Népsport, 1978. június (34. évfolyam, 129-158. szám)
1978-06-01 / 129. szám
4 NÉPSPORT Argentína... Argentína... Jó szél Milyen szépen hajlik ez a szó az Evita című világhírű musical vezető dalában: Argentína ... Ó, igen, Argentína, Argentína. Ezzel van tele a világ. Nemcsak a sportvilág. Vagy inkább mondjuk úgy: ilyenkor sport az egész világ. Argentína a világbajnokság. A labdarúgás. Csak az? Napihírek a világsajtóban, rádióban, televízióban. Videla tábornok, katonai junta, tupamarók... Erőltetjük az agyunkat, hogy valami még az eszünkbe jusson. De nem. Argentína messze van. De hát egy hónapig Argentína beköltözik az otthonunkba, az életünkbe!... Lehet-e akkor „messze”? Illene-e valamit tudni róla? Róla, az országról, az ott élő emberekről. Szól a dal,különös, ismeretlen szomorúsággal. Argentína... Argentína ... A „fiúk” megérkeztek Buenos Airesbe. Mindjárt ez. Útikönyvekben utánanézhetünk minden lényeges adatnak, bővíthetjük ismereteinket. Hisz valóban, egy-egy nagy sportesemény, olimpia, világbajnokság, kicsit mindig azt jelenti, hogy egy ország, egy nép, egy város is közelebb kerül az emberhez. Buenos Aires annyi mint jó levegő. Jó szól. Századokba vesző történelme van. La Plata első spanyol kormányzója emeltetett itt 1536-ban erődöt, pontosan azon a helyen, ahol ma a rózsaszín ház, az elnöki palota áll. Pedro de Mendoza erődjét 1541-ben indiánok támadták meg, a spanyolok nem tudták tartani, felgyújtották. Majd negyven évvel később, 1580-ban, egy Juan de Garay nevű kormányzó (ejnye, de magyaros neve van!) építtette újjá, s mindjárt felcsapott keresztelőnek is, elnevezvén az erőd körül alakuló várost Ciudad de la Santisima Trinidad y Puerto de Santa Maria de Buenos Airesnek. Magyarul: a Szentháromság Városa, Szűz Mária és a Jó Levegő Kikötője. A hosszas név aztán elkopott, maradt belőle a leglényegesebb, a Buenos Aires, a Jó Levegő. Jó levegő, jó szelek. Hatalmas város, a délamerikai földrészen a legnagyobb, az Atlanti-óceántól mintegy kétszáz kilométerre fekszik, a La Plata torkolatánál, a folyó jobb partján. Több mint 1400 négyzetkilométer az alapterülete, és az elővárosok lakosságát is beleszámítva, kilencmillió a népessége. Most júniusban plusz az a néhány ezer, aki focizni utazik ide, focizni és focit nézni. La Platáiban 1810-ben ért véget a spanyol uralom. Az 1816-os tucumani kongresszus deklarálta az ország függetlenségét, akkor lett Buenos Aires a La Plata-i Egyesült Tartományok fővárosa, s 1826-ban az egész országé. Az Argentin Köztársaság akkor kezdte írni saját történelmét. Talán mondhatjuk, hogy magyar kéz is fogta azt a „tollat”. Hogyan?__ Különben megszokhattuk. Ez a kis ország itt, Európa szívében nagy nyelvi magánya ellenére is az egész világgal „rokonságban” áll. Külföldet járó honfitársaink a megmondhatói, hogy a legkülönösebb helyeken üti meg egyszer csak váratlanul magyar szó a fülüket, találkozhatnak az alakító magyar múlt emlékeivel. Legfeljebb mi nem tartjuk eléggé számon ezeket. Példát? Vegyük Argentínát. Mond nekünk valamit Czetz János neve? Akárhogy is, Argentínában többet. Nemeskürty István írja meg a negyvennyolcas honvéd hadsereg katonaforradalmárjairól szóló könyvében („Kik érted haltak, szent Világszabadság”) Czetz János rövid életútját, amely a bécsújhelyi katonai akadémiától a vezérkari szolgálaton keresztül vezetett a negyvennyolcas szabadságharc tábornoki tisztéig. Egyike volt a legsikeresebb tábornokoknak, aki a világosi fegyverletétel után rövid ideig bujkálva hazájában, 1850-ben külföldre menekült. 1857-ben Spanyolországban nőül vette a volt argentin államelnök unokahúgát, részt vett az olaszországi magyar légió szervezésében, majd Argentínában telepedett le. És új hazája is egyik katonahősét tiszteli benne, akinek a katonai akadémia megalapítása fűződik a nevéhez. Sírjához három nemzet tehetné le a kegyelet virágait. Kapcsolatok Persze, lehetne azon vitatkozni, hogy egy labdarúgóvilágbajnokság nézőjének kell-e Czetz János nevét ismernie, vagy elég, ha az argentin szövetségi kapitányét, Menottiét ismeri. Mint ahogy az is véleményes, hogy a világhírű író, Jorge Luis Borges életműve előbbre való-e az adott pillanatban, mondjuk, , az 1966-os angliai VB-n szerepelt argentin válogatott csapatkapitányának, Ralimnak a szomorú eseténél. Mindezt csak azért mondom, nehogy azzal vádoljanak: a szezont összekeverem a fazonnal, és egy labdarúgó VB kapcsán a játék szempontjából valóban mellékes dolgokat kívánok az előtérbe helyezni. De hát nem akarok! Egyszerűen csak az jut az eszembe, hogy — amint mondottam is — minden sportesemény szükségképpen abban is segít, hogy egy kicsit közelebb kerüljünk egy egész országhoz, történelméhez, kultúrájához, és igen, közös emlékeinkhez is. Czetz János ennek a közös emléknek nyilván egyik legnemesebb alakja. De vannak másmilyenek is. Szerényebbek, jelentéktelenebbek. Emberi és sportemberi kapcsolatok. Maradjunk is ez utóbbiaknál! Kedves kollégámat, a sporttörténész Antal Zoltánt kérdeztem arról, hogy az időben milyen messzire nyúlnak vissza az argentin—magyar sportkapcsolatok. Ő a kérdésre kérdéssel válaszolt. Tudom-e, hogy a magyar atlétikának vannak argentin bajnokai is? Persze, nem tudtam. (Annyi más mellett.) „No — biztatott —, csak lapozd fel a magyar sport kézikönyvét ...” Megtettem. És valóban!... Az 1933-ban rendezett magyar bajnokságon két argentin versenyző is feliratkozott a győztesek közé. 5000 méteren egy bizonyos Luis Olivia nyert 15:32.6 perces idővel, rúdugrásban pedig a kevéssé spanyolos nevű Domingo Pomajevich 411 centiméterrel. Hogy valami közelebbit is megtudjak erről a meglehetősen furcsa eseményről, felhívtam dr. Bácsalmási Pétert, a Testnevelési Főiskola nyugalmazott tanszékvezetőjét,az egykori kiváló atlétát, aki az amnalesek tanúsága szerint szintén magyar bajnoki címet szerzett abban az évben tízpróbában. Tehát együtt versenyzett a két argentinnal. Péter bácsi azonban nem emlékezett a két vendégre, csak arra, hogy akkoriban előfordult, hogy nemzetközi, vagyis nyílt volt a magyar bajnokság, és jöttek is ide a környező országokból nem is kevesen, hogy megtépázzák a magyar atléták babérjait. Környező országokból ... Igen, de hát Argentína messze van. És mégis. Jöttek, győztek. „Az eredményekből ítélve — mondja Péter bácsi —, különösen a rúdugró győzelme volt reális. Akkoriban még senki sem tudott nálunk ekkorát ugrani. A négytizes magyar csúcs is csak három, vagy négy év múlva született meg, ötezer méteren viszont Kelen is, Szilágyi is volt olyan jó, mint ez az Olivia. Nyilván a hajrában dőlhetett el a verseny...” De ez már nincs benne az évkönyvekben. Újságok hasábjairól ugyan ki lehetne böngészni. Ha érdekes volna. Ha nem csak az volna olyan különös és érdekes, hogy talán él ma Argentínában egy vagy két olyan argentin férfi, aki magyar bajnoknak mondhatja magát. A szék A sors lehet, hogy kegyes, lehet, hogy kegyetlen szeszélye folytán június 2-án tovább erősödnek a magyar— argentin sportkapcsolatok. A magyar válogatott a házigazdákkal játssza a VB-n első mérkőzését. A statisztikákból tudjuk, hogy eddig a világbajnokságokon mindössze egyszer csapott össze a két ország válogatottja, 1962. június 6-án, a chilei Rancaguában, tehát szinte napra pontosan tizenhat esztendeje. Az eredmény akkor 0-0 volt. Akkoriban jómagam éppen érettségi előtt álltam, tele voltam izgalommal, félelemmel, szóval a szokásos vizsgadrukk, aminek feszültségét cseppet sem csökkentette, hogy „lazításként” Szepesi rádióközvetítéseit hallgathattam. Haj, haj, volt ok izgulni bőven__ Hogy, hogyan nem, az izgulásnak egy egészen különleges változatát dolgoztam ki. Az angolok e ren a meccs közben történt, hogy nem bírván magammal, s főként nem találván a helyemet, leültem a földre. Aztán hanyatt dőltem a szőnyegen, s mert a kezem még így is idegesítően útban volt, az első félidő közepe táján két kézzel megmarkoltam a szoba egyik, meglehetősen vaskos székét és fektémben felemeltem, mint valami súlyzót önkéntelen mozdulat volt, szinte észre sem vettem, csak amikor tíz-tizenöt perc elteltével kezdtem érezni a súlyát, kezdett zsibbadni a karom. És akkor, mint valami villám, vágott rajtam keresztül a felismerés: ha a mérkőzés végéig nem teszem le a széket, akkor győzünk. Nem szaporítom a szót. A széket nem tettem le. Győztünk. Következett a bolgárok elleni mérkőzés. Amire Szepesi azt mondta, hogy „jó napot kívánok, kedves hallgatóim” — én már feküdtem a szőnyegen, kezemben a szék. Anyám időnként benézett a szobába, majd aggódó arccal visszahúzódott. Volt egy olyan érzésem, hogy mindenért azt a nyavalyás érettségit hibáztatja. Túlterhelés, csodálható-e aztán, hogy egy tizennyolc éves fiú, egy kész felnőtt, egyszer csak lefekszik a földre és egy házi széket egyensúlyoz a kezében, mintha az élete függne tőle. Mit tudta ő, szegény, hogy függött is. A győzelem. Amely ezúttal sima volt. Köszönhetően, persze, a széknek. No, de akkor jött a neheze. Az argentinok elleni összecsapás. Én félig belehülyülve a tanulásba és valami borzalmas izomlázzal a karomban, megadóan foglaltam el szokott pozíciómat, amely ekkor már apám érdeklődését is felkeltette, így hát kénytelen voltam elmondani neki megfigyelésemet a dolgok összefüggését illetően, a szék és a győzelem között. Ezután ő felajánlotta, hogy ha akarom, szívesen tartja időnként ő, de ettől eltekintettem, tekintve, hogy a dolog így volt kipróbálva, nem kockáztathattam a kísérletezést. Furcsa meccs volt, magam csak homályosan emlékszem rá. A karom már az első félidő közepén annyira fájt, hogy figyelmemet szinte teljes egészében az kötötte le. Gyöngyöző homlokkal, reszkető karokkal feküdtem a szőnyegem. Ez volt 1962. június 6. a számomra. És jutalmul a döntetlen, ami a csapat továbbjutását jelentette. Akkor következett a csehszlovákok elleni mérkőzés. És — ezt soha sem fogom magamnak megbocsátani: — nem vettem fel a széket! Csak feküdtem valami ernyedt, bizakodó jóérzéssel, hogy hát a szomszédokat így is, úgy is simán megverjük, kell a kondíció a következő meccsre. Mármint nekem, nem a fiúknak. , Hej, felkaptam aztán, fel én azt a nyavalyás széket, de a varázslat már megszűnt. Ott álltam (feküdtem) székestül, de nem győzött a csapat. Szertefoszlott a legszebb álmom, hogy a magam csekély erőfeszítésével segítsem majd a csapatot a világbajnoki döntőben. Így aztán mit tehettem mást: leérettségiztem. Kocsis L. Mihály TEKE „Túlbecsültük önmagunkat A világbajnok majdnem itthon maradt Az eddigi tizenkét világbajnokságon a magyar tekézőik csak egyetlenegyszer szerepeltek eredményesebben, mint az idén, Luzernben. Ez az egy alkalom azonban éppen a két évvel ezelőtti bécsi VB volt! S ez a tény a no, meg a két VB közötti időszak biztató eredménysorozata — kicsit elbizakodottá, talán túlságosan is magabiztossá tette a honi tekesport híveit. Elsősorban, sajnos — a játékosokat. — Túlbecsültük az esélyeinket — értékelte VB-szereplésünket a hazaérkezés után Bihari Tibor, a luzerni küldöttség vezetője, a szövetség főtitkára. " Szinte nem is akartunk tudomást venni arról, hogy azért nemcsak mi, hanem ellenfeleink is tudnak játszani. Amint a VB-n is bebizonyosodott: nem is akárhogyan! A világbajnokság előtt azt írtuk e hasábokon: a magyarok felkészülése olyan jól sikerült, hogy még akkor is jól kell szerepelniük, ha Fortuna istenasszony netán elpártol tőlük. Elpártolt! A VB-szereplés alapvetően így is sikeresnek mondható, de kis szerencsével még jobb lehetett volna. Férficsapatunk „ha most nem nyerünk, akkor soha” felkiáltással utazott a VB-re. Esélyeshez méltóan is kezdett, hamar a mezőny élére állt. Amint azonban a második napon a románok egymás után küldték pályára világklasszisaikat, egyre nyilvánvalóbbá vált: csak az ezüstéremre van reális esélyük! Csányiék így is előbbre léptek, s még nyitva előttük az út, hogy legközelebb ismét javítsanak. A férfiaktól csak reméltük, a nőktől viszont vártuk — sőt, elvártuk! — az aranyérmet. A világbajnoki címet védő együttes negyedik helyezése hideg zuhanyt jelentett. Igaz, a csapat csak egy fával maradt le a dobogóról, s csak tizeneggyel ütött kevesebbet, mint a második helyen végzett jugoszlávok, huszonöttel, mint a világbajnok nyugatnémetek. S ez tökében alig több, mint mondjuk asztaliteniszben egy-két „necces” labda. Ez sem változtat azonban a tényen ... A női csapat kudarcát boncolgatva számos olyan tényezőre bukkanunk, amelyre ma még korai lenne — s talán nem is lehet — elfogadható magyarázatot adni. Miért nem cserélte le B. Tóth László edző a formájától messze elmaradó Tompánét vagy Megye sínét? És egyáltalán : hogyan zavarodhatott meg egyik percről a másikra két ilyen tapasztalt, többszörös világbajnok? Lehet, hogy a női csapat nem is olyan jó kis kollektíva, mint ahogyan azt hittük? Vagy már a kiutazó csapat összeállítása sem volt a legszerencsésebb? Persze, utólag könnyű okosnak lenni! Ehhez adalékul talán elegendő csak azt megemlíteni, hogy az edzőbizottság VB előtti ülésén többen kifogásolták a csapat összeállítását. Más alkalommal egy szakember felvetette: Kristyánt hagyják ki az együttesből! Kristyán Zsuzsát pedig itthon hagyni, ma már tudjuk, nem lett volna szerencsés húzás. A világbajnoki cím huszonhárom éves (tekében ez az ifjúsági korcsoport felső határa!) védője nagyszerűen szerepelt Luzernben, a nők közül mind ez ideig egyedül ma ki sikerült kétszer győznie az egyéniben. De Kristyán a csapatversenyek során is remekelt, a párosban is „hozta magát”, s a befejező napon ismét hallatlan nyugalommal versenyzett. Bármilyen furcsa is ez ebben a sportágban, végig ő irányította román vetélytársnőit. Sokan kiszámolták utólag, hogy ha Kristyán és Holczerné együtt indul a párosban, ezüstérmet szerez kettősük. Annak okát azonban, hogy versenyzőink erejéből mindössze egy szerény helyezésre futotta a párosversenyben, elsősorban nem a duók összeállításában, hanem játékosnőink hangulatában kell keresni. A csapatkudarc annyira összetörte őket, hogy képtelenek voltak azt nyújtani, amire valóban képesek. Szerencsére Kristyán mellett akadt még egy magyar játékos, akinek sikerült túltennie magát az első napok vártnál mérsékeltebb szereplésén: Csányi Béla. Az FTC négyszeres ifjúsági Európa-bajnoka, a legutóbbi VB egyéni versenyének bronzérmese nagyon készült erre a világbajnokságra. Csak az foglalkoztatta, hogyan előzhetné meg az egyéni bajnoki cím háromszoros (!) védőjét, a jugoszláv Dragast. Őt meg is előzte , mint még legalább harmincon ezen a VB-n. Sajnos, azonban egy román játékost, a magyar származású Tismanarut, nem sikerült lehagynia. Jogos a „vád”, VB-együtteseink túlságosan „egyszemélyesek” voltak, túl nagy feladat hárult Kristyánra és Csányira. Mindezek mellett említést érdemel a VB-újonc Tornyosi és a világversenyen legutóbb négy éve szerepelt Makkai helytállása. Nem keltett csalódást Nagy L. sem. Akadtak azonban, sajnos, olyanok is, akik a döntő pillanatokban még közepes eredményt is képtelenek voltak elérni. A már említett női versenyzők mellett elég csak Sütőnek a párosban, vagy Mészárosnak a csapatban nyújtott mérsékeltebb teljesítményére gondolnunk. Anélkül, hogy „személyi javaslatokat” tennénk, bátran leírhatjuk: az egyéb hibák feltárása mellett a VB egyik legfontosabb tanulsága, hogy — még ha ideigóráig az eredmények rovására is! — következetesen folytatni kell a fiatalok beépítését. Mert két év múlva Bukarestben alighanem minden eddiginél nehezebb lesz sikeresen szerepelni a VB-n. Nemcsak azért, mert a jelenlegi legjobb együttes, Románia otthonában kerül sor a viadalra, hanem azért is, mert egyre sűrűsödik a nemzetközi élmezőny, é s a külföldön egyre szaporodó tekepályák száma a játékosok — s így várhatóan a klasszisok — számának növekedésével is jár! Komlósi Gábor 99 BIRKÓZÁS CSENDES HATÁROZOTTSÁG Hallgatag ember, rárieheli külső jelét tapasztalni rajta az indulatnak. Arca nem árulja el azt a töprengő, féltő szorongást, amelyet a birkózásért érez. De a szemében oly gyakran felgyűlő vidor lángocska sem tükrözi azt a mélyből fakadó örömöt, amelyet egy-egy szép siker alkalmával átél. Oka bőven van örömre, hiszen az utóbbi évek egyik legsikeresebb sportága a birkózás. Szántó Ottó igazi arca mégis a mindig töprengő, gondokkal teli főtitkároké. Nem pesszimista ember. Nem! Amikor a montreali olimpia után a legtöbben a birkózás nagy múltjáról kezdtek beszélni, ő csendes, de kitartó hangon ismételgette: — Már a közeljövőben ismét eredményes lesz a birkózás, Moszkvában pedig régi fényénél is csillogóbb. Akkor ez még csak hivatalos optimizmusnak tűnt, de ma már megtörtént a mondat második felét is elhitető nagy lépés. Pedig csak másfél esztendő telt el. De honnan volt ebben az alacsony, őszülő hajú emberben akkora dinamizmus, hogy friss pergésűre állította a sportág gépezetének csikorgó kerekeit? Honnan vette azt a magabiztosságot, hogy minden korábbinál élesebb bírálatra késztette a szakembereket? S honnan azt a merészséget, hogy a minden gyengeséget feltáró szakemberek elé azt a pofonegyszerű munkaprogramot állítsa: ismeritek a hibákat, szüntessétek meg azokat! A camfoir élén álló elnökség aldgyet mindig támogatójának tudhatta. Mert ezzel az elnökséggel szemben mindig őszinte volt. A sportág széles táborának szeretetét mindig élvezhette. Mert rajongásig szereti a birkózókat, a birkózást kedvelőket. Ez a hátország biztosította számára a sikertelen olimpiai szereplés után a hibák őszinte feltárásához a magabiztosságot. Akkoriban sokan a kemény kéz politikáját követelték tőle. S erre ő akkor is csak azt mondta: keményebb kéz kell, az is igaz .. . Energikusabb, következetesebb is lett a szövetség vezetése. De a sportágat igazán meglódítani képes erőről Szófiából hazajövet mesélt a repülőgép kényelmes ülésén hátradőlve: — Az olimpia előtt még az elvégzett munkának is volt valamiféle máza, ami a muszájt tükrözte. Minden vágyam az volt, hogy újra szívvel, lélekkel dolgozzanak az emberek. Ezért emlegettem többet a „meg kell csinálni helyett!” a „de nagyszerű lenne, ha megcsinálnánk” kifejezést. Úgy érzem, sikerült. A versenyzők odaadóbban dolgoznak, több edzőnk újra lelkesedik, szakosztályi és egyesületi vezetőket gyújtott lángra a birkózók felszított tüze. S ez az igazi erő! S ezt az erőt mesteri módon sikerült a sportág lendítő energiájává fokoznia. Vérbő pedagógusi munka kellett hozzá. Deltát Szántó Ottó pedagógus is. Diplomáját 1959-bem a TF-en szerezte. Immár 15 éves Sg*!S£ kora. Ezalatt az idő alatt jól tudta ötvözni a vezetés és a versenyzők érdekeit. Az emlék fénye világossá teszi a magyarázatot. Emlékezzünk csak! Az 1948-as olimpiára kiutazott 4x100-as síkfutóváltónk hazai tartalékja Szántó Ottó volt... Versenyzőként is nagy célokért küzdött. Csendes ember. Olyan, aki a mérgét nem fröcsögteti szerteszét, magába fojtja. Keserűségét lenyeli, örömét pórázra fogja. Pedig szívből tud örülni. S örült is mind a 86 éremnek, amelyet főtitkársága alatt eddig nyertek a birkózók. Leginkább az öt olimpiai aranynak, a hat világbajnoki címnek és a 11 Európa-bajnoki első helynek. Legmeghittebb munkatársa, a válogatott vezetőedzője Gurics György mondta róla a napokban ünnepelt 55. születésnapja alkalmával: — Ottó furcsa ember. Ha elkeseredek, visszarángat a derűs hangulatba. Ha escay az indulat, lecsende. S mindkét esetben nyugodt, csendes hangon. De eredményesen. Mint ahogy azt már tőle megszoktuk. (kaszás) Szántó Ottó (balról) a válogatott vezetőedzőjével, Gurics Györggyel XXXIV. 129. ♦ 1978. június 1. VB