Népsport, 1981. április (37. évfolyam, 77-101. szám)

1981-04-18 / 91. szám

XXXVII. 91. ♦ 1981. április 18. Egy hét Zala megyében A szervezettség jobb a sorsságos átlagnál Molnár József kVI, a mwpoHhivatal rhinkrorl Zala megyével kapcsolatban igen sokáig emlegették a sötét jelzőt. A felszabadulás előtt igen elmaradott vidék volt ez, amin még az olajbányászat megindulása sem tudott jelentősen változtatni. . Az apró dombok között megbújó falvakba, községekbe nehezen jutott el a kultúra, hiszen gyakran még iskola sem volt. A sportot is legfeljebb a labdarúgócsapat, no meg a kocsma tekepályája jelentette. A felszabadulás ezen a tájon is változást hozott. Ha eleinte lassan is, de az utóbbi évtizedben már igen dinamikusan fejlődött a megye gazdasági, kulturális és sportélete Pedig a körülmények ma sem könnyűek. Ezzel kezdtük beszélgetésünket Molnár Józseffel, a megyeisporthivatal elnökével. — A mi megyénk településrendszere nagyban különbözik, mondjuk, az alföldi megyéktől. A sok domb között rengeteg apró falu jött létre, s ezen a közigazgatás átszervezése is csak anynyiban segítt, hogy az erőket jobban összpontosította. A székközségek kialakulása lehetővé tette, hogy ezekben megkezdjük az erős, több szakosztályos, megfelelő létesítményekkel felszerelt sportkörök kialakítását. A zalaegerszegi járásban ez már befejeződött. Tizenhat községben megtörtént az erős, megfelelő létesítményekkel rendelkező egyesületek létrehozása. 2,5 millió forint megyei támogatást adtunk, s ez, a társadalmi összefogás révén, végül 25 milliós beruházást jelentett. — A központosítás nem csökkentette a szakosztályok és a sportolók számát? — A szakosztályok és sportkörök száma csökkent ugyan, de arra ügyeltünk, hogy a sportolók száma ne csökkenjen. Sőt, örömmel mondhatom, hogy az igazolt sportolók száma 36,3 százalékkal, s ami még örvendetiesebb, a nők aránya 51 százalékkal növekedett. Törekvéseink eredményességétmutatja az a tény is, hogy a sportegyesületi tagság közel 25 százalékkal több ma, mint öt évvel ezelőtt volt, s a sport szervezettsége Zalában magasabb az országos átlagnál. — A tömegsport terén is megmutatkozott ez a fejlődés? — Igen. Jelentősen növekedett a sportoló emberek száma. A tömegsportcsoportok száma megduplázódott, s ma már közel ezer működik megyénkben. Sok helyen panaszkodnak arra, hogy a falusi spartakiádokon kevés, a résztvevő. Itt egy-egy járási döntőn 700— 800 induló van. A vezetők mindenütt ott vannak a községeikből és a járásból is. Gyakran maguk is versenyeznek. A társközségekben külün-külön rendezik meg az alóversenyeket, azután a közös tanács nevében a legjobbak indulnak a járási versenyeken. — Minek tulajdonítható ez a megnövekedett sportolási kedv? — Az egész társadalomban lassan végbemenő szemléleti változásnak. A sport lassan elfoglalja itt, Zalában is az őt megillető helyet. Ebben igen nagy szerepe van annak, hogy a megyei és a helyi vezetők egyaránt igen pozitív hozzáállást tanúsítanak. — A tömegsport kiszélesedése milyen hatással volt a megye versenysportjára? — A versenysport is jelentősen kiszélesedett. Jelenleg 40 NB-s szakosztályunk van. A különböző megyei bajnokságokban 750 csapat vesz részt. Különösen a második vonalbeli egyesületek gyors fejlődésére szeretném felhívni a figyelmet, hiszen a hátteret biztosítják, az utánpótlást adják. A sportfejlesztés koncentrálása idején sokat adtak, de a sajátjukat elhanyagolták, most rájöttek, hogy ez nem jó. Gyors ütemben igyekeznek a lemaradást pótolni, s megfelelő feltételeket teremteni az utánpótlás neveléséhez. — Milyenek most ezek a feltételek? — Kezdjük az iskolákkal, hiszen alapvető az ellátottságuk. A városokban igen jó a helyzet, teljes a felszereltség. A falvakban a helyzet igen rossz volt. Voltak járások, amelyekben az iskolák mellett csak elvétve akadtak tornatermek. Most már azt mondhatjuk, a testnevelés órákat mindenütt és mindenkor meg tudják tartani. Ha még nem is korszerű tornatermekben, de megfelelő tornaszobákban, s az átalakított kultúrtermekben. Épülnek a korszerű tornatermek, tornacsarnokok is egymás után. Az új iskolák már eleve ilyenekkel készülnek, s a VI. ötéves tervben igen nagy társadalmi összefogással sok új, modern létesítmény jön majd létre. — És á ,versenysport ellátottsága? — Kezdjük azzal, amiben megelőzzük az egész országot. A tekesportnak nagy hagyományait tükrözi itt nálunk, hogy 18 automatizált tekesávval rendelkezünk. Nagykanizsa, elképzeléseink szerint, az ország egyik tekeközpontja lehet. Mellette még Bázakerettye, Lovászi, Zalaszentmihály rendelkezik automatizált, modern tekepályával, s Gellénházán most készül egy újabb. Zalaegerszeg igen jó feltételekkel rendelkezik. Modern stadion, sportcsarnok, edzőtermek, uszodák és tanmedence áll a versenysport rendelkezésére. Jó a helyzet Nagykanizsán, Lentiben és a többi városunkban is. Egyedül Keszthely maradt le. — A jó feltételek alapján milyen eredmények születnek? — Eredményeink lehetnének jobbak is, tulajdonképpen most indultunk felfelé. A tekesport eredményei jelenleg még nem tükrözik a jó feltételeket. A labdajátékokban a labdarúgás, a kosár- és a röplabda az élmezőnyben szerepel. Az úszásoktatás megszervezése az egész megyében lassan hozza az eredményeket. Az IBV-válogatottban már ott van 2—3 gyerekünk. Atlétikában, tornában és más sportágakban is akad egyegy jó versenyzőnk. Sajnos, igen gyakran korán búcsút mondanak a megyének. Pedig egy-egy olyan versenyző, mint Szűcs, aki az év kosárlabdázója lett tavaly, igen nagy hatást jelent a fiatalokra: bizonyíték, hogy itt Zalában is lehet valaki nagymenő a sportban. — Úgy hallottuk, a pacsai labdarúgó-kollégiumnak van már társa is. — Igen. Nagykapomnakon pacsai mintára létrehoztuk a kosárlabda-kollégiumot. Ötven gyerek kap helyet itt évente, fiúk és lányok, VI— VIII. osztályos korig. Az általános iskola tornaterme kitűnő edzési-felkészülési feltételeket biztosít. Így lehetőség nyílik a sportolás és tanulás ideális összehangolására. — És ha elvégezték az általános iskolát, mi lesz a tehetségekkel? — Akárcsak a pacsai, ez a kollégium is szerves része a Zalaegerszegi TE utánpótlás - nevelési rendszerének. A tehetségesek Zalaegerszegre kerülnek, középiskolai kollégiumba. — Folytatódik a kollégiumok rendszerének bővítése? — Most az atlétikai kollégium van soron. — Honnan „veszik” az utánpótlást? — Elsősorban a sportiskolákból, a testnevelés tagozatos iskolákból. A megyében négy általános és egy középiskola testnevelés tagozatos, de a megyei művelődési osztállyal már kialakítottuk a távlati fejlesztési tervet, amely szervesen illeszkedik a megyei utánpótlásnevelés rendszeréhez és elképzeléseihez. — Hogyan segítik a vezetősportegyesületek a megyében a tömegek sportolását? — A ZTE és a nagyobb városi, községi egyesületek együttműködési szerződéseket kötöttek az őket támogató bázisszervekkel. Ebben vállalták, hogy a bázisok dolgozói, a községek lakossága sportolásának támogatására a létesítményeket rendelkezésre bocsátják, a rendezvényeken szakmai segítséget adnak. A ZTE-nek függetlenített tömegsportszervezője van, aki koordinálja ezt a munkát. — Hogyan látja a jövőt? — Ha azt nézem, milyen pozitívan áll hozzá a megye társadalma az elképzelések megvalósításához, akkor igen optimista vagyok. Ha mindaz megvalósul, ami a tervekben szerepel, nagyot lépünk előre a következő tervidőszakban is. Sz. B. KI KIT KÍSÉR? Koppanások a Knopp utcában. Már a sarkon is hallani, amint a majdnem háromkilós golyók célba érnek. Ritmusuk van a koppanásoknak. Nekifut az ember, jókorát lendít a golyón, és máris hallatszik a koppanás, annyi, ahány babát a golyó eltalál. Az eredményjelzőn kivillannak a piros számok, az arcokon pillanatnyi elégedettség vagy bosszúság. Az ország egyik legmodernebb hatsávos automata tekepályáján a BKV Előre NB I-es férficsapatának edzését figyelem. — Próbáld előrébb tenni a golyót!... Ne gyorsulj anynyira, mert ritmust vesztesz és pontatlan leszel!... — hangzanak a névre szóló utasítások Rákos Józseftől, az 58-szoros válogatott tekézőtől, a csapat tagjától, s egyben edzőjétől. — Gyakran korrigál? — kérdezem az edzőt. — Ezen a szinten már nincs olyan sok hiba, inkább rossz beidegződésekkel kell megküzdeni, és apróbb finomításokkal törődni. A BKV képmagnóját is igénybe vesszük a mozdulatelemzéshez, mégiscsak az az igazi, ha látjuk önmagunkat!... Minden szónál többet ér a kép. Kell is, meg akarjuk védeni a tavaly megszerzett bajnoki címet. Mészáros József és Tornyosi Lajos, a bajnokcsapat nemzetközi osztályba sorolt két tagja befejezte a háromórás edzést. — Egy éve igazoltunk a csapathoz — vállalja a szószóló szerepét Mészáros József. — Én a MOM-ból, Lajos a Ceglédi Közgépből. Amikor jöttünk, elvárták tőlünk, hogy megbízhatóan hozzuk a kilencszáz fa fölötti teljesítményt. Az edzőnk a 923 fás átlagával igazán jó példaképnek bizonyult... • Heti három edzésük van, egy bajrakki mérkőzés és egy — nemrég bevezetett —kétórás erőnléti edzés. A kerettagoknak ehhez még egy foglalkozás járul. Igaz, persze, ha nem csinálták volna végig halálos komolyan a dolgukat, nem sikerült volna legyőzniük a hatszoros bajnok FTC-t. — Ez a terhelés nem okoz fokozott fáradtságot? — kérdezem Mede Lajost, a csapat „negyvenkedő”, azaz a legidősebb tagját. — Mint pedagógus, figyelem magamat, és a fiúkat, de nincs baj. Jómagam addig versenyzek, amíg eredményemmel segítem a csapatot. Aztán mint edzőre számít rám a szakosztály vezetősége. Egyébként kisebb-nagyobb munkahelyi vagy egyéb konfliktusa, baja-baja időnként mindegyikünknek van, de „beszédterápiával” kezeljük ezeket. Deáky Attila,a csapatkapitány emberismerete remek, az edző jobbkeze. Ő is elvárja, hogy ne csak örömeinket osszuk meg egymással, így hát jól együtt van a társaság, vigyázunk magunkra. — Talán pszichológusunk is lesz — kapcsolódik a témához a legjobb helyen Rákos József. Ekkor már Scher József is átadja a pályát a soron következő lánycsapatnak. Mind a hét versenyző együtt ül az irodában és a következő mérkőzés dolgait beszéli meg. Tavaly ők heten nyerték a bajnokságot. Bíró Lajos érkezik, és elmondja véleményét, miszerint, ha a fiúk képesek lesznek 5350 fánál többet dobni, akkor megvan a legjobbak közé jutáshoz az esélyük. Azután Mészáros és Tornyosi VB-ezüstérme is még csillogóbbal cserélhető fel. — Gyakran jön az elnök? — Megszállottja a tekének, sokat van közöttünk — mondják a játékosok, aztán még hozzáteszik, hogy leánya, Zsuzsa, aki ifjúsági kerettag megköveteli a szurkolást. Tréfálkozik is vele a papa: „Én már biztosan megyek az EB-re, úgy dobálj lányom, hogy elkísérhess!” Pedig Bíró Lajos maga is kísérő lesz, mint a tekeszövetség elnöke utazik a válogatottal Bécsbe. Most azonban még itthoni csend van. A bajnokcsapat tagjai búcsúzkodnak. Véget ért egy nap. Egy nagyon egyszerű hétköznap. Udvardi Gyöngyi Rákos József edző NÉPSPORT 5 FÓKUSZBAN A súlycsoportnevek gyakran hallani a nehézatlétikai versenyek eredényhirdetései alkalmával. Például cselgáncsban: „A 95 kilós kategóriában győz E. Kovács Károly.” Vagy birkózásban: „Az 52 kilós súlycsoport győztese Rácz Lajos.” De ugyanez már másként néz ki például az ökölvívásban: „Nehézsúlyban olimpiái bajnok Teofilo Stevenson.” Vagy súlyemelésben: „Ólomsúlyban első Réti István.” Ezek után logikusnak tűnik a kérdés: melyiket jobb használni? A számokat vagy a súlycsoportneveket? Gyakori vitatéma ez! Talán nem is annyira a szakemberek, mint a szurkolók, a nehézatlétikával éppen ismerkedők körében. Érthetően, hiszen egy „újoncnak” nem sokat árul el a szó, hogy kisnehézsúly vagy nagyváltósúly! Nem feddhető meg az érdeklődő, ha hirtelenjében nem tudja hová tenni ezeket a neveket, hiszen a köznapi életben vajmi keveset használhatja. Logikával, csavaros logikával követhető ugyan, mert mondjuk, a papírsúlyúak küzdelménél senki sem vár 100 kiló fölötti izomkolosszusokat. Azt viszont már nem kötelessége tudni, hogy ez a súlycsoport a 48 kilósokat szórítja szorítóba. Furcsa ellentmondás van a négy nehézatlétikai sportág között. Helyesebben kettő-kettő áll szemben egymással. A cselgáncsban és a birkózásban ma már csak kilókat mondanak. Ez egyértelmű, hiszen a 60 kilósok küzdelme jelzi, hogy ebben a súlycsoportban (még a nevében is benne van, hogy súly!) csak a 60 kilós határig lehet nevezni. Birkózásban is világos, hogy a 100 kilósok maximálisan csak 100 kilósok lehetnek. Érdekes helyzet alakult ki a súlyemelésben. A szakemberek körében elsősorban a „fantázianevek” terjedtek el: légsúly, középsúly, kisnehézsúly stb. A nagy nemzetközi versenyeken, olimpiákon, VB-ken, EB-ken azonban már számok villannak föl a sportolók mögötti demonstrációs táblán. A kilókat jelzik ezzel, hogy éppen melyik kategória képviselője áll a dobogón. Az ökölvívásban csak a kiemelt versenyek során (emlékezzünk az olimpiára) jelennek meg kilók a képernyőn vagy a hirdetőtáblán. Minden kétséget, találgatást kizárva ezzel. De a hazai, kisebb viadalokon már csak szavakkal, kitalált nevekkel illetik a súlycsoportokat. Feltétlenül meg kell említeni a nyelvbéli különbségeket is, mert a szakemberek minden nyelvterületen a saját nyelvi hagyományaik szerint alakították ki a súlycsoporti neveket. Ezek a gondok,persze, nem befolyásolják az eredményeket, a győzelmeket, hiszen mind a „kicsiknek”, mind a súlyosabb egyéniségeknek le kell győzniük ellenfelüket, ki kell szakítaniuk és lökniük a súlyt. Minden bizonnyal a nézők is élvezhetik a küzdelmet. De ha valaki tájékozottá akar válni, jobban el kíván igazodni a súlycsoportok egyre sokasodó világában — az megérdemli, hogy maximálisan kiszolgálják őt, és a furcsa, többértelmű szavak helyett az egyértelmű, támpontot adó számokkal tájékoztassák. A cselgáncsozók és a birkózók már megtették a magukét . . . (tóth) „Győztes típusú” versenyzők kerestetnek A különböző külföldi kerékpáros országúti versenyekről készült filmeken irigykedve néztük, hogy milyen sokan állnak, a bringásokat bíztatva, az út mentén. Nemrégiben, a hegyibajnokság befejező fordulóján aztán „örömmel” nyugtázhattuk, hogy ebben a tekintetben kezdünk felzárkózni a legjobbakhoz. Dobogókő felé az út szélén itt-ott már voltak integetők, buzdítok — azok a kerékpárosok, akik nem indultak! Kijöttek a jó levegőre, valameddig még fel is hajtottak az emelkedőn, aztán egymásnak döntötték a bicikliket és vidáman beszélgetve várták a mezőnyt. Volt közöttük olyan országúti menő, akinek ez a közepes nehézségűnek ítélt 93 km is soknak tűnt, és ott álldogált pályaválogatottunk jelentős része is, a nemrégiben divatbajött meghatározással élve: a „repülő típusúak” és az „üldöző típusúak”. Az még csak hagyján, hogy a sprinterek, a fürgelábú fiúk nem küszködtek az emelkedőkkel — bár aligha lett volna számukra ez rossz edzés, hiszen egyikük sincs valami láncszakító erőben. De hogy a 4000 m-esek, azaz az „üldöző típusúak”* sem indultak a hegyiversenyen, holott az már félig-meddig országúti szám — elképesztő! A legtöbb négyezres már országúton is jelentős eredményeket ért el. Az 1972-es olimpia 4000-es bajnoka, a norvég Knudsen az egyik legjobb profi országúti versenyző és a szovjet üldöző bajnok, az olimpián ebben a számban indult, Oszokin Békeversenyt is nyert már. A mieink közül az egyik azért nem indult, mert már az első fordulóban sem állt rajthoz (!), a másik edzője szerint túlhajtott, a harmadik meg azért maradt távol, mert súlyfeleslege van. Túlhajtott magyar kerékpáros! Aligha van ilyen. Ha mégis, az azért lehetséges, mert a felkészültségi állapota olyan gyenge, annyira alacsony színvonalú, hogy egy nagyobb terhelésű verseny már túlhajtottá teszi. Két „üldöző típusú” bringásunk, Somogyi és Pásztor mind a két fordulóban indult és jó helyezéseket is ért el. Náluk nem okozott tragédiát néhány száz méter szintkülönbség teljesítése. Ugyanakkor az üldöző típusúak külföldi, több napos országúti versenyért hadakoznak, mert az kell a jó felkészüléshez. Maroknyi kerékpárosunk egyre inkább „specializálódik”. Aki egy kicsit is jobb valamelyik számban a többinél — vagy a többi szám egyáltalán nem megy neki —, az valamilyen „hegyi”, „üldöző”, „csapat”, vagy „repülő” típusú kerékpáros. Most már csak néhány nemzetközi versenyen is „győztes típusú** versenyző kellene a sportágnak. k. t.