Népsport, 1977. április (33. évfolyam, 77-102. szám)
1977-04-01 / 77. szám
XXXIII. 77. ♦ 1977. április 1. LABDARÚGÁS Az éllovasok próbája idegenben az egy régi labdarúgó mondás, amely azt tartja, hogy egy csapat igazi értékét az szabja meg: mire képes idegenben? Nos, szerdán mi is arra voltunk kíváncsiak, hogy legjobb csapataink, a válogatott játékosokkal telitűzdelt fővárosi együttesek, miként állják meg a helyüket vendégként, milyen mértékben tudják azt a játékmódot követni, amelyet általában hazai környezetben szoktak. A sors szeszélye úgy hozta, hogy a bajnokságért versengők szerdán valamennyien idegenben szerepeltek, mégpedig kiesés ellen küzdő együttesekkel vették fel a harcot. Lényegében véve tehát szerény képességű csapatokkal mérkőztek. Az újpestiek Dunaújvárosba, a ferencvárosiak Salgótarjánba, a kispestiek Kaposvárra, a Fáy utcaiak pedig Dorogra látogattak el. Meglepetésre a bajnoki címre legesélyesebb két csapat, az Újpesti Dózsa és a Ferencváros pontot vesztett, a Vasas és a Bp. Honvéd viszont könnyen győzött. Nézzük, miként, milyen játékkal születtek ezek az eredmények. faFutballtaTasx T7* A kaposvári szurkolók legnagyobb bánatára nemcsak a hópelyhek hullottak sűrűn, hanem a Honvédgólok is. Pedig a hazai védők — mint képünkön is látható — mindig túlerőben voltak kapujuk előtt. Még a középcsatár Kiss is (9-es), gyakran hátrament segíteni. A Pintér vezette vendégakciót ezúttal az öt (!) kaposvári játékosnak sikerült meghiúsítania (Gyertyás László felvétele) Egy félidőbeli jó csapatjáték nem mindig elég a győzelemhez A Ferencváros győzelme azért maradt el, mert csak egy félidőn át volt képes arra a sajátos játékmódra, amely a bajnokcsapatot általában jellemzi. A játékidő első felében elmaradt a megszokott lüktető tempó, a lendület, a gyors mozgás, de legfőképpen a szárnyjáték. Az történt, hogy a középpályások kombinációs készségét a salgótarjániak megbénították. Kiragadták a kormánypálcát Nyilasi és Ebedli kezéből, mégpedig oly módon, hogy a középső harmadban négy játékost vonultattak fel. Varga követő emberfogással kikapcsolta a játékból Nyilasit, a fiatal Orosházi mozgékonyságával, támadásindításaival, előretöréseivel védekezésre kényszerítette Magyart, Ebedlire pedig, ha levegősen is, de lényegében véve ketten is ügyeltek. Ha Ebedli mélyen hátra húzódott, akkor Horváth zavarta, ha pedig jobban felnyomult, akkor Básti. Ebben az időszakban döntőnek bizonyult az, hogy a hazaiak a labda megszerzése után okosan, gyorsan, tudatosan felnyomultak, bátran, támadó szellemben játszottak, egyáltalán nem tisztelték a Ferencváros nagyobb tudását, rutinját. Ott merték hagyni ellenfelüket, s időben történő elszakadásukkal megkönnyítették a labda pontos továbbítását. Elöl Loch és Kajdi sok keresztmozgást végzett, s rendre felnyomult melléjük Básti, de különösen Horváth. A Fradi keveset birtokolta a labdát, mert a salgótarjániak középpályás emberelőnyét nem egyenlítette ki, mert hátul két emberre rendszeresen hárman vigyáztak, s Rab sem játszott középpályásszerűen. A salgótarjániak ezt kihasználták és támadtak! Agócs, a csapat egykori kitűnő hátvédje a lelátón meg is jegyezte: „Ez igen, ez derekas dolog, ilyen szívvel, ilyen okosan kellene minden mérkőzésen játszani. De vajon bírjuk-e majd a második félidőt?” Az aggodalom valósnak bizonyult. Noha Dávid Róbert a szünetben felhívta a játékosainak a figyelmét, nehogy beálljanak védekezni, mégis ez történt! És azért, mert a salgótarjániak nem győzték szusszal azt a tempót, amelyet a Fradi Magyar vezérletével diktált. Vépi a beállós szerepkörből állandóan előretört, néha Bálint is elvállalta az ember elleni harcot. Ebedli megállás nélkül futott, jobb oldalról állandóan ívelte be a labdákat, Pusztai is belendült, Martos is többször felfutott a partvonal mentén. Mozgásosabb, színesebb, elevenebb lett a csapatjáték. A salgótarjáni középpályások elfáradtak, már csak a védekezéssel törődtek, nem volt erejük felnyomulni, képtelenek voltak tartani a labdát. Az egész csapat hősies erőfeszítésére volt szükség ahhoz, hogy elkerüljék az összeroppanást, a vereséget. A sokkal nagyobb tudású, rutinosabb ferencvárosi játékosoktól bizony elvárható lett volna. Kíméletlenség. Szerz egyik csapat sem ment a szomszédba egy kis keménységért. Ez még nem is lett volna baj, ha mindez a szabályok adta kereteken belül marad mindvégig, de, sajnos, nem így alakult a dolog. Tudniillik mind a két csapatban akadt egy-két „pankrátor”, aki úgy érezte, hogy kutyakötelessége, „beletaposni” ellenfelét a gyepbe. Marton játékvezető fél óráig túlnyomórészt megtorolta a rúgásokat, mígnem ő is áldozata lett egy összecsapásnak. Véletlenül összeütközött a nagy lendülettel kapura törő Halmosival, a földre zuhant, s mivel a szombathelyi fiú már nem tudott lefékezni, akaratlanul derékon rúgta a játékvezetőt. Az ügy természetes következménye az kellett volna, hogy legyen, miszerint a bíró már saját bőrén is érezhette a fránya, kemény stoplik „ízét”, tehát ettől kezdve még jobban elítéli a kíméletlen fickókat. Furcsa módon nem ez történt. Ezután Marton egyre kevesebbet fütyült, alig-alig törődött azzal, hogy megfékezze az egyre magasabbra szökő indulatokat. Pedig tapasztalhatta, hogy milyen fájdalmasak azok a rúgások. Milyen egyszerű dolog lett volna mindennek elejét venni... Itt iS lehet Székesfehér-így 13 IBill, várott kemény, férfias küzdelem folyt. A játékosok a nehéz, csúszós, havas, mély talajon nagy harcot vívtak egymással. Ha összecsaptak, ütköztek néha szinte szikráztak a lábak. Időnként keresztül-kasul feltörölték egyesek a pályát, mások akkorát estek, mint egy „ház”, ezek ellenére senki sem csinált ebből nagy ügyet. Nem háborodtak fel, nem nehezteltek, nem hadonásztak, gesztikuláltak, nem reklamált senki sem. Aki elesett, gyorsan ismét a talpán volt, s futott tovább. Nem volt szükség berohangáló gyúrókra, „életrekeltő” ápolásra. Ezek szerint így is tudunk játszani. Erélytelenség, záporban és metszően hideg szélben szívet melengető kis ünnepségre került sor.*A 250. NB I-es mérkőzésére készülő hazai védőjátékost, Salamon Józsefet köszöntötték. A fiú virágcsokrokat és a DVTK jubileumi aranygyűrűjét kapta klubjától. Aztán kezdtek, s a játékostársak a maguk módján szintén hozzá akartak járulni a jubileum méltó megünnepléséhez. Rendkívül lelkesen harcoltak és az ünnepi hangulatot növelték azzal, hogy egy perc alatt két gólt helyeztek el a zalaegerszegiek hálójában. De egyik pillanatról a másikra hirtelen elillant az ünnepi hangulat. A szép játék a játékvezető erélytelensége miatt egyre inkább eldurvult, emiatt harcképtelenné vált két diósgyőri játékos, Tatár és Fekete, s egy zalaegerszegi, Antoni. A rúgdosódás következménye az lett, hogy a hazaiak középpályása, a két gólt szerző Oláh és a vendégek hátvédje, Molnár három perccel a befejezés előtt a kiállítás sorsára jutott. Nos, ha a játékosok egy része nem tudott uralkodni indulatai felett, egy ember, a bíró ráncba szedhette volna az ingerült fiatalembereket. Előbb kellett volna határozottabban, keményebben fellépni velük szemben. A fránya labda vendégek kapusa, Bugyik hosszú ideig a délután „fénypontja" volt. A csúszós, vizes talajon a bravúrok sorozatát mutatta be. Mint egy modern Ikarus, úgy „szárnyalt fel és alá” a három kapuléc között, s ezzel szinte a kedélybetegség határára sodorta a hazai támadókat. De azok csak jöttek és lőttek, a kapus pedig ugrott, csúszott, huppant, puffant s minden labdát utolért. Aztán jött egy labda, ez nem zúgott, süvített, egyszóval úgy érkezett, hogy azt kabátban és kalapban egy középkorú valódi „portás” is minden különösebb nehézség nélkül elcsípte volna. Nos, Bugyik törpeszállásban várta, lenyúlt és könynyedén fel akarta kapni a labdát. Az, azonban, egyszerűen átcsúszott az ujjai között, s, szép lassan bevánszorgott a hálóba. Kapussors? Az is. De van benne némi tanulság is. Az, hogy még a legártatlanabb lövést sem lehet félvállról venni. Különösen, ha csúszik az a fránya laszti. EGY ÉS MÁS hogy több kockázatvállalással már az első félidőben megtalálják a hazai csapat játékmódjának ellenszerét. Idegenben, sárban is négy csatárral! Megállt a busz Dunaújvárosban és eltelt egy jó perc, mire az U. Dózsa játékosai előmerészkedtek belőle. A pályára ránézni is hidegrázást jelentett, bokáig érő havas latyak borította a gyepet, a túlsó partvonal mellett pedig vagy húsz méteren mély tócsa éktelenkedett Még nem ment rá senki, máris nyilvánvaló volt, hogy itt csak az tud talpon maradni, aki KÜZDENI TUD, így, csupa nagybetűvel, egy pillanatra meg nem torpanva, fel nem adva. Lényegében két középpályással és négy csatárral játszottak a lila-fehérek annak ellenére, hogy válogatott csatáruk, Törőcsik mégnem állhatott a csapat rendelkezésére. Az új helyzetre Várhidi eredeti tervet dolgozott ki, amelynek a lényege az volt, hogy Sarlósnak a labda megszerzése pillanatában előre kellett lépnie a középpályások sorába és onnan kísérni az akciókat, a támadósor jobb szélére pedig az öreg róka, Zámbó került, azzal az utasítással, hogy gyakran cseréljenek helyet a mellette játszó Fazekassal, próbálják megbontani a hazai védelem bal oldalát. Vonják magukra a figyelmet, így teremtsenek „vákuumot” Feketének, vagy a középen második hullámban érkező Sarlósnak. Irgalmatlan nagy csatát vívott a két csapat, mert a labdarúgásra lényegében alkalmatlan talaj kiegyenlítette a technikai tudásban levő különbségeket. Az Újpest nem játszhatta a szokott gyors, cselekre, kiszámíthatatlan passzokra alapozott játékát, mert elég volt a labdát kiemelni a sárból, vízből. Senki sem tudott gyorsan indulni, megállni, irányt változtatni, a sárdagasztáshoz pedig a dunaújvárosi fiúk is értenek. És nemcsak fizikailag nőttek fel a volt sokszoros bajnokhoz, hanem lelkesedésből talán még többet is adtak! Úgy harcoltak, hogy a kritikus szurkolókat is magukkal ragadták és akik máskor oly hamar követelik a cserét, most megtapsolták a 70. percben lehívott holtfáradt labdarúgókat. A Kohász rúgta az első gólt, s helyzete bőven volt egy esetleges másodikhoz is, nem lehet tehát azt mondani, hogy Várhidi elképzelése százszázalékosan megvalósult, vagy — pontosabban —, hogy ez segítette volna az egyenlítéshez a lilákat. De — Zámbó volt a mezőny legjobbja és az ő beadásából rúgta az egyedül hagyott Fekete az egy pontot érő gólt! A nehézségeket a mérkőzés után az edző is elismerte: — A helycseréket jó ütemben, ügyesen alkalmazta a jobb szélen a két játékos, talán Fazekasnak kellett volna aktívabbnak lennie, amikor a jobbösszekötő helyére került. Túlságosan mélyen hátrahúzódott... Ez jó volt arra, hogy a mezőnyben összeszedje a labdákat, de ezen a talajon lehetetlen volt labdavezetéssel előretörni, a kaput veszélyeztetni. Márpedig neki ez is fontos feladata lett volna. És a másik szélen Nagy is elmaradt a szokott teljesítményétől. emiatt kicsit féloldalas volt a támadó játékunk. Féloldalas volt, de — volt! Az ősi taktika sikere Tán a tél próbálta elkésve pótolni elmaradt áldásait, vagy az égiek előrehozott áprilisi tréfája volt csupán — nem tudni. Annyi bizonyos, hogy a dorogi pályát egyre erősödő hófüggöny takarta. Kár, mert a látvány ezúttal megérdemelte az erőltetett szemmereszgetést. A nyálkás gyepszőnyegen — legalább is egy órán át úgy tűnt — újabb tréfa volt készülőben. Az első osztály leggólerősebb és leggólszegényebb együttese állt egymással szemben. Hatvan percen át semmi jel sem mutatott arra, hogy a Vasas joggal tarthatja fenn magának a bajnoki cím sorsába a beleszólás jogát. (Illovszky Rudolf: „Nem húzok merev választóvonalat az otthon, illetve az idegenben követendő taktika közé. Alapvető harcmodorunk a támadás. A rohamozó felfogása az ellenfél erejétől függően — egyes időszakokban átadhatja helyét a szervezett védekezésnek anélkül, hogy a góllövésről lemondanánk. Mindhárom középpályásunk igazi erőssége a támadáselőkészítés és a felzárkózás. Szarvashiba lenne egy ilyen összetételű gárdát védekezésbe kényszerítem. A Dorog ellen az első játékrészben mégis a biztonsági játékra ügyeltünk. A székesfehérvári fiaskó kissé megrendítette a társaságot, ráadásul nem tudhattam, milyen erőállapotban kapom vissza öt válogatott játékosomat. Ezért biztonsági első félidőt rendeltem el. Látva, hogy a csapat lelkileg és erőnlét tekintetében is rendben van, nyugodtan mondhattam szünetben a fiúknak: most már játsszuk saját játékunkat.” Ivanics Tibor: „Titkon számítottam arra, hogy a Vasas esetleg könnyen veszi az utolsó helyezett elleni mérkőzését. Elképzelhető volt az is, hogy válogatottjai nem lesznek képesek igazi tudásukat nyújtani. Mindezek ellenére számításba vettem a Vasas jól ismert erőteljes hathét embert felvonultató rohamait. Ezért nemcsak a támadókat, hanem a középpályásokat is követő emberfogással próbáltuk megzavarni. Egy órán át játékosaim eleget tettek a taktikai elképzeléseknek” A Dorog vezetőedzője talán nem számolt azzal, hogy a Vasas visszafogottsága egy agyafúrt taktika szerves része. Lehetőséget, területet adni az ellenfélnek a támadásra, hadd bátorodjanak fel középpályásai, lazuljon védelmi fala. A második félidő elején úgy tűnt, megzavarodott a piros-kékek védelme, percek kérdése, hogy a labda a hálóba kerüljön. Oda is került a 65. percben, csak éppen a Dorogóba. Farszky, majd a helyére beállt Balogh semlegesítette Gasst, Zombori sem csillogott az újonc Honti mellett, Szabó azonban fegyelmezetlenül látta el testőri feladatát, ráadásul alaposan el is fáradt és Müller megérezve a lehetőséget, átvette az irányítást. Izsó is részt vállalt a taktikai manőverből. Keresztirányú mozgással rendszeresen az oldalvonal közelébe húzta az őt árnyékként kísérő Sándort, így voltaképpen kiszakította a beállóst a Dorog védelméből. Az üresen maradt rést Tóth rutinja és lelkesedése sem tölthette ki. Következhetett az ősi védekezést, gyengeséget színlelő, majd viharos támadásba átcsapó NÉPSPORT 3 " NB I a taktika utolsó felvonása. Az elképzelések gólokkal való fémjelzése. A labdák megszerzése után legnagyobb sebességre kapcsolva lendült előre a Vasas. Az addig csak védőszerepet ellátó Komjáti, sőt a szélsőhátvédek is gyakran felfutottak. A „keresztbe vert” Dorog már az első gól után megtört, tartása megbomlott és a mérkőzés sorsa hat perc alatt eldőlt. A Vasas sokáig tartogatta aduját, de amikor kijátszotta, egyértelmű volt, hogy ezt a lapot a Dorog nem képes felülütni. Döntő fölény a középpályán A korszerű labdarúgás a csapatok Achillespontjává formálta a pálya közepét. Nem csoda, hogy az edzők taktikai terveiben is jelentős helyet foglal el a pálya középső harmada, hiszen sorsdöntő lehet, hogy a csapat milyen gyorsan tudja átjátszani ezt a területet. Sokszor előfordul, hogy egy csapat átengedi a pálya közepét, szinte magára húzva ezzel az ellenfelet, majd gyors szárnyjátékkal, középre belőtt labdákkal, a középpályások felzárkózásával biztosít fölényt a támadások befejezéséhez. Kaposvárott a Bp. Honvéd valami hasonlóval ütötte ki a hazai együttest. Már a piros-fehérek összeállításából sejteni lehetett, hogy Tichy Lajos legénysége „turpisságra” készül. Ez nem a játékosok számozásából adódott , bár az is furcsa volt, hiszen Pintér 7-es, Szűcs 8-as, Bodonyi 9-es, Kozma 10-es, Póczik 11-es mezt viselt. A hagyományos rendszer szerint ez furcsa csatársornak számított volna. De nem ez volt a lényeg, hanem a nevek, amelyekből arra lehetett következtetni, hogy a Honvéd a középpályán akarja eldönteni a mérkőzés sorsát. így is történt! A piros-fehéreknél Pál, Pintér, Szűcs és Póczik megszállta a pálya közepét. Nem fogtak embert, hanem területet védtek. Elöl Bodonyi a jobb, Kozma a bal szélre húzódott. A taktika bevált, mert a kaposváriak egyszerűen nem tudtak mit kezdeni ellene. Elfeledkeztek arról, hogy szoros emberfogással lekössék a Honvéd középpályásait, ehelyett csak szaladgáltak a két előretolt ék közül, így Pál, Pintér és Póczik szabadon építhetett. Egyre-másra dobták támadásba Bodonyit és Kozmát és gyorsan felzárkóztak a kapu elé. Ezen túlmenően a két csapat között akaratkülönbség is volt. Meglepetésre a Honvéd akart jobban győzni! A Rákóczi szárnyaszegetten játszott. Nem volt egyetlen játékosa sem, aki irányítani tudta volna társait, így nem csoda, hogy megzavarodott az együttes. Az irreális, hó borította csúszós talajhoz is jobban alkalmazkodtak a technikásabb vendégek és ezzel teljesen megpecsételődött a hazaiak sorsa. A Honvéd ráerőszakolta játékmodorát ellenfelére, s nem engedte kizökkenteni magát taktikájából. Ha a piros-fehérek ezt a játékmódot még tudatosabbá teszik, akkor még nevesebb ellenfelekkel szemben is sikerrel alkalmazhatják. Főleg akkor, ha ugyanolyan akarással küzdenek, mint szerdán tették.