Népsport, 1989. február (45. évfolyam, 26-49. szám)

1989-02-12 / 36. szám

2 NÉPSPORT Labdarúgás A ZTE gondjai Pacsára is kihatna­k„ Hol van a megígért pénz?” Tizennégy évvel ezelőtt, 1975-ben egy új foga­lom vált ismertté futballberkekben, a pacsai lab­darúgó-kollégium. Az első magyar utánpótlás­nevelés céljából alapított sportbázist a Zala me­gyeiek egyik büszkeségüknek tekintették, és az újságírók sem hagyták, hogy a létesítmény egy­hamar feledésbe merüljön. Beszélgetőpartnereim Oláh György iskolaigazgató, Csor­dás József testenevelőta­­nár-edző, alapítótag és kollégája, Tóth Attila. + Mondjon néhány mon­datot az alapítás körülmé­nyeiről ! Cs. J.: — A ZTE vezetői a hetvenes években rájöt­tek arra, hogy egy jó csa­pat felállításához nem min­dig a legcélszerűbb játéko­sok vétele, ráadásul ez sok­ba is kerül. Utánpótlást kell kinevelni, mert ez a legolcsóbb megoldás. Ennek az aktualitása, azt hiszem, igazán csak most jött el. Az akkori egyesületi és a megyei tanács vezetői na­gyon támogattak bennün­ket, csakhogy azóta eltelt tizenhárom év, és mint minden új, Pacsa is veszí­tett a varázsából.­­ A jelenlegi vezetőkkel milyen a kapcsolatuk? Cs. J.: — Nekik elég most a maguk baja. A bundaügy előtt már voltak gazdasági, vezetési problé­mák, amelyek fele is egyre jobban kihatottak, kihat­nak. Korábban kijártak hozzánk évente négyszer­­ötször is, de ezek a láto­gatások ma már egyre job­ban elmaradnak. Leginkább még a megyei tanács áll mellénk. ■f De azért­ kapnak vala­mi segítséget tőlük? Cs. J.: — Persze. Egy­részt szakmai irányítást az egyesület utánpótlás-szakág­­vezetőjétől. Másrészt a fel­szerelést, az utaztatást az egyesület biztosítja. Sőt, tú­rákat is szerveznek, me­lyeknek a költségeit ők áll­ják.­­ Milyen úton választ­ják ki az itt tanulókat? Cs. J.: — Háromlépcsős kiválasztási módszerünk van. Először is átszűrjük a megye összes általános is­koláját. Megnézzük a kor­osztályokat, a gyerekek egymás között játszanak, a testnevelőktől megkér­dezzük az eredményeiket, javaslatokat kérünk és a gyerekekkel is beszélge­tünk. Akik fennmaradnak a rostán, azokat behívjuk különböző központokba, na­gyobb helyekre. Itt megint egymással játszanak, vég­zünk néhány felmérést is. Akik még ekkor sem­­pot­­­tyannak ki, háromnapos edzőtáborba kerülnek Zala­egerszegre. De ekkor már kérünk egy nyilatkozatot a szülőktől, ha mi alkalmas­nak találjuk a gyereket, akkor a kollégiumba elen­gedik. És végül azok, akik az orvosi vizsgálaton és szakmai szempontból is megfelelnek, ők jönnek ide. -— Egy osztályt indítanak minden évben? Cs. J.: — Gyakorlatilag a hatodik osztályt töltjük fel tíz-tizenkét fiúval, de előfordul, hogy a szülő csak egy évvel később en­gedi el a gyereket. Te­hát pótlólag is kerülnek gyerekek a hetedik, nyol­cadik osztályba. A hatodik, mint előkészítő csoport lé­tezik, csak edzenek, úttörő­olimpián, esetleg valami­lyen tornán vesznek részt. A nagyobbak viszont a megyei serdülőbajnokság­ban szerepelnek.­­ Sok a tehetség? Cs. J.: — V­an minden évfolyamban tehetséges gyerek. Persze, nem mind­egyikből lesz első osztályú futballista. Azért kikerült innen jó néhány NB I-es és NB II-es játékos, akik­re büszkék lehetünk.­­ Azoknak a gyerekek­nek, akik elkerülnek nyol­cadik után, továbbra is fi­gyelemmel kísérik az életü­ket, pályafutásukat? Cs. J.: — Természetesen. Vannak,­­akik visszajárnak. Például fiatal kollégám, Tóth Attila is ide járt ál­talánosba, s most mint ta­nár van itt a segítségemre. T. A.: — Én ahhoz a pa­csai generációhoz tartozom, amelyik most a Videoton­ban játszó Sipos Sanyival kezdte a pályafutását. Két évig együtt futballoztunk, csak én a tanulást válasz­tottam, és nem voltam olyan tehetséges, ő a foci­nál maradt. A Szombathe­lyi Tanárképző Főiskolára mentem továbbtanulni, de a kapcsolatot fenntartottam az itteniekkel és diploma után visszajöttem testneve­lőnek, illetve edzőnek.­­ Visszatérve az anya­giakhoz. Hogyan áll gazda­ságilag a kollégium helyze­te? O. Gy.: — Annak ide­jén, amikor létrehozták a kollégiumot, az anyagi fe­dezetét biztosították. De en­nek lassan tizennégy éve. Ez egy öreg épület, melyre nagyon ráférne­­ a felújítás. Fél évvel ezelőtt voltak kint tervezők a megyétől felmérni a javítanivalót, s egymillió forintra becsülték a költségeket. Pillanatnyi­lag a felével sem rendelke­zünk. Két éve kiadjuk az épületet csehszlovák gyere­kek nyaraltatá­sára. Tavaly körülbelül kétszázezer fo­rint volt a tiszta bevétel. Ebből szeretnénk új ágya­kat venni és tervezzük a tornaterem felújítását is, nagyon kellene például új padlózat. Cs. J.: — A sportfelsze­relésekkel kapcsolatban is érződnek az anyagi problé­mák. Még több kellene. Itt nem is annyira a minőség, mint inkább a mennyiség lenne fontos. De muszáj belátnunk, a mai körülmé­nyek között ennél több egyelőre nem lehet. Ami­kor az MLSZ meghirdette, hogy támogatja a kollégiu­mokat, kértek tőlem egy olyan gazdasági kimutatást, ami fedi vagy fedte akkor, hogy mibe kerül a kollé­gium. Ez a kimutatás 1987- es. Az összköltségvetésünk alig valamivel több mint másfél millió. Szerintem egyáltalán nem sok. Még a Somogyi Jenő vezette MLSZ megígérte, hogy küld ne­künk egy nagyobb összeget. Aztán Török Péterék is ígértek ötszázezer forintot. Közben nagy változások, mozgások voltak, vannak és jelenleg fogalmam sincs, hol van a megígért pénz. O. Gy.: — A félmillió is sokat jelentene, csak már látnánk. Nem tudjuk, mire számíthatunk a kö­vetkező időszakban, de a megyei tanács vezetői a közelmúltban többször is megerősítették, ha kérdé­sessé válik, akkor ők amel­lett vannak, hogy maradjon a kollégium.­­ A helyi intézmények, vállalatok nem segítenek? Cs. J.: — Inkább az is­kolát. Igaz, az iskola és a kollégium egy igazgatás alatt van. Ami annyit je­lent, ha a tanintézet kap valami támogatást, akkor abból a kollégium is része­sül.­­ És a szülők, a helybé­liek? O. Gy.: — Kezdetben még segítettek, javítási munkákat végeztek a hely­béliek, hiszen a távol la­kóktól nem várhattuk el, hogy jöjjenek. De ma már a társadalmi munka vará­zsa, az aktivitás nem olyan, mint régen. + Önök a tanári fizeté­sen kívül kapnak valami­féle juttatást az egyesület­től? Cs. J.: — Igen. Az edzői bér az egyesületet terheli. Azt nem mondhatnám, hogy túl sok, körülbelül három­ezer forint... " Eléggé válságos hely­zetben van a magyar lab­darúgás. Mit gondolnak, elősegítheti a fejlődést az, ha még több ilyen jellegű kollégium vagy gimnázium létesül? T. A.: — Szerintem a mennyiség biztosan nem fogja előrébb lendíteni. Le­gyen kevesebb, de jobb mi­nőségű ilyen létesítmény kiváló szakemberek veze­tésével és jó feltételek biz­tosításával. És talán az sem lenne megoldhatatlan, ha létesítenének az után­pótlás edzőinek — például a TF-en — egy központot, ahol, mondjuk, félévente szerveznének párnapos to­vábbképzést, megbeszélést. • Anyagi és erkölcsi szempontból megéri-e önök­nek és az egyesületnek az, hogy létezik ez a kollé­gium? Cs. J.: — Az a vélemé­nyem, hogy most, amikor szűkül a pénztárca, akkor saját utánpótlás nélkül nem lehet NB I-es, de más csa­patot sem elképzelni. Még mindig ez a legolcsóbb megoldás. És az egyesüle­tek egyre jobban rákény­szerülnek, hogy ezt az utat járják. Kenderes Szilvia NEKI IS TAPSOLTAK „Ma valahogy kevesebben vagyunk, mint szer­dán — mondja egy jó hetven körüli, kövérkés úr a mellette állóknak a szombati edzőmérkőzé­­sen. „Pedig akkor munkaidő alatt rendezték a meccset’’ — vágja rá a társasághoz tartozó, nála valamivel fiatalabb, hatalmas termetű, görnyedt hátú drukker, miközben sütőlapát nagyságú kezé­ben valósággal elvész a félig szívott cigaretta. Beszélgetnek bundáról, átigazolási elképzelések­ről, régi és mai futballistákról. Megállás nél­kül ömlik belőlük a szó, miközben a pályán po­tyognak a gólok és a játékosok. A bundát már unják, a különböző ügyeket, a védő- és vádbe­szédeket nem kevésbé. A bajnoki rajt után ácsin­góznak, azokról a napokról, amikor méginkább lesz értelme kijárni a stadionba. „Nem tetszik nekem a csapat. Valahogy hiány­zik­ belőlük a tűz, a játékukból pedig a fantázia. Nem is jövök ki szombaton” — így önti nyakon véleményével a többieket egy dúsbajuszú. „Maga minden héten megfogadja ezt, aztán új­ra és újra itt toporog köztünk. Nem unja meg a fogadkozást? Vegye észre, hogy ez most a for­­mábahozás időszaka. Legyen türelme a csapattal szemben, főleg a fiatal srácokat ne szapulja, nem rosszabbak ezek, mint a nagy pénzért vásárolt öregebbek. Ráadásul saját nevelésűek, a mi gye­rekeink — hurrogja le a görnyedt hátú a baju­szost, szinte belefojtva a szót. Ebben a pillanatban feltűnik a pálya egyik sar­kában a régi menő. Senki sem áll mellette, ma­gányosan rágja a tökmagot. Ezen a környéken néhány évvel ezelőtt még úgy imádták a szur­kolók, hogy szívük szerint szobrot emeltek volna neki közadakozásból. Most félrehúzódva figyeli az utódokat. Semmi köze a focihoz, tovatűnt egykori eleganciája és daliás alakja is. Pontosan ugyanúgy megkopott a ruházata, mint nálunk a foci színvonala. Az öre­gebb szurkolók mesélik, hogy sok mindenbe be­levágott, vezetett üzletet is, aztán valahol egy kiscsapatnál az edzősködéssel is szerencsét pró­bált. De valahogy mindig peches kézzel vette fel a kártyát. Jó a hasonlat, mert tényleg szenvedé­lye volt az ördög bibliája, no meg a fröccsös po­hár emelgetése. Vége a meccsnek, s mindössze négyen vagy öten ismerik fel a hajdani ünnepelt sztárt. Ugyan­akkor az ifjúsági csapatból most felkerült játé­kost megsüvegelik a szurkolóit.. . A pálya előtt még kisebb csoportokba verődve beszélgetnek a drukkerek, s jó néhányan az eget kémlelik. S mind többször téma köztük a téli tavasz, a rajt. (gyenes) XLV. 36. ♦ 1989 február 12. Nyílt levél Egy cáfolat kapcsán... Meglepődve olvastam a Népsportban Vízhányó László írását, amellyel Botyánszki Pálnak a tele­vízió Kék fény című adásában tett kijelentését cá­folta. A játékvezetők világában közismert dolog az, hogy Vízhányó Lászlónak szoros kapcsolata volt (van?) mind a Békéscsabával, mind más klubokkal. Ő a játékvezetői bizottság elnökségén belül a szer­vezési albizottság vezetője, aki intézi és bonyolítja a JB rendezvényeit és anyagi ügyeit. Nem egy eset­ben fordult egyik-másik klubhoz „segítségért” egy­­egy rendezvény lebonyolítása érdekében. Így ter­mészetesen a Békéscsabához is. Itt pedig az egyik tárgyaló partner majdnem minden esetben Botyánsz­ki Pál volt. Sok-sok helybeli és a JB-hez tartozó ember volt inkább szem­, mint fültanúja annak, hogy Vízhányó László Botyánszki Pállal tárgyalt. Én magam egy időben az ellenőrök küldetésével foglalkoztam a JÉ-ben. Nem volt olyan szezon, hogy Vízhányó László két-három esetben ne kérte volna, küldjem Békéscsabára. Ha nem teljesítettem kéré­sét, ment az elnökhöz panaszra azzal, hogy neki fon­tos JB-ügyeket kell tárgyalnia Békéscsabán. (Volt még egy-két hely, ahová szintén kérte magát.) Vajon hogyan tudott tárgyalni Vízhányó László olyan emberrel, akivel nem állt semmilyen kapcso­latban? Azt sem értem, hogy miért kell tagadnia ezt a kapcsolatot? Vízhányó László nemcsak az elhangzott kijelentést cáfolta, amely szerint „megnézheti magát az a klub, amelyik nem fogadja kellően a játékvezetőket”, ha­nem azt is tagadta, hogy bármilyen kapcsolatban állt volna Botyánszki Pállal. Mivel az utóbbit igen sokan tudják cáfolni, joggal merülhet fel kétely az egész nyilatkozat tartalmával kapcsolatban. Én magam 25 évet dolgoztam különböző játék­vezető-bizottságokban. Ebből nyolcat (1937 január­jáig) az MLSZ JB-ben töltöttem, ahol működésem utolsó négy évében a JB elnökhelyettese voltam, így tehát elég jól ismerem az ide vonatkozó írott és íratlan normákat. Tisztázatlannak tűnő anyagi ügyek miatt többször kértem az elnöktől, hogy rendeljen el fegyelmi vizsgálatot. Minden esetben elutasítás volt a válasz. Több más ok mellett — mint ezen a téren „örök akadékosk­odónak” — meg kellett vár­nom az általam egyébként nagy örömmel végzett társadalmi munkától. Az ügy kapcsán elhangzott el­nöki nyilatkozat az NSZK példájára hivatkozik. Ott valóban az a helyzet, hogy a klubok kötelesek ven­dégül látni a játékvezetőket. Ezt azonban legálisan, a versenykiírásban előírt és meghatározott módon teszik. Nálunk viszont egyes klubok — hallomás alapján — próbálják túllicitálni a másikat a külön­böző „figyelmességekkel”. Ez a módszer az, ami suttogásra, gyanúsítgatásra ad okot, és kételyeket ébreszt még a legtisztább ügyekben is. Anélkül, hogy tovább mennénk eb­ben a témában, ennyit a cáfolatról és annak hite­lességéről. Meggyőződésem, hogy az embernek a tisztaságát nem a tények tagadásával kell bizonyítania, hiszen ilyen esetekben az igazság is kétessé válik. Tudom, az érintettek­­azt fogják mondani, hogy a sértett ember beszél belőlem. Nem vagyok sértett ember. Azt viszont nagyon sajnálom, hogy nem volt módom végigvinni azt a „harcot”, amelyet egy — nemcsak szavakban, hanem a valóságban is — er­kölcsileg tiszta testület megvalósításáért folytattam. Ehhez azonban néhány embertől meg kellett volna válni. Inkább tőlem váltak meg. Sándor János, az MLSZ JB volt elnökhelyettese Vincze kontra Tatabánya leckéből a bíróságra — Halló Népsport? Vincze István vagyok, a Pilu édes­apja. Kérem fel vagyok há­borodva azon, amit a Nép­sport szombati számában ol­vastam a fiammal kapcso­latban: Sárosi Ferenc állítá­sa nem igaz. A gyerek nem négymilliót követel a Bá­nyásztól, hanem csupán any­­nyit, amennyi őt valójában megilleti. + Mégis mennyi pénzről van szó? — Nyolcszázezer forintról. + Ez lényegesen kisebb összeg. Akkor hát miért ál­lítják, hogy többmilliós a fia követelése? — Miért? Megmondom én magának. Amióta a Pilu kint van Olaszországban, az­óta a Bányász vezetői ott tesznek nekünk keresztbe, ahol tudnak. Pedig ez a srác nem ezt érdemli a klubtól. Ez a négymilliós követelés is csupán felhajtás ellene. Aki ismeri a fiamat, az tudja, hogy nem anyagias. Ezt az ügyet sem ő intézi, ugyanis nem szeret vitatkoz­ni, pereskedni senkivel.­­ Ezek szerint bíróság elé kerül az ügy? — Igen. Hiszen csak így tudom behajtani a Tatabá­nyai Bányásztól a fiam pén­zét. Mert ez az összeg igen­is jár a gyereknek. S jól tudja ezt Sárosi Ferenc ügy­vezető elnök is, hiszen nem véletlenül ígérte meg koráb­ban háromszor is­, hogy ki­egyenlítik a tartozást. Mind­egy, most majd a bíróság eldönti, hogy kinek lesz igaza! S. G..

Next