Népsport, 1984. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-03 / 1. szám
2 NÉPSPORT 63 labdarúgás KARDOS, 1983 Nagybátonytól 1 bortben tej Kardos semmit sem kardoskodik, csak arra válaszol, amit kérdezek, szerényen, egyszerűen. Nem csodálkozom ezen, elvégre nem grófok között nevelkedett — szerencsére —, nem hord monoklit, legfeljebb, ha a pályán egy játékos a szeme alá könyököl. Sérülése sem igen akad, ámbár nemsokára a kórházba készül. Mielőtt azonban megijednének az Újpesti Dózsa hívei, gyorsan megjegyzem, hogy az öccse áll porcműtét előtt, s ő majd látogatóba megy a Corvin Ottóba. Az öccse? Hát ilyen is van, ha még nem is hallunk róla túl sokat. Laci 16 éves, másfél esztendeje él a fővárosban, hentesipari tanuló, és ha felgyógyul, ő is a lilafehér színeket képviseli. De hát ez a cikk a bátyjáról készül. — Hozzon össze rólam egy jó kis anyagot — mondja sármosan Kardos Jóska. Rendben, összeszedem magam, de segítenie kell. Miért is lett interjúalany? Az MLSZ szerint az év labdarúgója. — Mikor tudta ezt meg? — A mester, Temesvári közölte: Kardos József. Született 1900. március 22-én. Az általános iskolában még csak atletizált és kézilabdázott, s már tizenöt éves volt, amikor futballista lett Nagybátonyban. Az édesapja ott dolgozott — a bányában géplakatosként —, az édesanyja a kisterenyei téglagyárban kezdett reggelenként. Nagybátony ... szép kis hely volt, mindössze tíz kilométerre Salgótarjántól. A tarjáni csapat akkor az NB II-ben hajtott. Egy nap odament valaki dr. Lakat Károlyhoz, a neves edzőhöz: — Nem kell egy fiú Nagybátonyból ? — Jó játékos? — Phű, negyvennyolcas lába van! Lakat leszerződtette. Megnyerték a bajnokságot és felkerültek az NB I-be. Kardos még a rajt előtt valamit hebegett a Mesternek, hogy őt két csapat is hívja az NB I-be. — Melyik kettő? — A Fradi meg a Dózsa. — Menj a Fradiba — mondta Lakat —, nekem ugyan hiányozni fogsz, de ott talán többre viszed, a te játékstílusodnak fekszik a zöld-fehérek kissé átgondolt, konzervatív felfogása. Kardos hálásan bólintott és elment a Dózsába. Gondolta, majd csak beilleszkedik az újpestiek vibráló, ianprovizatív játékába, ha megtéved, hát befogadják máshol. Nem lett problémája. Ma már kijelentheti : — Pontosan 148 alkalommal játszottam az NB I- ben! Tetszik is nekem, hogy tudja a számot, nem szép, ha egy válogatott játékos gondolkodik azon, hányszor húzta magára a klub-, vagy a címeres mezt. Olyan ez, mintha egy fiatal színész nem tudná, hány filmfőszerepet kapott. Megjátssza magát, vagy buta. De Kardos természetes és okos. Még azt is megjegyzi, hogy hat gólt rúgott az ősszel. Mennyi puszi, jóságos ég ... — És a válogatottság? — Hát az kilenc volt, de sajnos csak egy alkalommal győztünk. A dánok ellen. S két döntetlen, hat vereség. Tudja, mi fájt a legjobban? Az Anglia elleni 0-3. Nem igaz, hogy mi ennyivel gyengébbek vagyunk! Persze, a Görögországtól elszenvedett vereség után sem táncoltam. — Szeretett volna ott lenni az EB-n? Gondolkodik, hallott-e már butább kérdést? Igaza van. Muszáj javítanom. — A VB-döntőben, ugye, borzasztó jó lenne játszani? — De még milyen jó lenne! Tudja, mit mondok? Van rá esélyünk. Nemcsak a csoportbeli ellenfeleket nézem, hanem a csapatszellemet is. Mert most csuda jól kijövünk egymással. Mindenki egyet akar, érti. Nem arra gondolok, hogy mindannyian győzni szeretnénk, ez természetes, hanem segítünk, szót fogadunk a vezetőknek, meg ez, meg az, trallala, trallala . . . Csak épp, hogy nem énekel. Marad középpályás? — Remélem. — S marad a bőrében is? — Mire gondol? — Otthon ülő? Házias? Csavargás? Pia? Csodálkozik, mert úgy érzi, nem adott okot erre a kérdésre. — Tudja, nekem mindenem a foci. Az idényben minden nap játszom, van, amikor kétszer is. Ha van egy kis időm, a családdal töltöm. Szeretem a kemény rockot is. Meg a jó haverokat. A válogatottból például Pölöskeit és Garabát, a Dózsából szinte mindenkit. Két éve vagyok nős, a feleségem jelenleg gyesen van Krisztina lányommal. — Sokszor kell egyedül hagynia őket? — Igen, sokat utazom ... Mennyi helyen voltam, jó ég! Négyszer Dél-Amerikában, kétszer Japánban, a Kanári-szigeteken, Iránban, Svédországban, Olaszországban. — És Nagybátonyban? ■— Hm ... oda nehezen jutok el. — Most meg Skócia következik. — Nehéz kupameccs lesz. Én nagyon készülök. Meg gyerekkori vágyam is az az ország. A fene tudja, mi vonz oda. — Mi ez a könyv a hóna alatt? — Elfújta a szél. — Az EB-t is, mi? — Elnézést, megígérte, hogy jó cikket ír rólam. Miért kell elkeseríteni? Hámori Tibor ÖRÖM KISPESTEN Brémában több mint 6000 néző előtt fejeződött be a nemzetközi teremlabdarúgótorna. A Bp. Honvéd az elődöntőben 5-4-re kikapott a Werder Brementől, a harmadik helyért lejátszott mérkőzésen viszont 5-4-re győzött a Schalke 04 gárdája ellen. A döntőben a Werder Brémán 15-5-re nyert a Fortuna Düsseldorf ellen. ★ Eddig a szűkszavú jelentés, a szilveszter estén hazaérkezett csaport vezetői azonban többet is elmondtak a pirosfehérek jól sikerült túrájáról. Zökkenőmentes volt a program Ausztriában, és az NSZK-ban is. Voltak felejthetetlen pillanatai is a túráinak. Mint amikor például az osztrák lapok felsőfokokban írtak a kispestiek játékáról, vagy amikor Brémában 6000 néző hangonkánja közepette győzött a gárda a Schalke ellen. Egyénileg is sikerük volt a magyar labdarúgóknak: Grazban Esterházy gólkirály, Nagy Antal pedig a legtechnikásabb játékos lett. Esterházy egyébként kis híján egy színes televízió boldog tulajdonosa is lett, hiszen 9 góljával a döntő előtt a gólkirályi cím legfőbb várományosa volt Brémában is. De csak a döntő előtt, mert a helyiek gólgyárosa, Rudi Völler „elorozta” előle a sikert, a gólzáporos döntőn tízre egészítette ki találatai számát, így övé lett a készülék. Mindent egybevetve felejthetetlen élményeket szereztek a budapesti labdarúgók, s azzal a jóleső érzéssel búcsúztathatták az óévet, hogy szakmailag is értékes tapasztalatokat gyűjtöttek az ünnepi túrán. Sokáig azonban nem pihenhetnek babérjaikon, hiszen 9-én már Kispesten is elkezdődik a kemény téli alapozna. XL. 1. ♦ 1984. január 3. (@lavilsof a szó) Továbbra is nagy számban érkeznek szerkesztőségünkbe olvasóink levelei, melyek a magyar futball helyzetével foglalkoznak. Ezúttal az alábbiakat közöljük, azzal a megjegyzéssel, hogy a későbbiek folyamán sort kerítünk egyéb érdekes gondolatok bemutatására is. Vasszigorral Én még ott voltam a lelátókon, amikor az aranycsapat aratta világraszóló sikereit, ott voltam akkor is, amikor az őket követő generáció, ha nem is olyan szinten, mint az elődeik, de azért több ízben is kiválóan helytállt. Ott voltam, mert nagyszerűen éreztem magam, kitűnően szórakoztam, s az esetleges botlásokat is meg tudtam bocsátani, mert mindig számíthattam arra, hogy a következő mérkőzésen helyrehozzák a játékosok a hibáikat. Jó néhány éve azonban már csak ritka vendég vagyok a stadionokban, mert nincs minek örülni. Nincs, hiszen sorozatosan gyenge teljesítményt nyújtanak csapataink a nemzetközi porondon. Mégpedig úgy, hogy nemigen reménykedhetem abban, hogy legközelebb jóváteszik hibáikat a maiak, azon egyszerű oknál fogva, mert csak ennyire képesek. Ez pedig, szerintem, nem csak az ő hibájuk. Olyan légkörbe születtek a mostani futballisták, ahol nem a teljesítmény a mérce, ahol a dolgok könnyebb végének keresésével is egész „tisztességesen” el lehet lenni. Persze, jól tudom, ugyanezzel tisztában vannak labdarúgásunk felelős vezetői és a klubok tisztségviselői is. Hoznak is rendelkezéseket szép számmal a helyzet megjavítása érdekében, de ahogy tapasztalom, a végrehajtásba sokszor hiba csúszik, pedig az intézkedések, határozatok ésszerűnek tűnnek. Ha valaki figyelemmel kíséri a magyar futball helyzetének alakulását, észreveszi, hogy már esztendőkkel ezelőtt is igen hasonlóak voltak a gondok, s az azok megoldására hozott rendeletek is. Gyökeresen mégsem változott meg a labdarúgás arculata, ma sem jobb a magyar foci. A megoldás, véleményem szerint, igen egyszerű: nem a határozatok, rendelkezések számát kell növelni, hanem a meglevőket kell végre vasszigorral betartatni minden szinten. Ellenkező esetben tíz év múltán is csak a papírhalmazt szaporíthatjuk — eredmény nélkül. Teszár József Bp., VII., Akácfa u. 15. Lila-fehérben — színeinkért Irigylem osztrák barátainkat, mert három csapatuk is versenyben van a különféle nemzetközi kupaküzdelmekben. Ezek a sikerek közvetve bennünket is érintenek, mégpedig Nyilasi és Szokolai révén. Ez bizony édeskevés. A mi bizodalmunk már csak az Újpesti Dózsában van, lilafehérben ők harcolnak a magyar színek dicsőségéért a KEK-ben. A Köln kiverése bravúr volt. Meggyőződésem, hogy az újpestiek a nagyhírű skót Aberdeen ellen is kitesznek magukért. A lilák most le tudják mérni, milyen örömet szereztek a magyar szurkolóknak, s mennyire szorít nekik mindenki. Tudom, hogy ez nagyobb feladat, de miért ne sikerülhetne. A Köln is tele van válogatottakkal,, mégis kipottyant. A Dózsa nagyszerűen ért a szervezett hátsó játékhoz, s ellenrohamai is veszélyesek, ezeket az erényeket idegenben kamatoztatni lehet. Rövidesen a felkészülés időszakát éljük, a Dózsa-játékosok remélhetőleg idegileg és fizikailag is kipihenték magukat, s januárban és februárban olyan intenzitással dolgoznak majd az edzéseken, hogy mire megkezdődik a bajnokság, mindannyian kitűnő erőben lesznek. Törőcsik is, akit ebben az esetben nehéz feltartóztatni. A nagy csatára már az előkészületi mérkőzések időszakában fel kell készülni, már az edzéseken sem szabad idegenkedni a közelharcoktól, a skótok ugyanis nem riadnak viszsza az összecsapásoktól és kihasználják a testi erejüket is. Jó lesz erre idejében felkészülni. Hajrá Dózsa! Farkas János IX., Üllői út 169. Szépítés nélkül Nagy tisztelője vagyok Verebes Józsefnek. Engem is meglepett, később pedig tiszteletet ébresztett bennem a Rába ETO kitűnő szereplése. Minden elismerésem a győrieké azért, hogy újszerű, lendületes játékukkal kissé megmozgatták a magyar futball állóvizét. Újabban azonban egyre kevésbé szimpatikus az, amit a csapat vezetői nyilatkoznak. Tény, hogy visszaesett az ETO, az is, hogy nemigen emlékeztet mostani teljesítményük a korábban méltán megcsodált „győri hengerre”. Ennek nyilván több oka is van, kíváncsi lennék a lényegi összetevőkre, mert alighanem érdekes tanulságokat lehetne belőlük leszűrni az egész magyar futballra. Annak azonban, amit Verebes József úton, útfélen hangoztat, nemigen hiszek. Nehezen tudom ugyanis elképzelni, hogy azért botladozik ez a tavaly még kitűnő gárda, hogy azért szenvedett megsemmisítő vereséget a szovjet bajnokcsapattól, mert „nem tudtak megfelelő képességű játékosokat igazolni.” Nehezen hihető mert — Póczik kivételével — ugyanez a csapat játszott korábban nagyszerűen a bajnokságban. Ugyanaz a csapat, amely manapság kínlódik a közepesen erős együttesek ellen is, egy éve még féltucat gólokat lőtt a legjobbaknak. Azt a hivatkozást is furcsállom, hogy nem tudott a Rába komoly nemzetközi edzőmérkőzéseket vívni. Nem tudom elfogadni, mert a nagy sikerek előtt sem volt módja Verebesnek a világ legjobb együttesei ellen felkészülni. Az a véleményem, hogy őszintén, szépítés nélkül kellene feltárni a visszaesés okait. Ez nemcsak a szimpatikus győri gárda, hanem az egész magyar labdarúgás érdeke, mert meggyőződésem, hogy mint mindenütt, a futballban is csak az őszinte beszéd, s az ezt követő őszinte tettek vezethetnek eredményre. Turner Pál, Budapest, XIII., Jász u. 63.