Nemzeti Sport, 1990. november (1. évfolyam, 229-258. szám)
1990-11-18 / 246. szám
6 NEMZETI SPORT Simon József: AZOK A GYÖNYÖRŰ DORTMUND! NAPOK Aranylányok „ezüstlakodalma A Népsport 1965. november 14-én megjelent számának címoldalán ez állt: „Nagy küzdelemben világbajnok lett a magyar női kézilabda-válogatott”. Aztán a tudósításban: „A világbajnoki címért: Magyarország—Jugoszlávia 5:3 (3:2). V: Rostmanith (NSZK). Gól jelzők: Westergard (dán) és Szuszlov (szovjet). Magyarország: Rothermel — Balogh, Csenkiné, Schmidtné, Hajekné, Ignácz, Lengyel. Csere: Güricsné, Romhányiné, Jóna, Jányáné. Gólszerző: Lengyel (2), Schmidtné, Hajekné, Romhányiné, ill. Rebernjak (2), Jasic”. Ennek a csodálatos, minden várakozást felülmúló sikernek a 25 éves jubileumán ünnepi megemlékezésre gyűltek össze az aranycsapat tagjai. Az összejövetel — Török Bódog volt szövetségi kapitány részvételével — olyan volt, mint egy világbajnoki „osztálytalálkozó”, amelyen csupa kitűnő „tanuló” randevúzik. Pereg a film.... Az előző világbajnokság nem úgy sikerült a magyar lányoknak, ahogyan szerették volna. Ötödikek lettek, s akkor megfogadták: legközelebb bebizonyítják a világnak, hogy ennél többre képesek. Az NSZK-beli VB-szereplésük mégis egy hajszálon múlott. Mert a selejtezőben, az NDK ellen, csak pénzfeldobással dőlt el a továbbjutás. Ez szerencsés előjel volt, sőt jött az előadás. Ólmosan szürke az ég, szűkt a köd. A jobb érzésű gazdák ilyenkor már megengedik a kutyájuknak, hogy a konyhában melegedjen. Az időjárás viszontagságai azonban nem riasztják el a 25 évvel ezelőtt világbajnokságot nyert hölgyeket. Kabátjukat összehúzva, sárba burkolózva, de szépen sorban érkeznek az ünnepségre, az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt székházába. — Bevallom, kicsit izgulok, hogy mindenki itt lesz-e — toporog a bejáratnál Szemes László, a találkozó szervezője, aki annak idején a szövetség főtitkára volt. — Ha emberismeretem nem csal, akkor senki nem fog hiányozni, csak Ignácz Ica, aki Hollandiában edző, s csapatának olyan sűrű a bajnoki programja, hogy nem tudott időt szakítani a hazautazásra. Az exfőtitkárnak igaza van. A videokamerák és fényképezőgépek kereszttüzében belépnek az ajtón, s puszizkodnak, ölelkeznek a magyar női kézilabda aranykorának hősei. Végül Babos Ágnes társaságában a mester, Török Bódog is megérkezik. Teljes a létszám. Az ünnepeltek és az ünneplők leülnek a szépen terített, virágokkal díszített, hosszú asztalhoz. Már senki nem gondol arra, hogy odakinn a zord novemberben didereg a világ, mert idebenn nemcsak a fűtőtestekből árad a meleg. Pereg a film... Nyitó mérkőzés az 1957-es világbajnok és az 1962-es bronzérmes csehszlovákok ellen, Offenburgban. A sikersorozat első állomása: 7-4-es győzelem. A rajt tehát eredményes volt, s ez további lökést adott az amúgy is egészséges önbizalommal rendelkező együttesnek. Török Bódog — s vélhetően a csapat is — tudta: a neheze még ezután jön. Kissé megilletődötten üldögélnek, s hallgatják az őket méltató köszöntőket. Szemes László után Madarász István, a jelenlegi főtitkár is meleg szavakkal üdvözli az „aranylányokat”, akiknek egyike-másika már nagymama ugyan, de — lám-lám, a sport örökifjúvá tesz — friss, csinos, egészséges. — Hihetetlen, hogy azóta negyedszázad telt el — mosolyog Guricsné Pásztor Erzsi. — Nekem úgy tűnik, tegnap álltunk a dobogó tetején, s egymás nyakába borulva hallgattuk a Himnuszt. Ennél nagyobb örömet el sem tudok képzelni. Török Bódog hozzáfűzi: — Pedig megmondtam nektek, hogy nyernetek kell. Az ebédlőben az asztalunkon volt egy Ungarn feliratú kis tábla, s azon a név alá odaírtam egy római egyest. S az én ragyogó képességű, de az edzéseken iszonyúan megdolgoztatott tanítványaim tényleg a világ legjobbjai voltak. Pereg a film ... Következett Románia, a címvédő. Ennek a mérkőzésnek a 40 perce egyben a két edző nagy taktikai csatája is volt. Mint kiderült, a magyar szövetségi kapitány eredményesebb haditervet dolgozott ki, mint Popescu mester. Lányaink a rendkívül izgalmas, szikrázó öszszecsapáson nem vesztették a fejüket. Okos, látványos játékkal nyertek 9-0- ra, s boldogságuk leírhatatlan volt. Immár esélyesként tartották számon őket. — Nem pénzért kézilabdáztunk, mint a maiak — emlékezik Schmidtné Holup Mária. — Az életünket tettük fel erre a játékra. Hála „Bogyi” bácsinak, nem kellett csalódnunk. Manapság elkényeztetik a játékosokat a klubokban. Mindent megkapnak, még mielőtt igazán bizonyítanák tehetségüket. A válogatottban talán más a helyzet, mert a legtöbb lány érzi, hogy a címeres mez kötelez. Az ünnepség hivatalos része befejeződik. Az összejövetel baráti társalgássá változik. Előkerülnek a régi újságkivágások, illetve a családi fényképek ügye- 11 ,1 MAGYAR TESTNEVELÉSI ÉS SPORTSZÖVETSÉG LAPJA TÁRNAP, 1905. NOVF.MBF.R 14. Íváll: 00 fillér XXI. ÉVFOLYAM, 236. SZÁM Ünnepi szavak mindennapokról ELEKNÉ ROTHERMEL ANNA: — Néhány kilóval nehezebben, őszülő hajjal, de nagyon boldogan jöttem. Az első dolog ami szembe jut, hogy mindent Török Bódognak köszönhetünk. RITTERNÉ LENGYEL ERZSÉBET: — Két szép gyermek édesanyja vagyok, és nem érzem magam öregnek. GURICSNÉ PÁSZTOR ERZSÉBET: — A Budapesti Spartacusban edzősködöm, s olyan jó játékosokat szeretnék nevelni, mint mi voltunk. CSENKINÉ VARGA ZSUZSA: — Ma is a kézilabda tölti be az életemet. A Goldberger edzője, és elégedett ember vagyok. SCHMIDTNÉ HOLUP MÁRTA: — Élvezem a nyugdíjamat, és örülök tízéves unokámnak. Kézilabdát csak a televízióban nézek, és olykor bosszankodom. JÓNA MAGDOLNA: — Én is nyugdíjas vagyok,, de dolgozom. Nagyon boldoggá tett, hogy ismét találkozhattam a lányokkal és Török Bódoggal. MARKOVITSNÉ BALOGH MÁRTA: — Több mint húsz éve nem találkoztam egykori csapattársaimmal, igaz, tizennégy esztendőt külföldön töltöttem. Testnevelést tanítok, a fiam pedig teniszezik. Jelenleg egyetemi ösztöndíjas Amerikában. FLECKNÉ BABOS ÁGNES — Játszom a Nosztalgiaválogatottban, s legjobbjaink szövetségi kapitányának segítőjeként dolgozom. Egyszerűen nincs időm megöregedni. HAJEKNÉ VÉGH ÁGNES:— Mióta abbahagytam a kézilabdát, dolgozom. Harminc éve boldogítom a férjemet, s új öröm az életünkben a négyéves unoka. TAKÁCSNÉ GIBA MÁRTA: — A kézilabdát nem tudom abbahagyni. A Nosztalgia-válogatottban ma is számítanak rám. ROMHÁNYINÉ TÓTH MÁRIA: — Csak a munkámnak élek, a kézilabdáról' az újságokból 'értesülök. SZŐKÉNÉ (JÁNYÁNÉ) BOGNÁR ERZSÉBET: — Én is játszom az öreglányok, bocsánat, a Nosztalgia-csapatban. A családban kötelező a sport, a lányom evez, a fiam focizik. HANUS ÁGNES: — A világbajnokság után az NSZK- ban telepedtem le. Férjemmel Frankfurtban élek, és az Oberligában teniszezek. oüenbandball 'ineisiwachaitl freuen 1965'1 Ungarn ist Weltmeister A világ egyik legismertebb kézilabda-szaklapja, a Deutsche Handball- Woche címlapján: Magyarország világbajnok. A hetilap 1965. november 16-án került az olvasók kezébe kas EsSelemiben világbajnok lett, a mifigyosz női Népsport így adta hírül a VB-döntő másnapján a Dortmundban elért világra szóló sikert A jelenlegi magyar válogatottat György Anna csapatkapitány képviselte a jubileumon. A borzongatóan szép délutánt a kitűnő átlövő egy mondattal zárta: „Szeretném, ha egyszer mi is átélhetnénk azt, amit elődeink huszonöt évvel ezelőtt és most éreztek.” A hiányzó Csupán Ignácz Ilona, a Belgiumban élő, és egy holland csapatban edzősködő „aranylány" hiányzott a pompás hangulatú összejövetelről. Távolmaradását — amelyért levélben elnézést kért a volt játszótársaktól — telefonon magyarázta meg. — Kíváncsi lettem volna, hogy mi van a többiekkel, de a munkám miatt képtelen voltam annyi időt szakítani, hogy Budapestre utazhassak — mondta. — Balogh Mártival, Bognár Erzsivel és Babos Ágival tartom a kapcsolatot, velük gyakran találkozom, amikor Pesten járok. A sportágtól én sem tudtam elszakadni, persze nem is akartam. Az idén két magyar lány, a debreceni Nagy Zsuzsa és Tóth Ildi került a csapatomba, s velük fel kell jutnunk az első osztályba, rekekről, unokákról. A kristálypoharakba töltött gyöngyöző pezsgő lassan erejét veszti, hiszen a beszélgetésbe merülök mit sem törődnek az itallal. — Emlékeztek? — kérdezi Kitterné Lengyel Erzsébet. — „Bogyi” bácsi egyszer Bécsben elvitt bennünket egy vetkőzőbárba, sőt, táncolni is engedett, és ihattunk egy pohár sört. Micsoda élmény volt... Pereg a film... A lengyelek ellen könnyed, szép játékkal diadalmaskodott az együttes. Igaz, félidőben még csak 6-4-re vezetett, de a folytatásban — az akkori idők kézilabdájában egész mérkőzésre való — kilenc gólt lőtt, káprázatos fegyelemmel védekezett, s 18 végül 15-5-re nyert. Ezzel L1 pontot sem vesztve jutott a pl dortmundi fináléba. Wf Laurencz László szövetségi kapitány: — Jóna Magdi az Újpesti Gyapjúban, Lengyel Erzsi pedig a Bakony Vegyészben volt a játékosom. De nemcsak ők, hanem a többiek is elképesztően tehetséges kézilabdázók voltak. A csapatban minden poszton világklasszisok játszottak, mint az ötvenes évek foci aranycsapatában A sors igazságtétele, hogy ennek az együttesnek sikerült a csúcsra jutnia. Elekné Rothermel Anna ma is olyan csendes, kedves és fegyelmezett, mint 25 évvel ezelőtt. ----Nagyon sokat köszönhetünk a kézilabdának. Többek között azt, hogy a magánéletben is megálltuk a helyünket. Valamennyien családot alapítottunk, és a „civil” foglalkozásunkat ugyanolyan becsületesen végezzük, mint akkoriban az edzéseket. Az akaraterőnket egy életre szólóan megerősítette a sport. "Ennél nemesebb ráadást nem is kívánhattunk volna a világbajnoki aranyéremhez. Pereg a film ... Félúton a legszebb álom megvalósulásához: VB-döntő, Magyarország—Jugoszlávia, a félidőben 3-2. A szünetben Török Bódog nyugalomra intette a lányokat. A taktika az volt a folytatásban, hogy három irányítóval játszottak a mieink, a szélsők mintegy beterelték az ellenfél játékosait középre, ahol a magas magyar sáncot szinte képtelenség volt átlőni. Csenkiné beállós játékáról, ragyogó ütemérzékéről felsőfokú jelzőkkel beszéltek a szakemberek és a szurkolók a Westfallenhalléban. Az 5-3-as magyar győzelmet, s az immár világbajnok csapatot felállva ünnepelte a nyolcezer néző. — Gondolom, azt ti sem felejtitek el, hogy a jugoszlávok büntetőt dobhattak négy-háromnál — mondja Markovitsné Balogh Márta. — Akadt, aki oda sem mert nézni, amikor mellédobták. Bólogat Hajekné Végh Ágnes, majd hozzáteszi: — A legszebb pillanat persze az volt, amikor Hans Baumann, a nemzetközi szövetség elnöke kiosztotta az aranyakat. Csodálatos, és köszönet érte Szemes Lacinak, hogy mindezt most együtt idézhetjük fel. A végszóra, lép az asztalhoz Szemes László, az OKGT BSE elnöke, az olajipari tröszt néhány nappal ezelőtt nyugalomba vonult személyzeti igazgatója. — Remélem, nem kell újabb huszonöt évet várnunk arra, hogy ismét összejöjjünk. Köszönöm, hogy eljöttetek, és kívánom, hogy mihamarabb újra találkozzunk. I. 246. ♦ 1990. november 18.