Népsport, 1979. szeptember (35. évfolyam, 207-232. szám)
1979-09-01 / 207. szám
4 NÉPSPORT KARATE Az OTSH augusztus eleji állásfoglalása alapján 1980. január 1-ig megalakul a karate szakbizottság. Mindennek a régmúlt Ázsia katonakiképzési módszere volt az oka ... Ahelyett, hogy békés klubéletet éltek volna, vagy sakkozással és hosszú meditációkkal töltötték volna idejüket a japán, a koreai, vagy a thaiföldi katonák, inkább ütötték, rúgták egymást, hogy a laktanyában tanultakat „éles” körülmények között használják fel ellenségeikkel szemben. Aztán végre „kitört” a béke, és ezek a kegyetlennek tűnő gyakorlatok sporttá, vetélkedéssé nemesedtek, sőt Európában és hazánkban is meghonosodtak. Talán a legilletékesebbet, Harmat Lászlót kérdeztük a sportág szabályairól, hazai helyzetéről. — A karate inkább az ökölvíváshoz, mint a cselgáncshoz áll közelebb — mondja hazánk eddig egyetlen kétdanos mestere. — Nálunk ugyanis nincsenek dobások, hanem kézzel és lábbal lehet bevinni a találatokat. — Melyek az ellenfél sebezhető testfelületei? Ö 1 év alatt nem szabad a másikat megütni, viszont — és ez rokon a cselgánccsal — a lábsöprés és az ellenfél lábának sarokkal történő kirúgása engedélyezett. Ez nagyon veszélyes fegyver, gyakran használják is a versenyzők. — Egy-egy verseny minden bizonnyal nagyfokú állóképességet követel meg a sportolóktól. + Három számban is mérkőznek egymással a résztvevők. Ennek egyik része a kötelező formagyakorlat. Ezt egyedül mutatják be, tulajdonképpen nem más, mint árnyékolás. Az öt vagy több tagú zsűri a bemutatott támadó és védekező elemek pontosságát, gyorsaságát, dinamikáját és a versenyzők egyensúlyi helyzetét figyeli. Ezek alapján pontoznak. — De ezzel még nincs vége ... -f- Nincs, mert ezután a küzdelmi gyakorlatok bemutatása következik. Az ellenfél itt már valós személlyé válik. Ez a küzdelem szabad mozgást, „igazi harcot” igényel. A különféle találatokat nehézségi fokaik szerint pontozzák. A harmadik próbatétellel a versenyzők töréstechnikájukat mutatják be. Itt téglákat, vagy faléceket kell „felaprítani”. — Közismert, hogy a karate gyűjtőfogalom. Ennek a sportágnak több mint 70 kisebb-nagyobb irányzata ismert, így nem is lehet teljesen egységes. Európában — és így hazánkban is — három fő stílussal foglalkoznak. Ezek a kyokushinkai, shotokan és a koreai eredetű taekwon-do. Egy laikus számára jóformán semmi különbség nincs a három között, de a szakember rögtön észreveszi azokat az apró eltéréseket, amelyek tulajdonképpen elválasztják egymástól a stílusokat. Ami viszont egyértelmű a közönségnek is, az a pontozás. + A shotokan-küzdelem a találatig, a kyokushinkai 2-ig, a taelkwon-do 8-ig tart. Ha az ellenfelet , úgy sikerül megütni, vagy megrúgni a test úgynevezett kritikus pontjain a 2 vagy 3 perces küzdelmi idő alatt, hogy az nem tudja védeni, akkor a bírók találatot ítélnek. — Melyik technika a legeredményesebb? — Ilyen különbséget nem lehet tenni. Olyan ez, mint a vívás. A tőr-, a párbajtór- és a kardvívás is hasznos, eredményes lehet, ha azt magas, „művészi” szinten mutatják be. Sőt! Maximális együttműködésre van szükség az irányzatok között, hiszen valami jót mindig el lehet lesni a másiktól. — Mi újság a hazai „karatevizeken”? + Az ébredezés és egyúttal a mozgolódás időszakát éljük. Már több mint 40 egyesületben működik karate-szakosztály, ahol közel kétezer igazolt versenyző tanulja a sportág titkait. A sok jó sportoló közül is kiemelném Adámy István kyokushinkai mestert, akinek technikája nemzetközi szintű. Amennyire nem egységesek a karate stílus irányzatai, sajnos, annyira szétszórt, félkész még a hazai versenyrendszer kidolgozása is. „Egyelőre” — mondta Harmat László, és ezzel tulajdonképpen már az 1980-as év első napjára célzott. Ettől a naptól kezdve ugyanis a Magyar Cselgáncs Szövetség támogatása mellett hivatalosan is hallathatják hangjukat a honi karatésok. Hogy mikor tudnak majd „kiugrani az albérletből”, az már elsősorban rajtuk múlik. Legföljebb majd kirúgják — természetesen sarokkal — a szoba falát... Róth Ferenc lehet utánozni! Persze, csak ha a láb is úgy akarja. Harmat Lászlónak (jobbról) már nem okoz gondot ez a technika A törés nem cakodony Fiatal vízilabdázóink közül Magyari Lászlót, a Bp. Honvéd sokszoros junior-válogatottját, nem riasztja vissza a játéktól semmi, legyen az akár egy kartörés ... Amikor két évvel ezelőtt, a budapesti junior EB-re készülődött a magyar csapat, a piros-fehérek üdvöskéje kisebb balesetet szenvedett és be kellett gipszelni a karját. Vagyis, reálisan számolva , elbúcsúzhatott a szerepléstől. Ő azonban úgy másfél heti kényszerszünet után lement az uszodába, beállt a zuhany alá, leáztatta a kötést, majd játékra jelentkezett. Amikor pedig nem akarták edzői beengedni a vízbe — könyörgőre fogta ... Végül saját felelősségére kapott rajtengedélyt, s bár iszonyú kínok között küzdötte végig az EB-t, az egyik legjobb csapattag volt. S most göcsörtös, szinte villám alakú a keze — gondolhatnák joggal az olvasók. Nem így van. A leírtak ellenére jól forrt össze a csont. Talán ez is bátorította fel arra Magyarit, hogy az idén törött ujját szabadítsa meg a síntől. Míg társai Olaszországban túráztak, legyőzték a nagymúltú Pescarát, a jugoszláv Splitet és döntetlenül mérkőztek a CSZKA Moszkvával, addig ő a Tüzér utcai uszodában gyakorolt. Ismételjük: a fiatal játékos elszántsága bámulatos. De azért nem követendő. Aki nem tartja be az orvos utasításait, az egészségével, jövőjével játszik. I. k. g. KOSÁRLABDA Sarok nélkül nehezebb...Mennyit ér egy aranyéréA váratlan-sikerrel Az edző, Bild Katalin métereket repült. Kimondhatatlanul boldog volt. A váratlan győzelem szárnyakat adott neki. A lányok a pályán ölelkeztek, ő pedig Mihajlova nyakában kötött ki. — Most mi lesz? — szisszent fel ijedten a közönség, mert ilyet még nem látott. De a dráma elmaradt. A szovjet edzőnő cseppet sem mérgelődött, sőt, néhány pillanatnyi csodálkozás után már ő is ugyanúgy mosolygott. Talán örült is. Mert kikapott ugyan a csapata, oda az évek óta tartó győzelmi sorozat, s ez fájó és lehangoló, de az ő barátságuk már olyan régi keletű, hogy az öröm mindig átragad a másikra, a „szenvedő félre” is. Most — Mihajlovára... A szovjet csapat eddig rendszerint 30—40 ponttal győzte le a magyar lányokat. Következésképpen még álomként is túl merész lett volna, ha a mieink az aranyéremre gondolnak. Nem is gondoltak! Amikor felszálltak a repülőgépre és elindultak az IBV színhelye, a bulgáriai Jambol felé, egyetlen vágyuk volt csupán: a dobogó! És mindezt nem a kishitűség, vagy a babona mondatta velük, hanem a tények. Elsősorban az, hogy „nem nőttek meg” eléggé. Sőt, amikor meglátták az ellenfeleket, köztük a szovjet lányokat — 184 centiméter volt az átlagmagasságuk ... —, már a dobogó legalsó foka is egyre elérhetetlenebbnek tűnt. Nem csoda, a magasság ma már alapkövetelmény a kosárlabdasportban! Mégis volt valami, amiben mindezek ellenére bizakodni lehetett. Annak a hat évnek, amit keményen végigdolgoztak — valahol, valahogyan, elő kell jönnie. És: miért ne éppen Jambolban?! Az igazi megnyugvást csak a mérkőzések hozták meg. A játék közben feloldódott a görcsös szorongás és mindenki azt nyújtotta, amit tudott. A sorozatos győzelmek, a dobogó felé vivő út könnyedsége egyre magabiztosabbá tette a csapatot. Sőt, a csehszlovákok elleni sikert követően már mindenki az érmet emlegette. Ki ilyet, ki olyat. Az ő legyőzésük ugyanis mindig rangot jelent, egyben színvonalat, valamint — jó folytatást. És akkor — jöttek a szovjetek. Valahogy mindig olyan nehezen megy ellenük. Vajon félelmetes hírük, rendkívüli magasságuk, netán — a saját bőrünkön is tapasztalt — eredményeik teszik legyőzhetetlenné őket? Jambolban azonban senki sem gondolkodott ezen. Egyszerűen azért, mert kezdettől fogva erre a találkozóra készültek! Figyelték őket. Az egész csapat számolt, jegyezgetett. És már az első pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy meg is találták a rést oly sokáig bevehetetlennek hitt bástyájukon. Hogy mi volt ez a rés? Bármilyen furcsán is hangzik: a szovjetek magasságbeli fölénye. Mert aki ebben a korban ilyen hosszúra nyúlik, az rendszerint nem tud dobni. Legalábbis: távolról nem. Így aztán „egyszerű” a megoldás. Úgy kell védekezni, olyan szorosan, keményen, hogy ne tudjanak betörni, bejátszani és jó távolról kelljen eldobniuk a labdát. Ennyi a recept. A „kicsik” fáradhatatlanul sürögtek-forogtak. Hárították és dobták a kosarakat.. — A rengeteg edzés ma már minden sportoló számára kötelesség, de az együvé tartozás, az egymásért való harc, a fanatikus küzdeni tudás, a lelkesedés már olyan plusz, amivel nem mindenki rendelkezik. A mi lányaink igen! Mert beléjük neveltük, és mivel meg is értették, ma már természetes számukra ez a felfogás — mondta róluk Kati „néni”. És amire senki sem számított, könnyedén nyertek! Hogy kik? Sepsei Andrea (188 centiméterével a torna legjobb játékosa volt!), Petrik Katalin, Sárosi Judit, Szabó Ágnes, Schwarz Mária, Faragó Gyöngyi, Szuchy Márta, Kalocsay Éva, Gyeőry Zsuzsa, Borók Györgyi, Fenesi Ildikó és Susanits Mariann. Ők voltak, akik az idei év egyik legváratlanabb ifjúsági sportsikerét aratták. Igaz, az már senki számára sem jelenthet meglepetést, hogy mindezt a lányok szolgáltatták. Hiszen elődeik, az egy-két évvel idősebb társak az olaszországi ifjúsági EB-n ezüstérmesek lettek. A fiúknál még halvány remény sincs az ilyen eredményekre. Vajon mi okozhatja ezt a különbséget? A kiválasztás, a felkészítés, a pedagógia, esetleg a szakmai munka különbözősége? Minden bizonnyal ezek együtthatása. Évek óta megfigyelhető, hogy a lányoknál milyen kitartóan keresik és találják meg az „égimeszelőket”, milyen keményen és főleg magas színvonalon képezik őket és a tehetségesek előtt milyen jó ütemben nyitják meg a kapukat. Még a felnőtt válogatottban is! Mindezek ellenére a két éremből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Felelőtlenség lenne azt állítani, hogy ezek az idén kivívott, elfoglalt helyek, most már örökké megmaradnak. Sőt, az sem biztos, hogy ezek az eredmények, hűen tükrözik-e a nemzetközi erőviszonyokat. Mert, vegyük például a szovjet válogatottat. Most sikerült ugyan legyőzni őket okos taktikával, küzdeni tudással, a valamivel előbb kezdett felkészüléssel. De mi lesz akkor, amikor ezek, a mieinknél jóval magasabb, 190 centiméter feletti lányok megtanulnak távolról is dobni? Hiszen a felnőtt korig még van rá bőven idejük. Teljesen nyilvánvaló, abban a pillanatban megismételhetetlen ez a bravúr! És mivel a mezőnyben alig volt nálunk alacsonyabb csapat, így könnyen lehet, hogy másokkal is hasonló sorsra jutunk. ,___| Lehet, de nem szükségszerű. Elsősorban azért, mert aligha képzelhető el, hogy néhány év múlva is éppen ez a tizenkét játékos alkotja majd a mi csapatunkat. És egyébként is elég, ha egy-egy korosztály csak egy-két igazán klasszist, kimondottan magas játékost tud adni a felnőtt válogatottnak. Ennyi pedig mindkét érmes csapatunkban található. Sőt! Mondhatjuk úgy is: négyen már megvannak... Marschss István s. Három „generáció” találkozása: Sepsei, Nagy Cs. és Gulyás KÉZILABDA Mindennapi botrány (?) Háromszáz forint. _ Ennyiért „kelt el” egy mérkőzés. Bunda? Nem egészen__ — A csapatom egyik bajnoki mérkőzéséről készült kézimagnófelvételt levetítették a legnagyobb vetélytársunknak, a BHG SE-nek. Persze, így összevesztünk! Hogy ezért dühös a csapat edzője? Érthető. Hogy ezért még ma is dühös a (volt) edző? Érthető. Főleg, hogy a kettő egy és ugyanaz a személy... ★ ★ ★ És mit szól ehhez az egyesület? — Egyik módszertanis dolgozónk valóban levetítette a BHG- soknak azt a bizonyos mérkőzésfelvételt. Nem azért, hogy a mi játékunkat kielemezhessék, hanem, hogy a filmen ugyancsak szereplő Győri Textilest megfigyeljék. De így is hiba volt. Az öntevékeny „filmest", súlyosan megbüntettük. De hát talán majdnem ugyanilyen nagy bűn, hogy a saját edzőnk egyetlen egyszer sem nézte végig a saját csapatáról készült felvételeidet ... A képmagnó-ügy csak egy apró részlet az edző és az egyesület ellentétéből. Ráadásul mindkét fél egyetért abban, hogy ez nem befolyásolta döntően az edzőváltást, ez csak apróság (!) kettőjük kapcsolatában. És még valami, amiben egyetértenek: szépen váltak el, ha esetleg maradt is bennük tüske, nem haragszanak a másikra. ★ ★ ★ Csak hát ez a bökkenő, lényegében nem is váltak el. Schlégel Oszkár edzőt 1979. december 31-ig köti szerződés a Postás SE női kézilabda-szakosztályához. A nyár végén az egyesület felmentette az első csapat vezetése alól, de a fizetést a továbbiakban is folyósítják számára. Merjük kimondani: pénzt — munka nélkül. — Ez csak ideiglenes állapot — így az egyesület. — Schlegel sporttársat nem az NB I-es női csapathoz, hanem a szakosztályhoz szerződtettük. Mi csak az első csapat irányítása alól mentettük fel. Egyelőre pihenő időt kapott, amíg más feladattal meg nem bízzuk. — Én szívesen dolgozom, nekem szerződésem van — így az edző. — Nekem ez nem jó. Már csak presztízsből sem. Hacsak azért nem, mert végre volt időm kifesteni a lakásomat. — Majd: — Nem megyek vissza oda! Ha ők köteleznének... De csak akkor! Mindketten hangsúlyozták: békében váltak el. ★ ★ ★ ! — Semmilyen nem értettünk egyet — állítja Schlégel. S ebben alighanem ő jár közelebb az igazsághoz... Íme ugyanarról — homlokegyenest eltérő vélemények. Schlégel Oszkár: — Nem fogadom el, hogy a 14-es keretből mindig ugyanannak a hét játékosnak kell szerepelnie. Szerettem volna hosszabb távra gondolkodni ... Postás SE (Pólya Lajos sportköri elnök, Mérai Ferenc szak- osztályvezető): — Egyértelműen nehezményeztük, úgy vesszük észre, nincs állandó csapata, minduntalan változtat. Meggyőződésünk: ha a mostani csapat állandóan együtt játszik, nem itt állunk ... S. O.: —Már vagy három hónapja voltam a csapat edzője, amikor megtudtam, hogy az egyik játékos tudtomon kívül plusz kedvezményben részesül. PSE: — Lehetetlen! S- O.: — Azt, hogy Ordó Györgyi ifjúsági válogatott, egészen véletlenül, úgy tudtam meg, hogy betévedtem a válogatott edzésére és ott láttam. PSE: — Nem létezik! S- O.: — A fő bűnöm az volt, hogy Süliemét nem játszattam irányítóként és, hogy 4—2-t védekeztünk. Az utóbbi kérdésben egyébként — életemben először — diplomatikus voltam: azt mondtam, ezentúl hatos falat játszunk, így már rendben volt a dolog. Arról nem vettek tudomást, hogy a hatos falat két állandó „kilépő” emberrel játszottuk. Azaz: gyakorlatilag maradt a 4—2, csak az elnevezés változott... PSE: — Még tavaly tettünk egy-két megjegyzést az átlövésekkel, a játékosok foglalkoztatásával kapcsolatban. Erre megsértődött, kereken visszautasította a segítséget. Segítő szándékú bírálatunkat személye elleni támadásnak vélte. Ezt követően még csak tanácsot sem adtunk a szakmai, személyi kérdéseket illetően. S O.: — Látván a csapaton belüli vitákat, veszekedéseket, azt mondtam a bajnokság rajtja előtt: vigyázzanak, mert ha ez így megy tovább, a Dunaújváros megeszi magukat. KSE: — Az első mérkőzés előtt azt mondta a csapatnak, hogy a rossz előjelek ellenére biztosan nyernek. Ízelítőül ennyi — talán elég. Vagy sok?! ★’ ★ ★ Persze, jó néhány olyan „bűn” is akad, amelyért úgy tűnik, joggal lehet hibáztatni az edzőt. Itt egy — állítólag, mert megmutatni egyik fél sem akarta — minősíthetetlen hangú levelet ... Az egyesület és a szakosztály vezetőjével folytatott beszélgetéséről részletesen beszámolt a játékosoknak, közölte velük — majd egy másik levélben a szövetséggel is —, hogy jövőre már nem ő az edző ... Egymástól függetlenül, a klub vezetői és a (volt?) edző is hivatkozik az egyik legkitűnőbb magyar kézilabdás szakember, Török Bódog véleményére: — Sokkal több van ebben a Postásban. Csak egy dolgot nem tudnak: nyerni. ★ ★ ★ Az őszi idény eddigi mérkőzései azt bizonyították: az edzőváltás után — jelenleg háromfős szakmai kollektíva irányítja a gárdát — néha a pontszerzés is sikerül. Igaz, a kiesés réme még korántsem kerülte el a zuglói zöld-fehéreket, az ősszel megszerzett három pont (tavasszal az egész idényben négyet gyűjtöttek) mégis azt a látszatot kelti: helyre állt a rend. Még akkor is, ha ez a fura „edzőváltás” már jóval az őszi alapozó munka megkezdése után történt. Schlégel Oszkár nem is igen titkolja, még ma is szurkol a lányoknak, megszerette őket, de nem bánja, hogy már nem kell velük dolgoznia. Az egyesület körülbelül ugyanezen a véleményen van. Hogy is mondta Pólya Lajos sportköri elnök: — Mindennapi dolog ez, ami nálunk történt. Igaza van. Sajnos. Komlósi Gábor XXXV. 207. ♦ 1979. szeptember 1