Népsport, 1989. február (45. évfolyam, 26-49. szám)
1989-02-01 / 26. szám
2 NÉPSPORT iKKirrőn név a Népsportból: Korváth László Ma már népieknek a jegenyefák Sorozatunkat azok a külső munkatársaink írják, akiknek a nevét már évek óta olvashatják NB I-es labdarúgómérkőzések alatt. Kollégáinktól azt kértük, hogy röviden mutassák be életpályájukat, s mondjanak véleményt labdarúgásunk gondjairól. Az alma ezúttal messze esett a fájától. Futballozott a nagyapám — korának ismert labdarúgója volt, Csindó becenéven Dél-Nyugaton —, az apám is, de elég hamar kiderült, hogy nem léphetek az öröküikbe. A Pécsi Dózsa úttörőcsapatában azért megpróbálkozhattam a játékkal, de sok minden hiányzott belőlem, legfőképpen a kitartás és a szorgalom, ezért az ifit már nem vállaltam. Érdekes, hogy egy másik sportágban, a kosárlabdában már kitartóbb voltam, megyei bajnokságban szereplő együttesben játszottam több évig, előbb középiskolai diákként, majd egyetemistaként. Időközben már felnőtt fejjel beleszerettem a teniszbe, öt-hat éve ez a nagy „ö”. Persze, a heti többszöri tenisz mellett hetente kétszer megmaradt afoci a barátokkal, ezt még télen sem hagyjuk ki.Mindig is szerettem a sportot, korábban azonban gondolni sem mertem arra, hogy abból fogok megélni. Harmincnyolc éves múltam, tizenegyedik éve vagyok újságíró, mindvégig a Dunántúli Naplónál ténykedtem. Négy éve vezetem a sportrovatot. A Népsportot hat éve tudósítóm, 1984 óta vagyok a Baranya megyei vezető tudósító.★ Már kicsi gyerekkoromtól kezdve kijárok a mécsesekre, valamelyest már tudok különbséget tenni a régi és a mostani magyar foci között. Azt, hogy más volt a labdarúgás régebben, a saját bőrömön is tapasztalhattam. Régen nagyon sokan szerették ezt a sportágat, ma csak nagyon sokan érdeklődnek iránta. És a kettő nem ugyanaz. Emlékszem jó pár olyan meccsre, amelyet a jegenyefákon ülve, kényelmetlenül izgult végig sok ember Pécsett, mert másutt már nem jutott számukra hely. Hol van ez már? Valamikor apák vitték kézenfogva gyermekeiket a mécsesekre, ma már a nézőtéri trágárkodások, verekedések, petárdarobbantgatások korában ki merné ezt megkockáztatni ? Megváltozott nemcsak a labdarúgás, hanem a szurkoló is. Amióta gyengébb a játék, drágák a jegyek, nem mindenki vállalja a személyes jelenlétet. A víkendiház, a telek, a szőlő, a Balaton nagy csáberőt jelent. De abban hinni, hogy csak ezek vonják el a nézőket a mérkőzésektől , hiba lenne. Aki szereti ezt a játékot, és áldozhat is rá, az megnézi a meccseket akkor is, ha ezért otthon netán hallgatnia kell. Bár az is igaz, hogy az Üllői utat kivéve, ez a kör lassan már csak alig néhány ezres törzsközönségre szűkül. Ezért, is vagyok híve annak, hogy legyen rend a bajnokságban a kezdési időpontokat illetően. Az NSZK-ban és Olaszországban minden találkozót ugyanazon a napon, azonos időben — délután — rendeznek, ez a bajnokságban állandóságot, fegyelmet biztosít, a szurkolókban pedig biztonságérzetet kelt. Pedig az ottani csapatoknak is van villanyfényes pályájuk, de ezeken csak hétközben játszanak nemzetközi vagy hazai kupamecscseket, barátságos találkozókat. Ott az egységes kezdésnek hagyományai vannak. Nálunk is lehetnének — valamikor volt MLSZ- előírás erre —, ám egyelőre mindenki akkor játszik, amikor akar. Arra való hivatkozással, hogy a szurkolók azt igénylik, amit a klub kezdésinek kijelöl. Érdemes lenne egyszer utánanézni a nézőszámnak. Mondjuk, a Fáy utcában és Kispesten, akkor, ha délután, és akkor, ha este hétkor, fél nyolckor játszanak. Melyik szellő engedi el általános iskolás fiát a késő este kezdődő találkozókra? Ha egységes lenne a kezdés, nem kellene olyan gyerekes intézkedéseket hozni, mint amelyekre korábban volt példa, hogy az utolsó három fordulóban egy időpontban kezdődjenek az összecsapások, amelyeket a rádió nem közvetíthet. Amikor így volt, akkor történtek a legnagyobb bundák. ★ Szívesen látnék már egy önálló magyar futballklubot, mert utána több ilyen alakulhatna. Olyanokat, mint amelyek tőlünk nyugatabbra működnek. Az önállóságra az első lépéseket nálunk néhol már megtették — Pécsett például gazdaságilag önállósodott a szakosztály —, de ezeket az első lépéseket a klubelnökök nem nézték jó szemmel. Pedig a PMSC példájánál maradva, ott az első kísérleti év sikeresnek bizonyult, anyagilag is beváltak a számítások. Előbb-utóbb más egyesületeknél is újítani kell, mert a pénz mind kevesebb lesz. Bár a sokszakosztályos klubok kora lejárt, ezt a labdarúgás már eddig is megsínylette. Nem rosszak a magyar futballisták, jó példa rá, hogy sokan szerepelnek külföldi csapatokban. Bár az is igaz, hogy a szocialista országokból érkezett labdarúgók árfolyama még mindig nagyon alacsony a világon, ezért — is — szeretik őket leigazolni. Détáriért ugyan hatalmas összeget adtak Frankfurtban és Athénban is, de Détári csak egy van. Viszont az is igaz, hogy a sok külföldön szereplő labdarúgó közül elvétve tudott csak valaki vezéregyéniség lenni újcsapatában, még akkor is, ha ő nagyon jó játékos, a csapat pedig alacsonyabb osztályú. Tudom, idegennek ez nem megy olyan könnyen, viszont az is észrevehető, hogy a hazai együtteseinkből is el-eltünedeznek azok, akik meccseket képesek eldönteni, akikre ellenvetés nélkül hallgatnak a többiek, akik egymásuk mozgatnak, összetartanak, egy csapatot a pályán belül és azon kívül is. Elgondolkodtató például, hogy a PMSC-ben Róth Hollandiába távozása óta, lassan két éve nincs igazi vezéregyéniség és emiatt csapategység, dicsérni való összetartás sem. Ahogy elnézem a többi NB I-es együttest, azoknál is hiányzik az ilyen Labdarúgó. Alighanem magyar betegség ez. És az is, ahogy a szövetségi kapitányok az utóbbi időben váltják egymást. Abban, hogy Verebes, Bálint, Mezey eléggé gyorsan letűntek a színről, elsősorbannem ők a hibásak, még akkor sem, ha ők mondtak le. Inkább azok a felelősek, akik őket erre a posztra kiszemelték. Igaz, a kimunkált káderpolitika nem volt jellemző mostanában sem a labdarúgásunkra. Az elsietett döntések, a kellően át nem gondolt intézkedések, a széthúzás, az intrika, az örökös ellentétek, presztízsünk lejáratása annál inkább. ★ Sok mindent kellene elölről kezdeni, vagy legalábbis másként csinálni. Új, tehetséges, fiatal szövetségi kapitányunk már van, remélhetőleg igazi, a magyar futballt tényleg mindenben segítő MLSZ-vezérkarnnk is lesz tavaszszal. Hogy lesz-e jó futballunk is? Nem tudom, de nagy szükség lenne már rá. Aligha vagyok ezzel az óhajommal egyedül. * Szelíd lankák között vezet a műút Agárd felé; a látvány valamiért mindig elragad. Nincs errefelé semmi szenzáció; semmi sem zordon és vadregényes, de nem is kopár, békés,barátságos, megnyugtató, dunántúli táj. Akárcsak az agárdi emberek, akik bármikor szívélyes nyíltsággal fogadják a jószándékú idegent, és segítőkészségük jeleit, — anélkül, hogy ez bármikor kedélyeskedő fraternizálásba csapna át — léptennyomon tapasztalni lehet. Hámori Kálmánt, az Agárdi Medosz SE tömegsportbizottságának vezetőjét élénk foglalatoskodás közepette találom, egy halom vázát hámoz ki éppen a selyempapírtburokból, és már valóságos papírtenger közepéről nyújt kezet; a gyors, agilis emberhez szinte nevetségesen nem illik ez a sok porcelán csecsebecse. — Gazdasági fejlődésünk újabb fényes bizonyítéka — dörmögi dühösen —, tavaly ez még 40 ezer forintba került, most potom 80 ezerbe. — Az az érzésem, hogy kedve lenne néhányat a falhoz vágni. — Szebb jövőt! — mondoim, aztán gyorsan megbeszéljük, hogy dolga végeztével, hol találkozunk... • • • Agárditól mindenki tudja, nyitott település, és nyaranta hatalmas emberáradattal kell szembenéznie (Gárdony, Agárd, Dinnyés és Zichyújfalu összlakossága mindössze 8000 fő), ilyenkor 35—40 ezerre is fölmegy a létszám, hétvégeken akár a duplája is lehet. Megérkeznek a városi üdülők, a telek- és nyaralóbirtokosok, a székesfehérvári és budapesti butikés presszótulajdonosok. , A pecsenye- és Lángossütőkből olajszag árad, autósok tülekednek, zaftos káromkodásokkal fűszerezik a parkolóhelyért folytatott harcot. Vajon a példásan gondozott parkok és általában Agárd rendkívül változatos növényvilága meddig fog még ellenállni a kipufogógáznak? Ki tudja... Normális ember ilyenkor inkább a falu felé veszi az útját; ott még talál hat egy-egy olyan boltot, amelyben nem kell órákig sorban állnia, talál egyegy kisvendéglőt vagy kávézót, ahol nem egy gyulladt szemű, kialvatlan nyári robotgép szolgálja ki, mint a tóparton, személytelen közönnyel,szóval, ahol még valamelyest jól érezheti magát... Aztán elmúlik a szezon, az inváziós sereg elvonul, s az emberek élik hétköznapjaikat ... Mint most, amikor tél van, ködös, szomorú, szürke tél... Hámori Kálmán nem egyedül érkezik; vele tart Tímár Béla, az Agárdi Mezőgazdasági Kombinát művezetője, aki feleségével (mindketten egykori, első osztályú tájfutók) és gyermekeivel a családi jellegű szabadidősport-rendezvények elmaradhatatlan, lelkes és eredményes résztvevője. — Agárd sajátosan kettős helyzetben van — mondja Hámori Kálmán —, és ennek oka nem más, mint a tó, pedig itt az emberek legnagyobb része úszni sem tud. A Velencetavi Vízi Sportiskola kezdetben sok gyereket elvont, a mi , szóhasználatunkkal élve, a parti sportágaktól, és ez nem volt szerencsés. Aki nem bizonyult kiugró tehetségnek, — egy-kettő akad ilyen —, gyakorlatilag elveszett számunkra is, nem tért vissza közénk. És még valami: egy falu sohasem az egyéni sportágakban találja meg a boldogulását, a jelszó mindig a„mi falunk”, a „mi iskolánk”. Jó példa erre az évenkénti nagy sportünnepély, a Tóparti Futóparti, amikor a gyerekek még a nagymamákat is mozgósítják, hogy ezen a családi versenyen iskolájuk nyerje a pontversenyt. Az ünnepi sportnapokon olykor kétezer ember, majd minden harmadik lakos elindult. Érdekes elképzelni, mi lenne a Futapesten, ha a főváros minden harmadik-negyedik embere megmozdulna . . . — Régebben az emberek vetélkedtek, hogy ki képviselje a kombinátot — teszi hozzá Tímár Béla —, ma szinte lasszóval kell indulókat fogni. Az jön el, aki bolondja a sportnak, és éppen nem dolgozik, akár vasárnap, vagy munkaidő után is. Ma már itt is minden a zsebre megy, és ez tönkreteszi a szabadidősportot. Természetesen még van, és mindig is lesz mozgás iránti érdeklődés, de szó sincs itt már mozgalomról. Megszállott emberek vannak, akik igénylik a testedzést, és megpróbálják a gyerekeiket is erre nevelni. • • • Varga Ferenc, a téesz vállalati szakszervezeti bizottságának titkára, a Medosz SE volt ügyvezető elnöke, azzal a hírrel érkezik, hogy az imént hívta fel Gárdony városi jogú nagyközség tanácsának pénzügyi osztályát. Ott elmondták neki, hogy a tanács az idén is 1, azaz egy forinttal járul hozzá — fejenként — a négy község tömegsportjához, tehát Hámori Kálmán 8000 forinttal (is) gazdálkodhat. Ránézek az agárdi szabadidősport vezetőjére, arckifejezése sokat elárul. Esküdni mernék, hogy a nyolcvanezer forintos vázákra, a leendő díjakra gondol. — Az, hogy Fejér megye, és benne a Medosz SE, mindig előkelő helyen szerepelt a megyék versenyében, még ilyen körülmények között is — mondja Varga Ferenc —, az csakis a szakszervezetnek, a kombinátnak és néhány más vállalatnak köszönhető. Az agrokomplex évi 100 000 forinttal támogat bennünket, a lakosság több mint egyharmada, 2600 ember dolgozik a kombinátban. Más támogatónk nincs, sajnos a KISZ-ről is csak azmondható el, hogy nem tekinti igazán fontosnak a mi ügyünket, a megyei tanácsnak sem ez a legfőbb gondja. Néha fölteszik nekünk a kérdést: no, és a legfelsőbb sportvezetés? Nos, ez a hivatal sem, igen lát el idáig, hacsak valamilyen életidegen statisztikában nem figyel fel ránk. Mi sem tudunk róla semmit, itt ezek a traktorról leszálló, vagy trágyahordás után még mozogni hajlandó emberek legfeljebb elképzelik, hogy van egy elegáns hivatal, ahol jól öltözött emberek, süppedő bőrfotelekben beszélgetnek arról, milyen lehet egy falu tömegsportja. Azt tartja a közmondás: ahol nincs, ott ne keress! Mifelénk az a változat járhatná: ahol nincs, ott is keress, és próbálj meg találni! Ezt is tesszük, tudva, hogy csak önmagunkra számíthatunk. • • • Későn este együtt vacsorázom az extájfutóval és a szabadidősport szervezőjével. A két középkorú férfiút parázs vitában találom, a száz kilón felüli Timár Béla makacsul bizonygatja, hogy tizennégy másodpercen belül futja le a száz métert. Kálmán barátja pedig amellett kardoskodik, hogy ez nevetséges, esetleg tizennyolc alatt, de még az is kétséges. Az ilyesminek többnyire fogadás a vége, s Béla már állna is fel az asztaltól, mondván, hogy itt helyben, a Mikszáth Kálmán utcában is hajlandó bizonyítani. — Ne most, és ne ilyen szerelésben — szólok közbe föilkéretlenül —, hiszen stopper sincs nálunk. Halasszuk inkább tavaszra. — Na jó! — egyeznek bele nagy nehezen. Én pedig „elvágom” a fogadást... Gömöry Albert Ott is keress, ahol nincs! XLV. 26. ♦ 1989. február 1. Óvónők a TF-en Még a szakembereket is meglepte az az óriási érdeklődés, amely a Magyar Testnevelési Főiskola Továbbképző Központja által, első alkalommal meghirdetett óvónő-továbbképző konferencia iránt megnyilvánult. Ezernyolcszáz meghívót küldtek szét, gondolván, az egynegyednél visszhangra talál. Nos — annak ellenére, hogy a meghirdetett esemény önköltséges volt —, nyolcszázan jelezték részvételi szándékukat. Na, de miről is volt szó? Hamza István, a TF tornatanszékének adjunktusa, egy televíziós adásban bemutatta azt a kísérletet, amelyet az óvodákban folytatott az érintett korosztály testnevelése érdekében. Az adás után rengeteg telefonhívás és levél érkezett a TF-re, kérvén, tegyék lehetővé, hogy a témával alaposabban megismerkedhessenek a gyakorló óvodai pedagógusok. A kérésnek eleget téve szervezték e konferenciát. Az előadóterem, ahová a kétnapos eseményt tervezték, szűknek bizonyult. Ezért, akik jelentkeztek, de nem kaptak lehetőséget a részvételre, február 24—25-én ott lehetnek, mert az előadásokat megismétlik. A múlt hét végén lezajlott esményen egyébként hat előadás hangzott el. Szó volt az óvodások cselekvésbiztonságáról, a testi-lelki kondicionálásról, a tornaelemek oktatásáról. Sikert aratott a TF pszichológiai tanszékének kutatása, amely azt vizsgálta, milyen sportágak felé vonzódnak a kicsinyek. ■ A továbbképző központ szakemberei kérdőíveket osztottak szét a résztvevők között. Ezeken arra kértek választ, hogy az óvónők a jövőben is igénylik-e a továbbképzést, és ha igen, milyen témában. A válaszok egyértelműen azt bizonyították, hogy szükség lenne ilyen, és ehhez hasonló konferenciákra. Ezért az egyetemi ranggal bíró Magyar Testnevelési Főiskola szakemberei az érintettek által rendelkezésre bocsátott kérdőívek alapján máris dolgoznak a következő továbbképzés tematikáján.