Népsport, 1985. február (41. évfolyam, 26-50. szám)

1985-02-01 / 26. szám

XLI. 26. ♦ 1985. február 1 m Labdarúgás 1 K­4tü­li&8%SMnci rajta! „Miért pont annyi az eszmei értékem, amennyi?” Lassan egy hónapja, hogy meghirdettük a labdarúgásunk időszerű kér­déseivel foglalkozó sorozatunkat. Vitaindítónkhoz — amely elsősorban a magyar futball gazdasági kérdéseit állította a vizsgálódás középpontjába — eddig hozzászólt ügyvezető elnök, szakosztályelnök, jogász és gazdasági vezető. Úgy gondoltuk, itt az ideje, hogy a témában legérdekeltebbnek — a labdarúgónak — is lehetőséget adjunk nézetei kifejtésére. Választásunk nem véletlenül esett Dohány Lajosra, a Pécsi MSC hu­szonkilenc esztendős csatárára. Az erősen őszülő futballista ugyanis há­rom évvel ezelőtt végezte el a közgazdasági egyetemet. Ezért, no és játé­­kosmúltja révén, megítélésünk szerint hozzáértő tolmácsolója lehet a lab­darúgók véleményének, elképzeléseinek, meglátásainak. Arról nem is be­szélve, hogy Dohány Lajos tizenkét esztendei élvonalbeli pályafutása alatt — másfél évvel ezelőtt szerzett gólkirályi címe mellett — arról is nevezetes­sé vált, hogy igencsak jártas az átigazolási manőverekben. Elvégre a cell­­dömölki kezdést követően játszott a Haladásban, aztán elment Pécsre, majd váratlan fordulattal újra a­ Haladásban folytatta, hogy aztán tavaly nyáron ismét a Pécsi MSC-hez írjon alá négyéves szerződést. Ha valaki, akkor a közgazdász-csatár igazán sokat látott-hallott a kulisszák mögötti világból... • Kíváncsiak lennénk arra, mi­lyennek tartja a jelenleg érvényben levő anyagi-gazdasági szabályozókat egy olyan középcsapatban, mint a PMSC, amelynek, tudomásunk sze­rint, nem áll a háta mögött sem tíz­ezres átlagnézőszám, sem pedig ter­melési eredményei jóvoltából bőkezű bázis cég? — Egy biztos: sokkal tisztább és a futballisták szempontjából kedve­zőbb az utóbbi években kialakult helyzet az anyagiak terén, mint volt a hetvenes években. Óriási előre­lépés, hogy most már írásba fog­laltan lehetnek jogaink is, nemcsak kötelességeink ... A gondok ott kez­dődnek, hogy továbbra is fennáll az egészségtelen kettősség: az alapfi­zetést a báziscégtől kapjuk, míg a prémiumot a klub fizeti, elsősorban a nézőszám utáni bevételből. Azt vi­szont elképzelhetetlennek tartom, hogy egy-két magyar egyesület ki­vételével a többiek a lakossági be­vételükből képesek lennének kiter­melni (kigazdálkodnnns) a játékosok alapbérét is. Éppen ezért nélkülöz­hetetlenek az úgynevezett „szocialis­ta mecénások” a klubok társadalmi vezetésében. • Nem gondolja, hogy éppen ezért kell(ene) például úgy szerepelnie a PMSC-nek, hogy játékával minél több nézőt csalogasson a lelátóra; hogy a különböző cégek versengje­nek a csapat mezén történő reklá­mozás jogáért; hogy a külföldi me­nedzserek „kapkodjanak” az együt­tesért, a legkiválóbb pécsi játékosok profi klubokhoz szerződtetéséért? ... Amivel aztán egyenes arányban je­lentősen csökkenteni lehetne a füg­gést a báziscég(ek)től? — Ez így elméletileg roppant ész­szerűnek és könnyen megvalósítha­tónak tűnhet. Csakhogy a valóság egészen más! Ami például a néző­szám utáni premizálást illeti: sehogy sem tudom megemészteni, hogy egy mögöttünk álló csapat — nem titok, hogy itt a Ferencvárosra gondolok — a gyengébb teljesítmény ellenére hűséges szurkolói miatt lényegesen többet (is) kaphat forintban, mint mi. Vagyis ma sem mindig áll arány­ban a teljesítmény és a jutalom ... Aztán itt van a reklám kérdése. A PMSC mögött harmincnál is több báziscég áll. Ugyan, melyiket rek­lámozzuk? De az is lehet, még min­dig nem vagyunk olyan jó csapat, hogy érdemes lenne a mezünkön vi­selt emblémáért jelentős összeget fi­zetni ... Ami pedig csapataink me­nedzselését illeti: érthetetlennek ta­lálom, hogy nálunk valaki megfel­lebbezhetetlenül dönti el, melyik csapat hová és mennyiért mehet tú­rára, amikor az egyetlen fillérjébe, vagy deviza forintba sem kerülne a magyar államnak! Itt van a mi mos­tani esetünk. Szeptember óta jelez­tük az illetékeseknek, hogy a télen szeretnénk két hétre Portugáliába menni néhány mérkőzést játszani, mert teljes ellátással meghívott ben­­nünket a Sporting Lisboa, Katzírz Béla klubja. Igaz, nem hoztunk vol­na haza valutát, de nem is kértünk volna, a repülőjegyeinket pedig fo­rintért, megvásárolta volna az egyik báziscégünk. Gazdaságii okok miatt addig húzódott az engedélyezés ügye, amíg a menedzser kénytelen volt le­mondani rólunk ... Kérdem: ugyan miként akarjuk mi szakmailag utol­érni a világot, ha az ilyen kedvező lehetőségeket rosszul értelmezett üz­leti megfontolásokból hagyjuk kár­­baveszni? Arról nem beszélve, hogy a PMSC például az utóbbi nyolc­ év alatt összesen egyszer járt nyuga­ton... És egyáltalán: miért írják elő egy magyar futballistának, hogy a labdán kívül nem lehet más jöve­delemforrása (ki tudja milyen ala­pon?), meg azt is, hogy bizonyos korhatár elérése előtt eleve nem szerződhet külföldre. Más foglalko­zási ágban ajánlat esetén halid, a korától függetlenül, szabadom vállal­hat munkát a nagyvilágban ... • A jelek szerint bőven vannak olyan gondok, amelyek erősen fog­lalkoztatják a közgazdász-futballis­tát ... Pedig amikor kijelentette, hogy a labdarúgóknak sokkal ked­vezőbb a mostani helyzet, már azt hittük, csupa pozitívumot fog sorol­ni. — Nem erről van szó. Azt most is szeretném hangsúlyozni, hogy a meg­változott légkörben, az utóbbi két­­három évben sokat javult a helyze­tünk. De nem értem például: minek alapján állapították meg az én esz­mei értékem? És miért pont annyi, amennyi? Aztán: megoldatlan kér­désnek látom a sorsát az új szerző­dési rendszerben annak a játékos­nak, akire klubja valamiért már nem tart igényt, de az eszmei értéke olyan magas (lásd a Haladásban Szabó Feri esetét!), hogy azt egyet­len NB-s klub sem tudja kifizetni érte? És mit csináljon az edző az­zal, aki szerződtetett, de akiről egy­értelműen kiderül, hogy tudása allap­ján nem való az élvonalba? Hiszen ha becsülettel készül, felmondlani nem lehet neki. Így viszont csak a státust foglalja, nem tudnak a he­lyére új embert vásárolni... Nagyon fontos lenne, hogy a jövőben ne kössék ki: egy klubnak csak húsz szerződtetett labdarúgója lehet. Le­gyen annyi, amennyit a bázis(ok) és a szakvezetés jónak lát! Kevés a húsz futballista ahhoz, hogy egész­séges verseny alakuljon ki a csapat­ba kerülésért. És a juniorcsapat sem megoldás ebből a szempontból, mert a 19—20 éves srácok — ha nem kap­­nak rövid időn belül szerződést — inkább elmennek az NB II-be, de nem várnak bizonytalan ideig. Rög­eszmém, hogy akkor kezdődik a jó­ futball, ha egy edző valóban min­den posztra két jó játékossal rendel­kezik, és azok közül válogathat! S valamit ideje lenne már kitalálni annak érdekében is, hogy megindul­jon a kívánatos felfelé áramlás az alacsonyabb osztályokból. Mert az nevetséges állapot, hogy a területi bajnokságban egy tehetséges játékos negyedannyi munkával akár kétszer annyit is kereshet, mint egy NB I-es futballista... • Ön igazán jártas a honi átiga­zolási-szerződési szabályok útvesz­tőiben. Mik­ént ítéli meg az ezen a területen kialakult gyakorlatot? — A legnagyobb gond szerintem itt az, hogy a játékos bizonyos ér­telemben még mindig kiszolgáltatott helyzetben van. Én például, amikor annak idején Pécsről a Haladásba kerültem, csak annak köszönhettem, hogy az átigazolásom körüli bonyo­dalmak (engedély nélkül tárgyal­tam) miatt*nem tiltottak el, hogy valaki Szombathelyen megtalált egy elsárgult papírdarabkát, amelyen ott állt feketén-fehéren: miután elvé­geztem az egyetemet, oda mehetek, ahová akarok ... Akkor éreztem igazán, mennyire nagy szüksége len­ne manapság egy labdarúgónak va­lamiféle szervezett érdekvédelemre! Mert hiába a játékosbizottság, annak a hangja legfeljebb az edzőig jut el. Egy szakosztályi ülésre már nem hívják meg a csapatkapitányt sem... Nálunk dr. Tüske Csaba, a PMSC játékostitkára jogászként fo­galmazta meg a szerződéseinket. Ezért nincs is bennük félreérthető pont. De azért ez is ellentmondásos helyzet, mert Tüske doktort a klub fizeti. Márpedig valójában függetle­nített jogi szakemberre várna a mi érdekképviseletünk ellátása! Igen ám, de ki fizesse az illetőt? És mi­lyen perspektívái lennének a jogi pályán annak, ak­i ezt elvállalja? Ezért szerintem kívánatos lenne lét­rehozni a SZOT felügyeletével az él­sportolók szakszervezetét, amely az­tán az OTSH mellett működhetne. • Érdekes és megfontolandó el­képzelés, annyi bizonyos. A felme­rült seregnyi szempont után beszél­getésünk lezárásaként elmondaná, mit tart a legfontosabbnak annak ér­dekében, hogy a magyar labdarúgás­­fejlődésének üteme a mostaninál is jobban felgyorsuljon? — Kiegészítésként most még be­szélhetnénk a szerintem is kívánatos menedzserrendszer bevezetéséről, említhetném a csapatok orvosi el­látatlanságát (a megelőzés és a sé­rülések azonnali gyógyítási lehetősé­gének hiányát), a műszerezetlenség gondját, a klubok által kötelezően fi­zetett biztosítást (sérülés esetén a játékosnak napi­­kilencven forint jár! Nem véletlenül kötöttem a sa­ját számlámra balesetbiztosítást, s ezt minden játékostársaimnak mele­gen ajánlom), az erkölcsi megbecsü­lés hiányáról (gólkirályi címemért még egy plecsnit sem kaptam itthon, Párizsban viszont egy kis szoborral tették örökre emlékezetessé az ered­ményemet ...), de úgy érzem, mind­az, amit elmondtam, együttesen is csak az érem egyik oldalát jelenti. Ha e területeken is kedvező válto­zás állna be, a mainál jóval többet követelhetnének a magyar élvonal­tól! De legalább ennyire fontos szempont, hogy másfél éve egyre határozottabban érzékelhető: a régi­től merőben eltérő, új, korszerű stí­lus kezd kialakulni a magyar fut­ball vezetésében. Paradox módon el­sősorban a válogatottnál és közel sem ennyire a klubokban. Pedig ép­pen a­­fordított sorrend lenne az ideális ... De hiába, mindig nehéz a teljesen új úton elindulni, bármeny­nyire is szeretnének az egyesületek is elmozdulni a holtpontról. Ez az új stílus fizikailag és gondolkodás­ban egyaránt sokkal többet kíván a réginél. És az utóbbi szempontot már nemcsak nekünk, játékosoknak illene szívügyünknek tekinteni ... Zsiday István NÉPSPORT ?) „így” nem lehet A­ z első osztályú ificsapat edzője maga a meg­­testesült lemondás. Nem megy, azt mondja, de hát nem is mehet ilyen körülmények között. Mert milyenek is ezek a körülmények? Rosszak és kilátástalanok. Nézz­ük­ csak: ezeknek a srácoknak úgy kellene a kemény munka, mint egy falat ke­nyér. Főleg ilyenkor, a tél derekán. Most kellene megalapozni a fizikai képességeket, most kellene olyan terhelést kapniuk, amely nemcsak a tavasz­ra, hanem egész pályafutásukra feltöltené őket energiával, olyan alapokkal, amelyeket felnőtt ko­rukban már nem lehet bepótolni. Az ám, csak­hogy mikor? A fiúk délelőttönként iskolába jár­nak, a délutáni edzés pedig édeskevés ilyen ko­moly feladatok elvégzésére. Az edző széttárja a karját, s azt mondja, így nem lehet... Állítja, hogy csak a futballkollé­­gium oldhatja meg ezeket a gondokat. Majd ak­kor reménykedhetünk. De hát mikor lesz az?! Ha­ja­j, soká, mondja, és legyint. Több mondanivaló­ja már nincs is, roskatagon távozik. Igaza van ennek az embernek, állapítom meg. Elvégre ho­gyan akarunk mi felzárkózni, ha még ilyen apró­ságot sem tudnak elvégezni a legtöbb klubnál? Mondom is Varga Istvánnak, az Újpesti Dózsá­ink edzőjének, hogy nem irigylem, hiszen kollé­gium nélkül nem lehet... Már miért ne lehetne? — kérdez vissza, és el­mondja, az alábbi figyelemre méltó történetet Eszerint felkereste valamennyi labdarúgója isko­láját, s megpróbálta rávenni a direktorokat, hogy két héten keresztül mindennap engedjék el a fiú­kat a reggeli edzésekre. Elmondta, hogy a gye­rekek héttől kilencig edzenének, megreggeliznének, majd tízre már ott lennének a harmadik tanórán. Varga István maga is meglepődött, hogy az igaz­gatók milyen készségesen fogadták az ötletet: minden további nélkül belementek ebbe a való­ban újszerű megoldásba, mondván, hogy két hét nem a világ, s biztosak abban, hogy a fiúk bepó­tolják annak a tíz órának az elmulasztását. Ez a tíz óra — kiegészítve a délutáni edzésekkel, meg­spékelve a hét végi foglalkozásokkal — viszont jóval többet adott a focistának, mint amennyit hiányzásával tanulóként vesztett! Szakmai értéke felbecsülhetetlen, annak a két hétnek a munkája a sokszorosát érte. Még mielőtt bárki azt gondolná, hogy nem tar­tom szükségesnek a sportkollégiumok hálózatának bővítését, színvonalának emelését, kijelentem, hogy mindezt az utánpótlás-nevelés égetően fon­tos feltételének érzem. Bizonyos vagyok abban, hogy az iskola és a sport érdekeit egyaránt szem előtt tartó intézmény jelentősen segítené a fiata­lok labdarúgóvá érését, hosszú távon csak ez ke­csegtethet valóban komoly eredménnyel. Ez azon­ban nem jelentheti azt, hogy ameddig hiányoznak a minden igényt kielégítő feltételek, addig ölhe­tett kézzel lehet várni, hogy a gondok egyben fel­mentést is jelentenek a cselekvés, a lehető­ségek megkeresése alól! A meghátrálásból, a sopánkodásból ugyanis nincs előrelépés! Ha Michelangelo, amikor elron­tott márványt kapott, azon siránkozott volna, hogy „ebből nem lehet”, akkor soha nem készült volna el a képzőművészet egyik legnagyszerűbb remeke, a Dávid-szobor. Ha Petőfi afeletti elkese­redésében, hogy a létminimumon tengődik, kije­lentette volna, hogy így nem lehet verset írni, bi­zonyos, hogy a világirodalom szegényebb lenne egy óriással. Ha a görögök Marathonnál mérics­kélték volna az erőviszonyokat... De ne is foly­tassuk tovább — ezerszámra lehetne sorolni a tör­ténelem, a művészet, a tudomány, és a sport azon példáit, amelyek a nehéz helyzetben helytálló em­berek igazát hirdetik. Túl azon, hogy helytelen lenne minősíteni, ne­tán összehasonlítani az említettek társadalmi hasznosságát, értékét, kijelenthetjük: a fenti gon­dolatsor lefordítható a futball, uram bocsá’ még a sportág utánpótlás-nevelésének „nyelvezetére” is. Maga a szemléletmód a megfontolandó: min­denféle munkavégzés minőségéről mond ítéletet a nehéz körülmények közötti gondolkodásmód, il­letve az arra épülő viselkedés. A dózsások gondolkodásmódjában és viselkedé­sében azt a figyelemre méltó, hogy nem engedik maguk fölé kerekedni a „nehéz helyzetet”. Pon­tosan tudják ők is, hogy sokkal kényelmesebb, sőt hatékonyabb is lenne a munkájuk, ha — mint ahogy ez sok külföldi, s egy-két hazai klubra jel­lemző­­ kollégiumban nevelődnének legtehetsé­gesebb labdarúgóik. Mégsem csak várakoznak, hanem teszik, a dolgukat. Ez esetben az egyetlen lehetséges megoldást választották. Igaz, kemény munka, de nem sajnálták a fáradságot, felkeres­ték valamennyi neveltjük iskoláját, s kérték a se­gítséget. Tették mindezt annak tudatában, hogy az efféle szerződés mindig kétoldalú: nemcsak kérni, hanem adni is illik. Megértést, ha az iskolának vannak gondjai (pályahiányai küszködtek vagy a focistát a tanintézet színeiben szeretné szerepel­tetni), megértést, ha a pozitív személyiségformálás csak a két fél közös erőfeszítésével lehet ered­ményes ... Kell a kollégium, persze hogy kell! Addig azon­ban, amíg felépül, csakis ez a fajta szemléletmód kecsegtethet sikerrel. Szabó Illés

Next