Népsport, 1982. július (38. évfolyam, 157-185. szám)
1982-07-07 / 163. szám
XXXVIII. 163. ♦ 1982. július 7 ISearzot :Öten arról, hogyan lett a Zoli : „Mert védtük Európa becsületét” — Ami történt, az felér egy rózsaszínű álommal. A félelmetes brazilokat olyan játékkal leptük meg, amilyenre még magam sem számítottam. Tizenegy mindenre elszánt olasz küzdött a pályán, s méltó módon harcoltak a csereemberek is. 2-2 után meghalt az ereimben a vér, azt hittem, a brazilokat már nem lehet feltartóztatni. De még javában szomorkodtam, amikor Rossi példátlan gyorsasággal bravúros gólt ért el. Nyugodtan elmondhatjuk magunkról, hogy megvédtük Európa becsületét, pozdorjává zúztuk Dél-Amerika legjobb képviselőjét. Jelért a VB döntőjével!” — Amire ember képes a pályán, azt mi megtettük. Mindent kiadtunk magunkból. Jirtányi erünk sem maradt. Két nap kell ahhoz, hogy regenerálódjon a szervezetünk. Ez a mérkőzés az erő, az ész, a szív és az idegek harca volt. Az a csapat, amelyik háromszor képes a vezetést megszerezni, megérdemli a végső győzelmet! Azt hiszem, nem vádolnak elfogultsággal, ha azt vallom, ez a mérkőzés felért a VB döntőjével! Egy ilyen nagy, világraszóló győzelem már nagyon hiányzott az olasz labdarúgásnak, s persze, az én életemnek is. A mi szereplésünk mindenki számára tanulságul szolgálhat: nem helyes az elhamarkodott véleménynyilvánítás, a korai bírálat. „Rossi - szenzációs!” Brazília a Mundiama méltó képviselője volt Dél-Amerikának. Ez a csapat valóban hasonlítható a mi időnk válogatottjához. De nem lehetett világbajnok, mert idő előtt azt hitte, hogy ezt a büszke címet már magáénak vallhatja. Pedig mennyire óvtam a játékosokat az elbizakodottságtól. . . Védelmünk nem volt elég zárt, a csatárok pedig be akarták vinni a labdát a kapu szájába. Az olaszokról csak a dicséret hangján beszélhetek. Csodálatosan küzdöttek és játszottak, időnként mindenkit elsöpörtek az útjukból, s akkor mértek döntő csapást Brazíliára, amikor erre már nem számított senki. 2-2-nél. Ez a Rossi — szenzációs! ... VB-ből -sierrera: „Az olasz bravúr káprázatos!” NÉPSPORT 3 MUNDIAL '82 • MUNDIAL '82 • MUNDIAL '82 • MUNDIAL '82 • MUNDIAL '82 • MUNDIAL '82 Európa—Dél-Amerika — k. o. Hétfőn Spanyolországban az éjféli harangjátékkal nem fejeződött be a nap: a tévéközvetítés zárása után az utcákra tódultak az emberek és a rögtönzött karneválok még kedden délelőtt is tartottak. Innen megítélve furcsának tűnik, miért kellett Olaszországban az egész rendőrséget riadókészültségbe helyezni, mert Barcelonában az azzurrik egy sörösüveget sem törtek össze a híres sétányon, a Ramblason, pedig ott voltak velük, sőt, közébük keveredve — a brazilok is ... Együtt énekeltek, táncoltak, trikót cseréltek, s a környező házak lakói szelíd telenyugvással vették tudomásul, hogy a „hűség és becsület” napján nem sokat fognak aludni. Kivilágították az ablakokat, kiültek az erkélyekre és a gyerekek argentin szokás szerint apróra lépett papírt szórtak a táncosok fejére. Az olaszok a zene minden szünetében meghajtották a zászlókat és külön-külön név szerint eltették játékosaikat, akik a fogadalmukhoz hűen felül tudtak emelkedni hiúságon, sértődöttségen, minden egyéni érzelmen és egy emberként szolgálták a közös ügyet! A spanyolok pedig azért voltak büszkék és boldogok, mert válogatott csapatuk helytállt az angol rohamokkal szemben. A gyenge szereplést hősies küzdelemben kivívott döntetlennel zárta, s ezzel a középdöntőbe segítette a már kiszolgáltatott helyzetbe került NSZK-válogatottat... A spanyol válogatott azonban minden döfés elől kitért ezen az estén, a játékosoknak szárnyakat adott az a lehetőség, hogy utolsó színrelépésükkel kiengesztelhetik közönségüket. Csak arról beszéltek előtte, hogy taps, szeretet és buzdítás nélkül nem érdemes futballozni és tudják, hogy az elismerést nekik kell kiérdemelniük! A mérkőzés nem hozott különösebb játékot. Mind a két edző harcba dobta öszszes tartalékát és az angolok a végén örülhettek a döntetlennek ... A spanyol öltözőben Arconada úgy búcsúzott a VB-től, hogy megkérte a tévéstáb operatőrét: „Oltsd le a lámpát és menjünk! Talán most végre megérdemeljük, hogy csend legyen körülöttünk ...” Adios, Brazília Tizenkét évvel a ma már legendák homályába burkolózó mexikói világbajnokság után — amelynek döntőjében a Leié vezette brazil válogatott tönkreverte (4-1) Itália legjobbjait — eljött végre az édes hosszú napjai... Újra bebizonyosodott annak az állításnak az igazsága, hogy az óceán a futballban is nagy választóvíz. Mert nem lehet véletlen, hogy egyetlen eset kivételével — 1958., Svédország — Európában nem tudott aranyérmet nyerni dél-amerikai válogatott és fordítva: számunkra sem termett odaát babér__ Pedig most minden jel azt ígérte, hogy a brazilok — ugyanúgy, mint Svédországban — új aranykort kezdenek. Az első körben mindenkit két vállra fektettek, s 10-2-es gólkülönbségük messze kiemelkedett a mezőny statisztikáiból. Az eredményre törekvésen túl ők játszották a legszebb, a leglátványosabb futballt, mert minden játékosuk különleges klasszis, a nehéz helyzetekben sem jön zavarba, hanem fölényes biztonsággal csapja be az ellenfelet és a nézőt is! Eddig legalábbis így volt, és őszintén azt hittük, hasonló módon fognak játszani az olaszok ellen is! Vagy még többet is adnak tudásukból, mert el kellett, hogy gondolkodtassa őket a világbajnok argentin válogatott kudarca! Az a tény, hogy az olasz catenacción megtört az 1968-as hősök és Maradona tudománya. Nem így történt, és a brazilok még nincsenek olyan állapotban, hogy beszélni tudnának a kudarcok mélyebb okairól. A lelátóról úgy tűnt, az elején túl magabiztosak voltak. Egymásra vártak például a kapu elé ívelt labdák hárításakor, csak így történhetett meg, hogy az első gól előtt két olasz csatár is teljesen zavartalanul nézett szembe a gólvonalra ragadt Peres-zel. Rossi fejese után Junior vette ki a labdát a hálóból, és amikor a tévén újra és újra megismételték a jelenetet, le lehetett olvasni a szájáról, hogy: „No importante!” Azaz : „Nem számít ...” Pedig ez a gól a későbbiekre nézve döntő volt, mert magasra szította az olaszok harci tüzét és valamit eltört, széttépett a brazil védelemben. Ennek következtében lyukak támadtak benne, addig szupernyugodt tagjai kapkodni kezdtek és emiatt kezdőkre jellemző hibákat követtek el. Hogy valaki egy ilyen válogatottban a saját kapu előtt keresztbe gurítson labdát, amikor kiugrásra készen ott állnak az olasz támadók; vagy hogy 2-2 után egy szögletnél senki nem blokkolja a távolról lőni készülőt, aztán a kapu előtt két csatár is állhasson egyetlen védő felügyelete nélkül — nos, erre az olaszok sem számíthattak! Mindez azonban ma már — történelem. A brazilok csomagolnak, és ezzel Európa háziversenyévé alakul át a világbajnokság! Sokan sajnálják, hogy így alakult, mert mégiscsak szürkébb lett a mezőny a labdazsonglőrök nélkül, de — a kezükben volt a lehetőség. Jobban kellett volna ügyelni rá! A táncosnő balerinává változott Az olaszoknak az első körben nyújtott teljesítménye enyhén szólva — szerény volt! Győzelem nélkül, két 1-1-es és egy 0-0-ás döntetlennel jutottak tovább, és ezért is számított akkora meglepetésnek, hogy a középdöntőben két gólt rúgva meg tudták verni az argentinokat. Egy karikaturista akkor táncosnőnek rajzolta Itália válogatottját, aki eltáncol, elbillen a rárohanó argentin bika elől. Nos, a táncosnő hétfőn este a VB színpadának balerinájává nőtte ki magát! Ma már az olaszok állnak az érdeklődés középpontjában, és ebben valószínűleg most már nem is történik több változás. Megérdemlik, mert évek óta közel sem nyújtottak olyan teljesítményt, mint most, a kis Maracanává előlépett Sarria közönsége előtt. Azaz , amikor a legjobban kellett !... Az igazság az, hogy mindháromn góljuk előtt szerencsés körülmények játszottak közre, de az ezt szóvátevőknek azt is észre kellett venniük, hogy a brazilok egyenlítései után az azzurrik nem estek térdre és harmadszor is be tudtak találni Peres hálójába! Támadóerejükre jellemző, hogy a három gólt szerző Rossi a legnagyobb helyzetét kihagyta! A játékosok hőstetteit vég nélkül sorolják most az olasz vezetők és az európai fölény biztosításáért hálás hazai újságírók. Szerintünk is ragyogóan feljavult mérkőzés közben az első gólban még ludas Zoff és a igén úgy irányított, olyan biztos kézzel fogta a kapujára szálló lövéseket — Socrates utolsó percben küldött fejesét!... —■, ahogy ez egy olyan válogatottól elvárható, aki több mint százszor húzta magára a címeres mezt. És ezzel a legeslegjobbak csoportjának tagja lett. Negyvenéves korában, itt, a VB-n! Most a csapat egyik oszlopa volt a lehiggadt Gentile, aki a kiállítás veszélye nélkül semlegesítette Zicót, aztán mindenütt ott volt, ahol kellett Tardelli is, no, meg sokat ért Antognoni irányítókészsége és a kétéves kihagyás után feltámadó — Rossi gólveszélyessége! Az utóbbi egyébként elgondolkodtató szakmai kérdőjel is! Nem először fordul elő a labdarúgás történetében — de más sportágakban is volt rá számos példa —, hogy hosszú kihagyás után életük legjobb formájába lendülnek a sportolók. Csak nem mindegyik tud huzamosabb ideig a csúcson maradni... Rossi esete most az olasz együttes számára óriási fontossággal bír. Ha még kétszer így tud játszani, az azzurrik az aranyérmek számában behozhatják Brazíliát... És ez a sors különleges ajándéka lenne mindannyiuknak — de különösen idős mesterük, a klasszikus magyar futballt nagyon szerető Enzo Bearzot számára! Falcao, egyike azon kevés brazil játékosoknak, akin nem múlt a vereség. Még egyenlített is ... Oltsd le a lámpát, és menjünk... Az angolok — szokásaikhoz híven — az elejétől kezdve külön szigetet képeztek ebben a mindenkit tegező és azonnal baráttá fogadó sokadalomban. Talán Greenwood az egyetlen kapitány, aki nem nyilatkozott a televízióban, s a szigetországiak a szálláshelyükre is csak kivételes esetben engedtek be más országbelit. A játékosok a mérkőzések után is csak néhány szavas nyilatkozatokat adtak, még a nagy ravaszul női riportereket alkalmazó hírügynökségeknek is... Ilyen tiszteletet parancsoló csendben készültek fel az utolsó rohamra is, hogy helyrehozzák egyetlen eddigi hibájukat: az NSZK elleni „csendes” döntetlent. És úgy is kezdtek, mint például ellenünk a Népstadionban: a helyzethez felnövő önbizalommal, az ember ember elleni küzdelemben kegyelmet nem kérve — és nem adva. Minden labdáért makacsul verekedve és arra várva, hogy majd csak kibillen egyensúlyából a hazai védelem. Lemarad valaki valahol, egy beadásra nem jön jól ki a kapus és megszülethet az első gól, amely az ilyen típusú csapatok esetében úgy hat, mint a torreádor döfése. A bika is még talpon marad utána, forog, toporzékol, de tulajdonképpen már halott!... Santana: — Az olasz bravúr káprázatos! Az emberfogást és a területvédelmet mesterien alkalmazták és variálták. Levegőhöz sem engedték jutni azokat a brazilokat, akiknek világelsőségét mindenki biztosra vette. Ez az olasz csapat tele volt duzzadó energiával, harcos elszántsággal, és olyan gyors volt, mint egy expressz. Brazília valósággal megbénult Zico erőltette az egyéni játékot, s ezt tették mások is. Kapusuk pedig kezdetleges hibákat követett el, mindhárom gólban ludas volt. Ha ezen a mérkőzésen Daszajev vagy a kameruni N’Kono védi a brazilok hálóját: győznek! És hová tűnt a brazilok eddigi gyors játéka? Hiába, jó védekező játék nélkül nincs siker! — Tudom, hogy most neheztelnek rám otthon, Brazíliában, mert a mi országunkban szent dolog a labdarúgás, és a nép mindig győzelem után esedezik. A vereséget soha sem lehet nekik megmagyarázni... A lelkiismeretem tiszta! Egyetlen botlás is elég volt ahhoz, hogy le kelljen mondanunk vágyaink teljesítéséről. Bizonyára a szememre vetik majd, hogy nem fogtuk Rossit. . . Ezzel kapcsolatban annyit mondhatok: a mi játékstílusunkból száműztük az emberfogásnak azt a módját, hogy valaki után állandóan rohangáljunk, mert ha ezt tennénk, az emberfogással megbízott játékost kikapcsolnánk az ellentámadások szervezéséből.