Népsport, 1989. február (45. évfolyam, 26-49. szám)
1989-02-12 / 36. szám
2 NÉPSPORT Labdarúgás A ZTE gondjai Pacsára is kihatnak„ Hol van a megígért pénz?” Tizennégy évvel ezelőtt, 1975-ben egy új fogalom vált ismertté futballberkekben, a pacsai labdarúgó-kollégium. Az első magyar utánpótlásnevelés céljából alapított sportbázist a Zala megyeiek egyik büszkeségüknek tekintették, és az újságírók sem hagyták, hogy a létesítmény egyhamar feledésbe merüljön. Beszélgetőpartnereim Oláh György iskolaigazgató, Csordás József testenevelőtanár-edző, alapítótag és kollégája, Tóth Attila. + Mondjon néhány mondatot az alapítás körülményeiről ! Cs. J.: — A ZTE vezetői a hetvenes években rájöttek arra, hogy egy jó csapat felállításához nem mindig a legcélszerűbb játékosok vétele, ráadásul ez sokba is kerül. Utánpótlást kell kinevelni, mert ez a legolcsóbb megoldás. Ennek az aktualitása, azt hiszem, igazán csak most jött el. Az akkori egyesületi és a megyei tanács vezetői nagyon támogattak bennünket, csakhogy azóta eltelt tizenhárom év, és mint minden új, Pacsa is veszített a varázsából. A jelenlegi vezetőkkel milyen a kapcsolatuk? Cs. J.: — Nekik elég most a maguk baja. A bundaügy előtt már voltak gazdasági, vezetési problémák, amelyek fele is egyre jobban kihatottak, kihatnak. Korábban kijártak hozzánk évente négyszerötször is, de ezek a látogatások ma már egyre jobban elmaradnak. Leginkább még a megyei tanács áll mellénk. ■f De azért kapnak valami segítséget tőlük? Cs. J.: — Persze. Egyrészt szakmai irányítást az egyesület utánpótlás-szakágvezetőjétől. Másrészt a felszerelést, az utaztatást az egyesület biztosítja. Sőt, túrákat is szerveznek, melyeknek a költségeit ők állják. Milyen úton választják ki az itt tanulókat? Cs. J.: — Háromlépcsős kiválasztási módszerünk van. Először is átszűrjük a megye összes általános iskoláját. Megnézzük a korosztályokat, a gyerekek egymás között játszanak, a testnevelőktől megkérdezzük az eredményeiket, javaslatokat kérünk és a gyerekekkel is beszélgetünk. Akik fennmaradnak a rostán, azokat behívjuk különböző központokba, nagyobb helyekre. Itt megint egymással játszanak, végzünk néhány felmérést is. Akik még ekkor sempottyannak ki, háromnapos edzőtáborba kerülnek Zalaegerszegre. De ekkor már kérünk egy nyilatkozatot a szülőktől, ha mi alkalmasnak találjuk a gyereket, akkor a kollégiumba elengedik. És végül azok, akik az orvosi vizsgálaton és szakmai szempontból is megfelelnek, ők jönnek ide. -— Egy osztályt indítanak minden évben? Cs. J.: — Gyakorlatilag a hatodik osztályt töltjük fel tíz-tizenkét fiúval, de előfordul, hogy a szülő csak egy évvel később engedi el a gyereket. Tehát pótlólag is kerülnek gyerekek a hetedik, nyolcadik osztályba. A hatodik, mint előkészítő csoport létezik, csak edzenek, úttörőolimpián, esetleg valamilyen tornán vesznek részt. A nagyobbak viszont a megyei serdülőbajnokságban szerepelnek. Sok a tehetség? Cs. J.: — Van minden évfolyamban tehetséges gyerek. Persze, nem mindegyikből lesz első osztályú futballista. Azért kikerült innen jó néhány NB I-es és NB II-es játékos, akikre büszkék lehetünk. Azoknak a gyerekeknek, akik elkerülnek nyolcadik után, továbbra is figyelemmel kísérik az életüket, pályafutásukat? Cs. J.: — Természetesen. Vannak,akik visszajárnak. Például fiatal kollégám, Tóth Attila is ide járt általánosba, s most mint tanár van itt a segítségemre. T. A.: — Én ahhoz a pacsai generációhoz tartozom, amelyik most a Videotonban játszó Sipos Sanyival kezdte a pályafutását. Két évig együtt futballoztunk, csak én a tanulást választottam, és nem voltam olyan tehetséges, ő a focinál maradt. A Szombathelyi Tanárképző Főiskolára mentem továbbtanulni, de a kapcsolatot fenntartottam az itteniekkel és diploma után visszajöttem testnevelőnek, illetve edzőnek. Visszatérve az anyagiakhoz. Hogyan áll gazdaságilag a kollégium helyzete? O. Gy.: — Annak idején, amikor létrehozták a kollégiumot, az anyagi fedezetét biztosították. De ennek lassan tizennégy éve. Ez egy öreg épület, melyre nagyon ráférne a felújítás. Fél évvel ezelőtt voltak kint tervezők a megyétől felmérni a javítanivalót, s egymillió forintra becsülték a költségeket. Pillanatnyilag a felével sem rendelkezünk. Két éve kiadjuk az épületet csehszlovák gyerekek nyaraltatására. Tavaly körülbelül kétszázezer forint volt a tiszta bevétel. Ebből szeretnénk új ágyakat venni és tervezzük a tornaterem felújítását is, nagyon kellene például új padlózat. Cs. J.: — A sportfelszerelésekkel kapcsolatban is érződnek az anyagi problémák. Még több kellene. Itt nem is annyira a minőség, mint inkább a mennyiség lenne fontos. De muszáj belátnunk, a mai körülmények között ennél több egyelőre nem lehet. Amikor az MLSZ meghirdette, hogy támogatja a kollégiumokat, kértek tőlem egy olyan gazdasági kimutatást, ami fedi vagy fedte akkor, hogy mibe kerül a kollégium. Ez a kimutatás 1987- es. Az összköltségvetésünk alig valamivel több mint másfél millió. Szerintem egyáltalán nem sok. Még a Somogyi Jenő vezette MLSZ megígérte, hogy küld nekünk egy nagyobb összeget. Aztán Török Péterék is ígértek ötszázezer forintot. Közben nagy változások, mozgások voltak, vannak és jelenleg fogalmam sincs, hol van a megígért pénz. O. Gy.: — A félmillió is sokat jelentene, csak már látnánk. Nem tudjuk, mire számíthatunk a következő időszakban, de a megyei tanács vezetői a közelmúltban többször is megerősítették, ha kérdésessé válik, akkor ők amellett vannak, hogy maradjon a kollégium. A helyi intézmények, vállalatok nem segítenek? Cs. J.: — Inkább az iskolát. Igaz, az iskola és a kollégium egy igazgatás alatt van. Ami annyit jelent, ha a tanintézet kap valami támogatást, akkor abból a kollégium is részesül. És a szülők, a helybéliek? O. Gy.: — Kezdetben még segítettek, javítási munkákat végeztek a helybéliek, hiszen a távol lakóktól nem várhattuk el, hogy jöjjenek. De ma már a társadalmi munka varázsa, az aktivitás nem olyan, mint régen. + Önök a tanári fizetésen kívül kapnak valamiféle juttatást az egyesülettől? Cs. J.: — Igen. Az edzői bér az egyesületet terheli. Azt nem mondhatnám, hogy túl sok, körülbelül háromezer forint... " Eléggé válságos helyzetben van a magyar labdarúgás. Mit gondolnak, elősegítheti a fejlődést az, ha még több ilyen jellegű kollégium vagy gimnázium létesül? T. A.: — Szerintem a mennyiség biztosan nem fogja előrébb lendíteni. Legyen kevesebb, de jobb minőségű ilyen létesítmény kiváló szakemberek vezetésével és jó feltételek biztosításával. És talán az sem lenne megoldhatatlan, ha létesítenének az utánpótlás edzőinek — például a TF-en — egy központot, ahol, mondjuk, félévente szerveznének párnapos továbbképzést, megbeszélést. • Anyagi és erkölcsi szempontból megéri-e önöknek és az egyesületnek az, hogy létezik ez a kollégium? Cs. J.: — Az a véleményem, hogy most, amikor szűkül a pénztárca, akkor saját utánpótlás nélkül nem lehet NB I-es, de más csapatot sem elképzelni. Még mindig ez a legolcsóbb megoldás. És az egyesületek egyre jobban rákényszerülnek, hogy ezt az utat járják. Kenderes Szilvia NEKI IS TAPSOLTAK „Ma valahogy kevesebben vagyunk, mint szerdán — mondja egy jó hetven körüli, kövérkés úr a mellette állóknak a szombati edzőmérkőzésen. „Pedig akkor munkaidő alatt rendezték a meccset’’ — vágja rá a társasághoz tartozó, nála valamivel fiatalabb, hatalmas termetű, görnyedt hátú drukker, miközben sütőlapát nagyságú kezében valósággal elvész a félig szívott cigaretta. Beszélgetnek bundáról, átigazolási elképzelésekről, régi és mai futballistákról. Megállás nélkül ömlik belőlük a szó, miközben a pályán potyognak a gólok és a játékosok. A bundát már unják, a különböző ügyeket, a védő- és vádbeszédeket nem kevésbé. A bajnoki rajt után ácsingóznak, azokról a napokról, amikor méginkább lesz értelme kijárni a stadionba. „Nem tetszik nekem a csapat. Valahogy hiányzik belőlük a tűz, a játékukból pedig a fantázia. Nem is jövök ki szombaton” — így önti nyakon véleményével a többieket egy dúsbajuszú. „Maga minden héten megfogadja ezt, aztán újra és újra itt toporog köztünk. Nem unja meg a fogadkozást? Vegye észre, hogy ez most a formábahozás időszaka. Legyen türelme a csapattal szemben, főleg a fiatal srácokat ne szapulja, nem rosszabbak ezek, mint a nagy pénzért vásárolt öregebbek. Ráadásul saját nevelésűek, a mi gyerekeink — hurrogja le a görnyedt hátú a bajuszost, szinte belefojtva a szót. Ebben a pillanatban feltűnik a pálya egyik sarkában a régi menő. Senki sem áll mellette, magányosan rágja a tökmagot. Ezen a környéken néhány évvel ezelőtt még úgy imádták a szurkolók, hogy szívük szerint szobrot emeltek volna neki közadakozásból. Most félrehúzódva figyeli az utódokat. Semmi köze a focihoz, tovatűnt egykori eleganciája és daliás alakja is. Pontosan ugyanúgy megkopott a ruházata, mint nálunk a foci színvonala. Az öregebb szurkolók mesélik, hogy sok mindenbe belevágott, vezetett üzletet is, aztán valahol egy kiscsapatnál az edzősködéssel is szerencsét próbált. De valahogy mindig peches kézzel vette fel a kártyát. Jó a hasonlat, mert tényleg szenvedélye volt az ördög bibliája, no meg a fröccsös pohár emelgetése. Vége a meccsnek, s mindössze négyen vagy öten ismerik fel a hajdani ünnepelt sztárt. Ugyanakkor az ifjúsági csapatból most felkerült játékost megsüvegelik a szurkolóit.. . A pálya előtt még kisebb csoportokba verődve beszélgetnek a drukkerek, s jó néhányan az eget kémlelik. S mind többször téma köztük a téli tavasz, a rajt. (gyenes) XLV. 36. ♦ 1989 február 12. Nyílt levél Egy cáfolat kapcsán... Meglepődve olvastam a Népsportban Vízhányó László írását, amellyel Botyánszki Pálnak a televízió Kék fény című adásában tett kijelentését cáfolta. A játékvezetők világában közismert dolog az, hogy Vízhányó Lászlónak szoros kapcsolata volt (van?) mind a Békéscsabával, mind más klubokkal. Ő a játékvezetői bizottság elnökségén belül a szervezési albizottság vezetője, aki intézi és bonyolítja a JB rendezvényeit és anyagi ügyeit. Nem egy esetben fordult egyik-másik klubhoz „segítségért” egyegy rendezvény lebonyolítása érdekében. Így természetesen a Békéscsabához is. Itt pedig az egyik tárgyaló partner majdnem minden esetben Botyánszki Pál volt. Sok-sok helybeli és a JB-hez tartozó ember volt inkább szem, mint fültanúja annak, hogy Vízhányó László Botyánszki Pállal tárgyalt. Én magam egy időben az ellenőrök küldetésével foglalkoztam a JÉ-ben. Nem volt olyan szezon, hogy Vízhányó László két-három esetben ne kérte volna, küldjem Békéscsabára. Ha nem teljesítettem kérését, ment az elnökhöz panaszra azzal, hogy neki fontos JB-ügyeket kell tárgyalnia Békéscsabán. (Volt még egy-két hely, ahová szintén kérte magát.) Vajon hogyan tudott tárgyalni Vízhányó László olyan emberrel, akivel nem állt semmilyen kapcsolatban? Azt sem értem, hogy miért kell tagadnia ezt a kapcsolatot? Vízhányó László nemcsak az elhangzott kijelentést cáfolta, amely szerint „megnézheti magát az a klub, amelyik nem fogadja kellően a játékvezetőket”, hanem azt is tagadta, hogy bármilyen kapcsolatban állt volna Botyánszki Pállal. Mivel az utóbbit igen sokan tudják cáfolni, joggal merülhet fel kétely az egész nyilatkozat tartalmával kapcsolatban. Én magam 25 évet dolgoztam különböző játékvezető-bizottságokban. Ebből nyolcat (1937 januárjáig) az MLSZ JB-ben töltöttem, ahol működésem utolsó négy évében a JB elnökhelyettese voltam, így tehát elég jól ismerem az ide vonatkozó írott és íratlan normákat. Tisztázatlannak tűnő anyagi ügyek miatt többször kértem az elnöktől, hogy rendeljen el fegyelmi vizsgálatot. Minden esetben elutasítás volt a válasz. Több más ok mellett — mint ezen a téren „örök akadékoskodónak” — meg kellett várnom az általam egyébként nagy örömmel végzett társadalmi munkától. Az ügy kapcsán elhangzott elnöki nyilatkozat az NSZK példájára hivatkozik. Ott valóban az a helyzet, hogy a klubok kötelesek vendégül látni a játékvezetőket. Ezt azonban legálisan, a versenykiírásban előírt és meghatározott módon teszik. Nálunk viszont egyes klubok — hallomás alapján — próbálják túllicitálni a másikat a különböző „figyelmességekkel”. Ez a módszer az, ami suttogásra, gyanúsítgatásra ad okot, és kételyeket ébreszt még a legtisztább ügyekben is. Anélkül, hogy tovább mennénk ebben a témában, ennyit a cáfolatról és annak hitelességéről. Meggyőződésem, hogy az embernek a tisztaságát nem a tények tagadásával kell bizonyítania, hiszen ilyen esetekben az igazság is kétessé válik. Tudom, az érintettekazt fogják mondani, hogy a sértett ember beszél belőlem. Nem vagyok sértett ember. Azt viszont nagyon sajnálom, hogy nem volt módom végigvinni azt a „harcot”, amelyet egy — nemcsak szavakban, hanem a valóságban is — erkölcsileg tiszta testület megvalósításáért folytattam. Ehhez azonban néhány embertől meg kellett volna válni. Inkább tőlem váltak meg. Sándor János, az MLSZ JB volt elnökhelyettese Vincze kontra Tatabánya leckéből a bíróságra — Halló Népsport? Vincze István vagyok, a Pilu édesapja. Kérem fel vagyok háborodva azon, amit a Népsport szombati számában olvastam a fiammal kapcsolatban: Sárosi Ferenc állítása nem igaz. A gyerek nem négymilliót követel a Bányásztól, hanem csupán anynyit, amennyi őt valójában megilleti. + Mégis mennyi pénzről van szó? — Nyolcszázezer forintról. + Ez lényegesen kisebb összeg. Akkor hát miért állítják, hogy többmilliós a fia követelése? — Miért? Megmondom én magának. Amióta a Pilu kint van Olaszországban, azóta a Bányász vezetői ott tesznek nekünk keresztbe, ahol tudnak. Pedig ez a srác nem ezt érdemli a klubtól. Ez a négymilliós követelés is csupán felhajtás ellene. Aki ismeri a fiamat, az tudja, hogy nem anyagias. Ezt az ügyet sem ő intézi, ugyanis nem szeret vitatkozni, pereskedni senkivel. Ezek szerint bíróság elé kerül az ügy? — Igen. Hiszen csak így tudom behajtani a Tatabányai Bányásztól a fiam pénzét. Mert ez az összeg igenis jár a gyereknek. S jól tudja ezt Sárosi Ferenc ügyvezető elnök is, hiszen nem véletlenül ígérte meg korábban háromszor is, hogy kiegyenlítik a tartozást. Mindegy, most majd a bíróság eldönti, hogy kinek lesz igaza! S. G..