józsefet köszöntötték. A fiú virágcsokrokat és a DVTK jubileumi aranygyű­rűjét kapta klubjától. Aztán kezdtek, s a játékos­társak a maguk módján szin­tén hozzá akartak járulni a jubileum méltó megünneplé­séhez. Rendkívül lelkesen harcoltak és az ünnepi han­gulatot növelték azzal, hogy egy perc alatt két gólt he­lyeztek el a zalaegerszegiek hálójában. De egyik pillanatról a má­sikra hirtelen elillant az ün­nepi hangulat. A szép játék a játékvezető erélytelensége miatt egyre inkább eldurvult, emiatt harcképtelenné vált két diósgyőri játékos, Tatár és Fekete, s egy zalaegersze­gi, Antoni. A rúgdosódás kö­­­vetkezménye az lett, hogy a hazaiak középpályása, a két gólt szerző Oláh és a vendé­gek hátvédje, Molnár három perccel a befejezés előtt a kiállítás sorsára jutott. Nos, ha a játékosok egy része nem tudott uralkodni indulatai felett, egy ember, a bíró ráncba szedhette vol­na az ingerült fiatalembere­ket. Előbb kellett volna ha­tározottabban, keményebben fellépni velük szemben. A fránya labda­ vendégek kapusa, Bugyik hosszú ideig a délután „fény­pontja" volt. A csúszós, vi­zes talajon a bravúrok soro­zatát mutatta be. Mint­ egy modern Ikarus, úgy „szár­nyalt fel és alá” a három kapuléc között, s ezzel szin­te a kedélybetegség határára sodorta a hazai támadókat. De azok csak jöttek és lőt­tek, a kapus pedig ugrott, csúszott, huppant, puffant s minden labdát utolért. Aztán jött egy labda, ez nem zúgott, süvített, egy­szóval úgy érkezett, hogy azt kabátban és kalapban egy középkorú valódi „portás” is minden különösebb nehéz­ség nélkül elcsípte volna. Nos, Bugyik törpeszállás­ban várta, lenyúlt és köny­­nyedén fel akarta kapni a labdát. Az, azonban, egysze­rűen átcsúszott az ujjai kö­zött, s, szép lassan beván­­szorgott a hálóba. Kapussors? Az is. De van benne némi tanulság is. Az, hogy még a legártatlanabb lövést sem lehet félvállról venni. Különösen, ha csúszik az a fránya laszti. EGY ÉS MÁS hogy több kockázatvállalással már az első fél­időben megtalálják a hazai csapat játékmódjá­nak ellenszerét. Idegenben, sárban is négy csatárral! Megállt a busz Dunaújvárosban és eltelt egy jó perc, mire az U. Dózsa játékosai előmerész­kedtek belőle. A pályára ránézni is hidegrázást jelentett, bokáig érő havas latyak borította a gyepet, a túlsó partvonal mellett pedig­­ vagy húsz méteren mély tócsa éktelenkedett Még nem ment rá senki, máris nyilvánvaló volt, hogy itt csak az tud talpon maradni, aki KÜZDENI TUD, így, csupa nagybetűvel, egy pillanatra meg nem torpanva, fel nem adva. Lényegében két középpályással és négy csa­tárral játszottak a lila-fehérek annak ellenére, hogy válogatott csatáruk, Törőcsik még­­nem állhatott a csapat rendelkezésére. Az új helyzet­re Várhidi eredeti tervet dolgozott ki, amelynek a lényege az volt, hogy Sarlósnak a labda meg­szerzése pillanatában előre kellett lépnie a kö­zéppályások sorába és onnan kísérni az akciókat, a támadósor jobb szélére­ pedig az­ öreg róka, Zámbó került, azzal az utasítással, hogy gyakran cseréljenek helyet a mellette játszó Fazekassal, próbálják megbontani a hazai védelem bal ol­dalát. Vonják magukra a figyelmet, így teremt­senek „vákuumot” Feketének, vagy a középen második hullámban érkező Sarlósnak. Irgalmatlan nagy csatát vívott a két csapat, mert a labdarúgásra lényegében alkalmatlan ta­laj kiegyenlítette a technikai tudásban levő kü­lönbségeket. Az Újpest nem játszhatta a szokott gyors, cselekre, kiszámíthatatlan passzokra ala­pozott játékát, mert elég volt a labdát kiemelni a sárból, vízből. Senki sem tudott gyorsan in­dulni, megállni, irányt változtatni, a sárdagasz­­táshoz pedig a dunaújvárosi fiúk is értenek. És nemcsak fizikailag nőttek fel a volt sok­szoros bajnokhoz, hanem lelkesedésből talán még többet is adtak! Úgy harcoltak, hogy a kritikus szurkolókat is magukkal ragadták és akik más­kor oly hamar követelik a cserét, most megtap­solták a 70. percben lehívott holtfáradt labda­rúgókat. A Kohász rúgta az első gólt, s helyzete bőven volt egy esetleges másodikhoz is, nem lehet te­hát azt mondani, hogy Várhidi elképzelése száz­százalékosan megvalósult, vagy — pontosabban —, hogy ez segítette volna az egyenlítéshez a lilákat. De — Zámbó volt a mezőny legjobbja és az ő beadásából rúgta az egyedül hagyott Fekete az egy pontot érő gólt! A nehézségeket a mérkőzés után az edző is elismerte: — A helycseréket jó ütemben, ügyesen alkal­mazta a jobb szélen a két játékos, talán Faze­kasnak kellett volna aktívabbnak lennie, amikor a jobbösszekötő helyére került. Túlságosan mé­lyen hátrahúzódott... Ez jó volt arra, hogy a mezőnyben összeszedje a labdákat, de ezen a talajon lehetetlen volt labdavezetéssel előretörni, a kaput veszélyeztetni. Márpedig neki ez is fontos feladata lett volna. És a másik szélen Nagy is elmaradt a szokott teljesítményétől. emiatt kicsit féloldalas volt a támadó játékunk. Féloldalas volt, de — volt! Az ősi taktika sikere Tán a tél próbálta elkésve pótolni elmaradt áldásait, vagy az égiek előrehozott áprilisi tré­fája volt csupán — nem tudni. Annyi bizonyos, hogy a dorogi pályát egyre erősödő hófüggöny takarta. Kár, mert a látvány ezúttal megérde­melte az erőltetett szemmereszgetést. A nyálkás gyepszőnyegen — legalább is egy órán át úgy tűnt — újabb tréfa volt készülőben. Az első osz­tály leggólerősebb és leggólszegényebb együttese állt egymással szemben. Hatvan percen át semmi jel sem mutatott arra, hogy a Vasas joggal tarthatja fenn magának a bajnoki cím sorsába a beleszólás jogát. (Illovszky Rudolf: „Nem húzok merev válasz­tóvonalat az otthon, illetve az idegenben köve­tendő taktika közé. Alapvető harcmodorunk a támadás. A rohamozó felfogás­a az ellenfél ere­jétől függően — egyes időszakokban átadhatja helyét a szervezett védekezésnek anélkül, hogy a góllövésről lemondanánk. Mindhárom közép­pályásunk igazi erőssége a támadáselőkészítés és a felzárkózás. Szarvashiba lenne egy ilyen össze­tételű gárdát védekezésbe kényszerítem. A Do­rog ellen az első játékrészben mégis a bizton­sági játékra ügyeltünk. A székesfehérvári fiaskó kissé megrendítette a társaságot, ráadásul nem tudhattam, milyen erőállapotban kapom vissza öt válogatott játékosomat. Ezért biztonsági első félidőt rendeltem el. Látva, hogy a csapat lel­kileg és erőnlét tekintetében is rendben van, nyugodtan mondhattam szünetben a fiúknak: most már játsszuk saját játékunkat.” Ivanics Tibor: „Titkon számítottam arra, hogy a Vasas esetleg könnyen veszi az utolsó helye­zett elleni mérkőzését. Elképzelhető volt az is, hogy válogatottjai nem lesznek képesek igazi tudásukat nyújtani. Mindezek ellenére számí­tásba vettem a Vasas jól ismert erőteljes hat­hét embert felvonultató rohamait. Ezért nem­csak a támadókat, hanem a középpályásokat is követő emberfogással próbáltuk megzavarni. Egy órán át játékosaim eleget tettek a taktikai el­képzeléseknek”­ A Dorog vezető­edzője talán nem számolt azzal, hogy a Vasas visszafogottsága egy agya­fúrt taktika szerves része. Lehetőséget, területet adni az ellenfélnek a támadásra, hadd bátorod­janak fel középpályásai, lazuljon védelmi fala. A második félidő elején úgy tűnt, megzavarodott a piros-kékek védelme, percek kérdése, hogy a labda a hálóba kerüljön. Oda is került a 65. percben, csak éppen a Dorogóba. Farszky, majd a helyére beállt Balogh semlegesítette Gasst, Zombori sem csillogott az újonc Honti mellett, Szabó azonban fegyelmezetlenül látta el testőri feladatát, ráadásul alaposan el is fáradt és Mül­­ler megérezve a lehetőséget, átvette az irányí­tást. Izsó is részt vállalt a taktikai manőver­ből. Keresztirányú mozgással rendszeresen az oldalvonal közelébe húzta az őt árnyékként kí­sérő Sándort, így voltaképpen kiszakította a beállóst a Dorog védelméből. Az üresen maradt rést Tóth rutinja és lelkesedése sem tölthette ki. Következhetett az ősi­­ védekezést, gyenge­séget színlelő, majd viharos támadásba átcsapó NÉPSPORT 3 " NB I a taktika utolsó felvonása. Az elképzelések gó­lokkal való fémjelzése. A labdák megszerzése után legnagyobb sebességre kapcsolva lendült előre a Vasas. Az addig csak védőszerepet el­látó Komjáti, sőt a szélsőhátvédek is gyakran felfutottak. A „keresztbe vert” Dorog már az első gól után megtört, tartása megbomlott és a mérkőzés sorsa hat perc alatt eldőlt. A Va­sas sokáig tartogatta aduját, de amikor kiját­szotta, egyértelmű volt, hogy ezt a lapot a Dorog nem képes felülütni. Döntő fölény a középpályán A korszerű labdarúgás a csapatok Achilles­­pontjává formálta a pálya közepét. Nem csoda, hogy az edzők taktikai terveiben is jelentős helyet foglal el a pálya középső harmada, hi­szen sorsdöntő lehet, hogy a csapat milyen gyorsan tudja átjátszani ezt a területet. Sokszor előfordul, hogy egy csapat átengedi a pálya közepét, szinte magára húzva ezzel az ellenfelet, majd gyors szárnyjátékkal, középre belőtt lab­dákkal, a középpályások felzárkózásával bizto­sít fölényt a támadások befejezéséhez. Kaposvárott a Bp. Honvéd valami hasonlóval ütötte ki a hazai együttest. Már a piros-fehé­rek összeállításából sejteni lehetett, hogy Tichy Lajos legénysége „turpisságra” készül. Ez nem a játékosok számozásából adódott , bár az is furcsa volt, hiszen Pintér 7-es, Szűcs 8-as, Bo­­donyi 9-es, Kozma 10-es, Póczik 11-es mezt vi­selt. A hagyományos rendszer szerint ez furcsa csatársornak számított volna. De nem ez volt a lényeg, hanem a nevek, amelyekből arra lehe­tett következtetni, hogy a Honvéd a középpá­lyán akarja eldönteni a mérkőzés sorsát. így is történt! A piros-fehéreknél Pál, Pintér, Szűcs és Póczik megszállta a pálya közepét. Nem fogtak em­bert, hanem területet védtek. Elöl Bodonyi a jobb, Kozma a bal szélre húzódott. A taktika bevált, mert a kaposváriak egyszerűen nem tud­tak mit kezdeni ellene. Elfeledkeztek arról, hogy szoros emberfogással lekössék a Honvéd kö­zéppályásait, ehelyett csak szaladgáltak a két előretolt ék közül, így Pál, Pintér és Póczik szabadon építhetett. Egyre-másra dobták táma­dásba Bodonyit és Kozmát és gyorsan felzár­kóztak a kapu elé. Ezen túlmenően a két csapat között akarat­különbség is volt. Meglepetésre a Honvéd akart jobban győzni! A Rákóczi szárnyaszegetten ját­szott. Nem volt egyetlen játékosa sem, aki irá­nyítani tudta volna társait, így nem csoda, hogy megzavarodott az együttes. Az irreális, hó borította csúszós talajhoz is jobban alkalmazkodtak a technikásabb vendé­gek és ezzel teljesen megpecsételődött a ha­zaiak sorsa. A Honvéd ráerőszakolta játékmodorát ellenfe­lére, s nem engedte kizökkenteni magát takti­kájából. Ha a piros-fehérek ezt a játékmódot még tudatosabbá teszik, akkor még nevesebb el­lenfelekkel szemben is sikerrel alkalmazhatják. Főleg akkor, ha ugyanolyan akarással küzdenek, mint szerdán tették.

Next