Népsport, 1978. február (34. évfolyam, 26-49. szám)

1978-02-01 / 26. szám

4 NÉPSPORT Ősszel már a­z(?)... Befejezés előtt a TF-sporttelep felújítása — Türelmetlen? — Most már borzasztóan. Tíz éve dolgozom a felújításon, s minél közelebb kerülünk a le­fejezéshez, annál nehezebben vá­rom az átadás napját — mond­ta Judik Zoltán, a Testnevelési Főiskola főmérnöke. A TF rekonstrukcióját 1968- ban kezdték, s a hetvenes évek elején, bizony, még nem sokat lehetett látni a „kerítésen be­lül” folyó munkából. Akkor azonban, amikor elkezditék az Alkotás utca és a Hegyalja út új­jáépítését, a munkagépek fel­szántották azt a terül­etet is, ahol addig a testnevelő tanár­jelöltek edzettek, tanultak, spor­toltak. Aztán, néhány éve, kirajzo­lódtak — immár az új TF- sporttelep körvonalai. A főiskola területén, az egy­kori kis atlétikai pálya helyére edzőcsarnok épül. Hatalmas vas­szerkezetei már messziről fel­hívják magukra a figyelmet, s hamarosan a helyükre kerülnek. Tavasszal szeretnék tető alá hozni az épületet. Az építkezés vezetői bíznak abban, hogy tar­tani tudják az 1979-es átadási határidőt. A Csörsz utcában, a sportte­lepen más a kép. Itt már a kí­vülálló szemlélődét is elfogja va­lamiféle egészséges türelmetlen­ség. A labdarúgó- és az atlétikai pálya már majdnem teljesen kész. (Persze, a biztató látvány kissé csalóka, hiszen rengeteg munka van még hátra.) Vagy tán csak onnan a türelmetlen­ség, hogy évekig nem volt sem­mi és most már kézzelfogható közelségbe került?... A főmérnök izgatottsága így is, úgy is érthető. • Most azonban nem folyik lát­ványos munka a Csörsz utcá­ban. A tél, csakúgy mint a ter­mészetben, itt is a nyugodalma­­sabb időszakot jelenti. Az épí­tőipari vállalatok dolgozóinak többsége téli „fagyszabadságon” van, s néhány munka eleve megköveteli a magasabb hőmér­sékletet. Ilyen például a pálya mű­anyaggal bom­tása. „Ha az Asz­­faltútépítő Vállalat júliusig el­készül az alapokkal, szeptem­ber 15-re mi is lefektetjük a műanyagburkolatot” — mondta Burg Károly, az Országos Szak­ipari Vállalat főépítésvezetője. Még tavaly, tavaszai. Az Asz­faltútépítő Vállalat viszont még csak most tart az alépítményi munkák kilencven százalékánál. (Mégsem érheti különösebb szó házuk elejét, hiszen két olyan kiemelt jelentőségű fővárosi vál­lalkozást fejeztek be a múlt év­ben, mint az Üllői út és a Szi­lágyi Erzsébet fasor rekord gyorsaságú újjáépítését.) Mire beköszönt a jó idő, ígérik, el­végzik a munka rájuk eső ré­szét, így hát a tervezett tavasz birtokbavétellel bizony, legalább a következő új tanév kezdetéig várni kell a hallgatóknak. Ak­kor azonban — szinte biztosnak látszik — megtörténhet az újra­­honfoglalás. Hogy ennek a honfoglalásnak mekkora jelentősége van a hall­gatók életében, azt hiszem, nem kell különösebben kiemelni. Ju­dik Zoltán mindenesetre el­mondta, hogy a labdajátékok, a torna és egyéb, teremben űz­hető sportok foglalkozásain nem szenvedtek nagyobb hiányt. Az atlétáknak viszont minden al­kalommal el kellett menniök a Népstadionba! Ez persze óriási időveszteséggel járt. S ha jól utána számolunk, már megkap­ta testnevelő tanári diplomáját egy olyan gárda, amely saját pálya nélkül nőtt fel. A tél egyébként csak tempó­lassulást okozott, a munka nem szünetelt. A labdarúgópálya au­tomata locsolóberendezésén dol­gozik például a Pest megyei 5. sz. Építőipari Vállalat. Ugyanez a vállalat a gazdája a kertésze­ti és a földmunkáknak is. Akik­nek a tereprendezés, parkosítás a feladatuk, kíváncsian várják a tavaszt. Nemcsak azért, mert akkor láthatnak teljes gőzzel munkához, hanem mert érdekli őket néhány hársfa sorsa is.. Az edzőcsarnok és az új aula helyén ki kellett volna vágni néhány igen szép fát. A pusz­tulásra ítélő szót azonban meg­változtatták, és „átköltöztették” a hársokat a Csörsz utcába. Most még csak körbe támogatot­­tan, kopáran ágaskodnak, de fatálisaikkal együtt talán ők is rügyet bontanak majd. Akkor dől el, hogy melyikük tud­ta át­élni a környezetváltozást. A hársfák mellé telepítenek majd facsemetéket és úgynevezett túl­koros fákat is. — Gondolni kell arra is — mondta Judik Zoltán —, hogy a sporttelep mellett nyáron számtalan autó rohan majd a Balaton felé, és könyörtelenül ontani fogják magukból a kipu­fogógázt. Kell hogy valami óv­ja sportolóink tüdejét... Hát, kell is!• A sporttelep két csücskén már kialakultak a kézilabda- és a három teniszpálya körvonalai. A nagy pályát azonban még ma­gas domb szegélyezi. Ennek kü­lön története van. Egy köbmé­ter föld elszállítása is elég költ­séges, így aztán — kihasználva a természet adta lehetőséget — menet közben változtattak az eredeti terven. Nem hordják el ezt a töméntelen mennyiségű földet, hanem lelátót építenek rá. Ezer-ezeröt­száz néző kap majd helyet itt. Gondolnak a hidegebb időjá­rásra is. A négyszáz méteres futópálya sárga műanyag sátrat kap, lehetőséget és helyet biz­tosítva a téli gyakorlásra. Épül, készül tehát a Testne­velési Főiskola új sporttelepe. Igaz, hogy néhány munka ha­tárideje kevésbé, vagy jobban kitolódott, most már mindenkép­pen belátható vége közelében tart a nagy vállalkozás, így ősszel az építőmunkások helyett — bízvást reméljük — TF-hallga­tókat láthatunk majd az új pályákon. (iroda) Az épülő edzőcsarnok és az új aula vasszerkezeteit örökítette meg fotóriporterünk kedden délután — sűrű hóesésben (Záhonyi Iván felvétele) XXXIV. 26. ♦ 1978. február 7 ATLÉTIKA_________________________ A recept nemtitok Négy éve jelentek meg elő­ször a Petrik Lajos Vegyipari Szakközépiskola lányta­nulói, a budapesti, középfokú t­aintéze­­tek fedettpályás atlétikai csa­patbajnokságán. Először és nem utoljára. És nam vég® tek utol­sónak sem. A negyedik helye­zést akkor nagylelkű ajándék­nak tekintette a számos vetély­­társ. A következő évi második­­harmadik hely után már csak hitetlenkedve csóválták a fejü­ket. Aztán a tavalyi gy­őzelmet követően már nem­ lehetett to­vább kételkedni: megérdemelten győztek a petrikes lányok. Az idei fedettpályás verseny­­sorozatból már csak egy for­duló van hátra. Ezen már el sem kellene indul­n­ok, akkora az előnyük ... Vajon hogyan csinálják? Tizenegy kék melegítőruhás ifjú hölgy köröz a tenyérnyi tornateremben. Komoly iramról szó sem lehet, mihelyt jobban kilépnek, máris kanyarodni kényszerülnek. Nincs más lehe­tőség, mint az időtartamot nö­velni. — Sokan nem akarják elhin­ni, hogy ilyen kicsi a mi fel­legvárunk — mosolyog Weglátz Bálint testnevelő tanár, az at­léták edzője. — Most még hagy­­ján, mert KISZ-taggyűlések és betegségek miatt Csak a csapat egy része edz, de látná az ed­zést akkor, amikor harminc­­negyven gyerek „tapossa” egy­mást. Most azonban erről szó sincs, a jelenlévők békésen megférnek egymással. Vége a futásnak, tréfás-nehéz gyakorlatok válto­gatják egymást, majd különvá­lik a csapat. A magasugrók megkezdik ugrásaikat, a futók a Városligetet veszik célba. ■— Reálisan értékeljük első he­lyünket — mondja Weglárz Bá­lint. — Sajnos, nincs túl nagy versengés, mindössze néhány is­kola készül komolyan a baj­nokságra. Sok helyen tehernek érzik a versenyt, találomra ki­jelölnek öt-hat gyereket, ők al­kotják a csapatot, ők futnak, ugranak, súlyt löknek. Gyaní­tom, hogy nem ez a verseny célja. — A Petrik szakközépiskolá­ban nem ez a helyzet. Gyakor­latilag három év alatt hozta fel az élre egy korábban nem is jegyzett iskola csapatát. Minek köszsnhilé ez ? — Nem tudok határozott vá­laszt adni. Tal­án az alaposság­nak és a következetességnek Minden elsős gyereket felmé­rünk, aztán a tehetségeseket ki­választjuk. Heti két edzést tű­tünk, a legjobbaknak négy. Szerencsére jó tanári kolektí­­­va­n nálunk, egységes a követe­mény, senkivel szemben sir elnézés. A tigrisbukfenc mind­három tanárnál tigrisbukfenc , nem valami esetlen gurul­ás , hány csapat magasugró átlag 140 centiméter volt, nálam a elsős lányoknál ez az ötös szir így is van vagy tíz jeles... — A lányok elsők főváros szinten, a fiúkat viszont nem találjuk a legjobbak között. — Képtelenség lenne két, azo­nos eredményekre képes csapa­tot edzeni, így is szinte itt la­kom az iskolában. Van úgy, hogy kettőkor kezdjük az ed­zést és ötkor még tart. Egye­seknek megy a vonata, mások KISZ-gyűlés után érkeznek, ilyen-olyan bizottsági tagok. Az öt magasugró lány köziben már a 145-öt ostromolja, több­nyire sikerrel. A futók „csa­patkapitánya” jelenti: teljesítették a harminc lebegőülést bokaérin­téssel. — Ötször fel a második eme­letre, páros lábbal, kettesével véve a lépcsőket! — hangzik az újabb feladat. Hitetlenkedő grimasz, csípőre tett kéz, tarkóvakarás ... Aztán szó nélkül elindulnak. — Ha van titok, hát ez az — mosolyog Weklárz Bálint. — A gyerekek hozzáállása, sportsze­­retete. Pedig nehéz dolog ez, egy edzés sokat kivesz a gye­rekekből. Azzal is vigyázni kell, hogy meddig megyünk el a ter­heléssel, mert kényszeríteni sen­kit sem lehet. Vigyázni kell a hangulatra, a jókedvre. Az utóbb említettekben nincs hiány a Petrik szak­középiskolá­ban. Nem valószínű, hogy mindez csak a jó helyezés ered­ménye ... e. J.) ­ Ahogy én tudom, az 1912. évi stockholmi olimpia egyetlen élő magyar részvevője. Frissen nyit ajtót, barátságosan tessé­kel a bútorokkal, képekkel, ab­lak- és falvédőkkel, vitrintár­­gyakkkal zsúfolt szobába, ahol mintha rége­n megállt volna az idő, ahonnan kívül rekedt az élet zsivajgása. Szánthó Árpád egy híján már 90 éves. Kézdivásárhelyen született, ott ahol Gábor Áron öntötte a sza­badságharc bronzágyúit. Köze­pes termetű, vaskos öregúr, sok vihart átvészelt, keménykötésű székely. Figyelme élénk. Egy­­egy mulatságosabb sztorijánál szemében huncutkás fények re­zegnek. Pedig az élet nem pá­­tyolgatta, mindenért keményen meg kellett küzdenie. Az apa vasutas, később pos­tás volt, gyakori áthelyezéssel. Erdély más városaiba, majd va­lamiféle „politikai hercehurca” miatt ott kellett hagynia a pos­tát, családjával Budapestre köl­tözött. ..Szászrégenben, meg Marosvásárhelyt jártam gimná­ziumba, hat osztályt végeztem. Leromlott helyzetünk miatt is­koláimat Pesten már nem foly­tathattam. Voltam címíró, Rá­kóczi fejedelem hamvainak 1906-ban történt hazahozatala alkalmából a bizottságnál meg­hívókat címeztem, később má­sutt is. Nagyon szép, kalligra­fikus írásom volt, a keresetem meg pocsék. Kétszer ettem nap­jában, délelőtt tízkor 10 deka kenyeret, fél vajat, pohár tejet. Ez volt a reggelim, egyúttal ebédem is. Vacsorám töpörtyű vagy sültszalonna, kenyér, paprika, meg a söntésben egy pikoló baksör. Közben eljártam a Wesselényi utcai tornaterem­be. Már Szászrégenben, az alsós gimnáziumban jó tornász vol­tam, vívtam, futballoztam, bir­kóztam is. Marosvásárhelyt mindez már egészen jól ment." Húszéves volt, amikor a Pos­tás klubban gyakorolta a bir­kózást. Nemsokára a BAK-ba iratkozott, az akkori legjobb birkózók egyesületébe. Akkor már juniorbajnok volt, könnyű­súlyban. „Fene erős gyerek vol­tam, az idő tájt segédmelós az Athenaeum nyomdában, a kő­nyomatosban. Másfél, kétmázsás köveket kellett karommal kere­ket hajtva áttekerni a sajtón. Akkoriban nyertem meg az MTE aranyplakettos versenyét. A nevezési díjat, 3 koronát ne­kem kellett fizetnem, pedig csak kétműszakos munkával tudtam megkeresni a heti 11—12 koronát." 1912-ben az egyik (nem hivatalos) birkózó Európa­­bajnokságot Budapesten rendez­ték. „Sok idegen nációbeli el­jött, mi pedig — BAK-birkózók — mindnyájan indultunk. Győz­ni akartunk! Ez presztízskérdés volt a rivális MTK-val szem­ben. Dobtam az esélyesnek hitt német bajnokot, végül Radvány Ödön mögött a második lettem. Ödönnel nem verekedtem meg, nem lett volna értelme." Ezzel a győzelmével bejutott a stockholmi olimpiára jelölt birkózók közé. „Tudod, miféle legény voltam én akkor?” Fel­áll és sorolja, mint főszabász a segédnek a megrendelő mé­reteit: „170 magas, karcsú gye­rek. 66 kiló, de csak diétával tarthattam és arra — koplalás­ra — elég volt a pénzem. Nyak­bőség 46, derékbőség 70, mell­­bőség 141, mindkét karvastag­ság 45. Kiterjeszkedés (vízszin­tesen oldalt nyújtja karjait) 185 centi. Ezt a széles mellemet a tornának köszönhetem!" Egy fakó arcképet vesz elő. Kron Béla rézkarcáról készült fotót: „Nézd, milyen villáim voltak! Két kezem meg majd a térde­mig ért." Vidáman indult Stockholmba, bizakodva. Nem volt szerencsé­je.— A versenyem előtti napon, edzés közben megroppant a mel­lem. Jött Brüll Alfréd, az egyik vezetőnk, bevitt a kórházba. A svéd orvos megvizsgált, azt mondta, nem ajánlja, hogy bir­kózzam tovább. Forgott a világ velem, majdhogynem sírva da­dogtam, akármi lesz is, én még­is odamegyek. Versenyezni aka­rok! Bekötözték mellemet. Men­tem. A dán Hansent még oda­vágtam, de a másikkal úgy estem, inkább röpültem egy padnak, hogy szétnyílott a mel­lem. Érted? Szétnyílott, mint a gatyám! Nem bírtam tovább. Kiestem... de a kórházba nem mentem vissza. Amíg Varga Bé­la a svéd Ahlgrennel birkózott, mi­­dig ott voltam mellette. A rövid — félóránként 3 perces — szünetben nedves türölköző­­v­el borogattam, dörzsölgettem, vizet, jeget hoztam neki. Nem hagytam magára egy percig se. 35 fokos hőség volt. Darabig csöndben ülünk. Ábel jut eszembe, Tamási Áron élet­revaló, emberséges székely le­génye. Szánthó „szétnyílt” mel­le ott, az olimpián, ki tudja, milyen remélt sikereknek veze­tett gátat? Sporttragédia volt, de nem lett belőle „sorstragé­dia.” „Ábel” nem vonult vissza lelki és testi sebeit nyaldosni, küzdőtársán akart segíteni. És helytállt. — Gyere velem a konyhába, igyunk egy kávét! — szól vá­ratlanul. Odakint előállok ötle­temmel: — Árpid vaxyim kiküldetek a 66 év előtti, a stockholmi olimpiára riporternek. Egy kü­lönös időgép fog oda röpíteni, az emlékezet. Elmondod, mit láttál ott? Vállalod? Kissé hát­tal áll, a kávét főzi. Most meg­fordul: — Légy szíves, hango­sabban, nem hallok jól! Gye­rekkoromban egyszerre estem has- és fejtífuszba, meg skar­látba. Később azért nem vet­tek be fináncnak. Azt mond­ták, ahhoz nem elég a jó szem, jó fül is kell, legyen. — Meg­ismételem ajánlatomat, ő meg. — Hát akkor jegyezz­. Beszél, közben, tesz-vesz, legalább három duplányit beönt a csészémbe, a magáéba csak egyet. — Vén vagyok már —mond­ja —, de olyan a memóriám, hogy még az angol—bár hábo­rút is elmesélhetném, ahogy apámtól hallottam tízéves ko­romban. És mindent megfigye­lek. Apróra. Ott, az olimpián jól szétnéztem, engem minden­fajta sport érdekelt. Akkor vol­tam először odakinn a nagyvi­lágban. Hálókocsivá alakítható szerelvényben utaztunk. Sass­­nitztól Trelleborgig meg hajón, Trelleborgban szerelvényestül partra tettek. Emlékszem, a ten­ger zavaros volt, de nem attól lettünk betegek, valami rosszat ehettünk. Mi a Continentálban szálltunk meg Egyszeresak nagy rivalgás kintről, bejött egy vé­kony, sápadt, szemüveges fia­talember. Mondták ez a Pro­­kopp Sándor. Első lett a hadi­­puskaversenyen. Múzsa Gyula, a MOB elnöke kezelt vele előbb: „Sándor hogy érzed ma­gad, mint bajnok?” — kérdi. Mire Prokopp: „Mint máskor. Éhes vagyok.” — Nagyon reménykedtünk, hogy a labdarúgásban az elsők között leszünk. Olyan lehan­goló volt, hogy az angolok mindjárt elsőre elporoltak ben­nünket, alaposan, 7:0-ra. Meny­nyire verhetett volna meg a proficsapatuk, ha az amatőreik ilyen jók voltak?... Szerettük volna megbunyózni focistáinkat! Tudod, volt ott egy olyan büfé­automata. Ezek meg csak ott dugták bele a pénzt, ahonnan sör, jött ki. Ez volt a hiba, még a nagy hőség. Még a vi­­gaszdíj sem vigasztalt minket.­­ Aztán láttam az akkori idők 100-as sprinterét, a Craig-t, a 200-on is. ő győzött. Az am­csik akkora ricsajt csaptak, üvöltöttek, verték-rugdosták a padokat: Craig, Craig.... hogy az még az én rossz fülemnek is sok volt. Megnéztem az 5000 méteres síkfutást. A finn Ko­­lehmainen és a francia Bouin gyilkos küzdelmét. Bouinnak hatalmas lúdtalpa volt, olyan, mint egy hintalónak. Mégis, csak egy hajszálnyira maradt a győztes finn mögött. Ennek a finnek volt egy karórája, kez­detleges stopper lehetett. Időn­ként rápillantott, ellenőrizte részteljesítményét. Már akkor. Sok évvel Nurrk­i előtt! Nagyon tetszett a finn diszkoszvető, a Taipalo. Talán 45 métert dobott, úgy, ahogy az a híres görög szobor ábrázolja, csak derék­fordulattal adott lendületet. A kétkezes diszkoszvetést is ő nyerte. A mieink sajnos lema­radtak Dobószámokban csak Kóczán Mór, az a jóízű beszé­dű református pap ért el ered­ményt, bronzérmes lett. Én vol­tam az apródja a versenyen, a fegyverhordozója. Akkor a ge­relyt másképp fogták, hüvelyk és mutatóujjal. (Egy tollszárral mutatja.). . Mosolyog és diktál: „írd!” A magnót nem szereti. Írom. — Kahanamoku, a fekete cso­da. Embert még nem láttam olyan simán és gyorsan úszni, csak halat. Las­ Torres, a duna­­haraszti fiú, akit 400-on, a gyorsúszásban bronzra tippel­tünk, de ötödik lett. Az ameri­kai Meredith, a 800-as síkfutás győztese, akivel Bodor Ödön jóbarátom együtt indult az elő­döntőben.- Ödön jól tartotta ma­gát, aztán a félpálya táján, mint akit kilöknek a sorból, elvágó­dott ... Hát bizony, többet vár­tunk attól az olimpiától. Nem volt szerencsénk. Az a bolond báró, a Wardener is lemaradt a magasugrásnál. Azt mondta, azért, mert Gerentsér nem en­gedte inni a verseny előtt. Ak­kor ment jól neki, ha spicces volt. Hazafelé eleget bánkódtunk, csak a vívóknak, meg tornásza­inknak vlt okuk­­ örülni. Pro­­koppnak is, de ő sose volt vi­dám. Nekem az olimpia életem legcsodálatosabb és legfájóbb emléke maradt. Sokáig hallgattunk Csak az emlékek váltak egyre hango­sabbakká! Syposs Zoltán ELILLANT ÉVEK SZŐLŐHEGYÉN „ÁBEL" AZ OLIMPIÁN

Next