Népsport, 1989. február (45. évfolyam, 26-49. szám)

1989-02-01 / 26. szám

2 NÉPSPORT iKKirrőn név a Népsportból: K­orváth­ László Ma már népieknek a jegenyefák Sorozatunkat azok a külső munkatársaink írják, akiknek a nevét már évek óta olvashatják NB I-es labdarúgómérkőzések alatt. Kollégáinktól azt kértük, hogy röviden mutassák be életpályájukat, s mondjanak véleményt labdarúgá­sunk gondjairól. Az alma ezúttal messze esett a fájától. Futballo­zott a nagyapám — korá­nak ismert labdarúgója volt, Csindó becenéven Dél-Nyugaton —, az apám is, de elég hamar kiderült, hogy nem léphetek az örö­­küikbe. A Pécsi Dózsa út­törőcsapatában azért meg­próbálkozhattam a játék­kal, de sok minden hiány­zott belőlem, legfőképpen a kitartás és a szorgalom, ezért az ifit már nem vál­laltam. Érdekes, hogy egy másik sportágban, a ko­sárlabdában már kitar­tóbb voltam, megyei baj­nokságban szereplő együt­tesben játszottam több évig, előbb középiskolai diá­kként, majd egyetemis­taként. Időközben már fel­nőtt fejjel beleszerettem a teniszbe, öt-hat éve ez a nagy „ö”. Persze, a heti többszöri tenisz mellett he­tente kétszer megmaradt a­­foci a barátokkal, ezt még télen sem hagyjuk ki.­­Mindig is szerettem a sportot, korábban azonban gondolni sem mertem ar­ra, hogy abból fogok meg­élni. Harmincnyolc éves múltam, tizenegyedik éve vagyok újságíró, mindvégig a Dunántúli Naplónál ténykedtem. Négy éve ve­zetem a sportrovatot. A Népsportot hat éve tudósí­tóm, 1984 óta vagyok a Ba­ranya megyei vezető tudó­sító.★ Már kicsi gyerekkorom­tól kezdve kijárok a mécs­esekre, valamelyest már tudok különbséget tenni a régi és a mostani magyar foci között. Azt, hogy más volt a labdarúgás régeb­ben, a saját bőrömön is tapasztalhattam. Régen na­gyon sokan szerették ezt a sportágat, ma csak nagyon sokan érdeklődnek iránta. És a kettő­­ nem ugyan­az. Emlékszem jó pár olyan meccsre, amelyet a jegenyefákon ülve, kényel­metlenül izgult végig sok ember Pécsett, mert­ másutt már­­ nem jutott számukra hely. Hol van ez már? Va­lamikor apák vitték kézen­fogva gyermekeiket a mécs­esekre, ma már a nézőtéri trágárkodások, verekedé­sek, petárdarobbantgatá­­sok korában ki merné ezt megkockáztatni ? Megváltozott nemcsak a labdarúgás, hanem a szurkoló is. Amióta gyen­gébb a játék, drágák a je­gyek, nem mindenki vál­lalja a személyes jelenlé­tet. A víkendiház, a telek, a szőlő, a Balaton nagy csáberőt jelent. De abban hinni, hogy csak ezek von­ják el a nézőket a mérkő­zésektől , hiba lenne. Aki szereti ezt a játékot, és áldozhat is rá, az megnézi a meccseket akkor is, ha ezért otthon netán hall­gatnia kell. Bár az is igaz, hogy az Üllői utat kivéve, ez a kör lassan már csak alig néhány ezres törzs­­közönségre szűkül. Ezért, is vagyok híve annak, hogy legyen rend a bajnokság­ban a kezdési időpontokat illetően. Az NSZK-ban és Olaszországban minden ta­lálkozót ugyanazon a na­pon, azonos időben — dél­után — rendeznek, ez a bajnokságban állandósá­got, fegyelmet biztosít, a szurkolókban pedig biz­tonságérzetet kelt. Pedig az ottani csapatoknak i­s van villanyfényes pályá­juk, de ezeken csak hét­­közben játszanak nemzet­közi vagy hazai kupamecs­­cseket, barátságos találko­zókat. Ott az egységes kez­désnek hagyományai van­nak. Nálunk is lehetnének — valamikor volt ML­SZ- előírás erre —, ám egy­előre mindenki akkor ját­szik, amikor akar. Arra való hivatkozással, hogy a szurkolók azt igénylik, amit a klub kezdésinek ki­jelöl. Érdemes lenne egyszer utánanézni a nézőszám­nak. Mondjuk, a Fáy ut­cában és Kispesten, akkor, ha délután, és akkor, ha este hétkor, fél nyolckor játszanak. Melyik szellő engedi el általános iskolás fiát a késő este kezdődő találkozókra? Ha egységes lenne a kezdés, nem kelle­ne olyan gyerekes intéz­kedéseket hozni, mint ame­lyekre korábban volt pél­da, hogy az utolsó három fordulóban egy időpont­ban kezdődjenek az össze­csapások, amelyeket a rá­dió nem közvetíthet. Ami­kor­ így­ volt, akkor történ­tek a legnagyobb bundák. ★ Szívesen látnék már egy önálló magyar futballklu­­bot, mert utána több ilyen alakulhatna. Olyanokat,­­ mint amelyek tőlünk nyu­gatabbra működnek. Az önállóságra az első lépése­ket nálunk néhol már meg­tették — Pécsett például gazdaságilag önállósodott a szakosztály —, de eze­ket az első lépéseket a klubelnökök nem nézték jó szemmel. Pedig a PMSC példájánál maradva, ott az első kísérleti év sike­resnek bizonyult, anyagi­lag is beváltak a számítá­sok. Előbb-utóbb más egye­sületeknél is újítani kell, mert a pénz mind keve­sebb lesz. Bár a sokszak­­osztályos klubok kora le­járt, ezt a labdarúgás már eddig is megsínylette. Nem rosszak a magyar futballisták, jó példa rá, hogy sokan szerepelnek külföldi csapatokban. Bár az is igaz, hogy a szocia­lista országokból érkezett labdarúgók árfolyama még mindig nagyon alacsony a világon, ezért — is­ — sze­retik őket leigazolni. Dé­­táriért ugyan hatalmas összeget adtak Frankfurt­ban és Athénban is, de Détári csak egy van. Vi­szont az is igaz, hogy a sok külföldön szereplő lab­darúgó közül elvétve tu­dott csak valaki vezéregyé­niség lenni új­­csapatában, még akkor is, ha ő nagyon jó játékos, a csapat pedig alacsonyabb osztályú. Tu­dom, idegennek ez nem megy olyan könnyen, vi­szont az is észrevehető, hogy a hazai együtteseink­ből is el-eltü­nedeznek azok, akik meccseket ké­pesek eldönteni, akikre ellenvetés nélkül hallgat­nak a többiek, akik egy­másuk mozgatnak, össze­tartanak, egy csapatot a pályán belül és azon kívül is. Elgondolkodtató pél­dául, hogy a PMSC-ben Róth Hollandiába távozá­sa óta, lassan két éve nincs igazi vezéregyéniség és emiatt csapategység, di­csérni való összetartás sem. Ahogy elnézem a többi NB I-es együttest, azoknál is hiányzik az ilyen Labdarú­gó. Alighanem magyar be­tegség ez. És az­ is, ahogy a szö­vetségi kapitányok az utóbbi időben váltják egy­mást. Abban, hogy Vere­bes, Bálint, Mezey eléggé gyorsan letűntek a színről, elsősorban­­nem ők a hibá­sak, még akkor sem, ha ők mondtak le. Inkább azok a felelősek, akik őket erre a posztra kiszemelték. Igaz, a kimunkált káder­politika nem volt jellemző mostanában sem a labda­rúgásunkra. Az elsietett döntések, a kellően át nem gondolt intézkedések, a széthúzás, az intri­ka, az örökös ellentétek, presztí­zsünk lejáratása annál in­kább. ★ Sok mindent kellene elöl­ről kezdeni, vagy legalább­is másként csinálni. Új, tehetséges, fiatal szövetsé­gi kapitányunk már van, remélhetőleg igazi, a ma­gyar futballt tényleg min­denben segítő MLSZ-ve­­zérkarnnk is lesz tavasz­­szal. Hogy lesz-e jó fut­­ballunk is? Nem tudom, de nagy szükség lenne már rá. Aligha vagyok ezzel az óhajommal egyedül. * Szelíd lankák között ve­zet a műút Agárd felé; a látvány valamiért mindig elragad. Nincs errefelé semmi szenzáció; semmi sem zordon és vadregé­­nyes, de nem is kopár, békés,­­barátságos, meg­nyugtató, dunántúli táj. Akárcsak az agárdi embe­rek, akik bármikor szívé­lyes nyíltsággal fogadják a jószándékú idegent, és se­­gí­tőkészségük jeleit, — anélkül, hogy ez bármikor kedélyeskedő fraternizá­­lásba csapna át — lépten­­nyomon tapasztalni lehet. Hámori Kálmánt, az Agárdi Medosz SE tömeg­­sportbizottságának veze­tőjét élénk foglalatoskodás közepette találom, egy ha­lom vázát hámoz ki ép­pen a­ selyempapírtburok­­ból, és már valóságos pa­pírtenger közepéről nyújt kezet; a gyors, agilis em­berhez szinte nevetségesen nem illik ez a sok porce­lán csecsebecse. — Gazdasági fejlődésünk újabb fényes bizonyítéka — dörmögi dühösen —, tavaly ez még 40 ezer fo­rintba került, most potom 80 ezerbe. — Az az érzé­sem, hogy kedve lenne né­hányat a falhoz vágni. — Szebb jövőt! — mon­doim, aztán gyorsan meg­beszéljük, hogy dolga vé­­­geztével, hol találkozunk... • • • Agárditól mindenki tud­ja, nyitott település, és nyaranta hatalmas em­ber­áradattal kell szembenéz­nie (Gárdony, Agárd, Dinnyés és Zichyújfalu összlakossága mindössze 8000 fő), ilyenkor 35—40 ezerre is föl­megy a lét­szám, hétvégeken akár a duplája is lehet. Megérkeznek a városi üdülők, a telek- és nyara­lóbirtokosok, a székesfe­hérvári és budapesti­ butik­és presszótulajdonosok. , A pecsenye- és Lángossütők­­ből olajszag árad, autósok tülekednek, zaftos károm­kodásokkal fűszerezik a parkolóhelyért folytatott harcot. Vajon a példásan gondozott parkok és álta­lában Agárd rendkívül változatos növényvilága meddig fog még ellenállni a kipufogógáznak? Ki tud­ja... Normális ember ilyen­kor inkább a falu felé ve­szi az útját; ott még talál­­ hat egy-egy olyan boltot, amelyben nem kell órákig sorban állnia, talál egy­­egy kisvendéglőt vagy ká­vézót, ahol nem egy gyul­ladt szemű, kialvatlan nyá­ri robotgép szolgálja ki, mint a tóparton, személy­telen közönnyel,­­szóval, ahol még valamelyest jól érezheti magát... Aztán elmúlik a szezon, az inváziós sereg elvonul, s az emberek élik hétköz­napjaikat ... Mint most, amikor tél van, ködös, szomorú, szürke tél... Hámori Kálmán n­em egyedül érkezik; vele tart Tímár Béla, az Agárdi Mezőgazdasági Kombinát művezetője, aki feleségével (mindketten egykori, első osztályú tájfutók) és gyer­mekeivel a családi jelle­gű szabadidősport-rendez­vények elmaradhatatlan, lelkes és eredményes részt­vevője. — Agárd sajátosan ket­tős helyzetben van — mondja Hámori Kálmán —, és ennek oka nem más, mint a tó, pedig itt az emberek legnagyobb része úszni sem tud. A Velence­­tavi Vízi Sportiskola kez­detben sok gyereket elvont, a mi , szóhasználatunkkal élve, a parti sportágaktól, és ez nem volt szerencsés. Aki nem bizonyult kiugró tehetségnek, — egy-kettő akad ilyen —, gyakorlati­lag elveszett számunkra is, nem tért vissza közénk. És még valami: egy falu sohasem az egyéni sport­ágakban találja meg a boldogulását, a jelszó min­dig a­„mi falunk”, a „mi iskolánk”. Jó példa erre az évenkénti nagy sport­­ünnepély, a Tóparti Futó­parti, amikor a gyerekek még a nagymamákat is mozgósítják, hogy ezen a családi versenyen iskolá­juk nyerje a pontversenyt. Az ünnepi sportnapokon olykor kétezer ember, majd minden harmadik lakos elindult. Érdekes el­képzelni, mi lenne a Futa­­pesten, ha a főváros min­den harmadik-negyedik embere megmozdulna . . . — Régebben az embe­rek vetélkedtek, hogy ki képviselje a kombinátot — teszi hozzá Tímár Béla —, ma szinte lasszóval kell indulókat fogni. Az jön el, aki bolondja a sportnak, és éppen nem dolgozik, akár vasárnap, vagy mun­kaidő után is. Ma már itt is minden a zsebre megy, és ez tönkreteszi a sza­badidősportot. Természe­tesen még van, és mindig is­ lesz mozgás iránti ér­deklődés, de szó sincs itt már mozgalomról. Meg­szállott emberek vannak, akik igénylik a testedzést, és megpróbálják a gyere­keiket is erre nevelni. • • • Varga Ferenc, a téesz vállalati szakszervezeti bi­zottságának titkára, a Me­dosz SE volt ügyvezető el­nöke, azzal a hírrel érke­zik, hogy az imént hívta fel Gárdony városi jogú nagyközség tanácsának pénzügyi osztályát. Ott el­mondták neki, ho­gy a ta­nács az idén is 1, azaz egy forinttal járul hozzá — fejenként — a négy köz­ség tömegsportjához, tehát Hámori Kálmán 8000 fo­rinttal (is) gazdálkodhat. Ránézek az agárdi sza­badidősport vezetőjére, arc­kifejezése sokat elárul. Es­küdni mernék, hogy a nyolcvanezer forintos vá­zákra, a leendő díjakra gondol. — Az, hogy Fejér me­gye, és benne a Medosz SE, mindig előkelő helyen szerepelt a megyék verse­nyében, még ilyen körül­mények között is — mond­ja Varga Ferenc —, az csakis a szakszervezetnek, a kombinátnak és néhány más vállalatnak köszön­hető. Az agrokomplex évi 100 000 forinttal támogat bennünket, a lakosság több mint egyharmada, 2600 ember dolgozik a kombi­nátban. Más támogatónk nincs, sajnos a KISZ-ről is csak az­­mondható el, hogy nem tekinti igazán fontosnak a mi­ ügyünket, a megyei tanácsnak sem ez a legfőbb gondja. Néha fölteszik nekünk a kérdést: no, és a legfelsőbb sport­vezetés? Nos, ez a hivatal sem, igen lát el idáig, ha­csak valamilyen életidegen statisztikában nem figyel fel ránk. Mi sem tudunk róla semmit, itt ezek a traktorról leszálló, vagy trágyahordás után még mozogni hajlandó emberek legfeljebb elképzelik, hogy van egy elegáns hivatal, ahol jól öltözött emberek, süppedő bőrfotelekben be­szélgetnek arról, milyen lehet egy falu tömegsport­ja. Azt tartja a közmon­dás: ahol nincs, ott ne ke­ress! Mifelénk az a válto­zat járhatná: ahol nincs, ott is keress, és próbálj meg találni! Ezt is tesszük, tudva, hogy csak önma­gunkra számíthatunk. • • • Későn este együtt vacso­rázom az extájfutóval és a szabadidősport szerve­zőjével. A két középkorú férfiút parázs vitában ta­lálom, a száz kilón felüli Timár Béla makacsul bi­zonygatja, hogy tizennégy másodpercen belül futja le a száz métert. Kálmán ba­rátja pedig amellett kar­doskodik, hogy ez nevetsé­ges, esetleg tizennyolc alatt, de még az is kétsé­ges. Az ilyesminek több­nyire fogadás a vége, s Béla már állna is fel az asztaltól, mondván, hogy itt helyben, a Mikszáth Kálmán utcában is hajlan­dó bizonyítani. — Ne most, és ne ilyen szerelésben — szólok köz­be föilkéretlenü­l —, hiszen stopper sincs nálunk. Ha­lasszuk inkább tavaszra. — Na jó! — egyeznek bele nagy nehezen. Én pedig „elvágom” a fogadást... Gömöry Albert Ott is keress, ahol nincs! XLV. 26. ♦ 1989. február 1. Óvónők a TF-en Még a szakembereket is meglepte az az óriási érdek­lődés, amely a Magyar Test­nevelési Főiskola Tovább­képző Központja által, első alkalommal meghirdetett óvónő-továbbképző konferen­cia iránt megnyilvánult. Ezernyolcszáz meghívót küld­tek szét, gondolván, az egy­negyednél visszhangra talál. Nos — annak ellenére, hogy a meghirdetett esemény ön­költséges volt —, nyolcszá­­zan jelezték részvételi szán­dékukat. Na, de miről is volt szó? Hamza István, a TF tor­natanszékének adjunktusa, egy televíziós adásban bemu­tatta azt a kísérletet, amelyet az óvodákban folytatott az érintett korosztály testneve­lése érdekében. Az adás után rengeteg telefonhívás és le­vél érkezett a TF-re, kérvén, tegyék lehetővé, hogy a té­mával alaposabban megis­merkedhessenek a gyakorló óvodai pedagógusok. A ké­résnek eleget téve szervez­ték e konferenciát. Az előadóterem, ahová a kétnapos eseményt tervezték, szűknek bizonyult. Ezért, akik jelentkeztek, de nem kaptak lehetőséget a részvé­telre, február 24—25-én ott lehetnek, mert az előadáso­kat megismétlik. A múlt hét végén lezajlott esményen egyébként hat elő­adás hangzott el. Szó volt az óvodások cselekvésbiztonsá­­gáról, a testi-lelki kondicio­nálásról, a tornaelemek okta­tásáról. Sikert aratott a TF pszichológiai tanszékének kutatása, amely azt vizsgál­ta, milyen sportágak felé vonzódnak a kicsinyek. ■ A továbbképző központ szakemberei kérdőíveket osz­tottak szét a résztvevők kö­zött. Ezeken arra kértek vá­laszt, hogy az óvónők a jö­vőben is igénylik-e a to­vábbképzést, és ha igen, mi­lyen témában. A válaszok egyértelműen azt bizonyították, hogy szük­ség lenne ilyen, és ehhez ha­sonló konferenciákra. Ezért az egyetemi ranggal bíró Magyar Testnevelési Főiskola szakemberei az érintettek ál­tal rendelkezésre bocsátott kérdőívek alapján máris dol­goznak a következő tovább­képzés tematikáján.

Next