Népsport, 1979. július (35. évfolyam, 154-179. szám)

1979-07-01 / 154. szám

XXXV. 154. ♦ 1979. július 1 LABDARÚGÁS 1978-79 NÉPSPORT 3 N­agyon gyenge bajnokságot zártunk! A játékosok nagy része már nem alkalmas számottevő fejlődésre Minél súlyosabb a gond, annál szilárdabban kell az embernek a sportban is fegyelmeznie magát, hogy­­ előrenézzen! A jö­vő lehetőségeiből erőt gyűjthessen a megújho­dáshoz. Ehhez azonban rendezni kell legalább a jelent! Mindennél fontosabb te­hát, hogy a hibákat őszin­­tén elismerve, szembe tudjunk nézni a magyar labdarúgás problémáival. Az edzőbizottság idényzáró ülésén — ahol szóba került a ,.hogyan to­vább” is —, Mészöly Kálmán, a Va­sas szakvezetője a következőket mondta: — Nem hittem, hogy továbbra is szabad kezet kapunk a játékosokkal való foglalkozáshoz, mert az az igaz­ság, hogy tavasszal nem tudtunk élni a bizalommal... Bárhogy szépítget­­nénk, nagyon gyenge bajnokságot zárunk. Mélyebben vagyunk, mint voltunk az idény elején, s ha így megy tovább, ősszel még lejjebb csúszha­tunk ... Nehéz szavak, tele,­ön váddal és vád­dal. Nem is minden társ­a értett egyet vele. Nézték a főasztal körül ülőket, hogyan reagálnak az őket érintő részre. — A szövetségnek is keményebben kellett volna, vezetnie. Odavágni az egycsillagos mérkőzések szereplőinek, mert a finomkodás, az elnézés ilyen körben biztatásként hat! Az értekezleten még öten szólaltak fel. Szó esett a tisztátalan mérkőzé­sek okairól, az utánpótlás-nevelés ne­hézségeiről, még az ösztönzési rend­szer hibáiról is. A másnap reggeli lapok a távirati iroda jelentése alap­ján egy-egy mondatot idéztek az el­hangzottakból és — Mészöly beisme­rése nyomtalan maradt! Elszállt a levegőben. Nemhogy hullámokat, de még fodrokat sem kavart. S ez min­dennél jobban bizonyítja, hogy az emberek ítéletformálásában, is milyen mélyre süllyedt a magyar futball. Mi csinálunk az edzők? Hazalátogatott Argentínából Bánki lemér, aki a világbajnokság első apjaiban a magyar csapat hivatalos imácsa volt. Ódákat zengett az új sillagról, Diego Maradonáról, akiben zerinte egyesül Pelé mozgáskészsége, Gruyff kiszámíthatatlansága és Kern­hez gólveszély­essége. Esküd­özött, hogy sem férne be a mai csapatba Luque, Cassarella, meg a kapus Fillol sem, mert a VB után élvonalba tört ar­gentin fiatalok átírták az erőlistát! Új sztárok homályosítják el az arany­érmes „veteránok” csillogását. Aztán Bánki kiment a Népstadionba, elolvasta, milyen összeállításban sze­repelt Tbilisziben válogatott 11-ünk és nem tudott hova lenni a csodál­kozástól. — Mit csinálnak Magyarországon az edzők?! Hogyan létezik, hogy egy év alatt senki sem jött fel az ificsapa­tokból, a tartalékból vagy a másod­­osztályból? ... Nehéz erre válaszolni, de mert egyszer úgy is kellene, jobb most ki­mondani : a magyar edzők munkája még mindig csak néhány külsőségben tér el az évtizedekkel ezelőtti gyakorlattól, s ez magától értető­dően a karbantartáshoz, a szin­ten tartáshoz is kevés! Egyre szembetűnőbben kevés! Soha ilyen alacsony nem volt az érdeklődés a bajnoki mérkőzések iránt: milliók maradtak el a tervezett bevételekből! Annyira üres néhány egyesület kasszája, hogy ezzel már idény közben is foglalkozni kellett. Hallottunk véleményeket és javasla­tokat arról, hogy nem kellene a Nép­stadionban mérkőzéseket rendezni, mert a kőkolosszus gyökértelen. A szurkolót a saját pályához köti klub­­sovinizmusa, fanatizmusa. Meg hogy egyre nő a televízió elszívó hatása, nálunk is általánossá vált a víkende­­zés és így tovább. De, aki mondja, az is tudja, hogy mindez csak álta­tás, mert egyszercsak jött egy kupa­döntő, amelyet követően napokon át a két idegen csapatról beszéltek az emberek. A spanyolok ötletességéről, a nyu­gatnémetek fáradhatatlan célratörésé­ről. Nem a futballal lazult meg tehát az emberek­ érzelmi kapcsolódása, ha­nem azt az egyhangúságot és a hely­zet változtathatatlan­ságába való már­­már cinikus beletörődést utasítják el, ami a magyar mezőnyt most már hu­zamosabb ideje jellemzi! Nálunk is van bajnok és kieső. Az V. Dózsa szervezettségével, jobb já­­tékosgarnitúrájával kiemelkedett a mezőnyből, de a korszerű játékból, a látványosságból, a játék izgalmaiból és örömeiből csak időnként tudott fel­villantani valamit. Nagy általánosság­ban ők is beleszürkültek a nálunk al­kalmazott szegényes taktikai dogmák­ba: otthon támadni, idegenben legfel­jebb visszavágásokkal operálni! Az­tán a minimális előnyre ráülni, óvni, időt húzni. Akinek nem tetszik, ne nézzen oda ... Változatlanul érvényesek azok az egész jelenünket és lehetőségein­ket meghatározó szakmai megál­lapítások, amelyek már hét-nyolc éve is megjelentek lapunk hasáb­jain egy-egy bajnokság értékelé­sekor. Nincsenek szélsőink, támadni és vé­dekezni egyformán tudó középpályá­saink, a mai futball igényeinek meg­felelő söprögetőink, jól fejelő csatá­raink ... A mieink nem rendelkez­nek az eredményes játékhoz szüksé­ges gyorsasági állóképességgel, nem értenek a ritmusváltásokhoz, csak álló helyzetben vagy kényelmes mozgás közepette tudják elfogadhatóan kezel­ni a labdát. A válogatott játékára is jellemző a labda nélküli labdarúgók ácsorgása, a tudatos játék hiányának ellensúlyozására kialakuló görcsös erőlködés. S ha egy-egy játékosban felvillan a szikra, beléje sűrítjük a reményeinket, holott már régen, kö­zépszinten is bebizonyított tény, hogy a futballban egy fecske — repüljön az bármilyen szépen —, nemhogy nya­rat, de langyos napfényt se varázsol­hat! A legtöbb szakosztályban harmad­rangú kérdésként kezelik a játékosok­kal való szellemi foglalkozás, a neve­lés fontosságát! Akit meguntak, ki­nézik a csapatból, s helyére indoko­latlanul nagy összegekért,­­ nagyon gyakran realitásokat nélkülöző ígére­tekkel máshonnan akarják megoldani az utánpótlás biztosítását, így neve­lődik bele már a gyerekekbe az anya­giasság. Nem a sportért, hanem a sportból való élni akarás. Ellentétes érdekek Nem volt tehát­­semmi túlzás Mé­szöly beismerésében, s mindannyiunk szigorú kötelessége, hogy most a baj­nokság értékelésekor igyekezzünk fel­deríteni az okokat. Ez nem is kíván rendkívüli erőfeszítést, mert az edzők, szakosztályvezetők túljutottak azon a helyzeten, amikor legalább a „ken­dőzést” fontosnak tartották ... Minden ú­i vezetés szót akar érteni a játékosokkal, nincs tehát semmi rendkívüli abban, hogy az MLSZ el­nöksége, még a tavaszi rajt előtt meg­hívta az NB I-es csapatok kapitá­nyait — és feleségeiket — kiadós be­szélgetésre, vacsorára, színházlátoga­tásr­a. A tanácskozás lényege az volt: végre-valahára mondja el őszin­tén a játékos is, hogy mit sze­retne, hogyan tudna többet, job­bat nyújtani. Az elnök maximális bizalmat szavazott, leszögezve, hogy senkitől semmit nem fog­nak elvenni. Maradnak a kedvez­mények, cserébe csak szorgal­mat, több ambíciót várnak. A játékosok ezzel szemben kifogá­solták, hogy nincs a sérülésekre biz­tosításuk, sokallták a napi két edzést, mert azt szerintük egyforma összpon­tosítással nem lehet végigcsinálni, ha­tékonyabb propagandát kértek, s olyan ösztönző rendszert, amelyben tisztes vereség esetén is lehet jutalmat osz­tani Visszatetsző volt, hogy a hozzászóló játékosok kizárólag kértek, de sem­mit nem ígértek. .. Gyorsan hozzá­teszem : a kérések többségében volt azért valami elgondolkodtató, is, való­ban , miért biztosíthatja a magyar pol­gár az egészségét, a lakását, a kocsij­át és benne önmagát, miért van CSÉB, és­­ miért ne kaphatna fizetéskiegészí­tést például a kora tavasszal lábtö­rést­ szenvedett kisebbik Bur­sa? Azért, mert azelőtt, aki kimaradt a csapatból, rándulást színlelt és bizto­sítási csalóként előnyösebb helyzetbe került, mint társai? Alapvető vezetői kötelesség, hogy különbséget tudjunk, tenni az igaz és a hazug között, s akkor ez is meg az is azt bápja, amit megérdemel. Csak oda kell figyelni a vezetőnek erre is, meg az edzésmun­kára is! Naponta kétszer másfél órás edzés, mondjuk reggel 9—10.30 és 13—14.30 között kifejezetten fárasztó hatású lehet, ha a gyakorlatanyag a társaság könyökén jön ki, ha a ritmus mono­ton és több az ácsorgás, lődörgés, mint a hasznos tevékenység. Ez a beosztás és munkaintenzitás viszont csábító a munkájukat hi­­vatalnokszerűen végző edzők szá­mára, mert így lényegében a napjuk legnagyobb része szabad. Nem kell különösebben felkészül­ni, edzésvázlatokat készíteni, mégis minden ki van pipálva. És örömmel vállalja ezt az a játékos is, aki kitalálta és, sajnos, sikerrel terjeszti a nézetet: nem szabad kiugró teljesítményre törekedni, mert az az esetek többségében rövid ideig tart. Hamarabb kiég az ember, nagyobb a sérülésveszély. Sokkal kifizetődőbb a jó középszint — hosszú ideig!... És hogy ez nem csupán feltételezés, arra egy példa. Három évvel ezelőtt egy kiöregedőben levő válogatott já­tékosunk bátran, őszintén elmondta véleményét a nyilvánosság előtt a szakosztály belső hiányosságairól. Most, amikor ezzel kapcsolatban újra szólásra kértük, elzárkózott. Őszintesége miatt annak idején ép­­pen csak „életben” tudott maradni, most pedig már valóban kézzel fog­ható közelségben van a visszavonu­lása. Vezető lesz, s ott nem lehet gó­lokkal ellensúlyozni az ilyen „hibá­kat”. Figyelmeztették is, hogy most már „maradjon a fal mellett” és kezd­jen megbarátkozni a „langyos víz­zel”. Ilyen időkben visszahúzódni, beol­vadni az ácsorgó tömegbe?! Kinek kelhet az ilyen vezető? A futballban azoknak a csapatoknak, ahol most az idény végén kifizetik az összegyűj­tött pontokért adható igen tekintélyes összegeket annak ellenére, hogy a já­tékosok képtelenek voltak elfogadható számú közönséget vonzani a lelátók­ra. Ahol a milliókat emésztő szak­osztály az elmúlt évben amatőrökre jellemző teljesítménnyel szerepelt a nemzetközi kupákban, s a válogatott­ba adott játékosok nem tudtak elfo­gadhatót nyújtani Finnországban, Gö­rögországban, úgyhogy szinte semmi esélyünk nincs az EB-n a továbbju­tásra . .. ... és ahol ma is számolatlanul hordják a pénzt ide-oda az ország­ban, hogy az igazolásoknál megelőz­zék a vetélytársakat és megszerezze­nek­­ bárkit! Mert mindenki tudja, hogy Magyarországon nincs olyan jól „előkészített” labdarúgó, aki a kör­nyezetéből kiszakadva szárnyra kap­na és megoldhatná egy csapat sok­éves problémáját. Pénzügyi gazdálkodásunk súlyos hibáit bizonyítja a szomorú rea­litás: a kieső csapatoknak né­hány, most átigazolásra kerülő játékosa az 1978 79-es esztendőt gazdagabban zárja majd," mint a bajnokcsapat sokszoros váloga­tottjai! Az MLSZ is Az év közben szerkesztőségünkbe érkező levelekből, a szurkolókkal való közvetlen találkozásokból le lehetett mérni, hogy a lelátó népe elégedetlen a szövetség vezetői tevékenységével. Azt várták, hogy az új seprő ebben a nehéz helyzetben különösen jól seperjen: elhagyva elődeinek hibáit, oda összpontosítson, ahol leginkább szorít a cipő. A bajnokság tisztasá­gának megóvására, a pénzügyi fe­gyelemre, a szakosztályok szakmai­nevelői munkájának javítására! A kifogásoknak csak egy része in­dokolt, mert évek, évtizedek hibáit képtelenség hetek alatt helyrehozni. Az új elnökség megpróbálkozott né­hány kezdeményezéssel, amelyeknek elsősorban a hangulaton kellett volna változtatniuk, de kerülte — talán más is így tett volna — az azonnali üt­közéseket Ezért fordulhatott néhány lépésne­, s általában a jóindulatuk a visszájára. Általában sok volt a rögtönzés, pedig a nehéz helyzetben teljesen elfogadható az a bejelentés, amely az MLSZ új elnökségé­nek beiktatásakor hangzott el: „Idő kell a szükséges változta­tások kidolgozásához! Nem akar­juk, hogy zavar keletkezzen a csapatok felkészülésében, morál­jában, a jövő tervezésében.” Aki­­csak felületesen is ért a sport­hoz, az tudja: mély, átfogó jellegű változtatásokhoz valóban alapos elem­zésre, „érlelésre” van szükség, és a váltásig hátralevő szakaszt a csapa­toknak ilyenkor át kell tudni vészel­ni. Nem hibáztatható tehát a szövet­ség a sportág helyzetét alapvetően meghatározó szakmai hibákért. Azért például, hogy a klubok pillanatok alatt kimondták: a vezető edzői rend­szert fel kell adni, mert követelmé­nyei teljesíthetetlenek (tulajdonképpen sehol sem próbálták meg teljesíteni), hogy a kötelezően előírt és ellenőrzött edzésmunka „adagjai” korszerűtlenek, s ezért inkább negatív hatásúak. Hogy most már senki sem törődött az ed­zői szerződések pornós betartásával, s az idény közepén tucatszámra kap­ták olyan emberek a fizetésüket, akik­ről lényegében mindenki tudta, hogy el vannak bocsátva, vagy a saját el­határozásból más egyesülettel tár­gyalnak. Hogy a nemzeti érdek, sőt az egész sportág érdeke hátrányba került a klubérdekekkel szemben . .. Zalka András, az edzőbizottság el­nöke, az idény végi beszámolójában elmondta, hogy bizonyos zűrzavarra számítaniuk kellett, mégis érte őket jó néhány kellemetlen meglepetés! Csak egyetlen példa: ők csak a köz­pontilag előírt, felülről diktált ed­zésmunka ellen szóltak, de minden edzőnek kell hogy legyen saját, a já­tékosok teljesítményével mérhető — így edzőn és labdarúgón egyaránt szá­­monkérh­ető — követelményrendszere! Az edzők pedig — tisztelet a kivé­telnek — eldobták a régit és nem csináltak helyette újat. A következ­mény az edzőbizottság értékelése sze­rint: az NB I-es és NB II-es játékosál­lomány nagyobb hányada már nem al­kalmas szimattevő előrelépésre. Min­den eddiginél nagyobb figyelemmel kell tehát az utánpótlás felé fordulni... Az MLSZ elnöksége most, az idény végén bebizonyította: látja a problé­mákat! Megfelelő előkészületek után egymásután hozta nyilvánosságra különböző határozatait az után­pótlás nevelésével, a következő évre való felkészüléssel kapcso­latban; írásba foglalták a labda­rúgás fejlesztésének szakmai " irányelveit, s­­az elnökség a na­pokban kidolgozott egy, a baj­nokság tisztaságát segítő hatá­rozatot is. Ennek lényege: hasonló hibák, ambí­cióhiány esetén jövőre szankciókat alkalmaznak, amelyek gazdaságilag érzékenyen érintik az egész NB I-es mezőnyt, és a vétkes csapatok lab­darúgóit külön-külön is. Lehet, hogy sokan keményebb fo­galmazást, máris név szerinti „kipel­­lengérezést” vártak. Lehetnének ezek az anyagok kétszer ilyen hosszúak, részletesebbek és fenyegetőbbek is. A lényeg azonban nem a fogalmazáson, hanem a végrehajtáson van. És eh­hez partnerek kellenek! Edzők, szak­osztályi, bázisszervi vezetők, de nem utolsósorban a közönség, azaz mind­annyiunk határozott közreműködése! Amí­g nem tudunk felülemelkedni az egyesületi érdekeken, amíg le tudja valaki írni, hogy vidéken nem kép­zelhető el jó futball — bár világszer­te kuriózum, hogy a főváros adja a bajnokság élmezőnyét —, amíg a klu­bok egymásra licitálnak a játékoso­kért azt híve, hogy a cél itt is szen­tesíti az eszközt... tehát amíg gyer­mekbetegségeinket nem küzdjük le, nem beszélhetünk előrelépésről. Az egész világ tudja, a Népsport is megírta annak idején, hogy az angolok világbajnoki győzelme után egy ligaülésen megkérdezték a Man­chester United menedzserét: igaz-e, hogy a klub megszegte az egymásnak tett ígéretet? Hivatalosan adni nem mert, de „kölcsönzött” Bobby Charl­­tonnak egy szerényebb összeget, amit elfelejtettek visszakérni. Busby nem tudott róla, elment telefonálni, aztán visszatért az ülésre, beismerte a dol­got, bocsánatot kért a többiektől és magától értetődőnek tartotta, hogy a liga több ezer fontra megbüntesse a klubot, és kötelezze a „dúgpénz” visz­­szakérésére. Pedig Angliában a saját zsebébe nyúl, aki ad .. . Nálunk, akárhogy is szépítjük, az állam pénzét szórja . .. Ez egyrészt tűrhetetlen,­­ másrészt szemünk előtt igazolódik be, hogy saját érdekeink ellen hat. Nemcsak úgy általánosságban a magyar lab­darúgás, hanem az éppen megjutal­mazott játékos érdekei ellen is! Mészöly Kálmán és néhány társa már látja a zsákutca végét, s a nyi­latkozatokkal elkötelezték magukat a változtatásra. Ettől még nem kis lé­pésre van a megvalósítás, de ezt meg kell tenni. A szövetség segítségével, hatékony közreműködésével — mindenkinek! Borbély Pál Az optikának ezúttal nem volt érdemes feljebb menni... A helyzetet a kép tükrözi

Next