Nemzeti Sport, 1990. november (1. évfolyam, 229-258. szám)

1990-11-18 / 246. szám

6 NEMZETI SPORT Simon József: AZOK A GYÖNYÖRŰ DORTMUND! NAPOK Aranylányok „ezüstlakodalma A Népsport 1965. november 14-én megjelent számának címoldalán ez állt: „Nagy küzdelemben világbajnok lett a magyar női kézilabda-válogatott”. Aztán a tudósításban: „A világbajnoki címért: Magyarország—Jugoszlávia 5:3 (3:2). V: Rostmanith (NSZK). Gól jelzők: Westergard (dán) és Szuszlov (szovjet). Magyarország: Rothermel — Balogh, Csenkiné, Schmidtné, Hajekné, Ignácz, Lengyel. Csere: Gü­ri­csné, Romhányiné, Jóna, Jányáné. Gólszerző: Lengyel (2), Schmidtné, Hajekné, Romhányiné, ill. Rebernjak (2), Jasic”. Ennek a csodálatos, minden várakozást felülmúló siker­nek a 25 éves jubileumán ünnepi megemlékezésre gyűltek össze az aranycsapat tagjai. Az összejövetel — Török Bódog volt szövetségi kapitány részvételével — olyan volt, mint egy világbajnoki „osztálytalálkozó”, amelyen csupa kitűnő „tanuló” randevúzik. Pereg a film.... Az előző világbajnokság nem úgy si­került a magyar lányoknak, a­hogyan szerették volna. Ötödikek lettek, s akkor megfogadták: legközelebb bebizonyítják a világnak, hogy ennél többre képesek. Az NSZK-beli VB-szerep­­lésük mégis egy hajszálon múlott. Mert a selejtezőben, az NDK ellen, csak pénzfel­­d­obással dőlt el a továbbju­tás. Ez szerencsés előjel volt, s­ő­t jött az előadás. Ólmosan szürke az ég, szű­kt a köd. A jobb érzésű gazdák ilyen­kor már megengedik a kutyájuk­nak, hogy a konyhában meleged­jen. Az időjárás viszontagságai azonban nem riasztják el a 25 év­vel ezelőtt világbajnokságot nyert hölgyeket. Kabátjukat összehúzva, sárba burkolózva, de szépen sor­ban érkeznek az ünnepségre,­­ az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt székházába. — Bevallom, kicsit izgulok, hogy mindenki itt lesz-e — topo­rog a bejáratnál Szemes László, a találkozó szervezője, aki annak idején a szövetség főtitkára volt. — Ha emberismeretem nem csal, akkor senki nem fog hiányozni, csak Ignácz Ica, aki Hollandiá­ban edző, s csapatának olyan sű­rű a bajnoki programja, hogy nem tudott időt szakítani a ha­zautazásra. Az exfőtitkárnak igaza van. A videokamerák és fényképezőgé­pek kereszttüzében belépnek az ajtón, s puszizkodnak, ölelkeznek a magyar női kézilabda aranyko­rának hősei. Végül Babos Ágnes társaságában a mester, Török Bó­dog is megérkezik. Teljes a létszám. Az ünnepel­tek és az ünneplők leülnek a szé­pen terített, virágokkal díszített, hosszú asztalhoz. Már senki nem gondol arra, hogy odakinn a zord novemberben didereg a világ, mert idebenn nemcsak a fűtőtes­tekből árad a meleg. Pereg a film... Nyitó mérkőzés az 1957-es világ­­­­bajnok és az 1962-es bronz­érmes csehszlovákok ellen,­­ Offenburgban. A sikersoro­zat első állomása: 7-4-es­­ győzelem. A rajt tehát­­ eredményes volt, s ez to­vábbi lökést adott az amúgy is egészséges önbizalommal rendelkező együttesnek. Tö­rök Bódog — s vélhetően a csapat is — tudta: a nehe­ze még ezután jön. Kissé megilletődötten üldögél­nek, s hallgatják az őket méltató köszöntőket. Szemes László után Madarász István, a jelenlegi fő­titkár is meleg szavakkal üdvözli az „aranylányokat”, akiknek egyike-másika már nagymama ugyan, de — lám-lám, a sport örökifjúvá tesz — friss, csinos, egészséges. — Hihetetlen, hogy azóta ne­gyedszázad telt el — mosolyog Guricsné Pásztor Erzsi. — Ne­kem úgy tűnik, tegnap álltunk a dobogó tetején, s egymás nyaká­ba borulva hallgattuk a Himnuszt. Ennél nagyobb örömet el sem tu­dok képzelni. Török Bódog hozzáfűzi: — Pedig megmondtam nektek, hogy nyernetek kell. Az ebédlő­ben az asztalunkon volt egy Un­garn feliratú kis tábla, s azon a név alá odaírtam egy római egyest. S az én ragyogó képessé­gű, de az edzéseken iszonyúan megdolgoztatott tanítványaim tényleg a világ legjobbjai voltak. Pereg a film ... Követke­zett Románia, a címvédő. Ennek a mérkőzésnek a 40 perce egyben a két edző nagy taktikai csatája is volt. Mint kiderült, a ma­gyar szövetségi kapitány­­ eredményesebb haditervet dolgozott ki, mint Popescu mester. Lányaink a rendkí­vül izgalmas, szikrázó ösz­­szecsapáson nem vesztették­­ a fejüket. Okos, látvá­nyos játékkal nyertek 9-0- ra, s boldogságuk leírhatat­lan volt. Immár esélyesként tartották számon őket. — Nem pénzért kézilabdáztunk, mint a maiak — emlékezik Schmidtné Holup Mária. — Az életünket tettük fel erre a játék­ra. Hála „Bogyi” bácsinak, nem kellett csalódnunk. Manapság el­kényeztetik a játékosokat a klu­bokban. Mindent megkapnak, még mielőtt igazán bizonyítanák tehetségüket. A válogatottban ta­lán más a helyzet, mert a leg­több lány érzi, hogy a címeres mez kötelez. Az ünnepség hivatalos része befejeződik. Az összejövetel ba­ráti társalgássá változik. Előke­rülnek a régi újságkivágások, il­letve a családi fényképek ü­gye- 11 ,1 MAGYAR TESTNEVELÉSI ÉS SPORTSZÖVETSÉG LAPJA T­ÁRNAP, 1905. NOVF.MBF.R 14. Ív­áll: 00 fillér XXI. ÉVFOLYAM, 236. SZÁM Ünnepi szavak­­ mindennapokról ELEKNÉ ROTHERMEL ANNA: — Néhány kilóval ne­hezebben, őszülő hajjal, de nagyon boldogan jöttem. Az első dolog ami szembe jut, hogy mindent Török Bódognak kö­szönhetünk. RITTERNÉ LENGYEL ERZSÉBET: — Két szép gyermek édesanyja vagyok, és nem érzem magam öregnek. GURICSNÉ PÁSZTOR ERZSÉBET: — A Budapesti Spar­­tacusban edzősködöm, s olyan jó játékosokat szeretnék ne­velni, mint mi voltunk. CSENKINÉ VARGA ZSUZSA: — Ma is a kézilabda tölti be az életemet. A Goldberger edzője, és elégedett em­ber vagyok. SCHMIDTNÉ HOLUP MÁRTA: — Élvezem a nyugdí­jamat, és örülök tízéves unokámnak. Kézilabdát csak a tele­vízióban nézek, és olykor bosszankodom. JÓNA MAGDOLNA: — Én is nyugdíjas vagyok,, de dol­gozom. Nagyon boldoggá tett, hogy ismét találkozhattam a lányokkal és Török Bódoggal. MARKOVITSNÉ BALOGH MÁRTA: — Több mint húsz éve nem találkoztam egykori csapattársaimmal, igaz, tizen­négy esztendőt külföldön töltöttem. Testnevelést tanítok, a fiam pedig teniszezik. Jelenleg egyetemi ösztöndíjas Ameri­kában. FLECKNÉ BABOS ÁGNES — Játszom a Nosztalgia­­válogatottban, s legjobbjaink szövetségi kapitányának segítő­jeként dolgozom. Egyszerűen nincs időm megöregedni. HAJEKNÉ VÉGH ÁGNES:— Mióta abbahagytam a kézi­labdát, dolgozom. Harminc éve boldogítom a férjemet, s új öröm az életünkben­ a négyéves unoka. TAKÁCSNÉ GIB­A MÁRTA: — A kézilabdát nem tu­dom abbahagyni. A Nosztalgia-válogatottban ma is számíta­nak rám. ROMHÁNYINÉ TÓTH MÁRIA: — Csak a munkámnak élek, a kézilabdáról'­ az újságokból 'értesülök. SZŐKÉNÉ (JÁNYÁNÉ) BOGNÁR ERZSÉBET: — Én is játszom az öreglányok, bocsánat, a Nosztalgia-csapatban. A családban kötelező a sport, a lányom evez, a fiam focizik. HANUS ÁGNES: — A világbajnokság után az NSZK- ban telepedtem le. Férjemmel Frankfurtban élek, és az Ober­­­­ligában teniszezek. oüenbandball 'ineisiwachaitl freuen 1965'1 Ungarn ist Weltmeister A világ egyik legismertebb kézilabda-szaklapja, a Deutsche Handball- Woche címlapján: Magyarország világbajnok. A hetilap 1965. november 16-án került az olvasók kezébe kas EsSelemiben világbajnok lett, a mifigyosz női­ ­ Népsport így adta hírül a VB-döntő másnapján a Dortmundban elért világra szóló sikert A jelenlegi magyar válogatottat György Anna csapat­­kapitány képviselte a jubileumon. A borzongatóan szép dél­utánt a kitűnő átlövő egy mondattal zárta: „Szeretném, ha egyszer mi is átélhetnénk azt, amit elődeink huszonöt évvel ezelőtt és most éreztek.” A hiányzó Csupán Ignácz Ilona, a Bel­giumban élő, és egy holland csapatban edzősködő „arany­­lány"­ hiányzott a pompás han­gulatú összejövetelről. Távol­­maradását — amelyért levél­ben elnézést kért a volt ját­szótársaktól — telefonon ma­gyarázta meg. — Kíváncsi lettem volna, hogy mi van a többiekkel, de a munkám miatt képtelen vol­tam annyi időt szakítani, hogy Budapestre utazhassak — mondta. — Balogh Mártival, Bognár Erzsivel és Babos Ági­val tartom a kapcsolatot, ve­lük gyakran találkozom, ami­kor Pesten járok. A sportágtól én sem tudtam elszakadni, per­sze nem is akartam. Az idén két magyar lány, a debreceni Nagy Zsuzsa és Tóth Ildi ke­rült a csapatomba, s velük fel kell jutnunk az első osztályba, rekekről, unokákról. A kristály­poharakba töltött gyöngyöző pezs­gő lassan erejét veszti, hiszen a beszélgetésbe merülök mit sem törődnek az itallal. — Emlékeztek? — kérdezi Kit­terné Lengyel Erzsébet. — „Bo­gyi” bácsi egyszer Bécsben elvitt bennünket egy vetkőzőbárba, sőt, táncolni is engedett, és ihattunk egy pohár sört. Micsoda élmény volt... Pereg a film... A len­gyelek ellen könnyed, szép játékkal diadalmaskodott az együttes. Igaz, félidőben még csak 6-4-re vezetett, de a folytatásban — az ak­kori idők kézilabdájában­­ egész mérkőzésre való —­­ kilenc gólt lőtt, káprázatos fegyelemmel védekezett, s 18 végül 15-5-re nyert. Ezzel L1 pontot sem vesztve jutott a pl dortmundi fináléba. Wf Laurencz László szövetségi ka­pitány: — Jóna Magdi az Újpesti Gyapjúban, Lengyel Erzsi pedig a Bakony Vegyészben volt a já­tékosom. De nemcsak ők, hanem a többiek is elképesztően tehet­séges kézilabdázók voltak. A csapatban minden poszton világ­­klasszisok játszottak, mint az öt­venes évek foci aranycsapatában A sors igazságtétele, hogy ennek az együttesnek sikerült a csúcs­ra jutnia. Elekné Rothermel Anna ma is olyan csendes, kedves és fegyel­mezett, mint 25 évvel ezelőtt. ----Nagyon sokat köszönhetünk a kézilabdának. Többek között azt, hogy a magánéletben is meg­álltuk a helyünket. Valamennyien családot alapítottunk, és a „civil” foglalkozásunkat ugyanolyan be­csületesen végezzük, mint akko­riban az edzéseket. Az akarat­erőnket egy életre szólóan meg­erősítette a sport. "Ennél neme­sebb ráadást nem is kívánhat­tunk volna a világbajnoki arany­éremhez. Pereg a film ... Félúton a legszebb álom megvalósu­lásához: VB-döntő, Magyar­­ország—Jugoszlávia, a fél­időben 3-2. A szünetben Tö­rök Bódog nyugalomra in­tette a lányokat. A taktika az volt a folytatásban, hogy három irányítóval játszot­tak a mieink, a szélsők mintegy beterelték az ellen­fél játékosait középre, ahol a magas magyar sáncot szinte képtelenség volt át­lőni. Csenkiné beállós játé­­káról, ragyogó ütem­érzéké­ről felsőfokú jelzőkkel be­széltek a szakemberek és a szurkolók a Westfallenhal­­léban. Az 5-3-as magyar győzelmet, s az immár vi­lágbajnok csapatot felállva ünnepelte a nyolcezer né­ző. — Gondolom, azt ti sem felej­titek el, hogy a jugoszlávok bün­tetőt dobhattak négy-háromnál — mondja Markovitsné Balogh Márta. — Akadt, aki oda sem mert nézni, amikor mellédobták. Bólogat Hajekné Végh Ágnes, majd hozzáteszi: — A legszebb pillanat persze az volt, amikor Hans Baumann, a nemzetközi szövetség elnöke ki­osztotta az aranyakat. Csodálatos, és köszönet érte Szemes Lacinak, hogy mindezt most együtt idéz­hetjük fel. A végszóra, lép az asztalhoz Szemes László, az OKGT BSE el­nöke, az olajipari tröszt néhány nappal ezelőtt nyugalomba vo­nult személyzeti igazgatója­. — Remélem, nem kell újabb huszonöt évet várnunk arra, hogy ismét összejöjjünk. Köszönöm, hogy eljöttetek, és kívánom, hogy mihamarabb újra találkozzunk. I. 246. ♦ 1990. november 18.

Next