Népsport, 1978. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1978-02-01 / 26. szám
4 NÉPSPORT Ősszel már az(?)... Befejezés előtt a TF-sporttelep felújítása — Türelmetlen? — Most már borzasztóan. Tíz éve dolgozom a felújításon, s minél közelebb kerülünk a lefejezéshez, annál nehezebben várom az átadás napját — mondta Judik Zoltán, a Testnevelési Főiskola főmérnöke. A TF rekonstrukcióját 1968- ban kezdték, s a hetvenes évek elején, bizony, még nem sokat lehetett látni a „kerítésen belül” folyó munkából. Akkor azonban, amikor elkezditék az Alkotás utca és a Hegyalja út újjáépítését, a munkagépek felszántották azt a területet is, ahol addig a testnevelő tanárjelöltek edzettek, tanultak, sportoltak. Aztán, néhány éve, kirajzolódtak — immár az új TF- sporttelep körvonalai. A főiskola területén, az egykori kis atlétikai pálya helyére edzőcsarnok épül. Hatalmas vasszerkezetei már messziről felhívják magukra a figyelmet, s hamarosan a helyükre kerülnek. Tavasszal szeretnék tető alá hozni az épületet. Az építkezés vezetői bíznak abban, hogy tartani tudják az 1979-es átadási határidőt. A Csörsz utcában, a sporttelepen más a kép. Itt már a kívülálló szemlélődét is elfogja valamiféle egészséges türelmetlenség. A labdarúgó- és az atlétikai pálya már majdnem teljesen kész. (Persze, a biztató látvány kissé csalóka, hiszen rengeteg munka van még hátra.) Vagy tán csak onnan a türelmetlenség, hogy évekig nem volt semmi és most már kézzelfogható közelségbe került?... A főmérnök izgatottsága így is, úgy is érthető. • Most azonban nem folyik látványos munka a Csörsz utcában. A tél, csakúgy mint a természetben, itt is a nyugodalmasabb időszakot jelenti. Az építőipari vállalatok dolgozóinak többsége téli „fagyszabadságon” van, s néhány munka eleve megköveteli a magasabb hőmérsékletet. Ilyen például a pálya műanyaggal bomtása. „Ha az Aszfaltútépítő Vállalat júliusig elkészül az alapokkal, szeptember 15-re mi is lefektetjük a műanyagburkolatot” — mondta Burg Károly, az Országos Szakipari Vállalat főépítésvezetője. Még tavaly, tavaszai. Az Aszfaltútépítő Vállalat viszont még csak most tart az alépítményi munkák kilencven százalékánál. (Mégsem érheti különösebb szó házuk elejét, hiszen két olyan kiemelt jelentőségű fővárosi vállalkozást fejeztek be a múlt évben, mint az Üllői út és a Szilágyi Erzsébet fasor rekord gyorsaságú újjáépítését.) Mire beköszönt a jó idő, ígérik, elvégzik a munka rájuk eső részét, így hát a tervezett tavasz birtokbavétellel bizony, legalább a következő új tanév kezdetéig várni kell a hallgatóknak. Akkor azonban — szinte biztosnak látszik — megtörténhet az újrahonfoglalás. Hogy ennek a honfoglalásnak mekkora jelentősége van a hallgatók életében, azt hiszem, nem kell különösebben kiemelni. Judik Zoltán mindenesetre elmondta, hogy a labdajátékok, a torna és egyéb, teremben űzhető sportok foglalkozásain nem szenvedtek nagyobb hiányt. Az atlétáknak viszont minden alkalommal el kellett menniök a Népstadionba! Ez persze óriási időveszteséggel járt. S ha jól utána számolunk, már megkapta testnevelő tanári diplomáját egy olyan gárda, amely saját pálya nélkül nőtt fel. A tél egyébként csak tempólassulást okozott, a munka nem szünetelt. A labdarúgópálya automata locsolóberendezésén dolgozik például a Pest megyei 5. sz. Építőipari Vállalat. Ugyanez a vállalat a gazdája a kertészeti és a földmunkáknak is. Akiknek a tereprendezés, parkosítás a feladatuk, kíváncsian várják a tavaszt. Nemcsak azért, mert akkor láthatnak teljes gőzzel munkához, hanem mert érdekli őket néhány hársfa sorsa is.. Az edzőcsarnok és az új aula helyén ki kellett volna vágni néhány igen szép fát. A pusztulásra ítélő szót azonban megváltoztatták, és „átköltöztették” a hársokat a Csörsz utcába. Most még csak körbe támogatottan, kopáran ágaskodnak, de fatálisaikkal együtt talán ők is rügyet bontanak majd. Akkor dől el, hogy melyikük tudta átélni a környezetváltozást. A hársfák mellé telepítenek majd facsemetéket és úgynevezett túlkoros fákat is. — Gondolni kell arra is — mondta Judik Zoltán —, hogy a sporttelep mellett nyáron számtalan autó rohan majd a Balaton felé, és könyörtelenül ontani fogják magukból a kipufogógázt. Kell hogy valami óvja sportolóink tüdejét... Hát, kell is!• A sporttelep két csücskén már kialakultak a kézilabda- és a három teniszpálya körvonalai. A nagy pályát azonban még magas domb szegélyezi. Ennek külön története van. Egy köbméter föld elszállítása is elég költséges, így aztán — kihasználva a természet adta lehetőséget — menet közben változtattak az eredeti terven. Nem hordják el ezt a töméntelen mennyiségű földet, hanem lelátót építenek rá. Ezer-ezerötszáz néző kap majd helyet itt. Gondolnak a hidegebb időjárásra is. A négyszáz méteres futópálya sárga műanyag sátrat kap, lehetőséget és helyet biztosítva a téli gyakorlásra. Épül, készül tehát a Testnevelési Főiskola új sporttelepe. Igaz, hogy néhány munka határideje kevésbé, vagy jobban kitolódott, most már mindenképpen belátható vége közelében tart a nagy vállalkozás, így ősszel az építőmunkások helyett — bízvást reméljük — TF-hallgatókat láthatunk majd az új pályákon. (iroda) Az épülő edzőcsarnok és az új aula vasszerkezeteit örökítette meg fotóriporterünk kedden délután — sűrű hóesésben (Záhonyi Iván felvétele) XXXIV. 26. ♦ 1978. február 7 ATLÉTIKA_________________________ A recept nemtitok Négy éve jelentek meg először a Petrik Lajos Vegyipari Szakközépiskola lánytanulói, a budapesti, középfokú taintézetek fedettpályás atlétikai csapatbajnokságán. Először és nem utoljára. És nam vég® tek utolsónak sem. A negyedik helyezést akkor nagylelkű ajándéknak tekintette a számos vetélytárs. A következő évi másodikharmadik hely után már csak hitetlenkedve csóválták a fejüket. Aztán a tavalyi győzelmet követően már nem lehetett tovább kételkedni: megérdemelten győztek a petrikes lányok. Az idei fedettpályás versenysorozatból már csak egy forduló van hátra. Ezen már el sem kellene indulnok, akkora az előnyük ... Vajon hogyan csinálják? Tizenegy kék melegítőruhás ifjú hölgy köröz a tenyérnyi tornateremben. Komoly iramról szó sem lehet, mihelyt jobban kilépnek, máris kanyarodni kényszerülnek. Nincs más lehetőség, mint az időtartamot növelni. — Sokan nem akarják elhinni, hogy ilyen kicsi a mi fellegvárunk — mosolyog Weglátz Bálint testnevelő tanár, az atléták edzője. — Most még hagyján, mert KISZ-taggyűlések és betegségek miatt Csak a csapat egy része edz, de látná az edzést akkor, amikor harmincnegyven gyerek „tapossa” egymást. Most azonban erről szó sincs, a jelenlévők békésen megférnek egymással. Vége a futásnak, tréfás-nehéz gyakorlatok váltogatják egymást, majd különválik a csapat. A magasugrók megkezdik ugrásaikat, a futók a Városligetet veszik célba. ■— Reálisan értékeljük első helyünket — mondja Weglárz Bálint. — Sajnos, nincs túl nagy versengés, mindössze néhány iskola készül komolyan a bajnokságra. Sok helyen tehernek érzik a versenyt, találomra kijelölnek öt-hat gyereket, ők alkotják a csapatot, ők futnak, ugranak, súlyt löknek. Gyanítom, hogy nem ez a verseny célja. — A Petrik szakközépiskolában nem ez a helyzet. Gyakorlatilag három év alatt hozta fel az élre egy korábban nem is jegyzett iskola csapatát. Minek köszsnhilé ez ? — Nem tudok határozott választ adni. Talán az alaposságnak és a következetességnek Minden elsős gyereket felmérünk, aztán a tehetségeseket kiválasztjuk. Heti két edzést tűtünk, a legjobbaknak négy. Szerencsére jó tanári kolektívan nálunk, egységes a követemény, senkivel szemben sir elnézés. A tigrisbukfenc mindhárom tanárnál tigrisbukfenc , nem valami esetlen gurulás , hány csapat magasugró átlag 140 centiméter volt, nálam a elsős lányoknál ez az ötös szir így is van vagy tíz jeles... — A lányok elsők főváros szinten, a fiúkat viszont nem találjuk a legjobbak között. — Képtelenség lenne két, azonos eredményekre képes csapatot edzeni, így is szinte itt lakom az iskolában. Van úgy, hogy kettőkor kezdjük az edzést és ötkor még tart. Egyeseknek megy a vonata, mások KISZ-gyűlés után érkeznek, ilyen-olyan bizottsági tagok. Az öt magasugró lány köziben már a 145-öt ostromolja, többnyire sikerrel. A futók „csapatkapitánya” jelenti: teljesítették a harminc lebegőülést bokaérintéssel. — Ötször fel a második emeletre, páros lábbal, kettesével véve a lépcsőket! — hangzik az újabb feladat. Hitetlenkedő grimasz, csípőre tett kéz, tarkóvakarás ... Aztán szó nélkül elindulnak. — Ha van titok, hát ez az — mosolyog Weklárz Bálint. — A gyerekek hozzáállása, sportszeretete. Pedig nehéz dolog ez, egy edzés sokat kivesz a gyerekekből. Azzal is vigyázni kell, hogy meddig megyünk el a terheléssel, mert kényszeríteni senkit sem lehet. Vigyázni kell a hangulatra, a jókedvre. Az utóbb említettekben nincs hiány a Petrik szakközépiskolában. Nem valószínű, hogy mindez csak a jó helyezés eredménye ... e. J.) Ahogy én tudom, az 1912. évi stockholmi olimpia egyetlen élő magyar részvevője. Frissen nyit ajtót, barátságosan tessékel a bútorokkal, képekkel, ablak- és falvédőkkel, vitrintárgyakkkal zsúfolt szobába, ahol mintha régen megállt volna az idő, ahonnan kívül rekedt az élet zsivajgása. Szánthó Árpád egy híján már 90 éves. Kézdivásárhelyen született, ott ahol Gábor Áron öntötte a szabadságharc bronzágyúit. Közepes termetű, vaskos öregúr, sok vihart átvészelt, keménykötésű székely. Figyelme élénk. Egyegy mulatságosabb sztorijánál szemében huncutkás fények rezegnek. Pedig az élet nem pátyolgatta, mindenért keményen meg kellett küzdenie. Az apa vasutas, később postás volt, gyakori áthelyezéssel. Erdély más városaiba, majd valamiféle „politikai hercehurca” miatt ott kellett hagynia a postát, családjával Budapestre költözött. ..Szászrégenben, meg Marosvásárhelyt jártam gimnáziumba, hat osztályt végeztem. Leromlott helyzetünk miatt iskoláimat Pesten már nem folytathattam. Voltam címíró, Rákóczi fejedelem hamvainak 1906-ban történt hazahozatala alkalmából a bizottságnál meghívókat címeztem, később másutt is. Nagyon szép, kalligrafikus írásom volt, a keresetem meg pocsék. Kétszer ettem napjában, délelőtt tízkor 10 deka kenyeret, fél vajat, pohár tejet. Ez volt a reggelim, egyúttal ebédem is. Vacsorám töpörtyű vagy sültszalonna, kenyér, paprika, meg a söntésben egy pikoló baksör. Közben eljártam a Wesselényi utcai tornaterembe. Már Szászrégenben, az alsós gimnáziumban jó tornász voltam, vívtam, futballoztam, birkóztam is. Marosvásárhelyt mindez már egészen jól ment." Húszéves volt, amikor a Postás klubban gyakorolta a birkózást. Nemsokára a BAK-ba iratkozott, az akkori legjobb birkózók egyesületébe. Akkor már juniorbajnok volt, könnyűsúlyban. „Fene erős gyerek voltam, az idő tájt segédmelós az Athenaeum nyomdában, a kőnyomatosban. Másfél, kétmázsás köveket kellett karommal kereket hajtva áttekerni a sajtón. Akkoriban nyertem meg az MTE aranyplakettos versenyét. A nevezési díjat, 3 koronát nekem kellett fizetnem, pedig csak kétműszakos munkával tudtam megkeresni a heti 11—12 koronát." 1912-ben az egyik (nem hivatalos) birkózó Európabajnokságot Budapesten rendezték. „Sok idegen nációbeli eljött, mi pedig — BAK-birkózók — mindnyájan indultunk. Győzni akartunk! Ez presztízskérdés volt a rivális MTK-val szemben. Dobtam az esélyesnek hitt német bajnokot, végül Radvány Ödön mögött a második lettem. Ödönnel nem verekedtem meg, nem lett volna értelme." Ezzel a győzelmével bejutott a stockholmi olimpiára jelölt birkózók közé. „Tudod, miféle legény voltam én akkor?” Feláll és sorolja, mint főszabász a segédnek a megrendelő méreteit: „170 magas, karcsú gyerek. 66 kiló, de csak diétával tarthattam és arra — koplalásra — elég volt a pénzem. Nyakbőség 46, derékbőség 70, mellbőség 141, mindkét karvastagság 45. Kiterjeszkedés (vízszintesen oldalt nyújtja karjait) 185 centi. Ezt a széles mellemet a tornának köszönhetem!" Egy fakó arcképet vesz elő. Kron Béla rézkarcáról készült fotót: „Nézd, milyen villáim voltak! Két kezem meg majd a térdemig ért." Vidáman indult Stockholmba, bizakodva. Nem volt szerencséje.— A versenyem előtti napon, edzés közben megroppant a mellem. Jött Brüll Alfréd, az egyik vezetőnk, bevitt a kórházba. A svéd orvos megvizsgált, azt mondta, nem ajánlja, hogy birkózzam tovább. Forgott a világ velem, majdhogynem sírva dadogtam, akármi lesz is, én mégis odamegyek. Versenyezni akarok! Bekötözték mellemet. Mentem. A dán Hansent még odavágtam, de a másikkal úgy estem, inkább röpültem egy padnak, hogy szétnyílott a mellem. Érted? Szétnyílott, mint a gatyám! Nem bírtam tovább. Kiestem... de a kórházba nem mentem vissza. Amíg Varga Béla a svéd Ahlgrennel birkózott, midig ott voltam mellette. A rövid — félóránként 3 perces — szünetben nedves türölközővel borogattam, dörzsölgettem, vizet, jeget hoztam neki. Nem hagytam magára egy percig se. 35 fokos hőség volt. Darabig csöndben ülünk. Ábel jut eszembe, Tamási Áron életrevaló, emberséges székely legénye. Szánthó „szétnyílt” melle ott, az olimpián, ki tudja, milyen remélt sikereknek vezetett gátat? Sporttragédia volt, de nem lett belőle „sorstragédia.” „Ábel” nem vonult vissza lelki és testi sebeit nyaldosni, küzdőtársán akart segíteni. És helytállt. — Gyere velem a konyhába, igyunk egy kávét! — szól váratlanul. Odakint előállok ötletemmel: — Árpid vaxyim kiküldetek a 66 év előtti, a stockholmi olimpiára riporternek. Egy különös időgép fog oda röpíteni, az emlékezet. Elmondod, mit láttál ott? Vállalod? Kissé háttal áll, a kávét főzi. Most megfordul: — Légy szíves, hangosabban, nem hallok jól! Gyerekkoromban egyszerre estem has- és fejtífuszba, meg skarlátba. Később azért nem vettek be fináncnak. Azt mondták, ahhoz nem elég a jó szem, jó fül is kell, legyen. — Megismételem ajánlatomat, ő meg. — Hát akkor jegyezz. Beszél, közben, tesz-vesz, legalább három duplányit beönt a csészémbe, a magáéba csak egyet. — Vén vagyok már —mondja —, de olyan a memóriám, hogy még az angol—bár háborút is elmesélhetném, ahogy apámtól hallottam tízéves koromban. És mindent megfigyelek. Apróra. Ott, az olimpián jól szétnéztem, engem mindenfajta sport érdekelt. Akkor voltam először odakinn a nagyvilágban. Hálókocsivá alakítható szerelvényben utaztunk. Sassnitztól Trelleborgig meg hajón, Trelleborgban szerelvényestül partra tettek. Emlékszem, a tenger zavaros volt, de nem attól lettünk betegek, valami rosszat ehettünk. Mi a Continentálban szálltunk meg Egyszeresak nagy rivalgás kintről, bejött egy vékony, sápadt, szemüveges fiatalember. Mondták ez a Prokopp Sándor. Első lett a hadipuskaversenyen. Múzsa Gyula, a MOB elnöke kezelt vele előbb: „Sándor hogy érzed magad, mint bajnok?” — kérdi. Mire Prokopp: „Mint máskor. Éhes vagyok.” — Nagyon reménykedtünk, hogy a labdarúgásban az elsők között leszünk. Olyan lehangoló volt, hogy az angolok mindjárt elsőre elporoltak bennünket, alaposan, 7:0-ra. Menynyire verhetett volna meg a proficsapatuk, ha az amatőreik ilyen jók voltak?... Szerettük volna megbunyózni focistáinkat! Tudod, volt ott egy olyan büféautomata. Ezek meg csak ott dugták bele a pénzt, ahonnan sör, jött ki. Ez volt a hiba, még a nagy hőség. Még a vigaszdíj sem vigasztalt minket. Aztán láttam az akkori idők 100-as sprinterét, a Craig-t, a 200-on is. ő győzött. Az amcsik akkora ricsajt csaptak, üvöltöttek, verték-rugdosták a padokat: Craig, Craig.... hogy az még az én rossz fülemnek is sok volt. Megnéztem az 5000 méteres síkfutást. A finn Kolehmainen és a francia Bouin gyilkos küzdelmét. Bouinnak hatalmas lúdtalpa volt, olyan, mint egy hintalónak. Mégis, csak egy hajszálnyira maradt a győztes finn mögött. Ennek a finnek volt egy karórája, kezdetleges stopper lehetett. Időnként rápillantott, ellenőrizte részteljesítményét. Már akkor. Sok évvel Nurrki előtt! Nagyon tetszett a finn diszkoszvető, a Taipalo. Talán 45 métert dobott, úgy, ahogy az a híres görög szobor ábrázolja, csak derékfordulattal adott lendületet. A kétkezes diszkoszvetést is ő nyerte. A mieink sajnos lemaradtak Dobószámokban csak Kóczán Mór, az a jóízű beszédű református pap ért el eredményt, bronzérmes lett. Én voltam az apródja a versenyen, a fegyverhordozója. Akkor a gerelyt másképp fogták, hüvelyk és mutatóujjal. (Egy tollszárral mutatja.). . Mosolyog és diktál: „írd!” A magnót nem szereti. Írom. — Kahanamoku, a fekete csoda. Embert még nem láttam olyan simán és gyorsan úszni, csak halat. Las Torres, a dunaharaszti fiú, akit 400-on, a gyorsúszásban bronzra tippeltünk, de ötödik lett. Az amerikai Meredith, a 800-as síkfutás győztese, akivel Bodor Ödön jóbarátom együtt indult az elődöntőben.- Ödön jól tartotta magát, aztán a félpálya táján, mint akit kilöknek a sorból, elvágódott ... Hát bizony, többet vártunk attól az olimpiától. Nem volt szerencsénk. Az a bolond báró, a Wardener is lemaradt a magasugrásnál. Azt mondta, azért, mert Gerentsér nem engedte inni a verseny előtt. Akkor ment jól neki, ha spicces volt. Hazafelé eleget bánkódtunk, csak a vívóknak, meg tornászainknak vlt okuk örülni. Prokoppnak is, de ő sose volt vidám. Nekem az olimpia életem legcsodálatosabb és legfájóbb emléke maradt. Sokáig hallgattunk Csak az emlékek váltak egyre hangosabbakká! Syposs Zoltán ELILLANT ÉVEK SZŐLŐHEGYÉN „ÁBEL" AZ OLIMPIÁN