Népsport, 1982. szeptember (38. évfolyam, 212-237. szám)

1982-09-01 / 212. szám

2 NÉPSPORT A hét végi labdarúgó bajnoki A JÁTÉK FENT ÉS LENT Miért szomorkodott Szarvas László? — Először is azért, mert győzelmet vártam a csa­pattól, s a két pontból csak egy lett. Ilyen van, néha egy korábban várt siker helyett a döntetlen­nek is nagyon lehet örül­ni. De­­ a szombati mér­kőzés véleményem szerint egyértelműen nekünk állt! Legalábbis, ha az ordító gólhelyzeteket összeadom. Nagy Imre például két­szer is százszázalékos helyzetbe került, de mind­két lehetőségét elrontotta. Esküszöm, az utóbbi volt a nehezebb. Mármint a hibázás... A héten az ed­zéseken még nagyobb gon­d ön az öltözőben és a kispadon mindig higgad­tan viselkedik, arcáról aligha lehet leolvasni mérget, indulatot. Hogy csinálja ezt? — Ilyen a természetem. Előbb megvárom, amíg elpárolog az első hara­gom, s utána bírálok. Ami a meccseket illeti: az én idegeskedésem nem segít­het az ügyön. Attól még nem játszik jól senkil ... • A Haladás elleni ta­lálkozó előtt egy picit sem volt nyugtalan? A vasiak legutóbb borsot törtek a csapat orra alá.­­ De igen. A vasárnapi 90 perc kezdete előtt egy kicsit ideges voltam, hőt kell fordítani a csatá­rokkal való foglalkozásra. Ehhez kapcsolódik a tu­datos elemek állandó gya­korlása. Védelmünknek elég volt egyszer elhibáz­nia a lestaktikát, máris mehettünk középkezdés­hez. Lehangoltságomhoz ugyancsak hozzájárul az a tény, hogy játékosaink túlontúl tisztelik a nagy­csapatokat! Úgy lépnek ellenük pályára, hogy alig adnak némi esélyt saját maguknak. Pedig ha job­ban hisznek a győzelem­ben, az talán most sem maradt volna el. • Nem hitt a győze­lemben? — De. Számítottam rá. • Akkor mi nyugtala­nította? — Elsősorban az, hogy lesz-e középhátvédem. • Dózsa talán sérültet jelentett? — Nem. Egyszerűen nem jött! Fél óra volt már csak a kezdésig, de a fiú sehol. Végül 20 perc­cel a kivonulás előtt befutott, s örülni kellett, hogy nagyjából épen és egészségesen. Csak a vál­lát fájlalta a karambol miatt, amely érte. Amikor láttam, hogy egyben van, már megnyugodtam. • Az első félidőben is lett volna oka némi izga­lomra, hiszen akkor még gyengélkedett a Fradi. Manapság bizony ritka dolog, főleg honi futball­meccsen, hogy egy közép­csatár a mezőny legjobbja legyen. Egy középcsatár ugyanis sűrűn ki van téve a védők keménykedései­nek, egy középcsatár ese­tében mindig kéznél van egy bokánrúgás, egy gán­csolás, egy „bodicsek”. Egy középcsatárt minden­. Akkor igen. De vár­tam, hogy talpraáll. S így is lett, hol gondosan őriznek, né­ha a szó igaz értelmében rajta áll a söprögető, meg a beállás, avagy a soron kívül kijelölt testőr. Ilyen körülmények között na­gyot alakítani­­ igazi fér­fimunkák közé tartozik. A nyíregyházi Kiss Miklós a Bp. Honvéd elleni talál­kozón bizonyította, hogy egy center milyen sokat kellemetlenkedhet az el­lenfél kapuja előtt, ha gyors és lendületes, ha nem ijed meg a legszigo­rúbb védők dobogásától sem! A szőke csatár kivé­teles gyorsaságát kihasz­nálva, kis híján megsza­kította az utána rohan­gáló Lukácsot és Garabát. Szabályosan csak a regna­et de bálnkito^^^| •/ jelent^^^^a hazaiak ja­vára. Kiss önmagát és szom­bati játékát meglehetősen szűkszavúan értékelte. — Most ment egy kicsit a játék, de a következő meccseken jó lenne beta­lálni a kapuba is. Mert egy center mégis csak ez ügyben lófrál a kapu előtt. Ha egy középcsatár mondja... Miért volt egy kicsit ideges Kovák Dezső? (villáminterjú) A középcsatár volt a legjobb L __­­ „ _ V­isszavágás — 24 év múltán 24 évvel ezelőtt Baján találkozott utoljára Baja és Kecskemét NB II-es együttese bajnoki találko­zón (Bajai Ép.—Kecske­méti Dózsa), s ekkor a kecskemétiek elporolták a hazai gárdát. A nemes bosszúról egy időre le kellett tenniük a Duna-parti legények­nek. Nem sokat kellett várniuk, csupán huszon­négy esztendőt, hogy elég­tételt vegyenek a koráb­bi elnáspángolásért. A dolgot meglehetősen ne­hezítette, hogy a vissza­vágást a KSC otthonában kellett lerendezni, s ez el­ső ránézésre nem tűnt egyszerű feladatnak. Oly­annyira nem, hogy keve­sen adtak volna még egy pipadohányt is a vendé­gek pontszerzéséért. Nem­hogy a győzelmükre! A lelátó egyöntetűen arra készült: jönnek majd a bajaiak, beássák magu­kat a tizenhatosukra és „üsd, vágd, nem apád!” felkáltással püfölik majd a pettyest arra, amerre állnak. Erre mit ad isten: a vendégek egészen meg­döbbentő, mondhatni mell­bevágó taktikával álltak elő. Idegen pálya ide, ide­gen pálya oda, mintha ott­hon lettek volna, elkezd­tek támadni! S aki tá­mad, az alkalmanként gólt is szerez. Mint a bajaiak. Erre jött a válaszlépés, a hazaiak is nekidurálták magukat, kezdtek támad­ni, mire­­ kaptak még egyet__Utána már nem maradt más hátra, mint megünnepelni a diadalt. A képen látható vidám társaság a 90 percet köve­tően állt össze. Nem kis tettet hajtott végre! AHOL JÓ A JÁTÉK... Győrött naponta hosszú sor kígyózik a Rába ETO belvárosi szervező irodája előtt. Folyik az NB I-es labdarúgó-bajnokság őszi idényére a bérletek áru­sítása és megkezdődött a Standard Liege elleni szep­tember 29-i BEK-visszavágó jegyeinek elővétele. A csapat jó szereplésének tulajdonítható, hogy eddig több mint háromezer bérletet adtak el, s óriási az érdeklődés a BEK-visszavágó iránt. Valamennyi ülő­hely már elfogyott. A nagy érdeklődésre való tekintettel megkezdték a stadion nézőterének bővítését. Mindkét kapu mö­gött öt-öt szektorból kiszerelték a műanyag széke­ket, s az ötezer ülőhely helyén 18 ezer állóhelyet létesítenek. Ezzel 35 ezer fősre bővül a győri sta­dion. A játékoskijáró felett már félkész állapotban van az új fedett sajtópáholy. Megkezdték a világí­tás korszerűsítését is,­­fényerejét kétezer luxra nö­velik. A munkálatok előreláthatólag október kö­zepére fejeződnek be. Erre szokták mondani: megy ez, csak csinálni kell... XXXVIII. 212. ♦ 1982. szeptember 1 A vakmerőség veszélyei Az új rendszerű NB II-ben fordulóról fordulóra sor­jáznak a meglepetések, a csapatok általában nagy kö­zönség előtt, élénk érdeklődéstől kísérve lépnek pályára, s alacsony színvonalú összecsapásról jószerivel alig szólnak a beszámolók. Most még természetesen a nagy helyezke­dés folyik, amolyan erőfelmérő köröket futnak az együt­tesek, azt azonban máris kijelenthetjük: az NB II-ben ezúttal nem lesznek „futottak még” csapatok, itt a szó szoros értelmében mindenki mindenkit legyőzhet... Vasárnap például a Dorog hódmezővásárhelyi diadala előtt tisztelgeti a mezőny. A Dorog nem az az együttes,­ amely országos visszhangot kiváltó idegenbeli bravúrjai­ról híres, a Hódmezővásárhely pedig nem olyan gárda, amely csak úgy két vállra fektethető saját otthonában, messze földön híres közönsége előtt. Ezúttal sem ígérte szinte semmi a dorogiak győzelmét... A csapat jól raj­tolt ugyan, de a 3. fordulóban már megtorpanni látszott, hiszen a SZEOL AK Dorogon győzte le , minden különö­sebb nehézség nélkül. A Hódmezővásárhely viszont két magabiztos hazai győzelemmel a háta mögött várta az újabb otthoni fellépést. A nézőtéren helyet foglalók között nem akadt senki, aki esélyt adott volna a dorogiaknak, akár egy pontszerzés erejéig is, jószerivel ők is úgy vol­tak vele: „Csak a nagy különbségű vereséget kerüljük el valahogy...” Oka bőven volt a vendégek kishitűségének! A csapat ala­posan megváltozott, átalakult a nyáron, az új edző — a Kubá­ból öt esztendő után hazatért — Ivanics Tibor 15 szerződtetett játékossal vágott neki a bajnokságnak. A rutinos védő Knapik, s a játékmester Arany távozása, majd a csapat leggólerősebb játékosa. Laczkó súlyos sérülése rossz sze­replés árnyékát vetítette elő, ám amikor a rajt Ózdon a nemrégiben még NB I-es Kohász ellen pontszerzéssel zárult, egy csapásra megacélosodott a fiatal játékosok önbizalma. A következő fordulóban 4-1-re verték a Nagy­­kanizsai Olajbányászt, s ekkor már igazán nem tűnt nagy­­zolásnak, felesleges időtöltésnek az, hogy a SZEOL ÁK elleni találkozójukat a hódmezővásárhelyiek képmagnóra (!) rögzítették ... Ám miközben ők szorgalmasan nézegették, jegyzetelték, elemezgették következő ellenfelük játékát, a Dorog közel sem nagy reményekkel készülődött az utazásra... A hét közben Dorogon jártunk, s azt tapasztaltuk, hogy a kez­deti sikerek, a szép rajt ellenére ennek a most alakuló, formálódó együttesnek bizony lesznek még szomorú va­sárnapjai is ebben a bajnokságban! Ivanics Tibor a rop­pant szűk játékosállományról beszélt, többek között arról, hogy a Tatabányáról a napokban leigazolt Tamást például úgy viszi majd magával Hódmezővásárhelyre, hogy az uta­zás napján találkoznak életükben először... De láttuk azt is, hogy milyen döcögős a csapat játéka egy egyszerű egymás közötti mérkőzésen, hogy a két szélső, Demján és Török az elképzelhető legnagyobb helyzetekből sem képes a hálóba találni... Az egyébként halkszavú edző a tüde­jét is kikiabálta, fokozottabb összpontosítást, jobb, ered­ményesebb helyzetkihasználást kérve az érdekeltektől. S milyen a futball , a Dorog Hódmezővásárhelyen a két szélső, Demján és Török góljával győzött! A hazaiak a jelek szerint vajmi keveset hasznosítottak a képmagnó­felvételből, hiszen elkövettek egy durva taktikai hibát: minden óvatosságot nélkülözve ellenfelük torkának ugrot­tak, nagy erővel, elsöprő lendülettel támadott a kapuson kívül a teljes csapat, s a Dorog éppen ezt a túlzott ve­hemenciát használta ki. Villámgyors, a szélsők állandó foglalkoztatására, mozgatására épülő ellencsapásokkal ke­rült a vásárhelyiek háta mögé, s alakította ki helyzeteit. A középpályán Csizmazia — aki még jobb teljesítmény­re lenne képes, ha megszabadulna jelentős súlyfeleslegé­től — okosan, taktikusan gyűjtötte össze a labdát, irányt, fazont adott a játéknak, a két szélső a leshatáron cikáz­va várt kiugratásra, a többiek pedig elzárták a kapujuk felé vezető utat. A Hódmezővásárhelynek egyszerűen nem volt válasza erre a játékra, s a találkozó végén kénytelen volt levonni a tanulságot: a hazai pályán való játékot is tanulni kell... Mindez, persze, közel sem rájuk vonatkozik csupán, hovatovább a mezőny valamennyi tagjának egyik leg­égetőbb gondjává válik! Beszélhetne erről a vasárnapi fordulóban történtek után például a Kazincbarcika, hiszen úgy vesztett otthon a Volán SC ellen, hogy végigtámadta a mérkőzést, helyzetet helyzet után teremtett, ám egyet­len percnyi kihagyásért két ponttal kellett fizetnie. De szinte kísérteties hasonlósággal vesztett a KSC pályavá­lasztóként a Baja ellen, s elégedett meg sovány döntetlen­nel az LTC a Debreceni Kinizsi, a Szekszárd pedig az Ózd ellenében. A játék formája, mikéntje egyre inkább specializált eszközöket kíván a hazai pályán játszó együttesektől. Mert hol van már az az idő, amikor a hazai, megszokott kör­nyezet, a szurkolók buzdítása jószerivel a biztos győzelem záloga volt... Az erők kiegyenlítődtek, nincsenek kiemel­kedő képességű együttesek, olyanok, amelyek annyival job­bak ellenfelüknél, hogy a mérkőzésen pusztán ezt a tényt kell eredményre váltaniuk. Hazai győzelemre elsősorban az a gárda számíthat, amely óvatosan játszik, van bátorsá­ga ahhoz, hogy ne legyen túlságosan bátor... A közön­ség ugyan elvárja a parázs támadójátékot, a szűnni nem akadó rohamozást, azt azonban nem, bocsátja meg, ha en­nek következtében, az óvatosságot mellőzve kedvencei ki­kapnak! Szó sincs arról, hogy nem kell mindent megtenni a győzelemért, a közönsgének is tetsző, bátor, látványos, támadó szellemű labdarúgásért. A vakmerőség azonban nem egyenlő a bátorsággal, s amikor egy csapat látja, hogy ellenfele szinte teljes létszámban rárohan, játszi könnyed­séggel fordíthatja ellene saját fegyverét, s a fellazuló védelmet ilyenkor akár egyetlen gyors csatár is lehetetlen helyzetbe hozhatja ... A fordulóban egyébként 21 gól esett, három hazai és három vendégcsapat könyvelhetett el győzelmet, a közön­ség pedig úgy távozott a stadionokból, hogy soha rosszabb mérkőzést ne lásson ...

Next