Népsport, 1988. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1988-03-13 / 61. szám

XLIV. 61. ♦ 1988. március 13 Meglepetések a tarsolyban Jégre vitték a rendezőnőt Suszter maradjon a kaptafánál. Azaz, min­denki foglalkozzon azzal, amihez ért. Milyen egy­szerű. Mégis felkapjuk a fejünket, amikor meg­halljuk, hogy a március 21-én kezdődő műkor­csolya-világbajnokság nyitó és záró eseményeit egy igazi profi rendezi. S eltűnődünk azon, hogy miért is nem jutott ez már jóval előbb eszünkbe. Hiszen sportversenyeket már kiválóan tudunk rendezni, bizonyíték erre sok-sok sikeres világ­­esemény, amelynek Magyarország volt a házigaz­dája. Ahhoz viszont — valljuk be őszintén —, ami a verseny „pályán kívüli” részéhez tartozik, nem mindig nyúlunk szerencsés kézzel. A mű­korcsolya VB azonban változást hoz! Az esemény reklám- és propagandagépezetét irá­nyító Skála Reklám Stúdió felkérte Csenterics Ágnest, a televízió ismert rendező­nőjét, hogy az általuk ki­dolgozott koncepció szerint legyen gazdája a korcso­lyás világtalálkozó nyitó, illetve záró eseményeinek. — A nevét elsősorban zenei showműsorok rende­zése kapcsán ismerhettük meg. De hogyan kerül Csenterics Ágnes a jégre? — Az első pillanatban magam is dermedten fo­gadtam a hírt. Aztán, ahogy megbarátkoztam a gondolattal, már örültem is, hogy engem választottak. Főleg azért, mert mindig szerettem elkalandozni más területekre, kipróbálni az ott adódó lehetőségeket. — Volt valamilyen fő elv, amely vezette önöket a munkában? — Természetesen, több is. Elsősorban azt tartottuk szem előtt, hogy maga a világbajnokság, tehát a verseny a legfontosabb, s annak a jó hangulatát sze­retnénk megteremteni a fel­vezető programokkal. Vagy­is mindig történjen valami érdekes, de az ne legyen öncélú, hanem a sportese­mény szolgálatában álljon. A másik szándék pedig az, hogy elkerüljük a hivalgó magyaroskodást, de azért minden viselje magán an­nak a jegyét, hogy ez a verseny igenis Magyaror­szágon van. — Mivel készülnek a megnyitóra? — Már a megnyitó előtt is lesz egy hivatalos prog­ram, nevezetesen a sorso­lás, amely egyébként egy nagyon unalmas és hossza­dalmas esemény. Erre már­cius huszonegyedikén, a Vi­gadóban kerül sor. Úgy tervezzük, hogy ekkor már a VB-n részt vevő orszá­gok zászlai között érkez­zenek a vendégek, s a Vi­gadó koncerttermében kí­nálunk egy odakötődő él­ményt is. Nevezetesen Jan­­dó Jenő zongoraművész játszik majd el egy Liszt­rapszódiát. Ami a megnyi­tót illeti, annak, s a finá­lénak is Antal Imre lesz a házigazdája. Kedden este szintén lesz jégen kívüli program is, ekkor a Con­­certus Hungaricus, az MRT szimfonikus zeneka­rából alakult kamarazene­­kar játszik majd. A jégen harmin­cat gyerek palotást táncol, amit Géczi Éva ter­vezett, s Berecz Ilona vitt jégre. Meglepetésben is lesz része a nézőknek, hiszen a hivatalos megnyitó előtt néh­ány pillanatra újra jé­gen láthatja majd Regőczy Krisztinát és Sallai And­rást. — A záróünnepélyt min­dig meghatározza az érmes korcsolyázók gálája. Lehet ezen valamit újítani? — Természetesen nincs beleszólásunk a gála ezen részébe. A végére azonban tervezünk egy zárópoént, ami a következő VB szín­helyére, Párizsra utal, de ez hadd maradjon tényleg meglepetés. — Az elképzeléseik mind meg tudtak valósul­ni? — Igen, de mindent egyeztettünk a szervezők­kel. Egyébként számomra igazán élmény például dr. Terták Elemérrel együtt­működni, akit eddig én is csak a tévéből ismertem, mint a nemzetközi szövet­ség nagytekintélyű tagját. A szervezők tehát jó part­nerek. S hogy ne mozog­jak teljesen idegenül a számomra abszolút új kö­zegben, a tévés csapatom­ból most is velem dolgozik egy hangmérnök és egy asszisztens. — A záróbankett már kizárólag a VB részvevőié. S tapasztalatból tudom, hogy a legritkább esetben sikerül igazán hangulatossá tenni... — A bankettre a Kong­resszusi Központban kerül sor. Itt azt tartottam szem előtt, hogy azok, akik a verseny során a szoros me­netrend miatt csak percek­re találkozhattak, most kedvükre kibeszélgethessék magukat. Ezért a vacsora alatt csak egy halk, kelle­mes orgonamuzsika szól majd. Később a Bergendy szalonzenekar és Ungár Anikó bűvész szórakoztat­ja a részvevőket, s azok, akik hangerőre vágynak, egy másik teremben, a Dé­vényi-diszkóban kitombol­hatják magukat. Tehát mindenki azt a fajta szó­rakozást választhatja ma­gának, amit akar, s nem kell esetleg egy estén át ordítoznia, ha az asztal­szomszédjával akar néhány szót váltani. — Megízlelve a korcso­lya világát, nem kapott esetleg ihletet egy tévés jégrevü megrendezéséhez? — Őszintén szólva nem teljesen idegen tőlem ez a műfaj, hiszen annak idején a Lidóban az első korcso­lyás műsort én rendeztem. Aztán készültünk a Regő­­czy, Sallai kettőssel is egy show-ra, de végül külön­böző nehézségek miatt nem jött össze. Engem legjobban a látvány vonz, tehát érdekelne a dolog, de egy ilyen produkcióhoz rengeteg pénz kell. Persze, ha akadnának bőkezű szponzorok... Egyelőre azonban egy Balatonról szóló, szórakoztató műso­ron dolgozom, ez is izgal­mas feladat. Boda Ildikó „ mi m­ín ötletem volt !”)shotten a Silton­ei­-stílusról A Caola Kupa sífutóverse­nyen, közvetlenül a rajt után, a mezőny végén indult gyerekek egy kis emelkedőn egymásba gabalyodtak. A galibát az okozta, hogy a legfiatalabbak is a „kor­csolyázó” stílussal vágtak neki a távnak. Naná! Hisz ott volt a versenyen Pauli Liitonen is. Neki meg kel­lett mutatni, még ha össze is akadtak a lécek ... A finnek egykori világ­­klasszisa, amióta abbahagy­ta a versenyzést, járja a vi­lágot, népszerűsíti a sífu­tást. Két éve ismerkedett meg a magyar síelőkkel, ta­valy már a Caola Kupa sztárja volt, idén pedig a legtöbb versenyző, mint ré­gi kedves barátot üdvözölte. — Milyen volt a verseny? — kérdeztem tőle. — Nagyszerű, bár az idő­járás nem volt a legjobb, örülök, hogy ennek ellenére sokan eljöttek. Magyaror­szágon csak rövid ideig van hó, de látom, az emberek nagyon szeretnek síelni. — És sokan futnak az ön stílusában . .. — Igen, elsősorban a fia­talok, akik könnyen meg­tanulják az újat. Annak, aki hosszú évekig a hagyomá­nyos stílusban versenyzett, nehéz az átállás, és olykor nem is eredményes. — Amikor ön először ezek­kel a mozdulatokkal futott, sokan elképedtek. Honnan jött az ötlet? — Nem az én ötletem volt, csak én mutattam be világ­­versenyen. Amióta megje­lentek a műanyag lécek, mindig problémát okozott, hogy hamar lejött róluk a viasz,é s ez nehezítette a fu­tást. Rájöttünk, ha a sí­lécnek csak a talp alatti ré­szét „vakszoljuk”, ezekkel az oldalazó mozdulatokkal sok­kal kevesebb erőt haszná­lunk és gyorsabban lehet előrejutni. — A viták azóta is tarta­nak . .. — Igen, szerintem ezzel egy új szakág jött létre a sífutáson belül, amit talán síkorcsolyázásnak lehetne ne­vezni. Meggyőződésem, hogy a versenysportban az új stí­lusé a jövő­­, akik pedig csak szabadidőben sportol­nak, azoknak mindegy. Az a fontos, minél többet legyen síléc a lábukon. A finn sífutó elmondta, hogy egyre jobban megis­meri és megszereti hazán­kat, s jövőre, szeretne meg­lepetést szerezni. Jó barát­ja, Harri Holker, a finn mi­niszterelnök, aki megígérte neki, hogy jövőre megpró­bálja úgy intézni az állam­ügyeket, hogy jusson ideje egy rövid „rokonlátogatás­ra”, természetesen síléccel felszerelve... (ládonyi) NÉPSPORT 5 ISMERŐS ARC A KÖZÉLETBŐL: Dr. Randó Jenő, a Magyarok Világszövetségének főtitkára A labda sokfelé elgurul • Ha nem tévesek az ismereteim, mindig is nagy sportbarát volt. Fe­lesége, Hajós Ilona egykori válogatott kosaras, az ötvenes években az EB- ezüstérmet szerzett csapatban is ját­szott. — Hát nem ezért szerettem meg — mondja derűsen dr. Randó Jenő, a Ma­gyarok Világszövetségének főtitkára.­­ A kosármérkőzéseket — már csak az ismert okok miatt is — azért bizonyára lelkesen látogatta. — Mi több, magam is játszottam. Igaz, nem olyan szinten, de nagy élvezettel. Képzelje el, a BEAC színeiben egyszer még utánpótlás vándordíjat is nyertünk.­­ Gondolom, megannyi kitüntetés tulajdonosa. Ugye, az a bizonyos utánpótlás vándordíj azért mégiscsak más? Nevet. — Persze. Anélkül, hogy bármely egy­kori elismerést alábecsülnék, másm­ik fel­tétlenül más. Hát, el lehet-e valamikor is felejteni? Kocsis Pubi felvezette a szélen a labdát, egy gyors elzárás Rémai oldalán és én már dobhatok is ... A diákköri sportélmények egy életre maradandóak. A Könyves Kálmán gimnáziumba jártam. Nyolc évig mindennap testnevelési óra, ráadásul a közvetlen közelben ott volt az UTE-pálya. Mindez együtt szinte meg­határozta a fiatalságunkat, a szabad­időnk programjait. Szomorúan, aggódva figyelem azóta a fiatalokat, akiknek je­lenleg esetleg nincs hasonló lehetőségük.­­ önnek meglehetősen mozgalmas az élete. Több mint két évtizedig a rádióban, aztán a televízióban a poli­tikai adások főszerkesztőjeként, majd a Külügyminisztérium sajtó főosztá­lyának vezetőjeként tevékenykedett. Később Egyiptomban és Ausztriában volt nagykövet, immár három éve pedig a Magyarok Világszövetségének a főtitkára. A diákévek és a sport kötődése egyértelmű, immár ismere­tes. A munka mellett is megmaradt a méltó helye a sportnak? — Nyilván, de a különböző területeken más és más hangsúllyal. Nagykövetként tapasztaltam, hogy a nemzetközi diplo­máciai életben a sport milyen nagyszerű találkozási pont. Egy-egy bécsi osztrák— magyar labdarúgó-mérkőzésen szinte fel­vonult az egész helyi kormány és a par­lament. A találkozók gyorsértékelése köze­pette olykor több fontos kérdésben lehetett gyorsabban megállapodásra jutni, mint esetenként heteken keresztül a tárgya­lóasztalnál. Egyiptomi éveim alatt edzős­­ködött Kairóban Hidegkúti Nándor. Az ő eredményeinek a hatása a magyarok irán­ti érdeklődésben bizonyos értelemben töb­bet jelentett, mint a nagykövet, vagy akár — egy kis túlzással — a nagy­­követség egész munkája. Elgondol­­koztatónak tartom azt is, hogy például Ausztriában az osztrák kormány az év végén a diplomáciai testületeket rend­szeresen néhány napos közös kirándulás­ra hívja meg a különböző téli sportpara­dicsomokba. Ez is kitűnő alkalom arra, hogy más és más országok képviselői kö­zelebb kerüljenek egymáshoz. Nálunk ugyanerre a hagyományos szüreti mulat­ság a hivatott. Mindebből, persze, nem szabad messzemenő következtetéseket le­vonni, hiszen a választott megoldásban a helyi sajátosságoknak szerepük van.­­ A Magyarok Világszövetségének alighanem a legnemesebb küldetése az anyanyelv ápolása, az óhazától el­szakadt magyarokkal a kapcsolattar­tás. A sport, mint összetartó erő, eb­ben mennyiben kap szerepet? — A labda sokfelé elgurul. Magyarok­kal szinte mindenütt lehet találkozni. Ta­lán nincs olyan út, ahol a magyar sport­küldöttségek közül ne sorakozna fel né­hány hazánkfia. Sajátosság, hogy a spor­tolókat mindenki egyedi elbírálásban ré­szesíti. Léteznek még olyan külhonban élők, akik a szakmai vezetőket, közéleti embereket inkább elkerülik. Ha viszont feltűnik egy-egy jó foci- vagy vízilabda­­csapat, az rögtön más megítélés alá esik. A sport más értelemben is összetartó erő. A kint élő magyarok számos tekintélyes sportklubot alakítottak. Ilyen például Ausztráliában a több mint három évtize­de létrejött St. George Budapest. Több magyar egyesület élvezhette a vendéglá­tásukat.­­ A kapcsolattartás egyik módját különböző élménybeszámolók jelen­tették, ezeket is a Magyarok Világ­szövetsége szervezte? — Csak kezdetben. Grosics Gyula és Sebes Gusztáv egykor a mi égiszünk alatt járt a tengerentúlon. Később már öntevékeny sportemberek maguk vállal­koztak hasonló feladatokra. Jelen idő­szakban már kevésbé van szükség ilyen látogatásokra, hiszen aki akar, az bár­mikor hazajöhet. Pusztán tavaly kétszáz­ötvennégyezer magyar látogatta meg a szülőföldet . Ismeretes, hogy az elmúlt évek látogatói között egykor nagy sikere­ket elért sportolók is voltak. Puskás öcsi és néhány hasonló sportcsillag annak idején történt távozása jelen­tős érzelmi viharokat keltett, mint első hazatérésük is. A sport hatalmas népszerűsége miatt ez mindig a fi­gyelem középpontjába kerül. Mond­ják, az egykori labdarúgó aranycsa­pat tagjainak a névsora sok ország­ban még ma is ismertebb, mint akár jeles tudósainké, íróinké, művészein­ké. Mennyiben számol ezzel a tény­nyel a világszövetség? — Talán csalódást kell okoznom, de számunkra, jelképesen, egy atomtudós esetleges távozása azért nagyobb csapás, mint egy góllövő csatáré. Ennek ellenére a sport jelentőségét mi is felfedeztük. Ist­­vánfi Csaba rektor kezdeményezésére jövőre, július 17—22-ig rendezi meg a Testnevelési Főiskola a magyar sportem­berek első világtalálkozóját, amelyet az ÁISH-val és a MOB-bal együtt a Magya­rok Világszövetsége is támogat. A meghí­vott egykori kitűnő élsportolók, sportem­berek személyes súlyukkal sokat tehetnek a magyar—magyarral viszony építésében. Nemrégiben Izraelben jártam, ahol kel­lemes meglepetésemre Keleti Ágnessel, az egykori nagyszerű tornásznővel találkoz­tam, mint az izraeli magyar kapcsolato­kat fejlesztő társulat vezetőségi tagjával. Nagy érték számunkra ezeknek az embe­reknek a kötődése! Nagyon sokan kere­sik a lehetőséget magyarságuk kifejezésé­re. Fontos teendő ennek az igénynek az elősegítése, a fenntartása. Oly kevesen vagyunk mi magyarok, s közülünk igen sokan élnek tőlünk messze, a nagyvilág­ban. Gyárfás Tamás

Next