Népsport, 1979. június (35. évfolyam, 128-153. szám)

1979-06-01 / 128. szám

XXXV. 128. ♦ 1979. június 1 LABDARÚGÁS Ssontm­­ihályi An­ta­l: „Felhígítottak valamit, amit n­em lett volna szabad..." A görögök elleni hazai döntetlen ismét felélesztette a labdarúgósportunk körül most már huzamosabb ideje tartó vitákat. Ez érthető, bizonyos értelemben helyes is, ha a pro és kontra elhangzó vélemények — a kiutat keresik! Az utóbbit szeretnénk elősegíteni azzal, hogy helyet biztosítunk a sportág szakembereinek, az egyesületi veze­tőknek és a futballt szerető valamennyi sportbarátnak elő­remutató gondolataik kifejtéséhez. Bizonyára lesz ebben a vitában olyan megállapítás is, amellyel nem teljesen értünk majd egyet, de ez ilyenkor természetes. A lényeg az, hogy a célt sose tévesszük szem elé: a kibontakozást, a magyar labdarúgás fejlődésének lehetőségeit kell keresnünk! Szentmihályi Antal játékos korában azon kevesek közé tar­tozott, akik minden edzés­re tu­datosan készültek. Az önmagá­val szembeni kérlet hét ellenség­nek, igényességének, tehetségé­nek, szorgalmának köszönhette mindazt, amit a pályán elért: az olimpiai aranyérmet, az EB- bronzot, a 31 válogatottságot, a­­ bajnoki címet és egy világ­­bajnoki részvételt. Mióta öt évvel ezelőtt — 35 évesen — abbahagyta a játékot és az edzői szakmát választot­ta hivatásul, Szentmihályi nem sokat változott. Külsejét tekint­ve akár még ma is nyugodtan beállhatna a kapuba. Kérdés, hogy az út, ami a hálótól a kispadig vezetett, belülről mennyiben változtatta meg? Hi­szen ismert a mondás: minden csak nézőpont kérdése, már­pedig Szentmihályi játékosként is több kérdésben meglehető­sen egyedi álláspontot képvi­selt. A MÁV Előre vezető ed­zője ezúttal sem tagadta meg önmagát, jegyzetekkel érkezett — készült, a "beszélgetésre is ... " Még játékos korában elvégezte a tanítóképzőt, majd edzői munkáját a fia­talok­­ között kezdte, tehát nyilván jól ismeri az ala­pokat is. — Azt, hogy iskolai testne­velésünkkel igen komoly prob­lémák vannak, most nem rész­letezem, lassan már közhely­számba megy. Hogy ott kéne az élsport alapjait lerakni, gondolom, ez sem újdonság. És ehelyett mi történik? Meg me­rem kockáztatni a kijelentést: szinte mesterségesen „termel­jük” az egészségtelen, satnya, rettentő szegényes mozgáskul­túrával rendelkező fiatalokat! Meggyőződésem, hogy túl későn kezdünk foglalkozni a gyere­kekkel a különböző sportágak­ban, nemcsak a labdarúgásban. Nem véletlen, hogy például Ja­pánban már óvodás (!) korban többek közt oktatják a labda­rúgást is! Ekkor a legfogéko­nyabb a mozgásra a gyerek, ekkor még mindent meg mer csinálni. Jó példa erre a tor­nasport, ahol 11—12 éves em­berkék olyan gyakorlatokat mu­tatnak be, amit 18 éves kor­ban már meg sem próbálnának megtanulni. Addigra ugyanis rádöbbennek az elemek nehézsé­gére .. . És amikor a fiatalnak már a legnagyobb intenzitással kellene sportolnia, akkor ott van a középiskola, amely több­nyire még akadályt is gördít elé, s a gyerek teljesen rá van utalva tanára jóindulatára, en­­gedi-e futballozni. A testneve­lő tanárok futbalellenességéről épp a minap nyilatkozott egy­kori tanárom, Garai István, miszerint ő közel három évti­zedes pedagógusi munkássága alatt egy (!) középiskolai tanárt ismert, aki élt-halt a labdarú­gásért. Mélységesen elszomorító helyzet ! . Manapság sokan érvel­nek azzal, hogy a fiatalok inkább választják a tanu­lást, mint a sportolást. El­fogadható indoknak találja ezt? — A kérdéssel az egyik leg­fájóbb pontra tapintott rá! Na­gyon sokan az érettségi és a felvételi vizsgák idején marad­nak el a pályákról. Sokat kell tanulniuk és ugyanakkor egész életre szóló döntést kell hoz­niuk sorsukról. Ezért itt fel­tétlenül ki kellene valamit ta­lálni, hogy ne veszítsük el a legértékesebbeket, azokat, akik később szellemileg is vezér­­egyéniségei lehetnének egy csa­patnak. Ha pedig sikerül a fel­vételi , még rosszabb a hely­zet .. . Nem hiszem el, hogy nem lehet megszerezni a dip­lomát magas szintű sportolás mellett! Sajnos, nem minden tehetséges játékos mellett áll olyan támogató, mint Tóth Zo­li édesapja, aki nagyon helye­sen ösztönözte a fiút a tanu­lásra, de ugyanakkor nem en­gedte, hogy a foci számára el­vesszen! Ha pedig felbukkan egy kiemelkedő tehetségű játé­kos, akkor az kellene, hogy az iskolában kiemelten kezeljék. A zeneiskolában is tudják humá­nusan kezelni azt, akinek nem erőssége a matematika . . . Az én időmben még dicsőség volt az iskolában, ha valaki jól futballozott. Ma jobb, ha eltit­kolja az illető. Ki érti ezt?­­ Nem gondolja, hogy az utóbbi évek sikertelen­ségei következtében meg­romlott közhangulat sajá­tos reakciójáról van szó? — Igen, minden bizonnyal valami ilyesmi lehet a háttér­ben. Csakhogy a közhangula­tot szerintem három tényező alakít­ja: az eredmények, a sportolóktól látott-hallott meg­nyilatkozások és a sajtó-televí­­zió-rádió tájékoztatása. Ezek közül is a legdöntőbbnek a spor­tolóiétól érkező visszajelzéseket tartom, mégpedig — bármilyen furcsán is hangzik — nem el­sősorban az élvonalból érkező­ket. Az egyik legnagyobb hi­bának tartom, hogy ma 77 NB-s csapat létezik Magyaror­szágon! Mi szükség erre? És akkor még ott van a rengeteg megyei együttes, ahol hason­lóan az NB II-be­n tapasztalt­hoz, olyan mértéktelen és min­den alapot nélkülöző anyagi dotálásban részesülnek a játé­kosok, aminek következtében a közönség az élvonalról mind­ennek a többszörösét tételezi fel. Pedig közel sem arányosan nagyobb a juttatás „fent”, mint „lent”! Olyan csapatok játsza­nak ma az NB II-ben, ahol a játékosoknak, vezetőknek az égvilágon semmi más céljuk nincs, mint „észrevétlenül fel­­­fogni” a bőségesen csordogáló pénzfolyamot, ameddig csak le­het. De az élvonalba kíván­­kozókat egy kezemen meg tu­dom számolni. Minek is törnék magukat, hiszen — az egész világon egyedül nálunk!! — ki­fizetődőbb másodosztályosnak lenni, mint élvonalbelinek! Csak egy példa: nemrég egy megyei csapat tehetséges, fiatal játékosát szerettük volna leiga­zolni. Amikor elmondtam a fiúnak a lehetőségeket, amit nyújtani tudunk neki, egész egyszerűen kinevetett. Miért jöjjön ő el onnan, ahol két­szer annyit kap — tizedannyi munkáért . .. Szerintem egyet­­len módja van annak, hogy ezt a lehetetlen állapotot meg­szüntessék: csökkenteni kell az NB I létszámát 14-re, egycso­portos NB II-t kell létrehozni, mondjuk 16 résztvevővel, a töb­bi csapatot pedig teljesen ama­tőr alapon kellene működtetni! Az így felszabaduló hatalmas pénzösszegeket pedig fel lehet­ne használni arra, hogy az él­vonalban a mainál jóval ma­gasabb juttatást fizessenek! • Ezek szerint kevesli azt, amit jelenleg kap egy élvonalbeli játékos? — Nem erről van szó! De egy dolgot tudomásul kell ven­ni, mégpedig azt, hogy a mai sportéletben az eredményeiéért olyan kiélezett, fogcsikorga­tó küzdelem folyik, amit csak pusztán sportszeretetből már senki sem vállal. Én úgy vé­lem, hogy a jelenlegi dotálás ahhoz kevés, hogy olyan mun­kát követeljünk a játékosoktól, amivel felzárkózhatnánk a világ élvonalához. Gondolom, sokan megkérdőjelezik ezt a megálla­pításomat, de nekem játékos koromban is az volt a vélemé­nyem, hogy aki vállalja, hogy 10 ó 10 évig a futball­­nak él, vállalja azt, hogy amikor abbahagyta a já­tékot, nehéz lesz beilleszked­nie a társadalomba — hiába végzett közben akár egyetemet is —, miután neki 35 évesen kell onnan indulnia, ahonnan nem sportoló kortársai legalább tíz évvel előbb kezdtek a szak­májukban, azokat meg kell fi­zetni! • És az alsóbb osztályok­ban? — Hát ez az! Végre el kel­lene oda jutni, hogy valaki elő­ször azért futballozzon, mert szereti a játékot, aztán később azért vállaljon egyre többet, hogy az élvonalba kerülhessen, ahol már pénzt is kap teljesít­­ményéért. Akkor végre meg le­hetne fordítani azt a lehetetlen folyamatot, ami ma még jel­lemző, ugyanis manapság na­gyon gyorsan megpróbáljuk megfizetni azt, amiről még meg sem győződtünk igazán, hogy létezik-e egyáltalán ... Ennek köszönhető az is, hogy az NB I-be­ szinte „beesnek” egyes játékosok, aztán ott kell őket megtanítani még a leg­alapvetőbb technikai fogásokra is! Ha sikerülne megteremteni egy egészséges, lépcsőzetes rendszert, amelynek minden foka élesen elválasztható­ lenne egymástól, biztos vagy­ik ben­ne, hogy jelentkeznének az eredmények rövid időn belül! • Ismeri a mondást, mi­szerint az úszni nem tu­dónak hiába fizetnek bár­mennyit, akkor sem fog átjutni a maga erejéből a túlsó partra ... — Csakhogy itt nem arról van szó, hogy valamit nem tu­dunk, hanem arról, hogy nem elég jól tudjuk azt sem, ami már a birtokunkban van! És ez nagy különbség. De ma már ott tartunk, hogy a játékosok lassan azt sem hiszik el ma­gukról, hogy dekázni tudnak. Én 1954-ben, az Uruguay elleni VB-meccset hallgatva határoz­tam el, hogy 60-ban ott leszek az olimpián. Csak 64-ben sike­rült, de­­ sikerült! Aki nem érez magában annyi erőt, hogy odáig eljusson, amikor már fi­zetnek is a játékáért, az ne is legyen futballista. De aki vál­lalja, abból ki kell hozni az edzőnek a maximumot, mert nem igaz, hogy a magyar já­tékos nem bírja azt az iramot, amit egy nyugati profi! Balczó bírta, Hargitay bírta, Papp Laci bírta, pedig ők is magyar sportolók. Sosem fogom megér­teni, egy futballista miért ne bírná? Arról van szó, hogy fel­hígítottak valamit, amit nem lett volna szabad felhígítani, és most ott tartunk, hogy egye­sek az egészségükért nem a he­gyekben kocognak, hanem­­ a pályán. Ezt kell megszüntetni, még akkor is, ha ezzel még­oly tehetséges játékosokat is elvesztünk! • És akkor ezzel egyidő­­ben megszűnnének a rossz szájízt adó „békés” dön­tetlenek is?... — A kérdésre kérdéssel vá­laszolnék. Ha valóban annyira nyilvánvaló volt egyes találko­zókon a megbeszélt végered­mény, akkor az MLSZ miért nem vette el mindkét csapattól az egy pontot? Vagy miért nem követjük a szovjet pél­dát, ahol nyolc döntetlen után a többiért már semmi sem jár?­ • Véleménye szerint a jelenlegi mélypontról re­­mélhető-e rövidesen elmoz­dulás? — Nem vagyok meggyőződ­ve, hogy már valóban a mély­ponton vagyunk ... — Ez nem hangzott túlsá­gosan optimistán. Mintha nem hinne a változás lehe­tőségében ... — Ha hinnem kell, hogy bekövetkezik a változás, az már nem optimizmus. Ha biztos lennék benne, akkor volnék optimista ... Zsiday István • NÉPSPORT 3 Olimpiai előselejtező után Egy útszakasz elkészült Moszkva felé A kép sokáig feledhetetlen marad. Már majdnem egy óra eltelt a Magyarország —Románia olimpiai előselejtező után, d­e a diósgyőri szurkolók ezrei nem tágítottak, a bejáratnál várták a magyar együttes tagjait. Óriási taps csattant, amikor megjelent egy-egy labdarúgó az öltöző felőli úton. Slogyan is tu­dunk örülni egy-egy szép győzelemnek, mennyi­re szereti a közönség a jó,­­a lelkes futballt játszókat! A mostani példa is igazolja: a kö­zönség nem fordult el a labdarúgástól, csak azokat a jelenségeket ítélte el, amelyeknek — sajnos — elég gyakran tanúja mostanság a pályákon. A szívét-lelkét a győzelemért adó já­tékost szereti, ha tehetné, keblére ölelné. Kár, hogy ezeket a szép jeleneteket a té­ré kamerái már nem rögzíthették. Sokan talán újabb erőt meríthettek volna belőle. Játékosok, meg szur­kolók is. Távol áll tőlünk most a lelkendezés, a viga­­dás, de nem szabad a pozitív jelenségeket meg­kerülni, s arra hivatkozni: ez a román csapat nem nyújtott kiemelkedőt. Valóban nem , mert nem hagyták! Az első perctől kezdve, egé­szen a félidő lefújásának pillanatáig lankadat­lanul rohamozott a magyar együttes. Ha vala­ki hibázott, azonnal érkezett valaki, aki javí­tott. Küzdöttek egymásért, a továbbjutásért. Ami a mérkőzés előtti esélyeket illeti, nem voltunk biztosak a továbbjutásban. Túl sok volt a rossz előjel. Az állandó cserék a keret­ben, a lemondások, az utolsó pillanatban hozott döntések. Gondolunk Itt Borostyán és Kerekes felmentésére is!... A hangulat sem volt vala­mi fényes. Lakat dr. mindezt jól látta. Egy pillanatra sem hagyta csüggedni embereit, s olyan taktikai értekezletet tartott, amelynek so­rán az egyén felelősségét próbálta középpontba állítani. Az egyénét, aki ha hibát követ el dön­tő pillanatban, akkor az egész csapatot sújtja ezzel. A játékosok elemzései, saját és társaik iránti elvárásaik, az edzői kiegészítés már kör­vonalazott valamit, amit úgy hívunk: önbecsü­lés! Sokan megérezték: ez az utolsó lehetőség arra, hogy bizonyítsanak, másoknak pedig ép­pen az elindulás sikerélményét jelentette a diósgyőri 90 perc. A részfeladatot a csapat megoldotta a len­dületből. Ilyenkor eltűnnek a hibák is, mert azonnal van társ, aki érkezik, aki kisegít. A taktikai feladatok megoldása ezúttal nagyon is megkívánta a sok mozgást. A magyar együttes védelme ugyanis elvállalta az egy az egyben való játékot. Nem volt biztosító ember, védel­mi tartalék. Az együttes­­minden erővel táma­dásokra törekedett. Csak dicsérni lehet ezt a törekvést! A négy­­csatáros játék még akadozott, de nem szabad feladni. Eredményt elérni itthon és idegenben egyaránt csakis akkor lehet, ha gólt rúgunk — és többet, mint az ellenfél! Ha a magyar csapat diktálja az iramot és irányít, az ellen­félnek alkalmazkodnia kell ehhez. A győzelemmel, a továbbjutással a tarso­lyunkban is értékeljünk valósan. Van egy olim­piai együttes, amelynek alakul a gerince. A meglévő biztos emberek köré kell csoportosíta­ni még néhány labdarúgót. Most már tudja a szakvezetés, kiben mi rejlik, mit tud adni ön­magából a tétmérkőzéseken. Mindenki, aki eddig szerephez jutott, megméretett. És az is bebi­zonyosodott, nem szükséges hosszú csiszolás ak­kor, ha egyet akar mindenki. Erre sok példát mondhatnánk. Vegyük a Dunai, Rab kettőst. Úgy váltottak a védekezésben és támadásban, hogy arról csak jót mondhatunk. A két szélső, — Borostyán és Fekete —, amikor játékba len­dült, egyszerűen nem ismert elveszett labdát. Két gólt szereztek, s megváltozott a játék, ami­kor az oldalvonalak mentén szövődtek a tá­madások. A jó átadások, beívelések nyomán egymás után alakultak helyzetek, az ékek is könnyebben tudtak helyzetbe kerülni. A csapat most jutott túl az első szakaszon. Ott tart, amikor a szobrász a nagy alkotáshoz durván megformálja az alakot. Ezután jön te­hát a neheze: a finomítás! A részletek kidol­gozása, az összkép harmóniájának tökéletes megvalósítása. E­hhez sok gyakorlás, sok mérkőzés kell. És olyan lelkes segítőgárda, amelyet most láttunk Diósgyőrött. Remek gondolat volt Bene és Novák meghívása is. Felidézték a múltat, s igazolták, hogy a nagy egyéniségek minden feladatot egyforma szívvel végeznek el — a közösség érdekeit szem előtt tartva. Meg­értették a játékosokkal, most az a fő feladata az együttesnek, hogy megtegye a lépést a moszkvai olimpián való szereplés felé. A mostani fizikai-pszichikai felkészítés jól si­került. Hasonló, lelkiismeretes, átfogó munkára lesz szükség ősszel, amikor Csehszlovákia és Lengyelország válogatottja ellen kell helytállni. A főszereplőkkel a 3-0-ról és a jövőről A győzelem részesei között töltöttünk jó néhány órát. Előbb az öltözőben, majd Bu­dapest felé az autóbuszon. Az öröm, amely hatalmába kerített mindenkit, érthető. Tóth Zoltán már felöltözve áll az öltözőben. Pezsgőt bon­tanak a rendezők. Egy poharat Zoli kezébe nyomnak. — Én nem iszom, nem do­hányzom, s most sem szegem meg a fogadalmam — mondja, és úgy mosolyog a pohár át­­nyújtójára, hogy az illető nem haragszik. Tóth koccint, aztán szépen leteszi a poharat. Érin­tetlenül. — Milyen volt a meccs a kapuból? Az utolsó percekben meghalt a szurkolók ereiben a vér. — Hát, nagyon izgalmas! De, higgyék el, éreztem, nem tud gólt rúgni a román csatár. Egy kicsit mögéje jött a labda, s ideges volt. Igaz, mi is, de azért jobban tudtunk összpontosítani. Borostyán Mihálytól kérdez­tük: — Mit érzett, amikor szinte főszereplővé vált? — Határtalan örömet. Csak egyet fájlalok, hogy a második Lakat dl... „Nincs legyőzhetetlen akadály ...” félidőben már visszafogottab­ban kellett játszanom. Nagyon elfáradtam. — Bombagólt rúgott! — Magam sem hittem, hogy bemegy, de azt éreztem, hogy meg kell próbálni... Fekete László most már mo­solyog. — Rettenetesen rossz volt le­jönni a pályáról a második fél­idő elején — kesereg. — Any­­nyira éreztem a játékot, de nem folytathattam, akkora rú­gást kaptam a lábamra. Dr. Lakat Károlyt szinte alig lehetett kihámozni a gratulálok gyűrűjéből. — Sok mindent át kell gon­dolnunk a selejtezőkig, így frissiben azt mondom, hogy nincs legyőzhetetlen akadály, csak megalkuvó ember hiszi, hogy nem lehet nyerni. Szak­mailag bebizonyosodott — ki tudja hányadszor —, hogy szélsők nélkül nem lehet játszani. Ná­lunk most voltak ilyenek. Az is döntő volt, hogy védelmünk el tudta látni feladatát, s ezzel nagy terhet vett le a többi csa­patrészről. Több időnk volt tá­madni, menni előre. A diós­győri játékosok védelmében is hadd jegyezzek meg valamit: a hazai pálya, a közönség most bénítólag hatott rájuk bizonyos fokig. Nagyon-nagyon akartak, s ilyenkor ez törvényszerű, ki­ütköznek, jönnek, a hibák. „Ilyen csapatban nagyon jó játszani” Rab Tibor is megsérült a mér­kőzésen, de ez nem látszott a játékán. — Ilyen lelkes, tettrekész csa­patban nagyon jó játszani! Edé­vel nagyszerűen megértettük egymást. Örülök, hogy vissza­vágtunk.­­ A buszba lassan beszálltak a válogatott többi tagjai, akik Bu­dapestre indultak. És ekkor sorra feljöttek a buszba a diós­győri labdarúgók, hogy újra el­köszönjenek társaik­tól. Annyi ridegséghez, nemtörődömséghez szokott szemünk, agyunk egy pillanat alatt lefényképezte ezt a jelenetsort. Sajnáljuk, hogy sok cinikus nem látta . . . Már hazafelé Kiss Lászlót, a Vasas csatárát­­ faggattuk: mi történt a harmadik gól előtt? — Ketten kapura rúgták már előttem a labdát, de mindig ki­pattant, közben a kapus a föl­dön volt, tudtam, hogy át kell emelnem felette. — Tudta, ugye, hogy nagy várakozással tekintettek játéka elé? — Bizalmat és figyelmet érez­tem magam körül, bárhova mentem. Karcsi bácsi nagyon mellettem volt. Már a gól előtt is akadt helyzetem, de nem si­került. Nagyon sokat kihagy­tam, rengeteg a behozni valóm. — Milyen érzés volt előretol­­tan középcsatárt játszani? — Kicsit furcsa még ez a kétékes játék. Az elején ütköz- ■ tünk is Weimperrel, de minden­képpen jónak tartom az elkép­zelést. Nem egy embernek kell bemenni a húsdarálóba . .. Per­sze, az eddiginél jobban meg kellene zavarni a védelem kö­zépső embereit, mint most tet­tük. Én még két dolgot szeret­nék megjegyezni. Az egyik az, hogy sokkal jobb úgy játszani, ha két olyan szélsőnk van, mint amilyenek a diósgyőriek voltak, a másik pedig a köszö­net a védőknek a többletért, amit azonnal elvállaltak a tá­madójáték erősítése érdekében. És végül Dunai Ede: — Szép visszatérés volt! Úgy éreztem, már teljesen leírtak. A meccs előtt kicsit ideges vol­tam, tudtam, hogy most helyet­tesítek, de nekem távolabbi cél­jaim is vannak. Szeretnék eb­ben a csapatban gyökeret ver­ni! Vallomások, őszinte kitárulko­zások az öröm hullámhosszán. Úgy hisszük, nem szükséges kommentár. Varga Béla

Next