Népsport, 1988. szeptember (44. évfolyam, 208-233. szám)
1988-09-14 / 219. szám
XLIV. 219. ♦ 1988. szeptember 14. Saját zsebből a la Manche-on Úszómaratoni — életre-halálra Beszélgetés Szavitsel Gizellával . — Ott látszik egy kicsit Renata Agondi is, tudja, ki a brazil lány, aki meghalt a La Manche átúszása közben. Várjon, előrébb tekerem a videomagnót, mert van róla közelebbi kép is. — Igen, itt már teljes életnagyságban jelen van. Milyen fiatal! — Húszéves volt. . . Mindenki szerette, mert örökvidám és rendkívül barátságos lány volt. Ez a film a halála előtti napon készült, az edzést megelőzően. Most is mosolyog ... — Ki az a kövér hölgy mellette? — Az eszetlen edzőnője, aki a végzetébe hajszolta. A kísérőhajón ugyanis többen jelezték neki, hogy Agondi mozgása már nem harmonikus, csak szenved, ezért meg kellene állítani. Ő azonban nem hallgatott senkire, hanem hajtotta tovább versenyzőjét. Végül a hajón levő egyik orvos már nem bírta nézni Renata szenvedését, s , beugrott érte. Sajnos, már későn. A fagyasztóan hideg, tizenhat fokos víztől a brazil lány teljesen kihűlt és begörcsösödött, ezért már nem lehetett segíteni rajta. — Ha Agondi érezte, hogy rosszul van, miért nem adta fel időben a kísérletet? — Mert Brazíliában egy mamutcég hatalmas összeget ajánlott fel neki, ha teljesíti a Dover—Calais közötti harminchárom kilométeres távot. Edzőnőjével együtt fedezték az összes költségét is, mert jó reklámhordozónak érezték kísérletét a La Manche-on. A maga Csatorna-átúszását is szponzorálta valaki? — A Volánbourist háromezer kilométer erejéig ingyen a rendelkezésemre bocsátott egy Zsigulit. Ezenkívül semmi segítséget nem kaptam, mindent a férjemmel, aki egyben menedzserem is, saját zsebből kellett fizetnünk. Mintegy százezer forintba került a vállalkozásom, s persze, mindezt valutában, angol fontban kellett előteremtenünk. Egykét váratlan kiadás miatt egyébként annyira kiköltekeztünk Angliában, hogy hazafelé már nem volt pénzünk szállást foglalni, így a kocsiban töltöttük az éjszakát .. . — A Magyar Úszó Szövetség semmiféle anyagi segítséget nem nyújtott? — Nem. Pedig a hosszútávúszás ugyanolyan hivatalos szakága a nemzetközi szövetségnek, mint az úszás. Elismertség tekintetében mégis zongorázni lehet a különbséget közöttük. Amíg nálunk egy világversenyen érmes úszót jószerivel tejben-vajban fürösztenek, addig én hiába vagyok világbajnoki második, tudomást sem vesznek rólam. Nyolc éve vagyok hosszútávúszó, s nem dicsekvésképpen mondom, de számos szép eredményt elértem már, mégis csak az idén jutottunk el oda, hogy a mi szövetségünk is elismerje hivatalosan a szakágamat. Igaz, ez anyagi támogatással idáig nem járt, mondván: ebben az évben az olimpiai felkészülés biztosítása volt a legfontosabb. Jó, ezt elfogadom. Azt azonban furcsának tartom, hogy erkölcsi elismerést sem kapok. A szövetség vezetői közül ugyanis a mai napig nem gratulált senki a Csatorna átúszásához. Nem gondolja, hogy első magyar hosszútávúszónőként tett sikeres kísérlete a La Manche-on csak amolyan Rekordok Könyvébe illő vállalkozás volt, s miután hasonló csúcsteljesítményekről nap mint nap érkeznek jelentések, az ilyen produkciók — bármennyire is elismerésre méltóak a mai rohanó világban már elszállnak az emberek többségének a füle mellett? — Nem hiszem, hogy így lenne. A La Manche-átúszást ugyanis nem lehet összehasonlítani olyan Rekordok Könyvébe illő komolytalan dolgokkal, mint a labdapattogtatás vagy a kis, kevés. A Dover—Calais közötti távot, csak több éven át tartó, kemény edzések után lehet teljesíteni, ezért ez, ha nem is ugyanolyan, de hasonló sportteljesítmény, mint olimpiai bajnoki címet szerezni. Hogy a maratoni úszás milyen komoly felkészülést követel, azt a brazil lány szomorú esete is jól érzékelteti. — Agondi halála nem rettentette vissza a kísérlettől? — Nem, mert Renata aznap, azaz, augusztus huszonharmadikán halt meg, amikor én teljesítettem a távot, s csak este értesültem a gyászos hírről. — Nem gondolt úszás közben arra, hogy feladja? — Ez egyszer sem fordult meg a fejemben. Az viszont többször átcikázott az agyamon a táv vége felé, hogy milyen hülye vagyok, hogy ennyi pénzért eljöttem ide szenvedni. — Érte valamilyen váratlan meglepetés a tengeren? — Calais-től nem meszsze találkoztam egy kisebb cápával. Rövid ideig szemeztünk egymással, majd mindketten mentünk a magunk dolgára. Nem ijedtem meg tőle, sokkal jobban féltem akkor már a hideg víztől, mert a hajrában egyszerűen nem tudtam megállítani a vacogásomat. — Tíz óra negyvenöt perc alatt tiszta le a távot. Ez jó időnek számít? — Nem különösebben. A csúcsot Penny Lee Dean tartja, hét óra negyven perccel, 1978 óta. Az amerikai hölgy nagyon jól kifigyelte, hogy az állandóan változó vízáramlás hogyan gyorsítja leginkább az úszást. Az apály és a dagály hatóránkénti váltakozása miatt ugyanis a víz mindig elsodorja valamerre az embert. Én például harminchárom kilométer helyett negyvenöt és felet hajtottam végig. .. — Ha lenne rá pénz, átúszná újra a Csatornát? — Nem. Egyszer elég volt... Énekes Zoltán ...A NEGYEDIK (?) LÁNY Beszélgetés Mádl Ildikóval £Makk + Titok? — Nem, de nem ez a lényeg. + Hát mi a lényeg? — Hogy egybeessen ... + Mi? — A megélhetés és a szerelem. + Mádl Ildikó számára ez lenne a sakkozás? — Igen, igen. + És ha jön a valódi, a mindent, még a sakkozást is elsöprő őrült szerelem? — Ez csakis a kamaszok sajátja. + De hisz ön éppen most lépett ki ebből a korból.. — Én józan vagyok... És azt hiszem, elég megfontolt ahhoz, hogy rangsorolni tudjak. És a sakk, ez nekem jelenleg mindennél fontosabb. + És mondja, megéri ma női sakkozónak lenni? — Hát nehezebb, mint a férfiaknak, annyi szent. Egy évben két-három igazán rangos női versenyt rendeznek, de ha igazán jó ellenfelekkel akar találkozni az ember, akkor férfiviadalokon kell asztalhoz ülnie. Ott viszont pokolian kemény a mezőny, ritkán jut az ember olyan helyezéshez, amellyel már pénzdíj is jár. Szóval, ha nem titok ... — Hétezer. Havonta hétezer forintot ad a klubom, a Honvéd Meresztev SE. Ehhez persze a prémiumok még hozzájönnek, de mondom, nem ez a lényeg. Sokkal, de sokkal fontosabb, hogy itt Tapolcán mindig is komolyan, nagyon komolyan vettek engem, s veszik ma is a gyermeksakkozókat. Most is legalább száz kicsivel foglalkoznak, nem tudom, van-e még ilyen az országban. Minden versenyemre támogatják a kiutazásomat, bár szerencsére egyre többször kapok teljes vendéglátásra szóló meghívást ... Az, akinek már anyagilag is igazán jó üzlet a sakkozás, az a női világbajnok. + És az olimpiai bajnokot hol jegyzik ebben a sorban? — Jegyzik, az biztos, bár az olimpiai siker mindig egy csapaté. + Az olimpiai válogató körüli hercehurca igencsak felborzolta a kedélyeket. Aztán a válogató elmaradt ... Megkönnyebbült? — Egyrészt megkönynyebbültem, hiszen egyáltalán nem mindegy, utazhatom-e az olimpiára vagy sem. De egy ilyen viadalon, amikor csak két lehetőség van, s ez nem más, mint: „élet vagy halál”, szóval egy ilyen helyzetben az idegek harcában minden megeshet. De éppen ezért is ez is felmerült bennem, lehet, hogy jobb helyet vívtam volna ki magamnak a válogatón, mint a harmadik tábla. De hiszen még nem is hirdették ki a táblasorrendet ... — Mivel a Polgár lányokkal nem váltottam még partit, gondolom, az Élő-pontszámok döntik majd el azt. Zsuzsa és Judit ebben jobb nálam. Mellettem viszont — akármilyen furcsán hangzik is ez egy 19 éves versenyző szájából — az olimpiai tapasztalat szól, hiszen két olimpián is játszottam már. Nem tart-e attól, hogy a Polgár testvérek mellett, hiába ők az újoncok, ön csak a „negyedik lány" lesz? — Furcsa helyzet, annyi bizonyos, hiszen nem ők egészítik ki az én egyszemélyes csapatomat. Zsuzsával néhányszor beszélgettem már, igaz, nem hoszszan, és semmi jel nem mutatott arra, hogy ne értenénk meg egymást. Judit és Zsófi pedig, ahogy én láttam, aranyosak és kedvesek. Azt hiszem, elég könnyen megtalálom a hangnemet az emberekkel. Mire lehet képes ez a csapat novemberben Görögországban? — Minimum dobogós helyezést várok... Vagy mondjam a második helyet? ... Persze, titokban, titokban ... ugye tudja, mit remélek. Judit és én is nagyon élesen játsszuk a partikat, s ha elkapunk egy jó szériát, s az ilyen éles állásokat meg tudjuk nyerni, akkor... + Tervek az olimpia utánra? — Elsősorban a zónaversenyekre készülök majd. + És a még távolabbi cél, amit a sakkozásban szeretne elérni? — Világbajnokjelölti párosmérkőzés, világbajnoki párosmérkőzés... és miért tagadnám: szeretnék felnőtt világbajnok lenni. + A nőknél? — A nőknél. Harle Tamás A kétszeres korosztályos világbajnok Mádl Ildikó 1969-ben született Tapolcán. Nyolcéves korában barátnője vitte el sakkozni. („Ki a fene gondolta akkor, hogy valaha is sakkozónő leszek?!”) egy évvel később már országos kisdobosbajnok, s ezt negyedikes korában is megismétli. A következő években Zánkán már az úttörő olimpia aranyérmeit akaszthatja nyakába, s 1982-ben országos ifjúsági bajnokságot nyer, s bejut a magyar női bajnokság döntőjébe, ahol harmadik lesz. („Ekkor már sejteni lehetett, hogy tényleg mocorog bennem valami.”) 1983- ban a női szuperbajnokságon Verőci Zsuzsa és Kas Rita mögött a harmadik helyet szerzi meg. A következő esztendőben debütál a sakkolimpián, majd a 16 éven aluliak világbajnokságán Párizsban először játsszák el tiszteletére a magyar Himnuszt. Ez ebben az évben a katowicei ifjúsági (húsz éven aluliak) EB-n, majd a ’86-os herkulesfürdői EB-n és a vilniusi világbajnokságon megismétlődik. 1985-ben a magyar női bajnokságon is a dobogó legfelső fokára lép, teljesíti a női nemzetközi nagymesteri normát. A '86-os év két legnagyobb sikere: harmadik hely a jajcei női szuperversenyen és bronzérem csapatban a dubai sakkolimpián, ahol mind a tizennégy fordulóban asztalhoz ült. 1987 februárjában első zónaversenyén majdnem továbbjutó helyen végez, s hogy a majdnem eltűnjék, négy játszmás páros mérkőzést játszik Verőci Zsuzsával. Sokszoros világbajnok-jelöltünk már 1,5:0,5 arányban vezet ellene, s a döntő partiban is lényegesen jobban áll, amikor Mádl erősít, innen a maga javára fordítva a mérkőzést — kivívja a győzelmet. A zónaközi versenyen aztán végig versenyben van a továbbjutásért, de a hatodik hely — egyelőre — végül is nem elég a további lépéshez. („Sok versenyen a közepe táján veszítek egy-két partit, aztán alig győzöm visszaküzdeni magamat. Itt is így volt, de Gaprindasvili ellen kellett volna győznöm a továbbjutásért”.) 1988 novemberében a szaloniki sakkolimpia következik ... NÉPSPOKI 5 9 dános mester a sotokanról ÖNFEGYELEM... Karate A távol-keleti küzdősportok lényegét szinte meg sem lehet érteni, ha csak a sport oldaláról szemléljük. Híveitől a másokétól eltérő életformát követel. Az igazán nagy mesterekre különösen a türelem jellemző. Hirokazu Kanazava 9 dános mester, a sotokan karate egyik legnagyobb személyisége erről így szólt, amikor Budapesten oktatta tanítványait: - Öh, a türelem fontos része az életnek — felelte mosolyogva. — Ha az ember tanít, soha nem szabad türelmetlennek lennie. — Annak idején Ön hogyan került kapcsolatba hazája ősi harcművészetével, a karatéval? — Gyerekkoromban rögfa iztom, aztán egy nálam idősebb és termetesebb játékos csúnyán leterített. Akkor úgy éreztem, csinálnom kell valamit, hogy helyt tudjak állni az életben. Ezért fordultam a küzdősportok felé. A középiskolában bokszoltam, cselgáncsoztam, majd tizenkilenc éves koromban az egyetemen kezdtem karatézni. A Véleménye szerint mi a karate lényege? — Nem a másik ember legyőzése, mint azt a kívülállók gondolják. Igaz, fiatalabb koromban magam is számos bajnokságot nyertem. A legfontosabb: megteremteni önmagunkban a belső békét és a harmóniát. A 1977-ben kilépett a Japán Karate Világszövetségből (JKA) és megalakította saját, Shotokan Karate International nevű szervezetét. Mi indokolta az önállósodást? — A JKA hatalmas, erős szervezet, és akkoriban én voltam a nemzetközi kapcsolatokért felelős munkatársa. Láttam, hogy különböző okok miatt az egyes országokban dolgozó sorokan karate csoportok is marakodnak egymással. A JKA úgy akarta egy sorba állítani őket, hogy csak a főinstruktornak lett volna tényleges hatalma. Nekem az volt a javaslatom, hogy az egyes országok instruktorai kapjanak egyenlő irányítási lehetőséget, mert így könnyebb lenne az egység megteremtése. A vezetés ezt nem fogadta el. Ekkor kiléptem, majd a montreali egyetemre mentem tanítani. Ezt félreértelmezte a JKA, és egyszer s mindenkorra kizárt tagjai sorából. Úgy gondoltam, fel kell vennem a kesztyűt. Visszamentem Japánba, és létrehoztam az SKI-t. fz Az elmúlt egy évtizedben sikerült megvalósítani a terveit? — Igen. Az SKI a hagyományos küzdőművészetek szellemében tevékenykedik, ugyanakkor elismeri a karate sportjellegét is. Az erejük teljében lévőket versenyezteti, de a gyerekeknek és az idősebbeknek ez nem való. Nekik tanulniuk, illetve tanítaniuk kell. Az SRI-nak jelenleg több mint negyven ország tagja, köztük tavaly óta társult tagként a magyar sotokanosok egy része is. " Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy létrejött a budapesti edzőtábor. — Valóban. Évente kétszer jövök Európába, tavasszal és ősszel. A tavaly őszi körutam során a magyarországi szervezet képviselői megkerestek, és kérték, jöjjek el Budapestre is edzést tartani. # Az edzések során milyennek látta a magyar karatézókat? — A szemüket figyeltem elsősorban, és úgy láttam, nagyon szeretik a sotokant. Komolyan, meggyőződéssel végezték a gyakorlatokat, és ez záloga lehet a további fejlődésnek. # Gyakran felvetődik, hogy a karate távol-keleti jellege miatt idegen az európai embertől. Mit gondol, van-e igazság ebben az állításban? — Kétségtelen, hogy szoros a kapcsolat a karate és a keleti filozófia, valamint életszemlélet között. Ennek ellenére úgy vélem, a fenti elképzelés nem állja meg a helyét. Világszerte nagyon sokan karatéznak, és jó néhány sportember van, aki talán jobb szellemben csinálja, mint maguk a japánok. A karate önfegyelemre nevel, és erre minden embernek szüksége van. (margay)