Népsport, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-27 / 283. szám
XLIV. 283. ♦ 1988. november 27. S Labdarúgás D«‘brc‘t‘rn, lavinaomlás után (I.) A futballista mindenhol €Íédelgetett Aligha véletlen, hogy a DMVSC „legújabbkori története” felér egy botrányhistóriával. A bukott elnökök egymásnak adják a kilincset, most pedig a bundabotrány egyik főszereplőjévé vált az egyesület. Sorozatunkban nem vállalhatjuk fel, hogy valamennyi okot feltárjuk, csupán a debreceni futball hátteréről, a város hangulatáról szeretnénk képet adni. Szűcs Sándor, a debreceni Barnevál igazgatóhelyettese hellyel kínál, s kéri, hadd legyen övé az első kérdés. Nagyon kíváncsi ugyanis arra, hogy miért éppen őt választottam. Kíváncsisága érthető. A bundaügyben többen is szerepelnek, Okkal nem lelkesedik, hogy pont nála „kellemetlenkedem”. Roppant udvarias, ám erőltetett mosolya elárulja, hogy szívesen lemondana erről a beszélgetésről. Szóval, miért éppen őt? Igyekszem néhány szóval elmagyarázni, hogy nem a bundázás technikai részletei érdekelnek elsősorban, hanem a háttere. Az, hogy miként jutott a DMVSC olyan helyzetbe, hogy évek óta szinte csak botrányairól híres. De legfőképp: mi visz rá egy sikeres, köztiszteletben álló embert arra, hogy mindent kockára téve, nevét adja a bundázáshoz. Márpedig Szűcs Sándor éppen ilyen ember, s mint a labdarúgó-szakosztály korábbi elnöke, bennfentes volt, ezért bizonyára nagy segítségemre lehet. Bólint, úgy látszik, kielégíti a válasz. Aztán nagy lélegzetet véve, kérdés nélkül mesélni kezd. — Kissé messzire kell visszanyúlnom, hogy pontosan megértse a történteket. Kilenc évvel ezelőtt fuzionált a DVSC és a DMTE. Ezt a megye legfelsőbb vezetésén kívül senki nem akarta, úgy erőszakolták rá az emberekre. A két klub bázisvállalatainak vezetői az első perctől fogva kíméletlen presztízsharcot folytattak egymással, hogy melyikük szava legyen döntő az új egyesületben. A hatalmi torzsalkodások aztán állandósultak, a klub életébe szüntelenül beleszólt a tanács, a pártvezetés is, az anyagi gondokon azonban senki nem segített, és így óriási tartós zűrzavar támadt. Ugyanakkor úgy tudom, előfordult, hogy míg a pályamunkásoknak nem tudtak fizetést adni, a labdarúgók jelentős összegeket vettek fel hónapról hónapra. — Igaz, de szolgálhatok a példa ellenkezőjével is. 1984 őszén a játékosokat nem tudtuk fizetni. Gondolja el, ott volt a DMTE ágán birtokba vett csodálatos sporttelep, amelyet állami támogatással felépítettek ugyan, de fenntartani senkinek sem akaródzott. Nem véletlenül, hiszen az évtized közepén húszmillió forintba került a létesítményeknek csak a működtetése ! - ön még a Bp. Honvéd elleni bundameccs előtt lemondott szakosztályelnöki tisztségéről. Miért? — Azt mondtam, hogy vagy dr. Puskás Lajos megy, vagy én. A klub vezetője az edzőt választotta. Ez 1986 márciusában történt, és én azóta nem voltam még mérkőzésen sem. Miért akarta házon kívül látni a vezetőedzőt? — Azért, mert enyhén szólva kitűnően fizetett ember volt, ám ehhez képest többnyire csupán három napot tartózkodott a városban. A többin nem is láttuk, a pályaedzők tartották az edzések zömét. Ugyanakkor a játékosokat már két nappal a mérkőzések előtt edzőtáborba zárta, és a legkisebb zúgolódásra is kérlelhetetlen szigorral reagált. Ezt nem akartam megengedni. " Olvastam dr. Puskás Lajos értékelését arról a bajnoki évről, amelyet a szakosztály elnökhelyettesével együtt írt alá. Többek között ezt írtam ki belőle: „A szakosztályvezetés megosztottá vált, egyes játékosokat a vezetőedző ellen hangoltak ...”, vagy: „A problémás játékosok különböző személyek és szervek részéről felkapottá váltak, jogtalan védelmet élveztek”. Akárkit kérdeztem, mindenki azt felelte, hogy ezek a vádak önt illetik. — Nem kapott itt jogtalan védelmet senki. Jártak ide ugyan a játékosok, de csak különböző kérelmeik ügyében. — Milyen kérelmeik voltak? — Tudja, hogy van ez. A futballista mindenhol dédelgetett kedvenc. Kell egy állás a feleségnek, gond van a gyerek elhelyezésével, és így tovább. © És segítettek? — Ha tudtunk, igen. © Tehát dédelgették őket... — így is fogalmazhat. De nemcsak mi. © Úgy hallottam, az akkori ügyvezető elnökkel, Nemes Lászlóval sem volt felhőtlen a kapcsolata. Ön szerint miért van az, hogy Debrecenben egymást váltották a klubelnökök, és mindegyik bukott emberként távozott? — Nagy csalódás nem érte őket, mert tudták, hogy bukniuk kell. Pénz nélkül semmit sem tehetnek. Magyarán koldulniuk kellett, és ennek fejében megalkudniuk. Elviselni, hogy aki pénzt ad, az mindenbe bele akar szólni. Úgy is mondhatnánk, hogy ki voltak szolgáltatva önöknek, a különböző bázisvállalatok vezetőinek. — Ha így vesszük, akkor igen, ki voltak szolgáltatva. Ahogy már említettük, ön 1986 márciusában lemondott, és teljesen hátat fordított a futballnak. Akkor viszont hogyan keveredett bele az április végén játszott Honvédmeccs egy pontjának megvásárlásába? — Úgy, hogy Sallai Sándorral jó családi kapcsolatban vagyok, és ezt tudta mindenki. Jöttek elnököstül, edzőstül könyörögni, hogy beszéljem meg Sanyival az ügyet, különben kiesnek. Két napig gondolkoztam, majd vállaltam a közvetítést. Az átkozott hiúságom vitt rá, hízelgett, hogy ezt csak én tudom elintézni. — Arra nem gondolt, hogy kockára teszi ezzel a hírnevét, de még az egzisztenciáját is? — Ezt nagyon könnyű most megkérdezni. De abban a politikai hangulatban ez természetes volt. A megyei vezetés elvárta, hogy NB I-es legyen a csapat, de az emberek is ezt akarták. Több volt a szabadidejük, fontosabb volt számukra a futball, mint manapság. Tudta mindenki, hogy bundameccs a Honvéd elleni, de a cél, az élvonalban maradás teljesült, és ez számított. Amióta kiderült, hogy részese a botránynak, megváltozott ön körül a légkör? Gondolok például a beosztottjaira. — Nem. A legkisebb mértékben sem. Néhány perccel később Szűcs Sándor a vállalat sofőrjével visszavitet a városba. Amikor a volánnál ülő fiatalember megtudja, hogy miért jártam a főnökénél, nagyot legyint. Ő sem jár mérkőzésekre, megundorodott a futballtól. Pontosabban attól, ami szerinte körülveszi a futballt. — Gondolja, bárkit is meglepett itt mindaz, ami kiderült? — kérdezi. — Szerintem nem talál senkit a városban,aki ezért elítélné ezeket az embereket. Ők azt tették, amit mindenki elvárt tőlük. (Folytatjuk) Pajor-Gyulai László A közelmúltban a Népsportban megjelent, hogy az 1947—48-as labdarúgó-bajnokság sorsát eldöntő Csepel—FTC mérkőzés — bundameccs volt. Dr. Török Ferenc, a vele készített interjúban jelentette ki ezt. Szeretném mindjárt az elején leszögezni: nem kívánunk cáfolni, sem vitatkozni, mert olybá tűnhetne, mintha lenne valamit, és persze valakivel megvitatni. Nem kívánunk azzal a módszerrel sem élni — a nem jogértők, de a sportot ismerők is tudják talán, mire utalok —, hogy a nyilatkozó tényismeretét, netán szavahihetőségét kérdőjelezzük meg, mert az éppoly méltatlan lenne, mint — szerintem — maga a vád. Ezért csupán néhány megjegyzésünk, szerény kiegészítésünk lenne a dologhoz. Amiért nem hagyjuk szó nélkül a vádat, annak több oka is van. Az első — talán kicsit túlmutat a sporton, a foci- és bundaügyeken. Mintha az ilyen igazságfeltáró ügyekben mostanság kicsit átestünk volna a (nem csak öttusa) ló túlsó oldalára. A másik: ha valakinek, egy jogvégzett embernek, aki maga is eltöltött néhány viharos évet a magyar sportban, tisztában kell(ene) lennie — a nyilatkozó felelősségével. De maradjunk a mérkőzésnél. Az 1947—48-as bajnokság utolsó fordulójában három csapatnak volt esélye a bajnoki cím megszerzésére. Ha a Csepel nyer — a Csepel az első. Ha döntetlen a találkozó — a Vasasé az aranyérem. Ha az FTC nyer — s ez a tény sajnálatosan kimaradt az írásból — az FTC a bajnok! Ami azt a bizonyos odadobott labdát illeti, csak anynyit: Henni Géza meglehet, valóban bohém ember volt, de a válogatott kapus szellemi képességeit kellene kétségbe vonni ahhoz, hogy azt feltételezzük, egy beszorított ellenféllel szemben, háromjátékosnyi emberelőnynél, „csak úgy” odadobja a labdát, s vele esetlegesen az arany-, s csaknem biztos ezüstérmét is, mert azt akkor még nem tudhatta, hogy a Vasas bravúrgyőzelmet arat Újpesten , az MTK ellen. (Az FTC 4-3-ra kikapott, ezért csak bronzérmes lett.) Amiért reagálunk az írásra, annak az az oka, hogy közvetve olyan labdarúgókat is vádolnak, akik már nincsenek az élők sorában. Kispéter, Kocsis, Kiss Gyula vagy a csepelieknél Marosvári és Pintér. Az ő emléküket, futballszeretetüket, sportemberi tisztaságukat sértik meg itt — egy, fogalmazzunk így: „jó poén” kedvéért. S a még élők? Ők sem jártak jobban. Sokan közülük, az utánpótlás nevelését választották hivatásul. Kis tanítványaik — ma a fiatalság hamarabb lesz felnőtt — a tévé, a rádió, a sajtó révén mindent tudnak és értenek is a most folyó bundaügyekben. Ezért azután az öregektől és tanítványaiktól is elvettek valamit ezek az írások. Az egykori labdarúgók — a mostani idős edzők — erkölcsi tartását kérdőjelezték meg. Az érintett, ma már igencsak hatvan fölötti labdarúgók többségükben egyszerű emberek. Alig, vagy egyáltalán nincsenek sajtójogi ismereteik. Nem tudják, mi a hitelrontás, a személyiségjog megsértése. Ezért egyikük sem vár látványos elégtételt, nem kíván viszontváddal élni. Mert nem „tanult emberek” lévén is érzik, hogy amit ily módon kell védeni, magyarázni, legyen bármennyire igazuk , akaratlanul is besározódik. Ők pedig azt szeretnék, ha ez a mérkőzés megmaradna nekik úgy, és annak, ahogyan, és ami volt, életük egyik legszebb emlékének, talán legnagyobb sportemberi sikerüknek . .. Egy kiváló ellenféllel szemben, nagy küzdelemben, kicsit talán Fortuna segítségével, de becsülettel megvívott (akkor még valami mást, többet jelentő) Nemzeti Bajnokságot eldöntő mérkőzésnek. Tőzsér László sajtófőnök 1 rút áss !'í// hiteltirtátlrtt A csepeliek tiltakoznak NÉPSPORT 3 Fiatalok, fegyelmi előtt köpköd, rugdos, szitkozódik... Hónapok óta mindig félve kérem el a bírói jelentéseket az MLSZ fegyelmi bizottságától. Félek, megint sok lesz a kiállított gyerek. Számuk nem csökken, pedig alapos büntetést kapnak. És mind több beszámoló készül arról, hogy az edzők sem különbek sok helyütt. Amilyen a vezető, olyan a játékos? Igen, valahogy így fogalmazhatunk. Vidékre utazott az egyik fővárosi nagyegyesület csapata. A buszon az ifiegyüttes kulcsembere olyan trágár szavakat használt társával szemben, hogy az utánpótlás-szakágvezető az első közbeeső városban megállíttatta az autóbuszt. Pénzt adott a játékosnak, hogy vonattal visszatérhessen Budapestre. Az ilyen eset azonban, sajnos, egyedülálló. És most nézzük a friss jelentéseket. A Derecske—Nyíregyháza Országos Ifjúsági Kupamérkőzésen Seres Zsolt, az NYVLSC csapatkapitánya trágár szavakkal illette a bírót, Marosvári Csabát. Amikor a játékvezető felmutatta a piros lapot, Seres a nála jóval idősebb bíró felé köpött. A derecskei Kiss László sem volt különb. Odament a sorfalban álló egyik nyíregyházi játékoshoz és belerúgott. Ő is megkapta a piros lapot! Czakó Viktor, a Debreceni Sportiskolából, miután kicselezték, mezénél fogva visszarángatta ellenfelét. Már volt egy sárga lapja, így a bíró leküldte a pályáról. Polgár László a következő, a Tapolca játékosa. Amikor ellenfele már túljutott rajta, hátulról felvágta. Piros lap ez is. Földvári Gábor, a Vasas labdarúgója akkor rúgta combon ellenfelét, amikor a labda harminc méterre volt tőle. Sokszor a példát az idősebbtől, a felnőttől veszi a fiatal. A dorozsmaiak serdülőedzője, Otlik Sándor hosszú időn át szidta a bíót. November 29-én felelnek ’’ tettéért a fegyelmi bizottság előtt. S ha az edző pocskondiázza a játékvezetőt, legközelebb ugyanezt teszi majd a játékosa is. A Gyomaendrőd—Szolnok Országos Ifjúsági Kupa-mérkőzés jegyzőkönyvében meghamisították a helyi játékos, Bukva Csaba születési adatait. A fiú 1970. május 29-én született, ám a kupasorozaton csak az augusztus elseje után születettek játszhatnak. Az MLSZ hivatalból megsemmisítette a találkozó eredményét, s a csapatot kizárta a további küzdelmekből. Miután „rendbe rakták” a jegyzőkönyveket, leültem dr. Rácz Gyulával, a fegyelmi bizottság elnökével beszélgetni. Az eszmecserén a bizottság veteránjai ott ültek körülöttünk. Évek óta egyre sűrűsödnek a gondok és a bajok. A fegyelmezetlen fiatalok száma egyáltalán nem csökken. — Végtelenül elszomorít a sok ügy — mondta dr. Rácz Gyula. — Döbbenetes, hogy mennyi a sportszerűtlen fiatal. A trágárság, a durvaság szinte elönti a pályákat. Úgy beszélnek a gyerekek a bírókkal, egymással, meg az ellenféllel, hogy az már túl van a tűréshatáron. — Ki a hibás? Csak a játékos? — Erről szó sincs! Nem menthetők fel az edzők és a vezetők sem. Milyen pedagógusok lehetnek ezek a szakvezetők? A tizenévesek tőlük tanulják el a trágárságot, sokszor ezek a „szakemberek” buzdítják a gyerekeket arra, hogy sportszerűtlenül viselkedjenek. Mit lehet tenni? A büntetés, úgy fest, nem hoz látványos javulást. — Alaposan tanulmányozzuk a bírói jelentéseket. Amikor már túl van egy határon a durvaság, a trágárság, akkor idézünk. És mit tapasztalunk? A budapesti élcsapat ifjúsági edzője flegmán válaszol, szájában rágógumival, mert a rokona vezetőségi tag az egyesületben. Rendre kellett utasítani. Vajon mit tanul tőle a gyerek? És ezt fegyelmi tárgyaláson tette, ahol már kicsit viszsza is fogta magát... Megbüntettük. Hogy lesz a hatása, vagy sem, nem tudom. Szomorú, de igaz, nem jönnek szívesen az ifikhez, a serdülőkhöz az edzők. Kevés a pénz. — Ez egyben sajnos szelekció is. Aki nem kell feljebb, eljön a fiatalokhoz, pedig itt kellenének a legjobb pedagógusok. Mint nevelők, s mint szakemberek. A gyenge edzők játékosai kerülnek rendre a bizottság elé. — Hol lehetne megállítani a lavinát? — A klubban. Ne alkalmazzák az ilyen edzőket. Tudom, kényszerhelyzetben vannak sok helyütt, de azért nem ilyen rossz az összkép. Az a baj, hogy kevés figyelem jut az utánpótlásra. Ám ha ezt mindig csak megállapítjuk, de semmit sem teszünk, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy milyen mélyen vagyunk. Hozzánk persze a kisebb, a rosszabb rész kerül. A többség tisztességes, ne hagyjuk, hogy ezek a renitensek elrontsák őket! Ezen próbálunk segíteni azzal, hogy a megrögzött visszaesőket egy időre kivonjuk a forgalomból. Többet nem tehetünk. Varga Béla