Népsport, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-27 / 283. szám

XLIV. 283. ♦ 1988. november 27. S Labdarúgás D«‘brc‘t‘rn, lavinaomlás után (I.) A futballista mindenhol €Íédelgetett Aligha véletlen, hogy a DMVSC „legújabbkori tör­ténete” felér egy botrányhistóriával. A bukott el­nökök egymásnak adják a kilincset, most pedig a bundabotrány egyik főszereplőjévé vált az egyesület. Sorozatunkban nem vállalhatjuk fel, hogy vala­mennyi okot feltárjuk, csupán a debreceni futball hátteréről, a város hangulatáról szeretnénk képet adni. Szűcs Sándor, a debre­ceni Barnevál igazgatóhe­lyettese hellyel kínál, s kéri, hadd legyen övé az első kérdés. Nagyon kíván­csi ugyanis arra, hogy miért éppen őt választot­tam. Kíváncsisága érthető. A bundaügyben többen is sze­repelnek, Okkal nem lelke­sedik, hogy pont nála „kel­lemetlenkedem”. Roppant udvarias, ám erőltetett mo­solya elárulja, hogy szíve­sen lemondana erről a be­szélgetésről. Szóval, mi­ért éppen őt? Igyekszem néhány szóval elmagyarázni, hogy nem a bundázás technikai részle­tei érdekelnek elsősorban, hanem a háttere. Az, hogy miként jutott a DMVSC olyan helyzetbe, hogy évek óta szinte csak botrányai­ról híres. De legfőképp: mi visz rá egy sikeres, köz­­tiszteletben álló embert arra, hogy mindent kocká­ra téve, nevét adja a bun­dázáshoz. Márpedig Szűcs Sándor éppen ilyen ember, s mint a labdarúgó-szak­osztály korábbi elnöke, bennfentes volt, ezért bi­zonyára nagy segítségemre lehet. Bólint, úgy látszik, ki­elégíti a válasz. Aztán nagy lélegzetet véve, kérdés nél­kül mesélni kezd. — Kissé messzire kell visszanyúlnom, hogy pon­tosan megértse a történte­ket. Kilenc évvel ezelőtt fuzionált a DVSC és a DMTE. Ezt a megye leg­felsőbb vezetésén kívül senki nem akarta, úgy erő­szakolták rá az emberekre. A két klub bázisvállala­tainak vezetői az első perc­től fogva kíméletlen presz­tízsharcot folytattak egy­mással, hogy melyikük sza­va legyen döntő az új egyesületben. A hatalmi torzsalkodások aztán állan­dósultak, a klub életébe szüntelenül beleszólt a ta­nács, a pártvezetés is, az anyagi gondokon azonban senki nem segített, és így óriási tartós zűrzavar tá­madt.­­ Ugyanakkor úgy tu­dom, előfordult, hogy míg a pályamunkásoknak nem tudtak fizetést ad­ni, a labdarúgók jelentős összegeket vettek fel hó­napról hónapra. — Igaz, de szolgálhatok a példa ellenkezőjével is. 1984 őszén a játékosokat nem tudtuk fizetni. Gon­dolja el, ott volt a DMTE ágán birtokba vett csodála­tos sporttelep, amelyet ál­lami támogatással felépí­tettek ugyan, de fenntarta­ni senkinek sem akaród­­zott. Nem véletlenül, hiszen az évtized közepén húsz­millió forintba került a lé­tesítményeknek csak a mű­ködtetése ! - ön még a Bp. Hon­véd elleni bundameccs előtt lemondott szakosz­tályelnöki tisztségéről. Miért? — Azt mondtam, hogy vagy dr. Puskás Lajos megy, vagy én. A klub ve­zetője az edzőt választotta. Ez 1986 márciusában tör­tént, és én azóta nem vol­tam még mérkőzésen sem.­­ Miért akarta házon kívül látni a vezetőedzőt? — Azért, mert enyhén szólva kitűnően fizetett em­ber volt, ám ehhez képest többnyire csupán három napot tartózkodott a város­ban. A többin nem is lát­tuk, a pályaedzők tartották az edzések zömét. Ugyan­akkor a játékosokat már két nappal a mérkőzések előtt edzőtáborba zárta, és a legkisebb zúgolódásra is kérlelhetetlen szigorral rea­gált. Ezt nem akartam megengedni. " Olvastam dr. Puskás Lajos értékelését arról a bajnoki évről, amelyet a szakosztály elnökhelyet­tesével együtt írt alá. Többek között ezt írtam ki belőle: „A szakosz­tályvezetés megosztottá vált, egyes játékosokat a vezetőedző ellen hangol­tak ...”, vagy: „A prob­lémás játékosok külön­böző személyek és szer­vek részéről felkapottá­ váltak, jogtalan védelmet élveztek”. Akárkit kér­deztem, mindenki azt fe­lelte, hogy ezek a vádak önt illetik. — Nem kapott itt jogta­lan védelmet senki. Jártak ide ugyan a játékosok, de csak különböző kérelmeik ügyében. — Milyen kérelmeik voltak? — Tudja, hogy van ez. A futballista mindenhol dédelgetett kedvenc. Kell egy állás a feleségnek, gond van a gyerek elhe­lyezésével, és így tovább. © És segítettek? — Ha tudtunk, igen. © Tehát dédelgették őket... — így is fogalmazhat. De nemcsak mi. © Úgy hallottam, az akkori ügyvezető elnök­kel, Nemes Lászlóval sem volt felhőtlen a kapcso­lata. Ön szerint miért van az, hogy Debrecen­ben egymást váltották a klubelnökök, és mind­egyik bukott emberként távozott? — Nagy csalódás nem érte őket, mert tudták, hogy bukniuk kell. Pénz nélkül semmit sem tehet­nek.­­ Magyarán koldul­­niuk kellett, és ennek fe­jében megalkudniuk. El­viselni, hogy aki pénzt ad, az mindenbe bele akar szólni. Úgy is mond­hatnánk, hogy ki voltak szolgáltatva önöknek, a különböző bázisvállala­tok vezetőinek. — Ha így vesszük, ak­kor igen, ki volta­k szolgáltat­va.­­ Ahogy már említet­tük, ön 1986 márciusában lemondott, és teljesen há­tat fordított a futballnak. Akkor viszont hogyan ke­veredett bele az április végén játszott Honvéd­meccs egy pontjának megvásárlásába? — Úgy, hogy Sallai Sán­dorral jó családi kapcso­latban vagyok, és ezt tud­ta mindenki. Jöttek elnö­köstül, edzőstül könyörög­ni, hogy beszéljem meg Sa­nyival az ügyet, különben kiesnek. Két napig gondol­koztam, majd vállaltam a közvetítést. Az átkozott hiúságom vitt rá, hízelgett, hogy ezt csak én tudom el­intézni. — Arra nem gondolt, hogy kockára teszi ezzel a hírnevét, de még az egzisztenciáját is? — Ezt nagyon könnyű most megkérdezni. De ab­ban a politikai hangulat­ban ez természetes volt. A megyei vezetés elvárta, hogy NB I-es legyen a csapat, de az emberek is ezt akarták. Több volt a szabadidejük, fontosabb volt számukra a futball, mint manapság. Tudta min­denki, hogy bundameccs a Honvéd elleni, de a cél, az élvonalban maradás tel­jesült, és ez számított.­­ Amióta kiderült, hogy részese a botrány­nak, megváltozott ön kö­rül a légkör? Gondolok például a beosztottjaira. — Nem. A legkisebb mértékben sem. Néhány perccel később Szűcs Sándor a vállalat so­főrjével visszavitet a vá­rosba. Amikor a volánnál ülő fiatalember megtudja, hogy miért jártam a főnö­kénél, nagyot legyint. Ő sem jár mérkőzésekre, megundorodott a futballtól. Pontosabban attól, ami sze­rinte körülveszi a futballt. — Gondolja, bárkit is meglepett itt mindaz, ami kiderült? — kérdezi. — Szerintem nem talál senkit a városban,­­aki ezért el­ítélné ezeket az embereket. Ők azt tették, amit min­denki elvárt tőlük. (Folytatjuk) Pajor-Gyulai László A közelmúltban a Nép­sportban megjelent, hogy az 1947—48-as labdarúgó-baj­nokság sorsát eldöntő Cse­pel—FTC mérkőzés — bun­dameccs volt. Dr. Török Fe­renc, a vele készített inter­júban jelentette ki ezt. Szeretném mindjárt az ele­jén leszögezni: nem kívá­nunk cáfolni, sem vitatkoz­ni, mert olybá tűnhetne, mintha lenne valamit, és per­sze valakivel megvitatni. Nem kívánunk azzal a mód­szerrel sem élni — a nem jogértők, de a sportot isme­rők is tudják talán, mire utalok —, hogy a nyilatkozó tényismeretét, netán szavahi­hetőségét kérdőjelezzük meg, mert az éppoly méltatlan len­ne, mint — szerintem — ma­ga a vád. Ezért csupán né­hány megjegyzésünk, szerény kiegészítésünk lenne a do­loghoz. Amiért nem hagyjuk szó nélkül a vádat, annak több oka is van. Az első — talán kicsit túlmutat a sporton, a foci- és bundaügyeken. Mint­ha az ilyen igazságfeltáró ügyekben mostanság kicsit átestünk volna a (nem csak öttusa) ló túl­só oldalára. A másik: ha va­lakinek, egy jogvégzett em­bernek, aki maga is eltöltött néhány viharos évet a ma­gyar sportban, tisztában kell(ene) lennie — a nyilat­kozó felelősségével. De maradjunk a mérkő­zésnél. Az 1947—48-as baj­nokság utolsó fordulójában három csapatnak volt esé­lye a bajnoki cím megszer­zésére. Ha a Csepel nyer — a Csepel az első. Ha döntet­len a találkozó — a Vasasé az aranyérem. Ha az FTC nyer — s ez a tény sajná­latosan kimaradt az írásból — az FTC a bajnok! Ami azt a bizonyos odado­bott labdát illeti, csak any­­nyit: Henni Géza meglehet, valóban bohém ember volt, de a válogatott kapus szel­lemi képességeit kellene két­ségbe vonni ahhoz, hogy azt feltételezzük, egy beszorított ellenféllel szemben, három­­játékosnyi emberelőnynél, „csak úgy” odadobja a lab­dát, s vele esetlegesen az arany-, s csaknem biztos ezüstérmét is, mert azt ak­kor még nem tudhatta, hogy a Vasas bravúrgyőzelmet arat Újpesten , az MTK ellen. (Az FTC 4-3-ra kikapott, ezért csak bronzérmes lett.) Amiért reagálunk az írás­ra, annak az az oka, hogy közvetve olyan labdarúgókat is vádolnak, akik már nin­csenek az élők sorában. Kis­­péter, Kocsis, Kiss Gyula vagy a csepelieknél Maros­­vári és Pintér. Az ő emlé­küket, futballszeretetüket, sportemberi tisztaságukat sér­tik meg itt — egy, fogalmaz­zunk így: „jó poén” kedvé­ért. S a még élők? Ők sem jár­tak jobban. Sokan közülük, az utánpótlás nevelését vá­lasztották hivatásul. Kis ta­nítványaik — ma a fiatal­ság hamarabb lesz felnőtt — a tévé, a rádió, a sajtó ré­vén mindent tudnak és ér­tenek is a most folyó bun­daügyekben. Ezért azután az öregektől és tanítványaiktól is elvettek valamit ezek az írások. Az egykori labdarú­gók — a mostani idős edzők — erkölcsi tartását kérdője­lezték meg. Az érintett, ma már igen­csak hatvan fölötti labdarú­gók többségükben egyszerű emberek. Alig, vagy egyálta­lán nincsenek sajtójogi isme­reteik. Nem tudják, mi a hi­telrontás, a személyiségjog megsértése. Ezért egyikük sem vár látványos elégté­telt, nem kíván viszontvád­­dal élni. Mert nem „tanult emberek” lévén is érzik, hogy amit ily módon kell vé­deni, magyarázni, legyen bár­mennyire igazuk , akarat­lanul is besározódik. Ők pe­dig azt szeretnék, ha ez a mérkőzés megmaradna nekik úgy, és annak, ahogyan, és ami volt, életük egyik leg­szebb emlékének, talán leg­nagyobb sportemberi sike­rüknek . .. Egy kiváló ellen­féllel szemben, nagy küzde­lemben, kicsit talán Fortuna segítségével, de becsülettel megvívott (akkor még vala­mi mást, többet jelentő) Nemzeti Bajnokságot eldön­tő mérkőzésnek. Tőzsér László sajtófőnök 1 rút áss !'í/­/ hitelt­irtátlrtt A csepeliek tiltakoznak NÉPSPORT 3 Fiatalok, fegyelmi előtt köpköd, rugdos, szitkozódik... Hónapok óta mindig fél­ve kérem el a bírói je­lentéseket az MLSZ fegyel­mi bizottságától. Félek, me­gint sok lesz a kiállított gyerek. Számuk nem csök­ken, pedig alapos büntetést kapnak. És mind több be­számoló készül arról, hogy az edzők sem különbek sok helyütt. Amilyen a vezető, olyan a játékos? Igen, va­lahogy így fogalmazhatunk. Vidékre utazott az egyik fővárosi nagyegyesület csa­pata. A buszon az ifiegyüt­tes kulcsembere olyan trá­gár szavakat használt tár­sával szemben, hogy az utánpótlás-szakágvezető az első közbeeső városban megállíttatta az autóbuszt. Pénzt adott a játékosnak, hogy vonattal visszatérhes­sen Budapestre. Az ilyen eset azonban, sajnos, egye­dülálló. És most nézzük a friss jelentéseket. A Derecske—Nyíregyháza Országos Ifjúsági Kupa­­mérkőzésen Seres Zsolt, az NYVLSC csapatkapitánya trágár szavakkal illette a bírót, Marosvári Csabát. Amikor a játékvezető fel­mutatta a piros lapot, Se­res a nála jóval idősebb bíró felé köpött. A derecskei Kiss László sem volt különb. Odament a sorfalban álló egyik nyír­egyházi játékoshoz és bele­rúgott. Ő is megkapta a pi­ros lapot! Czakó Viktor, a Debre­ceni Sportiskolából, miután kicselezték, mezénél fogva visszarángatta ellenfelét. Már volt egy sárga lapja, így a bíró leküldte a pá­lyáról. Polgár László a követke­ző, a Tapolca játékosa. Amikor ellenfele már túl­jutott rajta, hátulról fel­vágta. Piros lap ez is. Földvári Gábor, a Vasas labdarúgója akkor rúgta combon ellenfelét, amikor a labda harminc méterre volt tőle. Sokszor a példát az idő­sebbtől, a felnőttől veszi a fiatal. A dorozsmaiak ser­dülőedzője, Otlik Sándor hosszú időn át szidta a bí­­ót. November 29-én feleln­e­k ’’ tettéért a fegyelmi bi­­zottság előtt. S ha az edző pocskondiázza a játékveze­tőt, legközelebb ugyanezt teszi majd a játékosa is. A Gyomaendrőd—Szol­nok Országos Ifjúsági Ku­pa-mérkőzés jegyzőkönyvé­ben meghamisították a he­lyi játékos, Bukva Csaba születési adatait. A fiú 1970. május 29-én született, ám a kupasorozaton csak az augusztus elseje után születettek játszhatnak. Az MLSZ hivatalból megsem­misítette a találkozó ered­ményét, s a csapatot kizár­ta a további küzdelmekből. Miután „rendbe rakták” a jegyzőkönyveket, leültem dr. Rácz Gyulával, a fe­gyelmi bizottság elnökével beszélgetni. Az eszmecserén a bizottság veteránjai ott ültek körülöttünk.­­ Évek óta egyre sűrű­södnek a gondok és a ba­jok. A fegyelmezetlen fia­talok száma egyáltalán nem csökken. — Végtelenül elszomorít a sok ügy — mondta dr. Rácz Gyula. — Döbbene­tes, hogy mennyi a sport­szerűtlen fiatal. A trágár­ság, a durvaság szinte el­önti a pályákat. Úgy be­szélnek a gyerekek a bí­rókkal, egymással, meg az ellenféllel, hogy az már túl van a tűréshatáron. — Ki a hibás? Csak a játékos? — Erről szó sincs! Nem menthetők fel az edzők és a vezetők sem. Milyen pe­dagógusok lehetnek ezek a szakvezetők? A tizenévesek tőlük tanulják el a trágár­ságot, sokszor ezek a „szakemberek” buzdítják a gyerekeket arra, hogy sportszerűtlenül viselked­jenek.­­ Mit lehet tenni? A büntetés, úgy fest, nem hoz látványos javulást. — Alaposan tanulmá­nyozzuk a bírói jelentése­ket. Amikor már túl van egy határon a durvaság, a trágárság, akkor idézünk. És mit tapasztalunk? A bu­dapesti élcsapat ifjúsági edzője flegmán válaszol, szájában rágógumival, mert a rokona vezetőségi tag az egyesületben. Rendre kellett utasítani. Vajon mit tanul tőle a gyerek? És ezt fegyelmi tárgyaláson tette, ahol már kicsit visz­­sza is fogta magát... Megbüntettük. Hogy lesz­ a hatása, vagy sem, nem tu­dom.­­ Szomorú, de igaz, nem jönnek szívesen az ifik­hez, a serdülőkhöz az edzők. Kevés a pénz. — Ez egyben sajnos sze­lekció is. Aki nem kell fel­jebb, eljön a fiatalokhoz, pedig itt kellenének a leg­jobb pedagógusok. Mint ne­velők, s mint szakembe­rek. A gyenge edzők játé­kosai kerülnek rendre a bi­zottság elé. — Hol lehetne megállí­tani a lavinát? — A klubban. Ne alkal­mazzák az ilyen edzőket. Tudom, kényszerhelyzetben vannak sok helyütt, de azért nem ilyen rossz az összkép. Az a baj, hogy kevés figyelem jut az után­pótlásra. Ám ha ezt min­dig csak megállapítjuk, de semmit sem teszünk, ak­kor ne csodálkozzunk azon, hogy milyen mélyen va­gyunk. Hozzánk persze a kisebb, a rosszabb rész ke­rül. A többség tisztességes, ne hagyjuk, hogy ezek a renitensek elrontsák őket! Ezen próbálunk segíteni azzal, hogy a megrögzött visszaesőket egy időre ki­vonjuk a forgalomból. Többet nem tehetünk. Varga Béla

Next