Népsport, 1982. március (38. évfolyam, 50-75. szám)

1982-03-01 / 50. szám

XXXVIII. 50. ♦ 1982. március 1 Labdarúgás NB I A tavasz első kilenc fejezete Árky Bizonyára sokak számára emlékezetes marad Arky Lajos bemutatkozása a Czabán Samu téren, élete első élvonalban mérkőzésén. Elvégre nem kis dolog mindjárt két gólt rúgni, mégpedig a bajnokcsapat Ferencváros hálójába. Igaz, a kis Arky nem először teszi ezt. Egy barátságos mérkőzésen már megtette ezt Beles mellett, mint Osztapenko-játékos, a Vasas elleni MNK-mérkőzésük­ön pedig éppen akkor rúgott két gólt, amikor a nézőtéren ott volt megfigyelőként — Fenyvesi László ajánlatára — Kiss Jenő, a Volán szaktanácsadója és Sági János, a csapat technikai vezetője is. Azóta le is igazolták, s ennek nagyon örülnek, mert úgy vélik, hogy Árky sokra viszi Benő­re emlékeztető játékával, még termetre is hason­lít rá. Mi az erénye? Vérbeli csatár, aki minden idegszálával gólra tör Középcsatárban képes a legtöbbre, de feltalálja ma­gát a széleken is. Megnehezíti a védők dolgát, mert testével ügyesen takarja a labdát, és higanyszerűen mozog. A Fradi ellen is hol Szántó, hol Rab, hol Beles területén tűnt fel. Sági János azt mondta róla, hogy küzdőképes, az összjátékhoz is van érzéke, s ami a legfontosabb: nem­ viszolyog a legerősebb edzésektől sem, s tehet­ségénél csak szerénysége nagyobb! Persze, a Volánban azt is tudják: a későbbiekben Árky élete nem lesz fenékig tejfel! Az ellenfelek most felfigyeltek rá, nem veszik majd olyan félváll­ról, mint a ferencvárosiak tették. Meggyőződésük viszont az is, hogy betalál még néhány kapus hálójába. A mérkőzésen Bene Feri is kint volt. Nos, Arky neki is tetszett. A hangszórók hallgattak... A Fáy utcában nemcsak a labdarúgók készü­lődtek különleges gonddal a rajtra, hanem — töb­bek között — a klub propagandistái is. Forró teá­val kedveskedtek az első mérkőzés hivatalos ven­dégeinek, szépen tördelt ismeretterjesztő füzetek osztogattak, és az egész szünetet kitevő előadás­műsort írtak, amit a hangosan beszélőn keresztül akartak előadni. Ebben hangzott volna el bejelentés, hogy az elnökség kiírta a „Szurkolók díját”, amit a közön­ségszavazatok alapján osztanak majd ki az év vé­gén az 1—3. helyen végző játékosok között. Az ötlet kitűnő! A labdarúgó játék igazi értelmét, a közönség szórakoztatását volt hívatva ösztönözni, de — ezen a mérkőzésen a hazai szurkológárda előtt ezt a témát, enyhén szólva, nem volt diplo­matikus megpendíteni sem! Nemcsak azért, mert hat perc alatt kétgólos előnyt szerzett az U. Dózsa, hanem mert a tíz főre olvadt hazai gárda úgy játszott, hogy közü­­­­lük csak a kevésbé rosszakra lehetett volna vok­­sokat adni. Némák maradtak tehát a szünetben a hangszó­rók, nem magyarázták meg a vendégeknek, mi cél­ból tették ki a nézőtér bejáratai mellé a jellegzetes formájú, szavazatgyűjtő­ ládákat. Feltehetően megszenvedték a döntést azok, akik­nek le kellett fújni a nagy szeretettel előkészített programot. És reménykednek abban, hogy legköze­lebb már elhangozhat. Ha majd azok a játékosok is hajlandók együtt játszani a közönséggel, akik most valamilyen ok­nál fogva képtelenek voltak erre. 3 gól­­­helyzet nélkül! Egy jó rajt még a legkilátástalanabb helyzetbe sodródott együttesen is segít néha, ezért várta mindenki Ózdon, hogy a Kohász — mintegy ka­paszkodván az utolsó szaknaszálak egyikébe — így vagy úgy, de legyőzi a Csepelt. Pályaválasztóként egy nem is különösebben nagy tudású ellenféllel kezdeni akár jó ómen is lehet. Persze, csak akkor, ha egy emberként küzd, harcol, akar és lelkesedik a két pontra oly nagyon áhítozó együttes. Nos, a Csepel — a forduló egyik meglepetését okozván — 3-2-re nyert Ózdon, még­hozzá úgy, hogy végső sikerét alig-alig veszélyez­tette valami. A gyors ózdi gól sem okozott páni­kot a vendégeknél, játszották a maguk lelkes-haj­­tós-szívós futballját, s már a félidőben 2-1-re ve­zettek... Ekkor sokan még azt hitték, hogy a Ko­hász huszáros második félidővel rukkol elő, menti a menthetőt, a legkritikusabb pillanatban azonban jött az újabb hibapont: Fekete, a hazaiak kapusa „benézett” egy labdát a jobb sarokba, amely pedig olyan lassúsággal gurult célja felé, hogy az egy csigának is becsületére vált volna. A hazaiaknak már csak egy gólra futotta ere­jükből, ráadásul azt is a csepeli Varga helyezte el saját kapujába ... „Hazai pályán három gólt kaptunk és veszí­tettünk úgy, hogy ellenfelünknek nem volt igazi helyzete...” — mondta a mérkőzés után Pallagi Róbert, a Kohász­­vezető edzője. Majd — mintegy önmagától — ezt kérdezte: „Lehet ehhez valamit hozzátenni?” Szó, ami szó: nehéz... Verebes kesergője Zalaegerszegen az ősz sikercsapatának, a Rába- ETO-nak vereségén túl az is meglepetés volt, hogy a sok gólról híres győriek egyszer sem tudták be­venni a ZTE kapuját! A mérkőzés után Verebes Jó­zsef edző így kesergett: „Végigtámadtuk csaknem az egész mérkőzést, az irányítás a mi kezünkben volt, s kidolgoztunk annyi helyzetet is, amennyi egyébként bőségesen elég szo­kott lenni a győzelemhez. Szabó egymaga eldönthette volna a mérkőzést, ezúttal azonban a helyzetek ki­használása nem sikerült, sőt egy váratlan és elke­rülhető gól a vereségünket okozta.” Megkérdeztük, mi a véleménye a volt zalaeger­szegi csatár, Szentes Lázár teljesítményéről, aki ez­úttal egyáltalán nem remekelt. A válasz: „Ha a játékvezetők azt megengedik, amit Szentes­sel és általában a játékosaimmal műveltek, néhány hét múlva nem lesz épkézláb játékos a pályákon. És még valami! Szentes kapott egy sárga lapot a labda sípszó utáni elrúgásáért. Nos, erről az a véle­ményem, hogy a bíró fújja meg úgy a sípját, hogy azt hallani lehessen, mert különben — mint Szentes esetében is — a bíró hibájából éri méltánytalan bün­tetés a vétlen játékost.” A győri edző nyilatkozatából kiderül, hogy játéko­saira nem haragszik, de a bíróra annál inkább. Pedig nem ő hagyta ki a helyzeteket! * Mennyibe kerül egy pont? Kispesten a találkozó előtt az öltözőfolyosón egy őszülő hajú fér­fi sétált fel és alá. Bent a bé­késcsabai együttes készülődött csendes elszántság­gal. Zalai László, az élvonal ötvenhárom évtis, „újonc” edzője derülátó volt és meg is indokolta, hogy miért? — A csapat becsülettel elvégezte azt, amit a rendkívül rossz téli körülményeink között elvé­gezhetett Igaz, mindenhol edzettünk az utóbbi két hónapban, csak éppen futballpályán a legritkább esetben, de én ennek ellenére megmondom őszin­tén: bizakodó vagyok! Sőt, azt sem titkolom: győz­ni jöttünk ide, Kispestre is. .. Ezt kértem a fiúk­tól is, de legrosszabb esetben bízom a döntetlen­ben. Nagy kár, hogy annyira mély, sáros a talaj, érzésem szerint ez inkább a Honvédnek kedvez. A gól nélküli döntetlennel véget ért találkozó után Zalai László ugyanolyan nyugodt arccal fo­gadta az érdeklődőket, mint korábban. Csak ak­kor borult el kissé a tekintete, amikor Kőhalmi és Pásztor sérülésére, valamint Kerekes kiállításá­ra terelődött a szó. — Boldog vagyok, mert sikerült elhitetnem a csapattal, hogy a fővárosban sem vagyunk eleve esélytelenek. És, ha nem tíz emberrel kellett vol­na befejeznünk ezt a mérkőzést, akkor elképzel­hető, hogy most m­ég boldogabbak is lehetnénk... De így félek, hogy túlságosan is nagy árat fizet­tünk az egy pontért... Hamarosan kiderül, így van-e. Bravúros 2-1 Vajon ki kíváncsi egy olyan csapatra, amely gyászosan szerepel olyannyira, hogy huszonegy mérkőzésből csupán háromszor tudja győztesen el­hagyni a pályát, s félszáznál több gólt kap?! Nagyon kevesen. Nem csoda, hogy a Tisza­­menti városban Szegeden, alig kétezren voltak kí­váncsiak a táblázat végén kullogó csapatukra, no meg az ellenfélre, a Nyíregyházára. Bezzeg, ha sejtették volna, hogy bravúros nyi­tány lesz?! Mert az volt. Bizonyára lesznek olya­nok, akik ezt a 2-1-es győzelmet elintézik egy kéz­legyintéssel, mondván — és akkor mi van? Mi viszont nagy jelentőséget tulajdonítunk an­nak, hogy a nyitány előtti napokban a szegedi já­tékosok nemcsak fogadkoztak — mint már oly sok­szor —, hanem állták is a szavukat: mindent meg­tettek a győzelem érdekében, azért, hogy végre emelt fővel hagyhassák el a pályát. Kozma akkoriban arról beszélt, hogy a vere­ségsorozatot meg kell szakítani, mert szégyenük­ben nem akarnak a városban elbujdosni, s bor­zalmas lenne, ha az együttest hazai pályán is min­dig elpáholnák. Eljutott Szegedre az MLSZ elnökének, Szepesi Györgynek az a kérése is: minden mérkőzésen az utolsó percig teljes erőbedobással küzdjenek,­ akkor is, ha helyzetük már reménytelennek látszik, mert ha nem ezt teszik, lejáratják önmagukat és a ma­gyar bajnokságot. A szegedi vezetők és­­ a játékosok egyetértettek az elnökkel, s ezt tettekkel is bizonyították. Nem játszottak ugyan fényesen, de szívüket adták a győzelemért. Igaz sportemberekhez méltóan. NÉPSPORT 3 Egy 7-es háttere Ápolt körszakállával, bajuszával akár a már­ciusi ifjak egyikét is alakíthatná egy történelmi filmben. Magabiztos fellépése alapján meglett fér­fiúra emlékeztet, pedig mindössze 21 esztendős. Ta­tabányai bemutatkozásából ítélve megértjük, miért harcolt a DVTK foggal-körömmel, hogy harmadik számú kapusának leszerződtesse Gulyás Istvánt. A kapuvédők számára kínos meglepetéseket tartogató sártengerben rutinos labdarúgókat meg­szégyenítő magabiztossággal őrködött az újonc. So­rozatban ragadtak kesztyűjébe a magas beadások, pedig a diósgyőri kapu előterében, olykor h­atan­­nyolcan is felemelkedtek fejelni. Hogy már a 41. percben elkönyvelhette pályafutásának első kapott gólját, arról mit sem tehetett, hiszen Weimper büntetőből vette be hálóját. Vétlen volt a második gólban is. A folytatásban néhány sokat ígérő meg­mozdulás után aztán megismerkedett a kapussors kö­nyörtelenségével is. Fischertől mindenki beadást várt. Az alapvo­nalról ritkán lődöznek gólt manapság. Így okos­kodhatott Gulyás is, mert kilépett, s aztán már csak kétségbeesetten nézhette a háta mögött a ka­puba hulló labdát. A három gól ellenére minden tekintetben rászolgált a hetes érdemjegyre, amely tömören minősíti a fiatal kapus bemutatkozását. Gulyás István a mérkőzés után beismerte, hogy a harmadik gólnál felült Fischer trükkjének. Majd hozzátette: — Engem harmadik kapusnak hoztak ide. Ve­réb Gyurival és Szabó Lacival egyelőre nem ve­­tekedhetem, de az életkor az én javamra szól! Nem adom fel egyhamar! A társalgást hallgató Puskás Lajos megjegyez­te: „Veréb és Szabó most sérült volt. De ha mind­­ketten egészségesek, akkor is Gulyás Pistával kezd­tük volna a tavaszi idényt!” A két „Kicsi” A PMSC-ben és a Debrecenben is szerepelt egy­­egy olyan játékos, akiket alkatuk miatt társaik „Ki­csi" névvel illetnek. Az egyik a pécsi Gallai István, a másik a debreceni Sallai Sándor. Ezen a találko­zón mindkettőjük az érdeklődés középpontjába ke­rült, de ellenkező előjellel. A pécsi szurkolók kíváncsian várták a vendégek egyik legjobbjának, Sallainak a játékát, hiszen őszi teljesítménye kitűnő ajánlólevélnek bizonyult. Nos, Sallai számára ez a tavasz rosszul kezdődött. Csapa­tának egy pillanatig sem volt esélye Pécsett a pont­szerzésre, és ebben meghatározónak bizonyult, hogy ő és középpályás társai messze elmaradtak attól a teljesítménytől, amire képesek. Sallai nem fogott embert, nem sikerültek az indításai, jobbára csak légüres térben lézengett. Gallai csak úgy kerülhetett be a kezdő csapatba, hogy hét közben Lutz megsérült, Mészáros megbete­gedett, és Nagy két sárga lapja miatt pihenni kényszerült. A bizalmat jó játékkal és egy góllal há­lálta meg. Ügyesen szervezett, és rendszeresen ott volt a hazai támadások befejezésénél. Kitűnt a szür­keségből. — Eddig egyetlen gólt lőttem, azt is 1980 őszén. Így aztán kimondhatatlanul örülök, ennek a fejesnek — mondotta a mérkőzés után. — Ősszel csupán há­rom alkalommal kaptam lehetőséget mint kezdő já­tékos, és már-már a távozás gondolatával foglalkoz­tam. Ez a mai mérkőzés visszaadta az önbizalmamat, nem elégedhetek meg azzal, hogy csak nagy ritkán kapjak lehetőséget. Tudom, elsősorban rajtam múlik, beférek-e a csapatba. Azon leszek, hogy minél több­ször megismételjem a mostani teljesítményemet. 1-1 ellenére elégedettség Ősszel a Sóstói-stadionban a Haladás nagy meglepetésre 2-0-ra legyőzte a Videotont. A szep­tember esti nem várt fiaskó akkoriban alaposan megviselte a székesfehérvári legénységet, így aztán egyáltalán nem csoda, hogy a visszavágás vágyá­val érkeztek Szombathelyre. A mérkőzést megelőző sajtótájékoztatón ezt Szentmihályi Antal nem is ta­gadta, bár nagyon óvatosan fogalmazott. A mérkőzés képe aztán azt igazolta, hogy biza­kodása nem volt alaptalan. Bátor támadójátékkal kezdtek, megzavarták ellenfelüket, akadtak helyze­teik is, de a gól elmaradt, mert ezeket nem tudták kihasználni. Egy kicsit a hazaiak válasza is hasonló volt, mert, miközben a vendégek lestaktikával próbál­koztak, a Haladás előtt is nyílt néhány gólszer­zési alkalom, de ők is hadilábon álltak a befeje­zésekkel. Nagy volt a küzdelem, a döntetlennel látha­tóan egyik csapat sem volt elégedett. Ezért aztán a közönség elégedetten távozott a nézőtérről. A törzsszurkolók megállapították, hogy a Haladás tavaszra is átmentette az ősszel sokszor megcsodált küzdőképességét. Igaz az is: a forma még valóban idényeleji. A Videoton feltétlenül jobb, egységesebb benyo­mást keltett, sok mindent megvalósítottak abból, amit totális futball néven ismerünk, támadásban gyorsan felfejlődtek, a labda elvesztése után pedig ugyanilyen módon visszazárkóztak. Ezért az egy pontot a vasiak is sokra érté­kelték.

Next