Népsport, 1985. március (41. évfolyam, 51-77. szám)

1985-03-01 / 51. szám

XLI. 51. ♦ 1985. március 1 gi Labdarúgás Boda Imre mondja „A BVSC elleni vasárnapi edzőmeccsen még nem voltam a kezdőcsapatban. Nem fogják elhin­ni, de csak a szerdai Népsportból tudtam meg, hogy este játszom... Nem tagadom, egyre jobban bám, hogy 24 éves fejjel sehogysem tud­om kiérde­melni a feltelien bizalmat. Hosszú évek óta sze­repelek az MTi K­VM-ben, de igazából meg soha nem éreztem, hogy szükség van itt rám ... Min­dig amiatt bírálnak, hogy sok helyzetet kihagyok. Igaz, valóban rúghattam volna az ősszel is leg­­alább húsz gólt. Csak négyet sikerült összehoznom, tízzel együtt sem értem, miért nem értékelik a játékomban, hogy én minden meccsen hajtok, elöl-hátul birkózom, ha kell, beállok a sorjaiba, feltúrom a pályát annak érdekében, hogy nyer­jünk. Igaz, nem vagyok olyan pengés, mint Fodor, a technikum sem hasonlítható az övéhez, de azért talán az is ér valamit a csapatnak, hogy török­zúzok a kapu előtt, és akkor sem jövök zavarba, ha fejelnem kell... Idegőrlő, hogy amikor néha felmerül egy neves csatár hozzánk igazolásának a terve, azonnal az én helyzetem válik bizonyta­lanná. Négy gólt egyébként az első csapatban még sohasem szereztem .. . Ez a szerda esti Me­gyeri úti meccs éppen ezért örök élményem ma­rad, ráadásul nem is emlékszem, mikor játszot­tunk ilyen jól. Persze, az is igaz, hogy ha Kardos Jóska ott van, vele biztosan nehezebben boldogul­tam volna, mint így ... Csodás lenne megnyerni a kupát, végre kilép­hetnénk a világ elé! Ha szombaton játszom a Ha­ladás ellen, az lesz a századik bajnoki meccsem. Úgy érzem, most nincs veszélyben a jubileum. El­­végre nem sok futballista mondhatja el magáról, hogy Újpesten rúgott-fejelt négy gólt a Dózsá­nak .. . ... egy meg egy az kettő, kettő meg egy az három, három meg egy az négy ... Úr ír. Ül nagyapám olvasókönyvé­ben és ír. Sőt, nem is ír. Rajzol. Zsá­­nerírással, malomkerék­et, létra­­t, kígyó S-et. Meg goalt, footballt, backet, off-side-ot, cornert, fault és hands-szel. Meg még sok mindent, a dresstől a centerhalf­ig. Ilyen volt a nyelv, ilyen az olvasmány a football játékról. És maga a football játék milyen volt? Arról is sok mindent meséltek és sok mindent leírta­k. Hogy jó volt, rossz volt, durva vagy szellemes, má­ra már teljesen mindegy. Ám az már korántsem közömbös, hogy sokáig amateurként kergették a fűzős foot­ballt a játékosok. Első volt a munka, s a szórakozás csak utána követke­zett. Ámbár előfordult, hogy valaki hasznot húzott a játékból, és annak jóvoltából nyugdíjas állásba könyö­rögte be magát. Nem csupán a pályán igyekezett állását megtartani, hanem­­a munka helyén is. Ha ütközött egy­mással a kettő, akkor szinte minden esetben a munka lett a győztes. Hiá­ba, ilyen időik jártak, ilyen szelek fúj­­dogáltak a már akkor is népszerű football körül. Sok évtizeddel később már nem az úr ír. Nem is a könyvben. Az újság­író ír. Újságban, pénzért, de­­ ugyan­arról. A változatlanul népszerű labda­rúgásról. Éppen akkor „találják fel” a területi bajnokságot, látszólag kor­rekt játékszabályokkal. Az újságíró pedig meditáló alkat, és nem átall ar­ról elmélkedni, hogy szépek az új elő­írások, csak aligha betarthatók. Illet­ve, ahol betartják őket, ott eleve le­mondhatnak a továbblépésről. És az ú­jságíró pontról pontra rámu­tat bizonyos antagonisztikus ellent­mondásokra, amelyek az ezerszer zászlóra tűzött jelszó, az igényes szak­mai munk­a és bizonyos rendeletek, így a munkaidő-kedvezmény között feszül­nek. Nem, nem mond ellent a rende­letnek, sőt, helyesli, csak figyelmeztet kijátszásának lehetőségére. Meg fel­hívja a figyelmet néhány szent őrült­re, aki a játék szenvedélyes szerelme miatt még más, súlyosabb szabályta­lanságtól sem riad vissza. Mivel az újságíró nem csupán me­ditatív, hanem időnként konstruktív alkat is, egy barátját felkéri bizonyos számítások elvégzésére. A barát szin­tén futballbolond, ezért villámgyorsan érkezik az eredményekkel. A számok, amelyeket hoz, arról mesélnek, hogy minimális világítással egy kétórás es­ti edzés maximum ötszáz forintos vil­lanyszámlát jelentene a kluboknak. Ezzel szemben a kétórás délutáni munkaidő-kedvezmény, húsz játékos­nál, mintegy ezer forintnyi summát tesz ki. Ráadásul a deficit nemcsak anyagi, hanem erkölcsi téren is jelent­kezik. Hiszen a munkahelyen az ed­zésre induló játékos magára — és az egész futballra — vonja a munkatár­sak haragját. Az eszmefuttatás végén javaslattal áll elő. Mivel nem hivatal, csak ma­gánember, ezért kampányt nem in­díthat. Csupán csendben javallja, hogy kihasználva a labdarúgás körül akkor éppen megjavult légkört, a területi bajnokságba jutás öröm tüzeinek lán­golását, vigyenek más fényt is az ün­neplőknek, készítsenek a kis klubok pályájukra világító berendezést. Nem díszkivilágításra valót, csak edzésre alkalmas pisla fényt adót. A javaslat megjelent, s mi tagadás, nem követte fáklyásmenet. Maradt minden a régiben. A szabály szilárdan állt, az egyesületek következetesen megkerülték. Megkerülték, mert meg kellett kerülniük, ha fejlődést akar­tak. Az illetékesek, köztük a mindig illetéktelen újságírók is, szemérmesen elfordultak vagy behunyták a szemü­ket. Úgy tettek, mintha nem látnák, mintha nem tudnák. Látták és tudták,­­de hallgattak. És hallgatott az újságíró is. Ült és nem írt. Csak figyelt. Figyelt és azt tapasztalta, hogy a legtöbb területi csapat stikin­k­kel kedvez játékosainak, sőt némelyek­ nem átallanak „szarc­ban” pénzt csöpögtetni győztes meccs után a lapos zsebekbe. Máshol azt lát­ta, hogy játékosok „fal” állásban van­nak. Ezért, másokkal ellentétben, nem csodálkozott, hogy a jó futballisták nem vágynak magasabb osztályba. Továbbra is figyelt, és a legutóbbi felkészüléskor Hajdúszobostalón pél­dául azt látta, hogy a tizenhét alapo­zó csapat közül tizenkettő területi vagy megyei bajnokságban játszik. Azért továbbra is hallgatott Nem kér­dett semmit, hiszen mindent tu­dott. Tudta, hogy akik ott varrnak, rendes évi szabadságukat töltik­, és ha nagyon akarják, azt is bebizonyítják: saját zsebükből fizetik az egészet. Aztán bizonyos új szabályozók lép­tek életbe, amelyekről gyorsan kide­rült, hogy a korábbiakkal ellentétben felkavarják a futball állóvizét is. Az újságíró most ül és »"Móduik. Ag­gódik, mert félti a játékot és látja a cselekvést megbénító rémületet. Ezért ismét ír, és megpróbál az új helyzet­ben valamit mondani. Mondani, ha már tenni nem tud. Először is java­solja — azoknak, akik tehetnek —, hogy teremtsék meg az amatörizmus feltételeit. Igen, az amatőrizmusét. Mert azt tartja, hogy a pálya világí­tása is ahhoz tartozik, ezért megismét­li korábbi javaslatát. Erről személyes tapasztalatai van­nak, amelyeket különösebb célzatos­ság nélkül keleten és nyugaton gyűj­tött. A szlovákiai kis magyar faluban, Ajnácskőn például azt tapasztalta, hogy a munkából hazatérő játékosok este hatkor bekapcsolják a fél játék­tér világítását, majd elkezdenek ro­hangálni. Amikor aztán kézikapuznak, akkor a többi égőt is aktivizálják. Az újságíró aztán álmodozott. Ál­modozott, hogy otthon így, meg úgy, de meg lehetne csinálni. Álmodozott, és mivel jó füle van, azt is hallotta, hogy az MLSZ elnöke többször is kö­­nyörgött a kluboknak a világításért. Nem figyeltek rá. Mi lenne — gondol­ja —, ha az MLSZ megismételné, sőt, olcsó típustervekkel megtámogatná ja­vaslatát. Valamint egyetlen, bizonyá­ra „ösztönző” mondatocskát biggyesz­tene a versenykiírás végére. A terüle­ti bajnokságba csak az a csapat ne­vezhet, amely vállalja, hogy fél (egy, két) éven belül valamilyen olcsó vi­lágítást szereltet pályájára. A másik gondolat inkább csak ap­rócska ötlet. Szintén Ajnácskőről — vámmentesen. Ott a klub két teher­autóval, két dózerral és egy autóbusz­­szal rendelkezik. És nemcsak rendel­kezik, hanem bérmunkát is végez. Mivel az újságíró nem ismeri a tör­vények útvesztőit, csak — a már em­lített jó fülével — hallott valamit re­besgetni bizonyos gmk-ról. És ismét álmodozik, ezúttal arról, hogy a kis klubok gmk-szerű működése hátha segíthetne valamit az anyagi gondo­kon. Ezért tehát ír. Reméli, nem sza­márságot. Bár tudja, hogy az írás csak annyi, mint a tóba dobott ka­vics, karikázza a felszínt, de ettől még nem lesz folyó az állóvízből. Kiss László Iris, olvasás, számtan — kis álmodozással NÉPSPORT 3 Az MNK-fordulóban láttuk Derűs színek — árny foltokkal bilirezAz irigykedünk az an­­i3UIV5/,Ul g(­fokra. Főként, ha az izgalmakat, a forró kupaba a g­u­mit­o­t em­l­egetj­ük. Most kárpótlást kaptunk. Már szombaton, a Bp. Hon­véd—Budafok mérkőzés bizo­nyította, valami kupaügyben is megmozdult nálunk. A bajnokcsapat két perccel a rendes játékidő­ lefújása előtt még biztos­­ vesztesnek tűnt, végül egyenlített, s a hosszabbításban úgy nyert, hogy 11-est hibázott a terü­leti bajnokságban szereplő Budafok. Az előrehozott mérkőzés egyben figyelmez­­tető is volt a csapatok szá­mára: senki nem adja meg magát! Az érdektelen­ség pedig m­i­nth­a ki­veszőlé­s­ben le­n­ne. Minden bizonnyal közb­e ját­szott ebben a Siófok tavalyi bravúrja is, és az a tény, hogy a végküzdelmekben ér­deivel tele szeretnének eljutni a döntőig. Több NB I-es számára pedig éppen a gyen­gébb bajnoki szereplés miatt, egyetlen lehetőségként a ku­pa maradt meg a nemzet­közi porondra való kijutás kiharcolására. Minden bizonnyal így gon­dolkodhat­nak például a fe­rencvárosiak is. Tízezer né­ző tanúsíthatja: a zöld-fe­hérek mindent elkövettek azért, hogy a­ Debrecent le­győzzék. Ha nem is volt minden igényt kielégítő a já­tékuk, az akarásukkal pél­dát­ mutattak. Rengeteget futottak,­­ csupán az kifogá­solható, hogy az adódó hely­zeteket — egy kivétellel — 90 percen át nem tudták ki­használni. Az elismerés hangján kell beszélni az MTK-VM-re­­. A kék-fehérek öt góllal ter­helték meg a Dózsa kapu­ját. Messzire kell visszala­pozni a futball­krónikákban, hogy hasonló Megyeri úti eredményt találjunk. Pedig, s ezt a Dózsa edzőjének csütörtöki, lapunknál történt reklamálása is jelzi, a lilák szerettek volna továbbkerül­ni az MNK-ban. Amit lehe­tett, meg is tettek, de a kék­­fehérek többet nyújtottak, egyértelműen jobbak voltak. A m­a­iV NB I-es csapat n­ői találkozójához fel­ért, sőt, izgalmakban azt túl is szárnyalta a Rába—Sió­fok presztízsrangadó. A Ba­lat­on -parti­ak bizonyítani akarták, hogy nyári nagy si­kerük, a kupa elnyerése tel­jesen valós volt. A Rába mindenképpen tör­leszteni kívánt, és ez végül is akkor jött össze, amikor Mészáros kivédte Kiss bün­tetőjét a már-már kifulladá­sig tartó büntetőpárbaj vé­gén. I­lyen­kor sajnálhatjuk, hogy nem készült film vagy legalább összefoglaló ... A Tatabánya és a ZTE egygólos győzelme is azt a tételt igazolja: ma már minden kupameccs érdekes lehet, ha a kiscsapatok nem adják meg magukat. A tét szinte szárnyakat adott az Olajbányásznak és a moson­magyaróváriaknak is. A DVTK és a Szegedi Dózsa győzelme tovább színesíti a nyolcaddöntő amúgy is ér­dekes palettáját. A­mi a taktikai elképzelé­seket jellemzi, talán a Rá­ba siófoki játéka a legérde­kesebb példa. A győriek a középpályássor alapos erő­sítésével igyekeztek újat hozni, méghozzá úgy, hogy a csatár Szabó és Hajszán is ezt a csapatrészt erősítet­te. Nyilván az volt Verebes József célja, hogy a két gyors ember mélyről indulva zárkózzék fel az akcióknál a két ék mellé. Ugyanakkor gondolniuk kellett arra is, hogy a Siófok igen erős ha­sonló csapatrészét — Bódé, Kiss, Szajcz — ellensúlyoz­zák. Az elképzelés véghezvi­tele nyilván még akadozott, de az újra törekvés feltét­lenül dicséretet érdemel. Az edzői húzás o­dáját a Debrecentől láttuk. Sup­­a beállónként kezdett, Szabadit igyekezett kikap­csolni a játékból. Később már többször kijött a közép­pályára, ahol az egyik moz­gató ember Szabó volt. őt később lecserélte dr. Petró­­czi Gábor, s a fiatal Bücs Zsoltot küldte a helyére. Két­szeresen is hibás húzás volt: Bücs 1-1-nél összehozott egy 11-est, s miután vele kime­rült a Debrecen cserelehe­tősége, így a mérkőzés leg­döntőbb szakaszában, Benyó sérülését követően, tízen maradtak a pályán a kék­sárgák. A tanulság kézen­fekvő: ilyen talajon nem sza­bad mindkét cserelehetőséget ilyen gyorsan kimeríteni. Nem beszélve arról, hogy Szabó addig jól is játszott. Kísérletezni „éles” mécs­esén egyébként sem lehet, főként, amikor még nem dőlt­ el a találkozó sorsa. Feltétlenül szólni kell a két kiállításról. Herédi, az újpestiek középpályása előbb sárga, majd piros kártyát kapott a szándékos durva­ságért. Hasonlóan járt a sze­gedi középhátvéd, Pócsik, aki előbb durvaságért, majd pe­dig kezezésért kapta meg a kártyákat. A két eset, remél­jük, idejében jött figyelmez­tetés: ügyelni kell a szabá­lyok betartására, a tisztes­séges játékra! A kupaküzdelmek iránt fogékony közönség a hideg időben sem maradt távol. Összesen 26 500 néző látta a nyolc találkozót. A legkeve­sebben Diósgyőrött voltak (mindössze ezren), a legtöb­ben az Üllői úton, ahol tíz­szer annyian szurkoltak az FTC győzelméért. A közön­ség hálás volt minden szép megmozdulásért, nem fukar­kodott az elismeréssel. Összefoglalva^”^11"1.­ előtt két nappal sok biz­tató jelet láttunk. Ennek re­ményében várjuk az április 10-i MNK-folytatást. V. B. Szentes Lázár két góllal iga­zolta, hog­y ismét a régi Gass fejese a továbbjutást jelentette a ZTE-nek

Next