Népsport, 1981. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-16 / 40. szám

XXXVII. 40. ♦ 1981. február 16. LABDARÚGÁS már: Vasárnapi vendégünk MAG BERTALAN Sohasem fénylett glória a feje fölött, egyszer sem gyújtott pipára úgy, hogy a gyufaszálat egy fölön húzta volna végig, ballonkabátja mindig kifogástalan tisztaságú volt, a fapálcikásgömbnyalókát szívből utálta ... Nem használt különleges kellékeket, mégis negyedszázadon át rettegett tőle az alvilág! Csoportja, a híres „Mág-csoport’’ olyan korban dolgozott, amikor olcsó volt az emberélet, előfordult, hogy naponta több gyilkosság színhelyére vonultak ki. Valutásokkal, arany- és ékszercsempészekkel, vetkőztetőkkel volt tele a város, amikor az új demokratikus rendőrség betörési és gyilkossági csoportjának 30 esztendős vezetője egy hétfő reggelen elindult hazulról. Legközelebb , szombaton éjjel aludt a saját ágyában ... Ma 69 éves, régen nyugdíjas. Amikor beszélgetésünk közben szólt a csengő, s kiderült, hogy a szomszédasszony jött egy pohár grízt kölcsönkérni, ő nevetett legjobban a helyzet komikumán, Grizt tőle, az egykori rettegett detektívfőnöktől... • Közvetlenül a felszabadulás utáni időszakban nem lehetett könnyű egy alvilág ellen dolgozó nyomozó élete. Ezer és ezer bűnözőt tett lakat alá, neve mégis a hírhedt Hekus Donai elfogásával vált igazán ismertté ... — Hekus Donai alakja köré az idő nagyobb legendát font, mint amilyen valójában volt__ Akadtak nála keményebb, de elvetemültebbek is! A soproni emberevési ügy, egy 120 millió forintos ékszerrablás, gyilkossággal, vagy a kettős gyilkos unoka sokkal több fejtörést okozott nekünk, mint Hekus Dénes. Az ő ügyének a körülményei voltak igazán érdekesek. A Fradi-pályán játszott a rendőrség és a tűzoltóság csapata, amikor ő az öltözőbe lopakodott és egy Horváth Ödön nevű rendőr igazolványait ellopta. Innen a név: Hekus Dönci... Érdekes módon ugye később is „kapcsolódott” a futballhoz, hiszen éppen mérkőzésre indultunk volna a csoporttal, amikor jött a „harang”. Dönci itt és itt található. A meccs helyett, természetesen oda mentünk, elfogtuk. • A „Mág-csoport” tagjai ezek szerint szerették a futballt, hiszen azokban a nehéz időkben biztosan lett volna egyéb dolguk is, mint éppen meccsre menni... — Mi tulajdonképpen a mérkőzéseken is dolgoztunk... Akkoriban nem nagyon volt más szórakozási lehetőségük az embereknek, mint kimenni egy-egy rangadóra, tömeg a futballpályákon verbuválódott. Ez természetesen kihozott oda olyan embereket is, akiket mi a városban hiába kerestünk... Nem egy bűnözőt kapcsoltunk le éppen szurkolás közben! Futballszeretetünk egyébként abból is adódott, hogy a csoportnak voltak sportoló tagjai is. Talán kevesen tudják, hogy a Mág-csoportban dolgozott Szilvásy Miklós, a birkózó olimpiai bajnok és Sárosi Béla is. • Aki szinte óránként került életveszélyes helyzetekbe, az törvényszerűen találkozik egy érzéssel, a félelemmel. — A nyomozónak nincs ideje a félelemre! Ha lenne, nem indulna neki az akciónak... Amire az érzés tudatosul, már régen cselekednie kell, különben az ellenfél jut tempóelőnyhöz. Ezt egy nyomozó egyszerűen nem engedheti meg magának. Mi nem is beszéltünk a félelemről, hiszen amire rájöttünk, hogy milyen veszélyes helyzetből kerültünk ki ép bőrrel, az akciónak már vége volt... • A krimik korszakát éljük, a televízió ontja a gyilkossági történeteket, a könyvek lapjairól „csöpög a vér”. Vajon egy olyan ember, aki személyesen élte végig ezernyi alkalommal a filmeken látottakat, milyen érzéssel nézi a mai „nyomozó sztárok” munkálkodását? — Az Angyal felbosszant, mert hülyének néz, Kojak egy színész egyéniségére írt, esetenként szórakoztató bolondság, Colombo kedves, megnyerő, de az ő módszerével a valóságban csak nagyon kevés bűnözőt lehetne elfogni... Derrick felügyelő csoportja viszont kriminalisztikai szempontból is tökéletes. Az ő filmjeikből lehet tanulni, szinte mindent úgy csinálnak, ahogyan kell, ahogyan szakszerű. Az én igazi kedvencem mégis az „öreg” Maigret volt, azaz Rupert Davis, aki úgy játszotta a nyomozót, mintha nem is a színészet, hanem a bűnüldözés lenne a szakmája. • Ahhoz a korosztályhoz tartozik, aki Lázártól Nyilasiig láthatta az utóbbi évtizedek szinte valamennyi nagy tudású labdarúgóját. Barátai, ismerősei azt tartják önről, hogy egy bombagólnak, egy igazán látványos cselnek éppen úgy tudott örülni, mint amikor a gyilkos vagy a betörő kezén kattant a bilincs ... — Miért is tagadnám: imádom a futballt, láttam játszani Prágában Kalocsay dr.-t, de ott voltam tavaly ősszel Nyíregyházán is, ahol a Fradi vért izzadt az 1-0-ás győzelemért... Több mint három évtizedet foglal keretbe a két mérkőzés annak minden törvényszerű változásával, hibájával, szépségével együtt. A régiek között bizony sokkal több volt a nagy egyéniség, mint azok között, akik manapság kergetik a labdát. Emlékszem a robusztus Sestára, a mindenkit elsöprő Toldi Gézára, Cseh Matyira, aki úgy játszotta a futballt, mint a mesterbilliárdot. Feledhetetlen a Sándor—Dalnoki párharc, Albert csipke finomságú cselei, Bene abszolút céltudatos, racionális játéka. Régen valahogy jobban lehetett hinni, bízni a győzelmekben is.. . Soha nem felejtem el, amikor Pluhár István egy magyar—osztrákon azt mondta: „Kedves hallgatóim. Néhány másodperc múlva a magyar csapat megszerzi a vezetést, Kohutnál van a labda...” És tíz másodperc múlva vezettünk! Van riportere a világnak, aki ma ilyen jóslásra vállalkozna? De láttam én a világ legjobbjának tartott futballcsapatot, a Puskás féle gárdát III. osztályú kocsiba szállni, úgy, hogy a futballcipőjük újságpapírba volt csomagolva ... Elképzelhető manapság akár egy úttörőcsapatról, hogy így utazzon mérkőzésre? ... • Szó, ami szó, a világ nagyot változott, ám mindennek jóval több az előnye, mint a fejlődésből adódó, egyébként valóban jelentkező hátrány. Nem mentes ettől egyetlen foglalkozási ág, gondoljuk a rendőri munka sem... — A mai rendőrök tízezerszer többet tudnak, mint mi annak idején... Tanultabbak, felkészültebbek, olyan technikai apparátus áll a rendelkezésükre, amelynél tökéletesebbel a világ egyetlen rendőrsége sem rendelkezik. Olyan gyakorlatot azonban egyszerűen nem tudnak szerezni, mint amilyen a miénk volt. Szerencsére ... Manapság öt év alatt történik annyi gyilkosság, mint a mi időnkben egy hónapban! Így aztán természetes, hogy nagy egyéniségek, az alvilág által rettegett nyomozófőnökök csak nagyon nehezen bontakoznak rá, nem tudnak olyan népszerűségre szert tenni, mint például a Mág-csoport tagjai... A labdarúgásban azonban éppen fordított a helyzet, hiszen, míg a felszabadulást követő időszakban olyan esztendő is volt, hogy összesen három (!) válogatott mérkőzést játszottak, addig manapság se szeri, se száma az alkalmaknak, a nagy lehetőségeknek. Mégsem él velük senki, az utóbbi évek legnagyobb talentumával bíró Törőcsikről is lassan csak a botrányai és nem a góljai miatt beszélnek az emberek... ★ Amikor csoportja élén úgy 1945 tavaszán megjelent az Emke környékén, a Népszínház utcától a Teleki térig olyan üres lett minden, mintha bombát robbantottak volna. Ma, nyugdíjasként békésen sétálgathat arrafelé. Ha nem Siótól — könyvet ír. Eddig tíz kötete jelent meg, a legújabb, A játszma véget ér, néhány nap múlva kerül az üzletekbe. Nagyot változott az élet, s változott ő is. Búcsúzáskor az ajtóig kísér. A kulcsot kétszer is megfordítja a zárban... « * LAKAT T. KÁROLY ■ latunk kifejezetten kellemes volt, leszámítva azt a félórás vihart, amely miatt két ízben is kényszerleszállást kellett végrehajtani, előbb egy agyagbányában, majd egy forgalmas templomtéren zajló körmenetben. A repülőtéren sokan fogadtak. A legtöbben arra, hogy egyáltalán el sem jövünk erre a tornára, de ha mégis vesszük a bátorságot, akkor meg ugyancsak elklapfol majd valamennyi benevezett résztvevő. Minket viszont mindez egyáltalán nem zavart, mert inkább legyünk úgymond sötét lovak, mint kikiáltott biztos favoritok. Az újságírók elsősorban Potyka bácsit, az edzőnket faggatták a várható esélyekről, mesterünk azt mondta, hogy bár nagyon bízik a csapatban, mindez nem jelenti azt, hogy mi most itt valamennyi meccsünket megnyerjük. Sőt. Lehet, hogy ki is kapunk valakitől, mindez viszont benne van a felkészülési tervünkben. Nálunk ugyanis nemcsak úgy hübelebalázs módon folyik a munka, hanem tervszerűen. Lépésről lépésre. Nem nyeregetünk felelőtlenül a felkészülés kezdeti szakaszában, nem rugdossuk csak úgy meggondolatlanul a gólokat télvíz idején. A formábahozás nem iparosmunka, hanem művészet, s mi tudjuk, mikor kell formába jönnünk. Az elsődleges cél tehát jó pályán, ideális körülmények között, jó ellenfelek ellen egy ütőképes csapat összekovácsolása. S csak ezután jöhetnek a győzelmek. Az első mérkőzésünknek nagy sajtóvisszhangja volt, Potyka bácsi, a mester még a televízióban is nyilatkozott. Ugyanis félelmetes pontossággal bejött, amit mondott. Ideális körülmények között, gyönyörű, üdezöld gyepen, egészen nyárias melegben egy futballozni tudó ellenféltől, annak rendje és módja szerint kikaptunk. A második mécsesén már kifejezetten körvonalazódott a csapat elképzelt játékfelfogása, s noha megint kikaptunk, egyre több biztató jel utalt arra, hogy lassan összeszokik a gárda. S míg mi az előre eltervezett koncepció szerint gyakoroltuk a különböző játékelemeket, sémákat, addig az ellenfél úgy rohangált fel és alá, mint az örült. Jöttek, csinálták azokat a közönségámító cseleket, s még harminc méterről is kapura rúgtak. Mondtam is meccs közben beállásunknak, Stucni Somának, hogy nem értem, hogyan lehetnek ilyen világhírű játékosok edzéselméletben ennyire kétévesek. Hát itt a fokozatosság, a különböző felkészülési lépcső?! Mi lesz ezekkel a szerencsétlenekkel, ha jönnek majd a tétmeccsek? Mit csinálnak majd akkor, ha már most ficnikre tépik a hálót? Hát épeszű az ilyen futballista? A negyedik meccsen viszont már kifejezetten jól megértettük egymást. Sőt, a hazai szurkolókat is. Különösen, amikor az Ujjukkal mutogattak. Na, de ők az eredmények bűvöletében éltek. Ez a vereség csupán azért volt fájó, mert már volt helyzetünk. Igenis volt. Csak kihagytuk. A szakvélemények a mutatott játékról megoszlóak. Vannak itt is jócskán eredménycentrikus emberek, de akadnak hozzáértők is. Akik nem a gólokon keresztül mértek meg minket. Ezek közé tartozott az utóbbi mérkőzésünk stadionjának igazgatója, aki eltekintett a kártérítéstől, pedig Csuzman Butykó egy közvetett szabadrúgása nyomán egészen komoly kárt tett az elektromos eredményjelző táblában. A közös banketten hangsúlyozta, hogy jól tudja, a felkészülésnek állomásai vannak, ám ha legközelebb megint jövünk, hálót tetet a tábla elé. Lassan indulunk haza. Ha eredményekben nem is, de tapasztalatokban annál gazdagabban. Akárki akármit mond, azért hagytunk itt nyomot az emberekben. A viszontlátásig: Leó. V. s. „TÁBORI LAP NÉPSPORT 5 A tiszteletdíjakat pedig am igis „ dolog a labdarúnni".a gó kupatornák történetében, hogy a tornagyőztes a küzdelmek befejezését követően nem elsősorban örömtáncot lejt a megnyert trófeával, nem körberohanja vele a stadiont, vagy pezsgőt iszik belőle, hanem ahogy átveszi, azon nyomban letör belőle egy jó nagy darabot s pillanatok alatt megeszi. Nos, bármennyire nem tipikus az ilyesfajta érzelmi megnyilvánulás futballista körökben, de mint az alábbi példa is bizonyítja, időnként megtörténik. Csepelen például minden esztendőben. De, hogy ez egyáltalán megtörténhessen, ahhoz egyrészt kellett egy okos kezdeményezés, hat kupacsapat, csapatonként több mint egy tucat „spíler”, no és ahány focista, annyi tiszteletdíj. És volt még egy elengedhetetlen követelmény az ügyben, mégpedig az, hogy a szóban forgó díjakat meg lehessen enni. A kezdeményezés a Csepeli SC labdarúgó-szakosztályától indult. A vasgyáriak írják ki évről évre a versenysorozatot, mégpedig kifejezetten „mini” játékosok részére. Hat együttesből három csepeli, három ferencvárosi, a hatból négy együttes játékosai negyedik általánosba járnak, a másik kettő tagjai harmadikba, vagyis különös ismertetőjelük, hogy éppencsak kinőttek a földből. De mint kiderült, mindez vajmi keveset zavarta őket abban, hogy végigrohanják a mérkőzéseket, lelkesen küzdjenek, keményen ütközzenek, sőt, néhány igazán ügyes dolgot is bemutassanak a labdával. Az ünnepélyes megnyitót követően két hazai együttes, a Csepel A- és a Csepel B- gárdája lépett parkettre a Csepeli Sportcsarnokban, s ettől a pillanattól kezdve akkora lett a hangzavar a teremben, hogy a földszinten fehér köpenyben árusító büfés rövid úton ott hagyta a boltot s felrobogott a karzatra, megnézni, hogyan is indult a gólgyártás. Lent késhegyre ment a harc, fent a lelátón pedig ritkán gyűlt öszsze annyi szaktanácsadó, mint ezen a vasárnap délutánon. — A szélekre... a szélekre játsszatok — adta az utasítást egy feltűnően nagypapa kinézetű bácsi, aki időnként mélyen behajolt a játéktér fölé, hogy az alatta lévő kaput is, legalább részleteiben, de lássa. — Mozogj el a védőtől! — utasította a fiát egy fiatalabb apuka, majd szenvedélyesen a hajába túrt, amikor a kis szőke egy alkalommal kilépett a védők közül, de gólhelyzetben lyukat próbált lőni a kis kapus hasába. A Leonol A nyert, mint Csepel ahogy a Fradi A-csapata is legyőzte a B-t. Aztán már a győztes ferencvárosiak a csepeliek vesztes együttese ellen vonultak pályára s most lett csak igazi rumli a nézők körében. A leglelkesebb szurkolók a pihenő kis focisták voltak, de a karzat is ugyancsak hangoskodott. A fehér mezes Fradi kezdte a hálószaggatást, a csepeliek nagyon küzdöttek, de egyre sűrűbben kellett konstatálniuk, hogy, hogy nem, de ott pihen a laszti a hálójuk alján. A szurkolókhoz hasonlóan a kupatorna zsűrije is kifejezetten élvezte a játékot. A torna egyik díszvendége, Kun Jenő, a Csepel labdarúgó-szakosztályának elnöke megjegyezte: — Hát nem aranyosak ezek az apró emberek? Ők még tiszta szívből és önzetlenül kergetik a labdát, öröm nézni ... Az egyik kapu mögül nézte a küzdelmet két egykori kitűnő csepeli labdarúgó, Vellai István és Rottenbiller István. Egy-egy tetszetős megoldást elismeréssel nyugtáztak. Amikor a ferencvárosiak kis kettese elvitte a labdát védője mellett, Vellai megjegyezte: — Ez a gyerek nem fog sokat teketóriázni, ez, halövőhelyzetbe kerül, rászúrja... Mire Rottenbiller: — S ahogy idáig elnéztem, be is bombázza ... A kis kettesedl között meglátott egy kis rést, aztán püff... teli csüddel úgy rászúrta a pettyest, hogy a kis portás a kezét sem tudta felemelni. S ez a gól csata egy volt a repertoárjából. Jött még hasonló több is. És megszületett a nap eredménye: 8-0 az FTC legénysége javára. A találkozó után módom volt interjút készíteni ,a kis „bombázóval” — Hogy hívnak? — Varró Zolinak, Varró, két ezrel. — Mióta focizol a Fradiban? — Már vagy fél éve. — De nemcsak ott? — Persze, hogy nem. Apukámmal kijárunk a ligetbe, ott gyakorolok. — Hány gólt rúgtál eddig? — Kilencet, de még nincs vége a tornának. — Apukád is focizik? — Focizott. De megsérült, meg kellett operálni, azért abba kellett hagynia a játékot. — Edződ? — Rózsa Lajos bácsi. — Szeretnél igazán híres focista lenni? — Nagyon. — Tudod, mi a tiszteletdíj? — Igen. Klubzászlók és egy tábla csoki. Azokat a zászlókat s a tábla csokit minden részvevő megkapta. Függetlenül a helyezéstől Mert ennek a tornának nem az volt az elsődleges célja, hogy kupagyőztest avasson, hanem, hogy ilyen kicsi futballistáknak is izgalmas tornát, egy kis erőfelmérést, játéklehetőséget biztosítson. S mindez jó dolog... (várkonyi) -