Népsport, 1979. július (35. évfolyam, 154-179. szám)
1979-07-01 / 154. szám
XXXV. 154. ♦ 1979. július 1 LABDARÚGÁS 1978-79 NÉPSPORT 3 Nagyon gyenge bajnokságot zártunk! A játékosok nagy része már nem alkalmas számottevő fejlődésre Minél súlyosabb a gond, annál szilárdabban kell az embernek a sportban is fegyelmeznie magát, hogy előrenézzen! A jövő lehetőségeiből erőt gyűjthessen a megújhodáshoz. Ehhez azonban rendezni kell legalább a jelent! Mindennél fontosabb tehát, hogy a hibákat őszintén elismerve, szembe tudjunk nézni a magyar labdarúgás problémáival. Az edzőbizottság idényzáró ülésén — ahol szóba került a ,.hogyan tovább” is —, Mészöly Kálmán, a Vasas szakvezetője a következőket mondta: — Nem hittem, hogy továbbra is szabad kezet kapunk a játékosokkal való foglalkozáshoz, mert az az igazság, hogy tavasszal nem tudtunk élni a bizalommal... Bárhogy szépítgetnénk, nagyon gyenge bajnokságot zárunk. Mélyebben vagyunk, mint voltunk az idény elején, s ha így megy tovább, ősszel még lejjebb csúszhatunk ... Nehéz szavak, tele,ön váddal és váddal. Nem is minden társa értett egyet vele. Nézték a főasztal körül ülőket, hogyan reagálnak az őket érintő részre. — A szövetségnek is keményebben kellett volna, vezetnie. Odavágni az egycsillagos mérkőzések szereplőinek, mert a finomkodás, az elnézés ilyen körben biztatásként hat! Az értekezleten még öten szólaltak fel. Szó esett a tisztátalan mérkőzések okairól, az utánpótlás-nevelés nehézségeiről, még az ösztönzési rendszer hibáiról is. A másnap reggeli lapok a távirati iroda jelentése alapján egy-egy mondatot idéztek az elhangzottakból és — Mészöly beismerése nyomtalan maradt! Elszállt a levegőben. Nemhogy hullámokat, de még fodrokat sem kavart. S ez mindennél jobban bizonyítja, hogy az emberek ítéletformálásában, is milyen mélyre süllyedt a magyar futball. Mi csinálunk az edzők? Hazalátogatott Argentínából Bánki lemér, aki a világbajnokság első apjaiban a magyar csapat hivatalos imácsa volt. Ódákat zengett az új sillagról, Diego Maradonáról, akiben zerinte egyesül Pelé mozgáskészsége, Gruyff kiszámíthatatlansága és Kernhez gólveszélyessége. Esküdözött, hogy sem férne be a mai csapatba Luque, Cassarella, meg a kapus Fillol sem, mert a VB után élvonalba tört argentin fiatalok átírták az erőlistát! Új sztárok homályosítják el az aranyérmes „veteránok” csillogását. Aztán Bánki kiment a Népstadionba, elolvasta, milyen összeállításban szerepelt Tbilisziben válogatott 11-ünk és nem tudott hova lenni a csodálkozástól. — Mit csinálnak Magyarországon az edzők?! Hogyan létezik, hogy egy év alatt senki sem jött fel az ificsapatokból, a tartalékból vagy a másodosztályból? ... Nehéz erre válaszolni, de mert egyszer úgy is kellene, jobb most kimondani : a magyar edzők munkája még mindig csak néhány külsőségben tér el az évtizedekkel ezelőtti gyakorlattól, s ez magától értetődően a karbantartáshoz, a szinten tartáshoz is kevés! Egyre szembetűnőbben kevés! Soha ilyen alacsony nem volt az érdeklődés a bajnoki mérkőzések iránt: milliók maradtak el a tervezett bevételekből! Annyira üres néhány egyesület kasszája, hogy ezzel már idény közben is foglalkozni kellett. Hallottunk véleményeket és javaslatokat arról, hogy nem kellene a Népstadionban mérkőzéseket rendezni, mert a kőkolosszus gyökértelen. A szurkolót a saját pályához köti klubsovinizmusa, fanatizmusa. Meg hogy egyre nő a televízió elszívó hatása, nálunk is általánossá vált a víkendezés és így tovább. De, aki mondja, az is tudja, hogy mindez csak áltatás, mert egyszercsak jött egy kupadöntő, amelyet követően napokon át a két idegen csapatról beszéltek az emberek. A spanyolok ötletességéről, a nyugatnémetek fáradhatatlan célratöréséről. Nem a futballal lazult meg tehát az emberek érzelmi kapcsolódása, hanem azt az egyhangúságot és a helyzet változtathatatlanságába való mármár cinikus beletörődést utasítják el, ami a magyar mezőnyt most már huzamosabb ideje jellemzi! Nálunk is van bajnok és kieső. Az V. Dózsa szervezettségével, jobb játékosgarnitúrájával kiemelkedett a mezőnyből, de a korszerű játékból, a látványosságból, a játék izgalmaiból és örömeiből csak időnként tudott felvillantani valamit. Nagy általánosságban ők is beleszürkültek a nálunk alkalmazott szegényes taktikai dogmákba: otthon támadni, idegenben legfeljebb visszavágásokkal operálni! Aztán a minimális előnyre ráülni, óvni, időt húzni. Akinek nem tetszik, ne nézzen oda ... Változatlanul érvényesek azok az egész jelenünket és lehetőségeinket meghatározó szakmai megállapítások, amelyek már hét-nyolc éve is megjelentek lapunk hasábjain egy-egy bajnokság értékelésekor. Nincsenek szélsőink, támadni és védekezni egyformán tudó középpályásaink, a mai futball igényeinek megfelelő söprögetőink, jól fejelő csatáraink ... A mieink nem rendelkeznek az eredményes játékhoz szükséges gyorsasági állóképességgel, nem értenek a ritmusváltásokhoz, csak álló helyzetben vagy kényelmes mozgás közepette tudják elfogadhatóan kezelni a labdát. A válogatott játékára is jellemző a labda nélküli labdarúgók ácsorgása, a tudatos játék hiányának ellensúlyozására kialakuló görcsös erőlködés. S ha egy-egy játékosban felvillan a szikra, beléje sűrítjük a reményeinket, holott már régen, középszinten is bebizonyított tény, hogy a futballban egy fecske — repüljön az bármilyen szépen —, nemhogy nyarat, de langyos napfényt se varázsolhat! A legtöbb szakosztályban harmadrangú kérdésként kezelik a játékosokkal való szellemi foglalkozás, a nevelés fontosságát! Akit meguntak, kinézik a csapatból, s helyére indokolatlanul nagy összegekért, nagyon gyakran realitásokat nélkülöző ígéretekkel máshonnan akarják megoldani az utánpótlás biztosítását, így nevelődik bele már a gyerekekbe az anyagiasság. Nem a sportért, hanem a sportból való élni akarás. Ellentétes érdekek Nem volt tehátsemmi túlzás Mészöly beismerésében, s mindannyiunk szigorú kötelessége, hogy most a bajnokság értékelésekor igyekezzünk felderíteni az okokat. Ez nem is kíván rendkívüli erőfeszítést, mert az edzők, szakosztályvezetők túljutottak azon a helyzeten, amikor legalább a „kendőzést” fontosnak tartották ... Minden úi vezetés szót akar érteni a játékosokkal, nincs tehát semmi rendkívüli abban, hogy az MLSZ elnöksége, még a tavaszi rajt előtt meghívta az NB I-es csapatok kapitányait — és feleségeiket — kiadós beszélgetésre, vacsorára, színházlátogatásra. A tanácskozás lényege az volt: végre-valahára mondja el őszintén a játékos is, hogy mit szeretne, hogyan tudna többet, jobbat nyújtani. Az elnök maximális bizalmat szavazott, leszögezve, hogy senkitől semmit nem fognak elvenni. Maradnak a kedvezmények, cserébe csak szorgalmat, több ambíciót várnak. A játékosok ezzel szemben kifogásolták, hogy nincs a sérülésekre biztosításuk, sokallták a napi két edzést, mert azt szerintük egyforma összpontosítással nem lehet végigcsinálni, hatékonyabb propagandát kértek, s olyan ösztönző rendszert, amelyben tisztes vereség esetén is lehet jutalmat osztani Visszatetsző volt, hogy a hozzászóló játékosok kizárólag kértek, de semmit nem ígértek. .. Gyorsan hozzáteszem : a kérések többségében volt azért valami elgondolkodtató, is, valóban , miért biztosíthatja a magyar polgár az egészségét, a lakását, a kocsiját és benne önmagát, miért van CSÉB, és miért ne kaphatna fizetéskiegészítést például a kora tavasszal lábtörést szenvedett kisebbik Bursa? Azért, mert azelőtt, aki kimaradt a csapatból, rándulást színlelt és biztosítási csalóként előnyösebb helyzetbe került, mint társai? Alapvető vezetői kötelesség, hogy különbséget tudjunk, tenni az igaz és a hazug között, s akkor ez is meg az is azt bápja, amit megérdemel. Csak oda kell figyelni a vezetőnek erre is, meg az edzésmunkára is! Naponta kétszer másfél órás edzés, mondjuk reggel 9—10.30 és 13—14.30 között kifejezetten fárasztó hatású lehet, ha a gyakorlatanyag a társaság könyökén jön ki, ha a ritmus monoton és több az ácsorgás, lődörgés, mint a hasznos tevékenység. Ez a beosztás és munkaintenzitás viszont csábító a munkájukat hivatalnokszerűen végző edzők számára, mert így lényegében a napjuk legnagyobb része szabad. Nem kell különösebben felkészülni, edzésvázlatokat készíteni, mégis minden ki van pipálva. És örömmel vállalja ezt az a játékos is, aki kitalálta és, sajnos, sikerrel terjeszti a nézetet: nem szabad kiugró teljesítményre törekedni, mert az az esetek többségében rövid ideig tart. Hamarabb kiég az ember, nagyobb a sérülésveszély. Sokkal kifizetődőbb a jó középszint — hosszú ideig!... És hogy ez nem csupán feltételezés, arra egy példa. Három évvel ezelőtt egy kiöregedőben levő válogatott játékosunk bátran, őszintén elmondta véleményét a nyilvánosság előtt a szakosztály belső hiányosságairól. Most, amikor ezzel kapcsolatban újra szólásra kértük, elzárkózott. Őszintesége miatt annak idején éppen csak „életben” tudott maradni, most pedig már valóban kézzel fogható közelségben van a visszavonulása. Vezető lesz, s ott nem lehet gólokkal ellensúlyozni az ilyen „hibákat”. Figyelmeztették is, hogy most már „maradjon a fal mellett” és kezdjen megbarátkozni a „langyos vízzel”. Ilyen időkben visszahúzódni, beolvadni az ácsorgó tömegbe?! Kinek kelhet az ilyen vezető? A futballban azoknak a csapatoknak, ahol most az idény végén kifizetik az összegyűjtött pontokért adható igen tekintélyes összegeket annak ellenére, hogy a játékosok képtelenek voltak elfogadható számú közönséget vonzani a lelátókra. Ahol a milliókat emésztő szakosztály az elmúlt évben amatőrökre jellemző teljesítménnyel szerepelt a nemzetközi kupákban, s a válogatottba adott játékosok nem tudtak elfogadhatót nyújtani Finnországban, Görögországban, úgyhogy szinte semmi esélyünk nincs az EB-n a továbbjutásra . .. ... és ahol ma is számolatlanul hordják a pénzt ide-oda az országban, hogy az igazolásoknál megelőzzék a vetélytársakat és megszerezzenek bárkit! Mert mindenki tudja, hogy Magyarországon nincs olyan jól „előkészített” labdarúgó, aki a környezetéből kiszakadva szárnyra kapna és megoldhatná egy csapat sokéves problémáját. Pénzügyi gazdálkodásunk súlyos hibáit bizonyítja a szomorú realitás: a kieső csapatoknak néhány, most átigazolásra kerülő játékosa az 1978 79-es esztendőt gazdagabban zárja majd," mint a bajnokcsapat sokszoros válogatottjai! Az MLSZ is Az év közben szerkesztőségünkbe érkező levelekből, a szurkolókkal való közvetlen találkozásokból le lehetett mérni, hogy a lelátó népe elégedetlen a szövetség vezetői tevékenységével. Azt várták, hogy az új seprő ebben a nehéz helyzetben különösen jól seperjen: elhagyva elődeinek hibáit, oda összpontosítson, ahol leginkább szorít a cipő. A bajnokság tisztaságának megóvására, a pénzügyi fegyelemre, a szakosztályok szakmainevelői munkájának javítására! A kifogásoknak csak egy része indokolt, mert évek, évtizedek hibáit képtelenség hetek alatt helyrehozni. Az új elnökség megpróbálkozott néhány kezdeményezéssel, amelyeknek elsősorban a hangulaton kellett volna változtatniuk, de kerülte — talán más is így tett volna — az azonnali ütközéseket Ezért fordulhatott néhány lépésne, s általában a jóindulatuk a visszájára. Általában sok volt a rögtönzés, pedig a nehéz helyzetben teljesen elfogadható az a bejelentés, amely az MLSZ új elnökségének beiktatásakor hangzott el: „Idő kell a szükséges változtatások kidolgozásához! Nem akarjuk, hogy zavar keletkezzen a csapatok felkészülésében, moráljában, a jövő tervezésében.” Akicsak felületesen is ért a sporthoz, az tudja: mély, átfogó jellegű változtatásokhoz valóban alapos elemzésre, „érlelésre” van szükség, és a váltásig hátralevő szakaszt a csapatoknak ilyenkor át kell tudni vészelni. Nem hibáztatható tehát a szövetség a sportág helyzetét alapvetően meghatározó szakmai hibákért. Azért például, hogy a klubok pillanatok alatt kimondták: a vezető edzői rendszert fel kell adni, mert követelményei teljesíthetetlenek (tulajdonképpen sehol sem próbálták meg teljesíteni), hogy a kötelezően előírt és ellenőrzött edzésmunka „adagjai” korszerűtlenek, s ezért inkább negatív hatásúak. Hogy most már senki sem törődött az edzői szerződések pornós betartásával, s az idény közepén tucatszámra kapták olyan emberek a fizetésüket, akikről lényegében mindenki tudta, hogy el vannak bocsátva, vagy a saját elhatározásból más egyesülettel tárgyalnak. Hogy a nemzeti érdek, sőt az egész sportág érdeke hátrányba került a klubérdekekkel szemben . .. Zalka András, az edzőbizottság elnöke, az idény végi beszámolójában elmondta, hogy bizonyos zűrzavarra számítaniuk kellett, mégis érte őket jó néhány kellemetlen meglepetés! Csak egyetlen példa: ők csak a központilag előírt, felülről diktált edzésmunka ellen szóltak, de minden edzőnek kell hogy legyen saját, a játékosok teljesítményével mérhető — így edzőn és labdarúgón egyaránt számonkérhető — követelményrendszere! Az edzők pedig — tisztelet a kivételnek — eldobták a régit és nem csináltak helyette újat. A következmény az edzőbizottság értékelése szerint: az NB I-es és NB II-es játékosállomány nagyobb hányada már nem alkalmas szimattevő előrelépésre. Minden eddiginél nagyobb figyelemmel kell tehát az utánpótlás felé fordulni... Az MLSZ elnöksége most, az idény végén bebizonyította: látja a problémákat! Megfelelő előkészületek után egymásután hozta nyilvánosságra különböző határozatait az utánpótlás nevelésével, a következő évre való felkészüléssel kapcsolatban; írásba foglalták a labdarúgás fejlesztésének szakmai " irányelveit, saz elnökség a napokban kidolgozott egy, a bajnokság tisztaságát segítő határozatot is. Ennek lényege: hasonló hibák, ambícióhiány esetén jövőre szankciókat alkalmaznak, amelyek gazdaságilag érzékenyen érintik az egész NB I-es mezőnyt, és a vétkes csapatok labdarúgóit külön-külön is. Lehet, hogy sokan keményebb fogalmazást, máris név szerinti „kipellengérezést” vártak. Lehetnének ezek az anyagok kétszer ilyen hosszúak, részletesebbek és fenyegetőbbek is. A lényeg azonban nem a fogalmazáson, hanem a végrehajtáson van. És ehhez partnerek kellenek! Edzők, szakosztályi, bázisszervi vezetők, de nem utolsósorban a közönség, azaz mindannyiunk határozott közreműködése! Amíg nem tudunk felülemelkedni az egyesületi érdekeken, amíg le tudja valaki írni, hogy vidéken nem képzelhető el jó futball — bár világszerte kuriózum, hogy a főváros adja a bajnokság élmezőnyét —, amíg a klubok egymásra licitálnak a játékosokért azt híve, hogy a cél itt is szentesíti az eszközt... tehát amíg gyermekbetegségeinket nem küzdjük le, nem beszélhetünk előrelépésről. Az egész világ tudja, a Népsport is megírta annak idején, hogy az angolok világbajnoki győzelme után egy ligaülésen megkérdezték a Manchester United menedzserét: igaz-e, hogy a klub megszegte az egymásnak tett ígéretet? Hivatalosan adni nem mert, de „kölcsönzött” Bobby Charltonnak egy szerényebb összeget, amit elfelejtettek visszakérni. Busby nem tudott róla, elment telefonálni, aztán visszatért az ülésre, beismerte a dolgot, bocsánatot kért a többiektől és magától értetődőnek tartotta, hogy a liga több ezer fontra megbüntesse a klubot, és kötelezze a „dúgpénz” viszszakérésére. Pedig Angliában a saját zsebébe nyúl, aki ad .. . Nálunk, akárhogy is szépítjük, az állam pénzét szórja . .. Ez egyrészt tűrhetetlen, másrészt szemünk előtt igazolódik be, hogy saját érdekeink ellen hat. Nemcsak úgy általánosságban a magyar labdarúgás, hanem az éppen megjutalmazott játékos érdekei ellen is! Mészöly Kálmán és néhány társa már látja a zsákutca végét, s a nyilatkozatokkal elkötelezték magukat a változtatásra. Ettől még nem kis lépésre van a megvalósítás, de ezt meg kell tenni. A szövetség segítségével, hatékony közreműködésével — mindenkinek! Borbély Pál Az optikának ezúttal nem volt érdemes feljebb menni... A helyzetet a kép tükrözi