Népsport, 1982. december (38. évfolyam, 291-316. szám)

1982-12-01 / 291. szám

2 NÉPSPORT Labdarúgás „Hírszerző” Tatabányán Tatabányán a hazaiak a bányászjátékosokat, a vendégek a ferencvárosiak megmozdulásait figyelték árgus szemmel. Kevesen fedezték fel a lelátó egyik szegletében észrevétlenül megbúvó Illovszky Rudolfot. A Vasas vezető edzője a szó szoros értelmében igyekezett megbújni, hiszen „hírszerzőként” működött. Feljegyzéseket készített a soron következő Vasas—Tatabánya összecsapás taktikai menetrendjéhez. A találkozó végén felfedtük Rudi bácsi inkognitóját, és kértük, áruljon el legalább egyetlen észrevételt a „szigorúan titkos” feliratú doszsziéból. Illovszky nem zárkózott el egy titok kiszivárogtatásától. „. .. Kevés magyar csapat használja ki olyan remekül a légteret, mint a Tatabánya. Alaposan fel kell készülnünk a beívelt labdák fogadására, hogy megússzuk Weimper és Emmer fejeseit . . .” Egy avatott mester tanácsából — még ha az utolsó forduló előtt adta is — profitálhatnak kollégái. Tavaszszal. Dohány Lajos, a PMSC játékosa a legutóbbi nyolc fordulóban 11 (!) gólt ért el. Nem akármilyen teljesítmény. Ennél is ritkábban fordul elő, hogy az őszi idény gólkirályjelöltje a bajnokság félidejében cseréljen klubot. Dohánynak tehát még 90 perc áll rendelkezésére, hogy pécsi játékosként szaporítsa góljainak számát. A tavaszi folytatásról már a Haladás színeiben gondoskodhat. A 14. forduló Nemcsak Tatabányán okozott gondot a sorfal szabályos felállítása. Képünkön Szávó játékvezető a Fáy utcában a nyíregyháziak élősövényét rendezgeti nagy műgonddal ratpaktivitó sokét A félreértések elkerülése végett szögezzük le mindjárt a legelején: Bártfai Róbert jól vezette a játékvezetői szempontból igen nehéz, gyors iramú, rengeteg párharccal, összecsapással tarkított Tatabánya—Ferencváros találkozót. Talán mégsem felesleges feleleveníteni, miért nem kapta meg a jeles minősítéssel egyenértékű öt csillagot. Egyik oldalon sem volt ritka jelenség a kapuközeli szabadrúgás. Márpedig ilyenkor a védekező együttes tagjai minden elképzelhető trükköt bevetnek, hogy ne kelljen betartaniuk a kötelező kilencméteres távolságot. Bártfai egy-két ilyen esetben csekély határozottságot tanúsított. A sorfalat alkotó labdarúgók vérszemet kaptak és rendszeresen előrelopakodtak néhány lépést. Tehették, hiszen a megtorlás elmaradt. Pedig Bártfai Róbert — mint hajdani élvonalbeli kapusa pontosan tudja, hogy a letett labdától négy-öt méterre helyezkedő sorfal mellett vagy felett szinte képtelenség nagy erővel kapura irányítani a labdát. Ily módon a szabadrúgás elveszíti veszélyességét és büntető hatását. Akadt Bártfai működésében egy aprócska, mégis tanulságos epizód is. Emmer a felezővonal környékén felvágta Ebedlit. Nem volt égbekiáltó szabálysértés, sérülés nem történt, a főszereplők azonmód kibékültek, az esettől távolabb helyezkedő játékvezető mégis feldúlván, a sárga lapot rejtő zsebben turkálva rohant Emmer felé. De mire megtette a 15 métert, lecsillapodott. A lap a zsebben maradt, Bártfai pedig a szálfa termetű bányász játékos felé intett: ejnye, ejnye. Sosem ártalmas, ha a bíró nem első indulatában dönt, ha képes még idejében felülbírálni saját magát! XXXVIII. 291. ♦ 1982. december 1 AZ ELSŐ PERC CSÁBÍTÁSA ÉS CSAPDÁJA A zalaegerszegiek Újpesten jóformán még annyit sem kiálthattak, hogy: „éljen, éljen, éljen”, máris kaptak egy gólt. A hátralevő nyolcvankilenc és fél perc alatt sem tudták kiegyenlíteni a lehető legkisebb hátrányt. A legutóbbi fordulóban azután a Diósgyőrt fogadták és szentül megfogadták: az első sípszótól kezdve teljes erővel összpontosítanak, nehogy megismétlődjön a Megyeri úti malőr. Az ígéretet tett követte. A ZTE labdarúgói olyan sikerrel koncentráltak az első hatvan másodpercben, hogy Takács révén vezetést szereztek, mielőtt még a későn érkező nézők elfoglalhatták volna helyüket. A szünetben az öltözőben, a forró tea kortyolgatása közben Péter Zoltán megjegyezte: — Újpesten elátkoztuk az első percet, de most már megbékéltünk vele ... A válogatott védőjátékos akkor még nem sejthette, hogy az első perc krónikája még azon a napon újabb fejezettel bővül. Alig néhány másodperce tartott a második félidő, amikor Varga visszaszerezte a vezetést a zalaegerszegieknek. A későn ébredő diósgyőri futballistákra nem vetnek túlzottan jó fényt a történtek, de ez mit sem változtat a tényen: az elsőperces gólokban a ZTE 2-1-re „fordított” ... Virágzott a Tulipán Régen virágzott olyan szépen „a Tulipán” Csepelen, mint szombat délben. A vasgyári labdarúgócsapat hazai mérkőzéseinek hűséges szurkolói már enynyiből is tudják, hogy az elkövetkezendőkben Tulipán Mihály remekléséről lesz szó. Egyeseknek szárnyakat ad az első válogatottság, míg másokat teljesen visszavet a címeres mezben történt bemutatkozás ténye. Tulipán hosszú ideig képtelen volt kiheverni a törökök elleni, nem éppen fényesen sikerült fellépését. Gondosabban felügyelték az ellenfelek balhátvédjei, hiszen már válogatott szélsővel álltak szemben, ő pedig bizonytalankodott, sorozatban elhibázta helyzeteit, hasztalan keresgélte önmagát. Fura ellentmondás, mégis színigaz. A Debrecen az első együttes, amelynek sikerült egy pontot kicsempésznie Csepelről az őszi idényben. És Tulipán Mihály éppen az első hazai pontvesztés idején támadt fel. Erősségét, a lendületet, a futógyorsaságot próbálta kamatoztatni. Olyan sprinteket vágott ki a jobb oldali partvonal mentén, hogy a nem éppen lassú debreceni Fodor csak kapkodta a levegőt mellette. Azután a 28. percben Lazsányi a kiállítás sorsára jutott. Kiválása elsősorban Tulipánt érintette kellemetlenül, hiszen többnyire a játékmester Lazsányi hoszszú passzaival szokott rohamra indulni. De hamar alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. Felismerte, hogy nagyobb területen, mélyebbről indulva kell játszania, hiszen hiányzik mögüle a középpályáról egy kulcsfigura. Esetenként egyszerre töltötte be a jobb oldali középpályás és a jobbszélső szerepkörét, bírta erőnléttel a kettős feladat terheit. Egy szokásos villámsebes Tulipán-vágta és pontos beadás előzte meg a Csepel egyenlítő gólját. Röviddel később őrzőjét, Fodort lecserélték, mert teljesen elkészült erejével a szakadatlan loholásban. Tulipán tehát ismét kinyílt és virágzott. Méltán kapott nyolcas osztályzatot. Remélhetően nem szegi kedvét, hogy ilyen magas érdemjeggyel sem sikerült bekerülnie a 14. forduló válogatottjába. Évente talán egyszer fordul elő ilyen csoda. A legközelebbi nyolcas a legbiztosabb ajánlólevél a legjobbak társaságába. MEDDIG TART A MÉRKŐZÉS? Győrött könnyen ráfizethet az a néző, aki a türelmetlenségtől vagy kényelemszeretettől vezérelve a lefújás előtt néhány perccel elindul hazafelé. A Rába stadionjában kétszer egymás után is minidrámát hozott a véghajrá. A 13. fordulóban a 90. percben 2-2-es állásnál Kiss László, a Vasas válogatott középcsatára kicselezte az eléje futó Kovács kapust, majd könnyedén, nagyvonalúan akart az üresen tátongó hálóba helyezni. Ahelyett, hogy erővel megrúgta volna a labdát. Hiba volt. Az akciót követő és a gólvonalra lélekszakadva viszszarohanó Hlagyviknak sikerült mentenie, s így legalább az egyik pont a bajnokcsapat birtokában maradt. Legutóbb, a Bp. Honvéd elleni találkozón a 89. percig nem esett gól. A kispestiek nyilván rögtönzött leltárt készítettek magukban. Bosszankodtak a kihagyott lehetőségek, elsősorban az elhibázott tizenegyes miatt, számolgatták, hogy is állnak a sárga lapokkal, és megszerzettnek vélték az egyik pontot. Győrött ez sem kevés. Húzták az időt, késleltették a pontrúgások elvégzését, fetrengtek a gyepen, ha volt rá ok, ha nem. Komora Imre végrehajtotta az ilyenkor szokásos taktikai jellegű cserét, és amikor a játékvezető egy perc hoszszabbítást jelzett, Garaba nyilvánvaló elégedetlenséggel fogadta a hatvan másodpercnyi „rájátszást”. Miközben Póczik szabadrúgáshoz készülődött, a vendégek csak fél szemmel követték a labda útját, a másikkal a nagy órát lesték. A csereként beállt Vági viszont csak a bőrgolyóra összpontosított, és könyörtelenül bevágta a hálóba. Ekkor egyszeriben sietni kezdtek az addig komótos, öreguras fővárosiak. Kuti játékvezető — hogy, hogy nem — mégsem hosszabbított. Garaba hozzárohant, és feldúlva követelte a „ráadás” egy percet, amelynek kihirdetése ellen korábban kézzel-lábbal tiltakozott. Bármennyire laposra koptattuk is, örök igazság marad: a futballmérkőzések 90 percig tartanak. Akár kedvező számunkra az eredmény pillanatnyi állása, akár nem. És aki az időt méricskéli játék helyett, az csúnyán rajtaveszthet ... Nagy mesterhármas Nagy Tibor a tavalyi bajnokságban öt gólt ért el. De micsoda gólokat. A mérkőzés egyetlen találatát szerezte az V. Dózsa, a Csepel és a Pécs ellen, a Volántól kicsikart egy pontot, és a ZTE ellen is a magas növésű csatár eredményességének köszönhette a győzelmet a Videoton. Érdemeit fokozza, hogy egyetlen alkalommal sem tölthette a pályán a 90 percet. Többnyire a cserepadról állt fel a hajrára. Aztán a folytatás elmaradt. A 24 esztendős, szőke támadó nevét egy éve egyszer sem olvashattuk a gólszerzők között. Egészen vasárnap délutánig. Amikor is a Haladás ellen mesterhármast ért el. Volt abban fejesgól, szemfüles gól, cselsorozat utáni hálóba pöccintés. Mindenféle ínyencség, amelyet egy éve hiába várt Nagy Tibortól a székesfehérvári publikum. Az önfegyelem hiánya• Meghökkentő méreteket ölt labdarúgópályáinkon az őszi „sárgaláz”. A 14. forduló nyolc találkozó®ján 23-an részesültek figyelmeztetésben. Ez megközelítően hármas átlagnak felel meg, és egyúttal szomorúan állapíthatjuk meg, hogy a színes lapok újólagos bevezetése (1979 ősze) óta egy játéknapon még sosem osztottak szét 23 sárga kártyát. A statisztika egyértelműen arra mutat, hogy az őszi hajrában labdarúgóink idegei mind gyakrabban mondják fel a szolgálatot. Egy rosszul időzített becsúszásért, a kapkodásban durvasággá fajuló mentési kísérletért sárga lapot kapni megérdemelt, mégis bocsánatos vétek. Csakhogy az első fokú figyelmeztetések tekintélyes hányadát elkerülhető esetek szolgáltatják. Székesfehérvárott is többen elkerülhették volna a figyelmeztetést. Az egyébként kitűnően játszó Májer egy ízben nem tudott uralkodni az idegein, és sípszó után rúgott egy nagyot a labdába. Jogosan mutatta fel a sárga lapot Nagy Béla játékvezető. A hajrában a szombathelyiek csapatkapitánya, Garics követte Májer rossz példáját. A bírói sípszó után ingerülten odébbrúgta a labdát, s ez a tett sem maradt megtorlás nélkül. A két eset egyértelműen példázza az önfegyelem hiányát. Mindketten teljesen feleslegesen hozták hátrányos helyzetbe önmagukat és csapatukat. Ilyen esetekben messzemenően egyetértünk a vezető edzők nevelő hatású külön büntetésével. Talán sok vétkes úgy okoskodik, hogy csak egy forduló van hátra, és az őszi idényben összegyűjtött figyelmeztetések tavaszra elévülnek. Ez igaz. Egyet azonban semmiképp se feledjünk. Nincs az életnek olyan területe, ahol a fegyelmezetlenek, a gyenge idegzetűek hosszú távon megállnák a helyüket. A sportban is az önuralom, az indulatok legyűrése a jó eredmény elérésének egyik előfeltétele. Üdvös lenne, ha már ifjúsági korban előtérbe kerülne versenyzőink igazi sportemberré nevelése. A szomorú valóság viszont az, hogy az NB I-es mérkőzések többségén nem tapasztaljuk a szakvezetés nevelői, pedagógusi tevékenységének pozitív jeleit.