Népsport, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-24 / 280. szám

2 NÉPSPORT Labdarúgás Mit az a JPskiiifo Zs­olt? Nyáron még csak álmodozott az NB I-ről Az üllői úti stadion kör­nyékén a szurkolók manap­ság egyre többször kérdez­getik egymástól: ki az a Pi­ling Zsolt? Nos, a fiatal játékos szom­baton, a Fáy utcában már letette a névjegyét. A pi­ros-kékek 2-1-es vezetésénél kamikaze módon szerzett egyenlítő góljával nem kis részben járult hozzá, hogy végül is a Fradi győztesen távozzon a játéktérről. A zöld-fehérek edzésén be­szélgettem a tizenkilenc éves labdarúgóval. Azzal kezdte mondandóját, hogy testvérbátyjának kö­szönheti pályafutását, aki a lakásuk közelében található grundon „felfedezte”. Kézen­­fogta, és levitte a KSI csa­patába, ahol a serdülő ötben Wendl László irányítása alatt kezdett futballozni. Megjár­ta a korosztályos csapatokat,­­ 1986 őszén beteljesedni lát­szott nagy álma. Egy KSI— FTC ifi mérkőzésen a fe­rencvárosi vezetők is felfi­gyeltek Páling teljesítményé­re és nem sokkal később már elé is tették az átigazolási la­pot. A naptár 1987 januárját mutatta akkor, s annak rendje-módja szerint el­kezdte az alapozást a junior csapatban, Mucha József ed­ző keze alatt. Egy edzőmér­kőzésen elszenvedett csigo­­lyabecsípődés következtében azonban fél évig csak a le­látóról nézhette társait, majd a felgyógyulás után nem sok­kal — a „változatosság” ked­véért — egy edzésen eltörött a bokája. A sérülés ismét fél esztendő kényszerpihenőt rendelt számára. Idén ta­vaszra gyógyult meg, és a juniorok között zömmel már végigjátszotta a tavaszi idényt. A nyáron is a junior csa­pattal kezdte a felkészülést. Sóvárogva nézte az első csa­pat keretét, mondván, mi­lyen szép lenne, ha már ő is velük készülhetne. Az ősz­szel az első csapat Bologná­ban KK-mérkőzést játszott, amikor Albert Flórián szólt neki, hogy a sok sérülés miatt a Tatabánya elleni bajnokin biztonsági ember­ként számít rá. Amikor az öltözőben meg­tudta, hogy kezdő ember lesz, talán azt sem tudta volna megmondani, hogy hívják. A pályán a játékos­társai átsegítették a bemu­tatkozás nehézségein. Ha va­lamit elrontott, vigasztalták, biztatták, hogy majd legkö­zelebb sikerül. Elmondta, hogy szombaton a Vasas ellen játszott har­madszor az NB I-ben és bár gólt szerezni mindig öröm, az biztos, hogy a Fáy utcá­ban szerzett gólja élete egyik legemlékezetesebb pillanata. Itt tartottunk, amikor Zsi­­borás Gábor, a lábadozó ka­puvédő lépett az öltözőbe. „Nagyon tehetséges focista Zsolt, s csak rajta múlik, mire viszi” — mondta a ka­pus. A­­ fiatal labdarúgó szeré­nyen elmosolyodott a kiváló játékostárs véleményén, majd még hozzáfűzte, hogy ma már az a célja, hogy szer­ződést kapjon és minél több­ször lehessen tagja a Fradi első csapatának. A többi már úgyis jön ma­gától. .. (Kurkovits) Eg­­yfamjein­k (Folytatás az I. oldalról) szálat felgöngyölítettek volna, akkor 1988 őszén nem kerülünk ilyen helyzetbe. Nem kívá­nunk a döntés elébe menni, de nagy nyoma­tékkal hangsúlyozni kí­vánjuk, hogy a cselek­mény súlyának megfele­lően kell minden vét­kes ellen eljárni.” Dr. Seprős Zoltán, a bizottság elnöke, Sós Károly, dr. Gáspár Miklós, dr. Abrudbá­­nyai Iván, Nagy Béla, Murár József, az etikai bizottság jelenlévő tag­jai. • Ifej, Szombathely!... • ISejj, Szombathely!... • Hej, Szombathely!... • Képzeljék el, micsoda felhördülés lenne sport­életünkben, ha Széchy Tamás, Hegedűs Csaba vagy Török Ferenc bejelentené, hogy abbahagyja. A magyar atlétikának jelenleg ugyan nincs olim­piai aranyéremmel büszkélkedhető mestere, de van néhány olyan műhelye, amelyben nemzet­közi szintű munka folyik. Ezek közül jelenleg az egyik legeredményesebb a Szombathelyi Haladás dobócsoportja. Vezetője, Németh Pál edző, azon kevés kivételek közé tartozik a magyar atléti­kában, aki hosszú ideje nem az ellenfelek erőssé­géről papol, hanem legyőzésük lehetőségéről. S az eredményekkel bizonyított, tanítványai évek óta a hazai élmezőny legjobbjai. A megszállott, fanatikus edző az idén a csúcsra ért: három atlé­tája, Gécsek, Szitás és Vida az olimpián szere­pelt. S mindezek után a váratlan fordulat: nap­jaink egyik legeredményesebb magyar szakembe­re bejelentette, hogy visszavonul. •" Meglepődünk! Németh Pál otthonában a falakat festmények borítják, mint­ha egy kiállításon járnánk. Az egyforma stílusból már­­már gyanítjuk, de nem akarjuk hinni... — Igen, igen... Ezek a saját képeim. Festő akar­tam lenni, felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára. Emlékszem, háromszázan jelentkeztünk. Bekerültem ez első húszba, de aztán mégsem vettek fel. Mert akkoriban nemcsak a tudás számított! — Akkoriban? — gon­doljuk. S miközben a fest­ményekben gyönyörködünk, az jut az eszünkbe: micso­da rejtély az ember, ki gondolná a mackós termetű Németh Pálról, hogy vas­kos kezéből — az ecset se­gítségével — szépség szüle­tik. — Most majd lesz időm újra festeni — mondja úgy, mintha magát akarná nyugtatni. No, de nem kép­zőművészeti tárlatra jöt­tünk­­ Szombathelyre. Betelt a pohár — A festészet csak szóra­kozás maradt, az atlétika lett a nagy szerelme. S most, ilyen sikerek után valóban elválik tőle? — Döntésem végleges! Nem csinálom tovább. Kész. Vége. Befejeztem. Nem harcolok tovább a szélmalommal... — Miért? — Mert félek, belehalok. Sok gond és probléma volt az egyesületben. Egy-egy nagyobb csata után mindig az orvoshoz kellett men­nem. A szívem — mutat az erős ember a mellkasára — nem jó. Emiatt vagyok le­százalékolva is. — S miért kellett annyit ütközni? — Most panaszkodjak? Mi értelme lenne? Ami sok helyütt természetes, azért itt küzdeni kellett. —­ Másutt is van gond. De itt legalább eredmény is volt. — De milyen áron. Mi­lyen áron? Az utóbbi évek­ben nyolc atlétaszakember távozott az egyesületből. Ha ezek maradtak volna, a föl­det megforgatjuk. De el­menekültek ! — Miért? Nincs pálya? Nincs edzőterem? — Van itt edzőcsarnok, de például fontos felkészü­lési időszakban bálokat rendeztek benne, s utána napokig nem használhattuk. Ha vasárnap edzettünk, ak­kor nem mihozzánk alkal­mazkodott a portás, hanem mi a portáshoz. Érti? Olya­nokért kellett könyörögni, hogy legalább hetente egy­szer takarítsanak. Ha elsza­kadt a védőháló, s jeleztem, hogy ki kell javítani, azt mondták, várjunk, s addig ne dobáljunk. Ugye, nem nagy ügyek? De képzelje el, nekem fanatizálni kell a versenyzőket az olimpiára. A versenyző pedig naponta tapasztalja, hogy nemcsak ő, hanem az egész sportág nem fontos. A portás, az igen! — Minden házasságban akadnak problémák, de mi­től telt be a pohár? — Harcoltam, hogy az egyesület készítsen olimpiai felkészülési tervet, amely­ben le van fektetve például az, hogy ki hová megy ed­zőtáborba, milyenek az el­várások, s milyen az ered­mény megbecsülése. Nem készítettek. Három tanítvá­nyom készült az olimpiá­ra, s a bemelegítő cipőkért imádkozni kellett, amelye­ket nem kaptak meg. Gé­csek tavaly elérte a nem­zetközi szintet, nagy szó volt ez a szakosztály éle­tében. Erre a januártól ese­dékes fizetésemelést szep­temberig nem kapta meg. Gécsek és Szitás Szöulban bekerült a legjobb nyolc közé. Hát, azért ez már nagy szó! Gondoltam, majd most. Most megmutatják a vezetők: nem felejtették el, hogy a Szombathelyi Ha­ladásnak atlétikai szakosz­tálya is van. Erre a repü­lőtérre küldtek egy buszt értünk, s ezzel el volt in­tézve. S ezzel számomra is el volt intézve... Válaszra várva Az elkeseredett Németh Pálnak csak a szeme szúrt „szitkokat", de azért úgy tartottuk tisztességesnek, ha meghallgatjuk a másik felet is. Deiner Péternek, a Szombathelyi Haladás el­nökének felsoroltuk a vá­lás okait. Megpróbálta cá­folni azokat: — Nem igaz, hogy nem beszéltem Németh Pállal a távozásról. Többször is ma­rasztaltam őt. Nem tudom, miért kellett volna az olim­piára nekünk tervet készí­tenünk, amikor az atlétikai szövetség felügyeletével ké­szültek. Hogy nem kaptak jutalmat? Mi nem alkal­mazhatunk saját jutalmazá­si rendszert, erre az ÁISH előírásai az irányadók. Én sötét ügyletekbe nem me­gyek bele. Az elnök szinte mindent cáfol, vagy ha nem, akkor legalább szépít. Hogy ho­gyan? — Az edző említette, hogy Gécsek csak szeptem­berben kapta meg a janu­ártól esedékes fizetéseme­lést. — Ez nem igaz. — Miért, megkapta ja­nuárban? Németh Pál nem is ar­ra vágyott. Csupán olyan feltételeket, és olyan tö­rődést várt az egyesület vezetőitől, amely a nem­zetközi szintű munkához elengedhetetlenül szük­séges. Érthetetlen és megma­gyarázhatatlan — egy­ben rámutat sportéle­tünk gyenge pontjára is —, hogy ha egy edző ta­nítványaival a világszín­vonalra törekszik, miért kell energiája nagy ré­szét a feltételek előte­remtésére pazarolnia, amikor ez az egyesület vezetőinek és munkatár­sainak a feladata, s ők ezért kapják a fizetésü­ket. — Nem, de júliusban igen. Ugyanis hosszú az át­állási idő, de nem kész­akarva intézték ilyen las­san. S melegítőcipőt is kap­tak a kalapácsvetők. Csak később. Az olimpia után. És várták őket a sikeres olim­pia után a repülőtéren. A technikai vezető ment elé­jük. Nézze, én tisztelem és becsülöm Németh Pál és versenyzői eredményeit. A magam módján szeretem is őt. De kompromisszumot kell kötni. Mi is vergődünk igényeik és lehetőségek kö­zött. Kánaánt nem ígérhe­tek. Németh Pál esete sok kérdést felvet... Talán a legfontosabb: a váro­si, a megyei sportveze­tők és a Magyar Atléti­kai Szövetség irányítói vajon meddig nézik tét­lenül, hogy a magyar at­létika olyan kevés erős hajójának egyikéről tá­vozott a kapitány? Va­jon meddig kell még harcolni azért, hogy va­laki nyugodtan dolgoz­hasson? Miért bűn, ha egy edző ki akar törni? S miért mindig a Né­meth Páloknak fáj a szívük, míg a középsze­rűek vígan éldegélnek? M. A.-S. M. A sikeredző festeni fog? XLIV. 280. ♦ 1988. november 24. MTK-ról, bundáról, Verebes-módra. Ita ránézünk az NB I-es labdarúgó ta­bellára, azt láthatjuk, hogy egy forduló­val az őszi idény befejezése előtt az MTK-VM együttese négy ponttal vezet a Bp. Honvéd előtt. Függetlenül a kispesti­ek elleni találkozó eredményétől, a kék­fehérek már őszi bajnokok. Ebből az al­kalomból kerestük fel Verebes Józsefet, az MTK-VM vezetőedzőjét. — Csapata őszi első. Hogy érzi magát a mester? — Köszönöm, nagyon jól, de még job­ban fogom, ha majd begyűjtöttük a Hon­véd elleni pontokat. — A tavalyi, nem éppen rózsás sze­replés után milyen elképzelésekkel fo­gott munkához? — Ne beszéljünk a tavalyi bajnokság­ról, mert az nem volt reális. A mostani­ra teljes egyetértésben úgy indultunk, hogy dobogós helyezést kell szerezni. Ez annak ellenére megalapozott cél volt, hogy távozott Bognár, Varga, Kiss, Jo­­ván, Oroszki. Igaz visszatért Balog és Horváth, valamint leigazoltuk Lakatost, Hannichot, Pielt, Hahnt és Kovácsot. Si­került egy olyan ütőképes társaságot ösz­­szeállítanom, amely vita nélkül az egyik legjobb magyar együttes. — Szakmailag mi okozott gondot? — Pótolnom kellett a Bognár, Varga, Szeibert összetételű középpályás sort. Ez olyannyira sikerült, hogy a mostani jobb mint a régi volt. Ezen kívül be kellett gyakorolni két-három variációt, amelye­ket a mérkőzéseken zökkenőmentesen tu­dunk alkalmazni. Balog centerjátéka szenzációs, és meg kell említeni Talapa óriási fejlődését. Azzal pedig nem lehet vitatkozni, hogy a csapat a legkiegyensú­lyozottabb a bajnokságban. Nem néztem utána, de talán a mi csapatunk az egyet­len, amelyben ilyen kevés cserejátékos jutott szóhoz. Ez is azt bizonyítja, hogy az együttes nagyon erős! Ám a cseréink sem utolsók, bár az is igaz, cserélni tud­ni kell. Nálunk egy-egy csere olyan szer­kezeti változásokat tud produkálni, ame­lyek fordulatot hoznak a játékban. — Sajnos, van a labdarúgásnak ma egy kellemetlen kísérője a bundabotrány. Nem először indult meg a tisztogatás. Mi erről Verebes József véleménye? — A foci mindig is figyelemfelkeltő volt, most is jól jött a botrány, mert rá­irányította az emberek érdeklődését. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy a magyar labdarúgás szempontjait a mai vezetés nem veszi figyelembe. Volt egy remek olimpia, amit elhomályosít a dopping és a bundaügy. Ütni kellett a focin, mert nem került ki az olimpiára. Nekem meg­volt a csapatom, amely éremesélyes le­hetett volna. — Nem látja túl rózsaszínben a vilá­got. — El kell dönteni végre, hogy a sport milyen struktúrában menjen tovább. Ez a bundaügy elhomályosítja az igazi értéke­inket. Mezey azt mondja, tíz év a lema­radás. De miért ennyi? Amit Mexikó után itthagyott, erkölcsi tartást nélkülöző társaság volt. De ha tíz év a lemaradás, miképpen tudtunk mindig ott lenni a vi­lágbajnokságokon? Mexikó után hat hó­nap múlva lett csapat, de azt senki nem kérdezte meg, miért szedték szét. — Mi lehet ön szerint a megoldás? — Csak a struktúraváltás. Tisztán és világosan ki kell dolgozni, hogyan és mi­képpen. Régen megcsinálták a nagy Hon­védőt, akkor az volt a koncepció. Ma nagy az önállóság, de lehetetlen élni ve­le, mert a szabályok nem engedik. Vala­hogy rendbe kéne tenni már az egészet, de ez csak akkor lehetséges, ha olyanok csinálják, akik értenek hozzá. Nem vé­letlenek az öttusázók és az úszók ered­ményei. Csak az a baj, hogy számtalan más gond is van, és sajnos csak azok után jön a sport. — Térjünk vissza a csapatához, mire számíthatnak majd a szurkolók tavasz­­szal? — Mindenképpen dobogós helyezésre. Ehhez jó felkészülésre van szükség, amelyre valószínűleg Görögországban ke­rül sor. Meg akarom erősíteni a keretet, és meg is fogom találni azokat, akikre szükségem van. Ez idáig még bárhol dol­goztam, mindig megcsináltam amit akar­tam, nem is rosszul. Nekem a munka a legfontosabb. (zombori)

Next