Népsport, 1985. február (41. évfolyam, 26-50. szám)
1985-02-01 / 26. szám
XLI. 26. ♦ 1985. február 1 m Labdarúgás 1 K4tüli&8%SMnci rajta! „Miért pont annyi az eszmei értékem, amennyi?” Lassan egy hónapja, hogy meghirdettük a labdarúgásunk időszerű kérdéseivel foglalkozó sorozatunkat. Vitaindítónkhoz — amely elsősorban a magyar futball gazdasági kérdéseit állította a vizsgálódás középpontjába — eddig hozzászólt ügyvezető elnök, szakosztályelnök, jogász és gazdasági vezető. Úgy gondoltuk, itt az ideje, hogy a témában legérdekeltebbnek — a labdarúgónak — is lehetőséget adjunk nézetei kifejtésére. Választásunk nem véletlenül esett Dohány Lajosra, a Pécsi MSC huszonkilenc esztendős csatárára. Az erősen őszülő futballista ugyanis három évvel ezelőtt végezte el a közgazdasági egyetemet. Ezért, no és játékosmúltja révén, megítélésünk szerint hozzáértő tolmácsolója lehet a labdarúgók véleményének, elképzeléseinek, meglátásainak. Arról nem is beszélve, hogy Dohány Lajos tizenkét esztendei élvonalbeli pályafutása alatt — másfél évvel ezelőtt szerzett gólkirályi címe mellett — arról is nevezetessé vált, hogy igencsak jártas az átigazolási manőverekben. Elvégre a celldömölki kezdést követően játszott a Haladásban, aztán elment Pécsre, majd váratlan fordulattal újra a Haladásban folytatta, hogy aztán tavaly nyáron ismét a Pécsi MSC-hez írjon alá négyéves szerződést. Ha valaki, akkor a közgazdász-csatár igazán sokat látott-hallott a kulisszák mögötti világból... • Kíváncsiak lennénk arra, milyennek tartja a jelenleg érvényben levő anyagi-gazdasági szabályozókat egy olyan középcsapatban, mint a PMSC, amelynek, tudomásunk szerint, nem áll a háta mögött sem tízezres átlagnézőszám, sem pedig termelési eredményei jóvoltából bőkezű bázis cég? — Egy biztos: sokkal tisztább és a futballisták szempontjából kedvezőbb az utóbbi években kialakult helyzet az anyagiak terén, mint volt a hetvenes években. Óriási előrelépés, hogy most már írásba foglaltan lehetnek jogaink is, nemcsak kötelességeink ... A gondok ott kezdődnek, hogy továbbra is fennáll az egészségtelen kettősség: az alapfizetést a báziscégtől kapjuk, míg a prémiumot a klub fizeti, elsősorban a nézőszám utáni bevételből. Azt viszont elképzelhetetlennek tartom, hogy egy-két magyar egyesület kivételével a többiek a lakossági bevételükből képesek lennének kitermelni (kigazdálkodnnns) a játékosok alapbérét is. Éppen ezért nélkülözhetetlenek az úgynevezett „szocialista mecénások” a klubok társadalmi vezetésében. • Nem gondolja, hogy éppen ezért kell(ene) például úgy szerepelnie a PMSC-nek, hogy játékával minél több nézőt csalogasson a lelátóra; hogy a különböző cégek versengjenek a csapat mezén történő reklámozás jogáért; hogy a külföldi menedzserek „kapkodjanak” az együttesért, a legkiválóbb pécsi játékosok profi klubokhoz szerződtetéséért? ... Amivel aztán egyenes arányban jelentősen csökkenteni lehetne a függést a báziscég(ek)től? — Ez így elméletileg roppant észszerűnek és könnyen megvalósíthatónak tűnhet. Csakhogy a valóság egészen más! Ami például a nézőszám utáni premizálást illeti: sehogy sem tudom megemészteni, hogy egy mögöttünk álló csapat — nem titok, hogy itt a Ferencvárosra gondolok — a gyengébb teljesítmény ellenére hűséges szurkolói miatt lényegesen többet (is) kaphat forintban, mint mi. Vagyis ma sem mindig áll arányban a teljesítmény és a jutalom ... Aztán itt van a reklám kérdése. A PMSC mögött harmincnál is több báziscég áll. Ugyan, melyiket reklámozzuk? De az is lehet, még mindig nem vagyunk olyan jó csapat, hogy érdemes lenne a mezünkön viselt emblémáért jelentős összeget fizetni ... Ami pedig csapataink menedzselését illeti: érthetetlennek találom, hogy nálunk valaki megfellebbezhetetlenül dönti el, melyik csapat hová és mennyiért mehet túrára, amikor az egyetlen fillérjébe, vagy deviza forintba sem kerülne a magyar államnak! Itt van a mi mostani esetünk. Szeptember óta jeleztük az illetékeseknek, hogy a télen szeretnénk két hétre Portugáliába menni néhány mérkőzést játszani, mert teljes ellátással meghívott bennünket a Sporting Lisboa, Katzírz Béla klubja. Igaz, nem hoztunk volna haza valutát, de nem is kértünk volna, a repülőjegyeinket pedig forintért, megvásárolta volna az egyik báziscégünk. Gazdaságii okok miatt addig húzódott az engedélyezés ügye, amíg a menedzser kénytelen volt lemondani rólunk ... Kérdem: ugyan miként akarjuk mi szakmailag utolérni a világot, ha az ilyen kedvező lehetőségeket rosszul értelmezett üzleti megfontolásokból hagyjuk kárbaveszni? Arról nem beszélve, hogy a PMSC például az utóbbi nyolc év alatt összesen egyszer járt nyugaton... És egyáltalán: miért írják elő egy magyar futballistának, hogy a labdán kívül nem lehet más jövedelemforrása (ki tudja milyen alapon?), meg azt is, hogy bizonyos korhatár elérése előtt eleve nem szerződhet külföldre. Más foglalkozási ágban ajánlat esetén halid, a korától függetlenül, szabadom vállalhat munkát a nagyvilágban ... • A jelek szerint bőven vannak olyan gondok, amelyek erősen foglalkoztatják a közgazdász-futballistát ... Pedig amikor kijelentette, hogy a labdarúgóknak sokkal kedvezőbb a mostani helyzet, már azt hittük, csupa pozitívumot fog sorolni. — Nem erről van szó. Azt most is szeretném hangsúlyozni, hogy a megváltozott légkörben, az utóbbi kéthárom évben sokat javult a helyzetünk. De nem értem például: minek alapján állapították meg az én eszmei értékem? És miért pont annyi, amennyi? Aztán: megoldatlan kérdésnek látom a sorsát az új szerződési rendszerben annak a játékosnak, akire klubja valamiért már nem tart igényt, de az eszmei értéke olyan magas (lásd a Haladásban Szabó Feri esetét!), hogy azt egyetlen NB-s klub sem tudja kifizetni érte? És mit csináljon az edző azzal, aki szerződtetett, de akiről egyértelműen kiderül, hogy tudása allapján nem való az élvonalba? Hiszen ha becsülettel készül, felmondlani nem lehet neki. Így viszont csak a státust foglalja, nem tudnak a helyére új embert vásárolni... Nagyon fontos lenne, hogy a jövőben ne kössék ki: egy klubnak csak húsz szerződtetett labdarúgója lehet. Legyen annyi, amennyit a bázis(ok) és a szakvezetés jónak lát! Kevés a húsz futballista ahhoz, hogy egészséges verseny alakuljon ki a csapatba kerülésért. És a juniorcsapat sem megoldás ebből a szempontból, mert a 19—20 éves srácok — ha nem kapnak rövid időn belül szerződést — inkább elmennek az NB II-be, de nem várnak bizonytalan ideig. Rögeszmém, hogy akkor kezdődik a jó futball, ha egy edző valóban minden posztra két jó játékossal rendelkezik, és azok közül válogathat! S valamit ideje lenne már kitalálni annak érdekében is, hogy meginduljon a kívánatos felfelé áramlás az alacsonyabb osztályokból. Mert az nevetséges állapot, hogy a területi bajnokságban egy tehetséges játékos negyedannyi munkával akár kétszer annyit is kereshet, mint egy NB I-es futballista... • Ön igazán jártas a honi átigazolási-szerződési szabályok útvesztőiben. Miként ítéli meg az ezen a területen kialakult gyakorlatot? — A legnagyobb gond szerintem itt az, hogy a játékos bizonyos értelemben még mindig kiszolgáltatott helyzetben van. Én például, amikor annak idején Pécsről a Haladásba kerültem, csak annak köszönhettem, hogy az átigazolásom körüli bonyodalmak (engedély nélkül tárgyaltam) miatt*nem tiltottak el, hogy valaki Szombathelyen megtalált egy elsárgult papírdarabkát, amelyen ott állt feketén-fehéren: miután elvégeztem az egyetemet, oda mehetek, ahová akarok ... Akkor éreztem igazán, mennyire nagy szüksége lenne manapság egy labdarúgónak valamiféle szervezett érdekvédelemre! Mert hiába a játékosbizottság, annak a hangja legfeljebb az edzőig jut el. Egy szakosztályi ülésre már nem hívják meg a csapatkapitányt sem... Nálunk dr. Tüske Csaba, a PMSC játékostitkára jogászként fogalmazta meg a szerződéseinket. Ezért nincs is bennük félreérthető pont. De azért ez is ellentmondásos helyzet, mert Tüske doktort a klub fizeti. Márpedig valójában függetlenített jogi szakemberre várna a mi érdekképviseletünk ellátása! Igen ám, de ki fizesse az illetőt? És milyen perspektívái lennének a jogi pályán annak, aki ezt elvállalja? Ezért szerintem kívánatos lenne létrehozni a SZOT felügyeletével az élsportolók szakszervezetét, amely aztán az OTSH mellett működhetne. • Érdekes és megfontolandó elképzelés, annyi bizonyos. A felmerült seregnyi szempont után beszélgetésünk lezárásaként elmondaná, mit tart a legfontosabbnak annak érdekében, hogy a magyar labdarúgásfejlődésének üteme a mostaninál is jobban felgyorsuljon? — Kiegészítésként most még beszélhetnénk a szerintem is kívánatos menedzserrendszer bevezetéséről, említhetném a csapatok orvosi ellátatlanságát (a megelőzés és a sérülések azonnali gyógyítási lehetőségének hiányát), a műszerezetlenség gondját, a klubok által kötelezően fizetett biztosítást (sérülés esetén a játékosnak napikilencven forint jár! Nem véletlenül kötöttem a saját számlámra balesetbiztosítást, s ezt minden játékostársaimnak melegen ajánlom), az erkölcsi megbecsülés hiányáról (gólkirályi címemért még egy plecsnit sem kaptam itthon, Párizsban viszont egy kis szoborral tették örökre emlékezetessé az eredményemet ...), de úgy érzem, mindaz, amit elmondtam, együttesen is csak az érem egyik oldalát jelenti. Ha e területeken is kedvező változás állna be, a mainál jóval többet követelhetnének a magyar élvonaltól! De legalább ennyire fontos szempont, hogy másfél éve egyre határozottabban érzékelhető: a régitől merőben eltérő, új, korszerű stílus kezd kialakulni a magyar futball vezetésében. Paradox módon elsősorban a válogatottnál és közel sem ennyire a klubokban. Pedig éppen afordított sorrend lenne az ideális ... De hiába, mindig nehéz a teljesen új úton elindulni, bármenynyire is szeretnének az egyesületek is elmozdulni a holtpontról. Ez az új stílus fizikailag és gondolkodásban egyaránt sokkal többet kíván a réginél. És az utóbbi szempontot már nemcsak nekünk, játékosoknak illene szívügyünknek tekinteni ... Zsiday István NÉPSPORT ?) „így” nem lehet A z első osztályú ificsapat edzője maga a megtestesült lemondás. Nem megy, azt mondja, de hát nem is mehet ilyen körülmények között. Mert milyenek is ezek a körülmények? Rosszak és kilátástalanok. Nézzük csak: ezeknek a srácoknak úgy kellene a kemény munka, mint egy falat kenyér. Főleg ilyenkor, a tél derekán. Most kellene megalapozni a fizikai képességeket, most kellene olyan terhelést kapniuk, amely nemcsak a tavaszra, hanem egész pályafutásukra feltöltené őket energiával, olyan alapokkal, amelyeket felnőtt korukban már nem lehet bepótolni. Az ám, csakhogy mikor? A fiúk délelőttönként iskolába járnak, a délutáni edzés pedig édeskevés ilyen komoly feladatok elvégzésére. Az edző széttárja a karját, s azt mondja, így nem lehet... Állítja, hogy csak a futballkollégium oldhatja meg ezeket a gondokat. Majd akkor reménykedhetünk. De hát mikor lesz az?! Hajaj, soká, mondja, és legyint. Több mondanivalója már nincs is, roskatagon távozik. Igaza van ennek az embernek, állapítom meg. Elvégre hogyan akarunk mi felzárkózni, ha még ilyen apróságot sem tudnak elvégezni a legtöbb klubnál? Mondom is Varga Istvánnak, az Újpesti Dózsáink edzőjének, hogy nem irigylem, hiszen kollégium nélkül nem lehet... Már miért ne lehetne? — kérdez vissza, és elmondja, az alábbi figyelemre méltó történetet Eszerint felkereste valamennyi labdarúgója iskoláját, s megpróbálta rávenni a direktorokat, hogy két héten keresztül mindennap engedjék el a fiúkat a reggeli edzésekre. Elmondta, hogy a gyerekek héttől kilencig edzenének, megreggeliznének, majd tízre már ott lennének a harmadik tanórán. Varga István maga is meglepődött, hogy az igazgatók milyen készségesen fogadták az ötletet: minden további nélkül belementek ebbe a valóban újszerű megoldásba, mondván, hogy két hét nem a világ, s biztosak abban, hogy a fiúk bepótolják annak a tíz órának az elmulasztását. Ez a tíz óra — kiegészítve a délutáni edzésekkel, megspékelve a hét végi foglalkozásokkal — viszont jóval többet adott a focistának, mint amennyit hiányzásával tanulóként vesztett! Szakmai értéke felbecsülhetetlen, annak a két hétnek a munkája a sokszorosát érte. Még mielőtt bárki azt gondolná, hogy nem tartom szükségesnek a sportkollégiumok hálózatának bővítését, színvonalának emelését, kijelentem, hogy mindezt az utánpótlás-nevelés égetően fontos feltételének érzem. Bizonyos vagyok abban, hogy az iskola és a sport érdekeit egyaránt szem előtt tartó intézmény jelentősen segítené a fiatalok labdarúgóvá érését, hosszú távon csak ez kecsegtethet valóban komoly eredménnyel. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy ameddig hiányoznak a minden igényt kielégítő feltételek, addig ölhetett kézzel lehet várni, hogy a gondok egyben felmentést is jelentenek a cselekvés, a lehetőségek megkeresése alól! A meghátrálásból, a sopánkodásból ugyanis nincs előrelépés! Ha Michelangelo, amikor elrontott márványt kapott, azon siránkozott volna, hogy „ebből nem lehet”, akkor soha nem készült volna el a képzőművészet egyik legnagyszerűbb remeke, a Dávid-szobor. Ha Petőfi afeletti elkeseredésében, hogy a létminimumon tengődik, kijelentette volna, hogy így nem lehet verset írni, bizonyos, hogy a világirodalom szegényebb lenne egy óriással. Ha a görögök Marathonnál méricskélték volna az erőviszonyokat... De ne is folytassuk tovább — ezerszámra lehetne sorolni a történelem, a művészet, a tudomány, és a sport azon példáit, amelyek a nehéz helyzetben helytálló emberek igazát hirdetik. Túl azon, hogy helytelen lenne minősíteni, netán összehasonlítani az említettek társadalmi hasznosságát, értékét, kijelenthetjük: a fenti gondolatsor lefordítható a futball, uram bocsá’ még a sportág utánpótlás-nevelésének „nyelvezetére” is. Maga a szemléletmód a megfontolandó: mindenféle munkavégzés minőségéről mond ítéletet a nehéz körülmények közötti gondolkodásmód, illetve az arra épülő viselkedés. A dózsások gondolkodásmódjában és viselkedésében azt a figyelemre méltó, hogy nem engedik maguk fölé kerekedni a „nehéz helyzetet”. Pontosan tudják ők is, hogy sokkal kényelmesebb, sőt hatékonyabb is lenne a munkájuk, ha — mint ahogy ez sok külföldi, s egy-két hazai klubra jellemző kollégiumban nevelődnének legtehetségesebb labdarúgóik. Mégsem csak várakoznak, hanem teszik, a dolgukat. Ez esetben az egyetlen lehetséges megoldást választották. Igaz, kemény munka, de nem sajnálták a fáradságot, felkeresték valamennyi neveltjük iskoláját, s kérték a segítséget. Tették mindezt annak tudatában, hogy az efféle szerződés mindig kétoldalú: nemcsak kérni, hanem adni is illik. Megértést, ha az iskolának vannak gondjai (pályahiányai küszködtek vagy a focistát a tanintézet színeiben szeretné szerepeltetni), megértést, ha a pozitív személyiségformálás csak a két fél közös erőfeszítésével lehet eredményes ... Kell a kollégium, persze hogy kell! Addig azonban, amíg felépül, csakis ez a fajta szemléletmód kecsegtethet sikerrel. Szabó Illés