Népsport, 1979. június (35. évfolyam, 128-153. szám)
1979-06-01 / 128. szám
XXXV. 128. ♦ 1979. június 1 LABDARÚGÁS Ssontmihályi Antal: „Felhígítottak valamit, amit nem lett volna szabad..." A görögök elleni hazai döntetlen ismét felélesztette a labdarúgósportunk körül most már huzamosabb ideje tartó vitákat. Ez érthető, bizonyos értelemben helyes is, ha a pro és kontra elhangzó vélemények — a kiutat keresik! Az utóbbit szeretnénk elősegíteni azzal, hogy helyet biztosítunk a sportág szakembereinek, az egyesületi vezetőknek és a futballt szerető valamennyi sportbarátnak előremutató gondolataik kifejtéséhez. Bizonyára lesz ebben a vitában olyan megállapítás is, amellyel nem teljesen értünk majd egyet, de ez ilyenkor természetes. A lényeg az, hogy a célt sose tévesszük szem elé: a kibontakozást, a magyar labdarúgás fejlődésének lehetőségeit kell keresnünk! Szentmihályi Antal játékos korában azon kevesek közé tartozott, akik minden edzésre tudatosan készültek. Az önmagával szembeni kérlet hét ellenségnek, igényességének, tehetségének, szorgalmának köszönhette mindazt, amit a pályán elért: az olimpiai aranyérmet, az EB- bronzot, a 31 válogatottságot, a bajnoki címet és egy világbajnoki részvételt. Mióta öt évvel ezelőtt — 35 évesen — abbahagyta a játékot és az edzői szakmát választotta hivatásul, Szentmihályi nem sokat változott. Külsejét tekintve akár még ma is nyugodtan beállhatna a kapuba. Kérdés, hogy az út, ami a hálótól a kispadig vezetett, belülről mennyiben változtatta meg? Hiszen ismert a mondás: minden csak nézőpont kérdése, márpedig Szentmihályi játékosként is több kérdésben meglehetősen egyedi álláspontot képviselt. A MÁV Előre vezető edzője ezúttal sem tagadta meg önmagát, jegyzetekkel érkezett — készült, a "beszélgetésre is ... " Még játékos korában elvégezte a tanítóképzőt, majd edzői munkáját a fiatalok között kezdte, tehát nyilván jól ismeri az alapokat is. — Azt, hogy iskolai testnevelésünkkel igen komoly problémák vannak, most nem részletezem, lassan már közhelyszámba megy. Hogy ott kéne az élsport alapjait lerakni, gondolom, ez sem újdonság. És ehelyett mi történik? Meg merem kockáztatni a kijelentést: szinte mesterségesen „termeljük” az egészségtelen, satnya, rettentő szegényes mozgáskultúrával rendelkező fiatalokat! Meggyőződésem, hogy túl későn kezdünk foglalkozni a gyerekekkel a különböző sportágakban, nemcsak a labdarúgásban. Nem véletlen, hogy például Japánban már óvodás (!) korban többek közt oktatják a labdarúgást is! Ekkor a legfogékonyabb a mozgásra a gyerek, ekkor még mindent meg mer csinálni. Jó példa erre a tornasport, ahol 11—12 éves emberkék olyan gyakorlatokat mutatnak be, amit 18 éves korban már meg sem próbálnának megtanulni. Addigra ugyanis rádöbbennek az elemek nehézségére .. . És amikor a fiatalnak már a legnagyobb intenzitással kellene sportolnia, akkor ott van a középiskola, amely többnyire még akadályt is gördít elé, s a gyerek teljesen rá van utalva tanára jóindulatára, engedi-e futballozni. A testnevelő tanárok futbalellenességéről épp a minap nyilatkozott egykori tanárom, Garai István, miszerint ő közel három évtizedes pedagógusi munkássága alatt egy (!) középiskolai tanárt ismert, aki élt-halt a labdarúgásért. Mélységesen elszomorító helyzet ! . Manapság sokan érvelnek azzal, hogy a fiatalok inkább választják a tanulást, mint a sportolást. Elfogadható indoknak találja ezt? — A kérdéssel az egyik legfájóbb pontra tapintott rá! Nagyon sokan az érettségi és a felvételi vizsgák idején maradnak el a pályákról. Sokat kell tanulniuk és ugyanakkor egész életre szóló döntést kell hozniuk sorsukról. Ezért itt feltétlenül ki kellene valamit találni, hogy ne veszítsük el a legértékesebbeket, azokat, akik később szellemileg is vezéregyéniségei lehetnének egy csapatnak. Ha pedig sikerül a felvételi , még rosszabb a helyzet .. . Nem hiszem el, hogy nem lehet megszerezni a diplomát magas szintű sportolás mellett! Sajnos, nem minden tehetséges játékos mellett áll olyan támogató, mint Tóth Zoli édesapja, aki nagyon helyesen ösztönözte a fiút a tanulásra, de ugyanakkor nem engedte, hogy a foci számára elvesszen! Ha pedig felbukkan egy kiemelkedő tehetségű játékos, akkor az kellene, hogy az iskolában kiemelten kezeljék. A zeneiskolában is tudják humánusan kezelni azt, akinek nem erőssége a matematika . . . Az én időmben még dicsőség volt az iskolában, ha valaki jól futballozott. Ma jobb, ha eltitkolja az illető. Ki érti ezt? Nem gondolja, hogy az utóbbi évek sikertelenségei következtében megromlott közhangulat sajátos reakciójáról van szó? — Igen, minden bizonnyal valami ilyesmi lehet a háttérben. Csakhogy a közhangulatot szerintem három tényező alakítja: az eredmények, a sportolóktól látott-hallott megnyilatkozások és a sajtó-televízió-rádió tájékoztatása. Ezek közül is a legdöntőbbnek a sportolóiétól érkező visszajelzéseket tartom, mégpedig — bármilyen furcsán is hangzik — nem elsősorban az élvonalból érkezőket. Az egyik legnagyobb hibának tartom, hogy ma 77 NB-s csapat létezik Magyarországon! Mi szükség erre? És akkor még ott van a rengeteg megyei együttes, ahol hasonlóan az NB II-ben tapasztalthoz, olyan mértéktelen és minden alapot nélkülöző anyagi dotálásban részesülnek a játékosok, aminek következtében a közönség az élvonalról mindennek a többszörösét tételezi fel. Pedig közel sem arányosan nagyobb a juttatás „fent”, mint „lent”! Olyan csapatok játszanak ma az NB II-ben, ahol a játékosoknak, vezetőknek az égvilágon semmi más céljuk nincs, mint „észrevétlenül felfogni” a bőségesen csordogáló pénzfolyamot, ameddig csak lehet. De az élvonalba kívánkozókat egy kezemen meg tudom számolni. Minek is törnék magukat, hiszen — az egész világon egyedül nálunk!! — kifizetődőbb másodosztályosnak lenni, mint élvonalbelinek! Csak egy példa: nemrég egy megyei csapat tehetséges, fiatal játékosát szerettük volna leigazolni. Amikor elmondtam a fiúnak a lehetőségeket, amit nyújtani tudunk neki, egész egyszerűen kinevetett. Miért jöjjön ő el onnan, ahol kétszer annyit kap — tizedannyi munkáért . .. Szerintem egyetlen módja van annak, hogy ezt a lehetetlen állapotot megszüntessék: csökkenteni kell az NB I létszámát 14-re, egycsoportos NB II-t kell létrehozni, mondjuk 16 résztvevővel, a többi csapatot pedig teljesen amatőr alapon kellene működtetni! Az így felszabaduló hatalmas pénzösszegeket pedig fel lehetne használni arra, hogy az élvonalban a mainál jóval magasabb juttatást fizessenek! • Ezek szerint kevesli azt, amit jelenleg kap egy élvonalbeli játékos? — Nem erről van szó! De egy dolgot tudomásul kell venni, mégpedig azt, hogy a mai sportéletben az eredményeiéért olyan kiélezett, fogcsikorgató küzdelem folyik, amit csak pusztán sportszeretetből már senki sem vállal. Én úgy vélem, hogy a jelenlegi dotálás ahhoz kevés, hogy olyan munkát követeljünk a játékosoktól, amivel felzárkózhatnánk a világ élvonalához. Gondolom, sokan megkérdőjelezik ezt a megállapításomat, de nekem játékos koromban is az volt a véleményem, hogy aki vállalja, hogy 10 ó 10 évig a futballnak él, vállalja azt, hogy amikor abbahagyta a játékot, nehéz lesz beilleszkednie a társadalomba — hiába végzett közben akár egyetemet is —, miután neki 35 évesen kell onnan indulnia, ahonnan nem sportoló kortársai legalább tíz évvel előbb kezdtek a szakmájukban, azokat meg kell fizetni! • És az alsóbb osztályokban? — Hát ez az! Végre el kellene oda jutni, hogy valaki először azért futballozzon, mert szereti a játékot, aztán később azért vállaljon egyre többet, hogy az élvonalba kerülhessen, ahol már pénzt is kap teljesítményéért. Akkor végre meg lehetne fordítani azt a lehetetlen folyamatot, ami ma még jellemző, ugyanis manapság nagyon gyorsan megpróbáljuk megfizetni azt, amiről még meg sem győződtünk igazán, hogy létezik-e egyáltalán ... Ennek köszönhető az is, hogy az NB I-be szinte „beesnek” egyes játékosok, aztán ott kell őket megtanítani még a legalapvetőbb technikai fogásokra is! Ha sikerülne megteremteni egy egészséges, lépcsőzetes rendszert, amelynek minden foka élesen elválasztható lenne egymástól, biztos vagyik benne, hogy jelentkeznének az eredmények rövid időn belül! • Ismeri a mondást, miszerint az úszni nem tudónak hiába fizetnek bármennyit, akkor sem fog átjutni a maga erejéből a túlsó partra ... — Csakhogy itt nem arról van szó, hogy valamit nem tudunk, hanem arról, hogy nem elég jól tudjuk azt sem, ami már a birtokunkban van! És ez nagy különbség. De ma már ott tartunk, hogy a játékosok lassan azt sem hiszik el magukról, hogy dekázni tudnak. Én 1954-ben, az Uruguay elleni VB-meccset hallgatva határoztam el, hogy 60-ban ott leszek az olimpián. Csak 64-ben sikerült, de sikerült! Aki nem érez magában annyi erőt, hogy odáig eljusson, amikor már fizetnek is a játékáért, az ne is legyen futballista. De aki vállalja, abból ki kell hozni az edzőnek a maximumot, mert nem igaz, hogy a magyar játékos nem bírja azt az iramot, amit egy nyugati profi! Balczó bírta, Hargitay bírta, Papp Laci bírta, pedig ők is magyar sportolók. Sosem fogom megérteni, egy futballista miért ne bírná? Arról van szó, hogy felhígítottak valamit, amit nem lett volna szabad felhígítani, és most ott tartunk, hogy egyesek az egészségükért nem a hegyekben kocognak, hanem a pályán. Ezt kell megszüntetni, még akkor is, ha ezzel mégoly tehetséges játékosokat is elvesztünk! • És akkor ezzel egyidőben megszűnnének a rossz szájízt adó „békés” döntetlenek is?... — A kérdésre kérdéssel válaszolnék. Ha valóban annyira nyilvánvaló volt egyes találkozókon a megbeszélt végeredmény, akkor az MLSZ miért nem vette el mindkét csapattól az egy pontot? Vagy miért nem követjük a szovjet példát, ahol nyolc döntetlen után a többiért már semmi sem jár? • Véleménye szerint a jelenlegi mélypontról remélhető-e rövidesen elmozdulás? — Nem vagyok meggyőződve, hogy már valóban a mélyponton vagyunk ... — Ez nem hangzott túlságosan optimistán. Mintha nem hinne a változás lehetőségében ... — Ha hinnem kell, hogy bekövetkezik a változás, az már nem optimizmus. Ha biztos lennék benne, akkor volnék optimista ... Zsiday István • NÉPSPORT 3 Olimpiai előselejtező után Egy útszakasz elkészült Moszkva felé A kép sokáig feledhetetlen marad. Már majdnem egy óra eltelt a Magyarország —Románia olimpiai előselejtező után, de a diósgyőri szurkolók ezrei nem tágítottak, a bejáratnál várták a magyar együttes tagjait. Óriási taps csattant, amikor megjelent egy-egy labdarúgó az öltöző felőli úton. Slogyan is tudunk örülni egy-egy szép győzelemnek, mennyire szereti a közönség a jó,a lelkes futballt játszókat! A mostani példa is igazolja: a közönség nem fordult el a labdarúgástól, csak azokat a jelenségeket ítélte el, amelyeknek — sajnos — elég gyakran tanúja mostanság a pályákon. A szívét-lelkét a győzelemért adó játékost szereti, ha tehetné, keblére ölelné. Kár, hogy ezeket a szép jeleneteket a téré kamerái már nem rögzíthették. Sokan talán újabb erőt meríthettek volna belőle. Játékosok, meg szurkolók is. Távol áll tőlünk most a lelkendezés, a vigadás, de nem szabad a pozitív jelenségeket megkerülni, s arra hivatkozni: ez a román csapat nem nyújtott kiemelkedőt. Valóban nem , mert nem hagyták! Az első perctől kezdve, egészen a félidő lefújásának pillanatáig lankadatlanul rohamozott a magyar együttes. Ha valaki hibázott, azonnal érkezett valaki, aki javított. Küzdöttek egymásért, a továbbjutásért. Ami a mérkőzés előtti esélyeket illeti, nem voltunk biztosak a továbbjutásban. Túl sok volt a rossz előjel. Az állandó cserék a keretben, a lemondások, az utolsó pillanatban hozott döntések. Gondolunk Itt Borostyán és Kerekes felmentésére is!... A hangulat sem volt valami fényes. Lakat dr. mindezt jól látta. Egy pillanatra sem hagyta csüggedni embereit, s olyan taktikai értekezletet tartott, amelynek során az egyén felelősségét próbálta középpontba állítani. Az egyénét, aki ha hibát követ el döntő pillanatban, akkor az egész csapatot sújtja ezzel. A játékosok elemzései, saját és társaik iránti elvárásaik, az edzői kiegészítés már körvonalazott valamit, amit úgy hívunk: önbecsülés! Sokan megérezték: ez az utolsó lehetőség arra, hogy bizonyítsanak, másoknak pedig éppen az elindulás sikerélményét jelentette a diósgyőri 90 perc. A részfeladatot a csapat megoldotta a lendületből. Ilyenkor eltűnnek a hibák is, mert azonnal van társ, aki érkezik, aki kisegít. A taktikai feladatok megoldása ezúttal nagyon is megkívánta a sok mozgást. A magyar együttes védelme ugyanis elvállalta az egy az egyben való játékot. Nem volt biztosító ember, védelmi tartalék. Az együttesminden erővel támadásokra törekedett. Csak dicsérni lehet ezt a törekvést! A négycsatáros játék még akadozott, de nem szabad feladni. Eredményt elérni itthon és idegenben egyaránt csakis akkor lehet, ha gólt rúgunk — és többet, mint az ellenfél! Ha a magyar csapat diktálja az iramot és irányít, az ellenfélnek alkalmazkodnia kell ehhez. A győzelemmel, a továbbjutással a tarsolyunkban is értékeljünk valósan. Van egy olimpiai együttes, amelynek alakul a gerince. A meglévő biztos emberek köré kell csoportosítani még néhány labdarúgót. Most már tudja a szakvezetés, kiben mi rejlik, mit tud adni önmagából a tétmérkőzéseken. Mindenki, aki eddig szerephez jutott, megméretett. És az is bebizonyosodott, nem szükséges hosszú csiszolás akkor, ha egyet akar mindenki. Erre sok példát mondhatnánk. Vegyük a Dunai, Rab kettőst. Úgy váltottak a védekezésben és támadásban, hogy arról csak jót mondhatunk. A két szélső, — Borostyán és Fekete —, amikor játékba lendült, egyszerűen nem ismert elveszett labdát. Két gólt szereztek, s megváltozott a játék, amikor az oldalvonalak mentén szövődtek a támadások. A jó átadások, beívelések nyomán egymás után alakultak helyzetek, az ékek is könnyebben tudtak helyzetbe kerülni. A csapat most jutott túl az első szakaszon. Ott tart, amikor a szobrász a nagy alkotáshoz durván megformálja az alakot. Ezután jön tehát a neheze: a finomítás! A részletek kidolgozása, az összkép harmóniájának tökéletes megvalósítása. Ehhez sok gyakorlás, sok mérkőzés kell. És olyan lelkes segítőgárda, amelyet most láttunk Diósgyőrött. Remek gondolat volt Bene és Novák meghívása is. Felidézték a múltat, s igazolták, hogy a nagy egyéniségek minden feladatot egyforma szívvel végeznek el — a közösség érdekeit szem előtt tartva. Megértették a játékosokkal, most az a fő feladata az együttesnek, hogy megtegye a lépést a moszkvai olimpián való szereplés felé. A mostani fizikai-pszichikai felkészítés jól sikerült. Hasonló, lelkiismeretes, átfogó munkára lesz szükség ősszel, amikor Csehszlovákia és Lengyelország válogatottja ellen kell helytállni. A főszereplőkkel a 3-0-ról és a jövőről A győzelem részesei között töltöttünk jó néhány órát. Előbb az öltözőben, majd Budapest felé az autóbuszon. Az öröm, amely hatalmába kerített mindenkit, érthető. Tóth Zoltán már felöltözve áll az öltözőben. Pezsgőt bontanak a rendezők. Egy poharat Zoli kezébe nyomnak. — Én nem iszom, nem dohányzom, s most sem szegem meg a fogadalmam — mondja, és úgy mosolyog a pohár átnyújtójára, hogy az illető nem haragszik. Tóth koccint, aztán szépen leteszi a poharat. Érintetlenül. — Milyen volt a meccs a kapuból? Az utolsó percekben meghalt a szurkolók ereiben a vér. — Hát, nagyon izgalmas! De, higgyék el, éreztem, nem tud gólt rúgni a román csatár. Egy kicsit mögéje jött a labda, s ideges volt. Igaz, mi is, de azért jobban tudtunk összpontosítani. Borostyán Mihálytól kérdeztük: — Mit érzett, amikor szinte főszereplővé vált? — Határtalan örömet. Csak egyet fájlalok, hogy a második Lakat dl... „Nincs legyőzhetetlen akadály ...” félidőben már visszafogottabban kellett játszanom. Nagyon elfáradtam. — Bombagólt rúgott! — Magam sem hittem, hogy bemegy, de azt éreztem, hogy meg kell próbálni... Fekete László most már mosolyog. — Rettenetesen rossz volt lejönni a pályáról a második félidő elején — kesereg. — Anynyira éreztem a játékot, de nem folytathattam, akkora rúgást kaptam a lábamra. Dr. Lakat Károlyt szinte alig lehetett kihámozni a gratulálok gyűrűjéből. — Sok mindent át kell gondolnunk a selejtezőkig, így frissiben azt mondom, hogy nincs legyőzhetetlen akadály, csak megalkuvó ember hiszi, hogy nem lehet nyerni. Szakmailag bebizonyosodott — ki tudja hányadszor —, hogy szélsők nélkül nem lehet játszani. Nálunk most voltak ilyenek. Az is döntő volt, hogy védelmünk el tudta látni feladatát, s ezzel nagy terhet vett le a többi csapatrészről. Több időnk volt támadni, menni előre. A diósgyőri játékosok védelmében is hadd jegyezzek meg valamit: a hazai pálya, a közönség most bénítólag hatott rájuk bizonyos fokig. Nagyon-nagyon akartak, s ilyenkor ez törvényszerű, kiütköznek, jönnek, a hibák. „Ilyen csapatban nagyon jó játszani” Rab Tibor is megsérült a mérkőzésen, de ez nem látszott a játékán. — Ilyen lelkes, tettrekész csapatban nagyon jó játszani! Edével nagyszerűen megértettük egymást. Örülök, hogy visszavágtunk. A buszba lassan beszálltak a válogatott többi tagjai, akik Budapestre indultak. És ekkor sorra feljöttek a buszba a diósgyőri labdarúgók, hogy újra elköszönjenek társaiktól. Annyi ridegséghez, nemtörődömséghez szokott szemünk, agyunk egy pillanat alatt lefényképezte ezt a jelenetsort. Sajnáljuk, hogy sok cinikus nem látta . . . Már hazafelé Kiss Lászlót, a Vasas csatárát faggattuk: mi történt a harmadik gól előtt? — Ketten kapura rúgták már előttem a labdát, de mindig kipattant, közben a kapus a földön volt, tudtam, hogy át kell emelnem felette. — Tudta, ugye, hogy nagy várakozással tekintettek játéka elé? — Bizalmat és figyelmet éreztem magam körül, bárhova mentem. Karcsi bácsi nagyon mellettem volt. Már a gól előtt is akadt helyzetem, de nem sikerült. Nagyon sokat kihagytam, rengeteg a behozni valóm. — Milyen érzés volt előretoltan középcsatárt játszani? — Kicsit furcsa még ez a kétékes játék. Az elején ütköz- ■ tünk is Weimperrel, de mindenképpen jónak tartom az elképzelést. Nem egy embernek kell bemenni a húsdarálóba . .. Persze, az eddiginél jobban meg kellene zavarni a védelem középső embereit, mint most tettük. Én még két dolgot szeretnék megjegyezni. Az egyik az, hogy sokkal jobb úgy játszani, ha két olyan szélsőnk van, mint amilyenek a diósgyőriek voltak, a másik pedig a köszönet a védőknek a többletért, amit azonnal elvállaltak a támadójáték erősítése érdekében. És végül Dunai Ede: — Szép visszatérés volt! Úgy éreztem, már teljesen leírtak. A meccs előtt kicsit ideges voltam, tudtam, hogy most helyettesítek, de nekem távolabbi céljaim is vannak. Szeretnék ebben a csapatban gyökeret verni! Vallomások, őszinte kitárulkozások az öröm hullámhosszán. Úgy hisszük, nem szükséges kommentár. Varga Béla