Nemzeti Sport, 1991. március (2. évfolyam, 59-88. szám)

1991-03-01 / 59. szám

il. 59. ♦ 1991. március 1. Labdarúgás | NEMZETI SPORT 3 ...ÉS A NAGY KALAND VÉGET ÉRT Van 75 ezer déli árunk, egy világsztárunk Még javában tartott a dél-amerikai utazás, amikor már napok óta gondolkoztam azon, hogy a kötelező protokollon túl van-e egyéb indoka és exkluzív magyarázata annak, ha amolyan túra- és témazáró beszélgetésre kérem Mészöly Kálmán szövetségi kapitányt. Az ő, már amúgy is alaposan kikezdett idegeit csak tovább szaggatta az utolsó két-három chilei nap, majd kis híján az összeomlás szélére juttatta az O’Higgins elleni arcpirító, magyarázhatatlan vereség. — A játékosok többsége már régen túltette magát a történteken. Azt ugyan nem állítom, vállrándítással vették tudomásul, hogy válogatott futballisták létére legalábbis középiskolai szintű kioktatásban részesültek egy ezekben behatárolt képességű chilei klubcsapattól, de azt sem mondhatom, hogy akár csak megközelítőleg úgy élték meg ezt a kudarcot, ahogyan megélte és megszenvedte ugyanazt a szövetségi kapitány, ő a szó szoros értelmében véve a magyar labdarúgás tragédiájának minősítette a történteket, s a játékosoknak is kerek-perec megmondta, hogy nem haragtartó, hosszú időn át gyűlölködő típus, de az is tény, hogy ezt a fiaskót talán soha életében nem tudja elfelejteni azoknak, akik ilyen szégyent hoztak a magyar labdarúgásra, és személy szerint rá is. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, ennek a végsőkig elkeseredett embernek meg kell adni a szót, hiszen az 1991-es esztendőben (bár még csak 59 nap telt el az évből...) szinte több minden történt vele, mint második kapitányságának ezt megelőző hónapjaiban összesen. Aztán a Buenos Aires—Sao-Pa-blo—London —Budapest közötti, közel 14 órás út meghatározó nagyságrendű részét végigbeszélgettük. Pontosabban fogalmaznék persze, ha azt mondanám, hogy végigszomorkodtuk, mert kiindulási pontként amolyan elrugaszkodáshoz használatos trambulinként mindketten megegyeztünk abban, hogy a válogatott közel kéthetes dél-amerikai útja élmények tekintetében hozzávetőlegesen olyan volt ugyan, mint amikor egy gyerekcsapatot rászabadítanak Disneylandre, eredményesség tekintetében viszont úgy zártunk, mintha ugyanez a gyerekcsapat a mesés csodák birodalmában egyetlen árva futfballont sem tudna szétpukkasztani... — Nem irigyellek, mert most aztán igazán nem vagy könnyű helyzetben ... Most jó ideig együtt élhetsz hosszú évek részben legszebb, részben legsikertelenebb túrájának minden emlékével, arról nem beszélve, hogy a látottak után szerencsére nem nekem, hanem neked kell csapatot összeállítanod ... „Sokkal többet elnézek és megbocsájtok" . Még mindig túlságosan zaklatott vagyok a Rancaguában történtektől ahhoz, hogy ennek az útnak a létező legobjektívebb mérlegét megvonjam, hogy igazságtalanul senkit se bántsak meg, hogy el tudjam választani az igazán lényegest a lényegtelentől. Az biztos, hogy az O'Higgiins elleni 0-2 lefújásának pillanatában sokkal súlyosabb és keményebb dolgokat mondtam volna, miint most, a történtek után három nappal. De már én sem vagyok egészen az, aki voltam, higadtabb, megfontoltab lettem, sokikat többet elnézek és megbocsátok a játékosoknak, mint néhány évvel ezelőtt. Ám amikor a magyar futball Dél- Amerikában még igenis mindig létező nimbuszát ilyen lélektelen, nemtörődöm, hányaveti játékkal teszik tönkre egyesek, akikor legszívesebben persze, hogy ütnékvágnák magam körül... Nehogy azt hidd, hogy mi, annak idején, ennél a mostaninál lényegesen jobb, mondjuk, tíz klasszissal különb játékosokból álló válogatottal, szintén Chilében nem szaladtunk bele egy ötösbe ... Dehogynem! 1961-ben, az első túramérkőzésünkön 5-1-re kaptunk ki, s kétségbe voltunk esve egész éjjel, mi lesz most, a menedzser biztosan hazaküld bennünket. Aztán maradhattunk, és két nap múlva ugyanazzal a chilei válogatottal 0-0-ast játszottunk, utána pedig zsinórban megnyertünk minden meccset. Most éppen az ellenkezője játszódott le ennek. Az argentinok ellen — akiktől pedig akár egy hatos is mindenkinek kijár — még remekül helytállt a csapat, bátran mondhatom, hogy közönségsikerünk volt. Aztán a Colo- Colo ellen már jelentkeztek a tipikus magyar futballstünetek: a kényelmesség, a lassúság, az ötlettelenség, a labda nélkül való játék teljes hiánya. Amit pedig az O’Higgins ellen bemutattunk — és szeretném hangsúlyozni, hogy ezt nem kizárólag a számszerű eredmény mondatja velem —, az botrányos volt. „Sielós köszönet a kollégáknak . Közel két héten át együtt éltem a csapattal, ami közös utazásokat, szállodákba való ki- és beköltözéseket, étkezések sorozatát, idő hiányában máskor soha végig nem beszélgetett témákat jelent, s egy ilyen intenzív együttlét néha bizony pontosabb diagnózisa és látlelete egy csapat eredménytelenségének minden fizikai mutatónál, pszichológiai tesztnél. Lehet, hogy nem értesz velem egyet, de ez a válogatott már összetételében eleve magában hordozta az összeomlás minden esélyét. A három meccs láttán — és nem utolsósorban a délamerikai futballhangulatot a bőrömön érezve — mondom: ilyen gyenge csapattal soha többé nem szabad Dél-Amerikának nekivágni... — Azt, hogy fél jó és ki gyenge futballista, szeretném én eldönteni, de tény: ha minden döntési jog az én kezemben van és semmilyen kényszer nem szorít, akkor biztos, hogy én sem ugyanezzel a kerettel utazom el Argentínába és Chilébe.. . De nem tehettem mást, mint hogy hálás köszönettel elfogadtam azokat a játékosokat, akiket edzőkollágáinm tizenvalahány napra nélkülözni tudtak. Persze, a mai napig sem értem azt, hogy miért rosszabb, ha egy futballista az otthoni fagyos, havas, jeges tarlajú pályák helyett kicsit megmártózik Dél- Amerika csodálatos futballvilágában; ha a BLSZ-csapatok helyett az argentin válogatott ellen játszik mérkőzést, s olyan próbákon esik át, még ha kényszerből is, amelyekből emberileg és szakmailag is csak profitálhat. De biztos, hogy nincs igazam, hiszen ha az lenne, akkor olyanok is velünk tarthattak volna, akikkel nagyságrendekkel többet tud teljesíteni a csapat, s biztos, hogy nem kap ki egy O’Higginstől. Azokra az úgynevezett ,kísérőjelenségekére utalva pedig, amelyeket említettél, észrevettem őket... — Tudod, egy újságíró soha nem adja ki az informátorát, én sem teszem, de miután itt nem besúgósdiról, hanem éppen ellenkezőleg, a jobbítás őszinte szándékáról van szó, elmondom: egyiküktől tudom, hogy az illető ilyen fegyelmezetlen társasággal még soha életében nem utazott és játszott együtt. Nem látványos botrányokban jelentkezett ez, sőt, szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, hogy a magyar válogatott kifelé egy nett, szerény, mukkanni sem nagyon merő, sőt, megkockáztatom, minden idegen számára szimpatikus társaság benyomását keltette. A „belső” élet azonban... — Ha a titokban történő dohányzásokra, a késésekre, a titkos napozásokra gondolsz, áfakor igaza van annak, aki ezeket mondta, de azt azért hozzátehette volna, hogy az ilyen dolgokról nem a válogató írtnál kell leszoktatni a játékosokat. Sajnos, ilyen mentalitású emberek jöttek most öszsze, de nekik a klubjuknál kellene némi alázatot tanulniuk a labdarúgás iránt, azt pedig, hogy egy profi, futballból élő játékos szabadidejében mit és mennyit enged meg saját magának, azt egyes-egyedül a játékos tudhatja. És azért láthattad azt is, hogy nem csak rossz példa akadt. A jelentős súlyfelesleggel kiérkező Pintérről és Fiseherről 5—5 kilót faragtunk le, s ebben ők is meszszemenően partnereik voltak, hiszen láthattad, hogy csak a legritkább esetibenjöttek le vacso rázni, s nagyon ügyelitek a folyadékfelvételre is, ami harmincnyolc fokos hőségben szintén nem egyszerű dolog. Nagyon fontos, hogy amikor a kilóival minden perces csatát vívó Bácsi Sanyi ezt látta, aznap már ő sem vacsorázott. „Ilyen szégyen még nem értem meg" . Márpedig vacsorázni, meg úgy általában enni igazán volt mit, hiszen a csapat eredményei pontosan fordított arányosságban álltak az ellátással, a szállodák színvonaláról nem is beszélve ... Egy világbajnok NSZK-válogatott sem élhet különb környezetben, mint mi éltünk Chilében és Argentínában. Felületes számításom eredményeként is olyan milliós összeg jött ki, hogyha netán valaki pontosan ezt az utat, ugyanilyen körülmények között élve cicit emberként szeretné megtenni, jó, ha tudja. — És látod, még ez sem elég, sokan még ezért sem képesek legalább egy kis többletmunkát vállalni, vagy mondjuk egy olyan meccsen, mint az O’Higgins elleni — úgy látszik ez lesz a jövőben az örök mániám... —, a csőd közeledtekor azt mondani: „Gyerekek, a fene egye meg, szedjük már össze magunkat, ne hagyjuk, hogy nevessenek rajtunk, nyerjünk egy góllal, s akikor emelt fejjel mehetünk haza!...” Nem, kollektíven elnézték, hogy ez a szegény Petry Zsolt egymagában harcol a megsemmisítő vereség elkerülése érdekében, mert valljuk be, ha a chilei csapat csatárai minden helyzetüket berúgják, akkor egy hatost, vagy egy nyolcast kaphattunk volna. Megmondom őszintén: ilyen szégyent edzőiként még nem értem meg ... Piftytől el voltak ájulva . Kimondva vagy kimondatlanul bár, de ezt a beszélgetést, sőt, mondhatom, hogy az egész túrát belengi egy bizonyos üresbe beszólás, mert ha nem mondjuk is, nagyon jól tudjuk: nekünk nem ez a csapat a válogatottunk... Akkor meg felesleges drámát csinálni az egészből, hiszen a csapat nagy kalap pénzt keresett, a gyenge eredmények ellenére. Máris zsebben két meghívás jövőre, aki nem pusztán a futballtudást, vagy a pályán mutatott teljesítményt tekinti a megítélés alapjának, annak élményt jelentett a válogatott dél-amerikai látogatása. Valóban voltak csodálatos élmények, hiszen ahogyan például Kongóban fogadták a csapatot, az még a legfalelkűbb futballista életében sem lehet kérészéletű élmény, vagy amilyen hangulatú lelátók előttt az argentin—magyart játszottuk, abba én is beleborzongtam, pedig volt már néhány hasonló élményben részem. Így aztán, váltig állítom, hogy miként az indiai tornára, úgy erre az útra is szükség volt. Éppen Bilardo igazolta azt az én előzetesen is hangoztatott teóriámat, hogy csak a sorozatmérkőzéseik és a jelentős megpróbáltatások kovácsolhatnak csapattá egy-egy ilyen társaságot. Meg aztán egy kapitány számára is felbecsülhetetlen értékű, ha lakva ismerheti meg azokat a játékosokat, akikről addig felületes benyomásai voltak csupán ... Éppen ezért nagy csalódás nekem Voczi és mindenekelőtt Galaschek, de annál kedvezőbb benyomást tett rám például Bácsi, akiről otthon szinte csak negatívan szólalnak meg az emberek, holott most kiderült, hogy nyílt szívű, talpig becsületes, őszinte vagány, akit igenis aggaszt a körülötte kialakult helyzet, s aki a mérkőzéseken is magasan a várakozáson felül teljesített. Érhetetlen számomra Marozsán és Keresztúri passzivitása, harmatgyenge játéka, többet vártam Somogyitól és körülbelül ennyit Bordástól. Meglepett viszont Farkas Simon néhány ügyes megmozdulása. Palaczky megfelelő átlagteljesíítményt nyújtott, rajta semmi sem múlott. Zvara végig sérült volt, így őt nem értékelhetem, Duró nem volt százszázalékig egészséges, így nem lehetett retális képet alkotni a formájáról. Egy következő kategóriába helyezném az argóiaknak és a Colo-Colo ellen is remeklő Nagyot, aki perspektivikus játékosa lehet akár az EB-csapatnak is, a tehetséges Pisontot, akinek jelenlegi tudását és erejét még meghaladja ugyan egy ilyen feladat, de feltétlenül a jövő embere lehet. Fischer kétszer játszott, mindkétszer a csapat legjobbjai közé tartozott, s le a kalappal a hozzáállása előtt is, hiszen a Colo-Colo ellen sérülése miatt akár le is mondhatta volna a játékot. Pintért újra túlpörgette kicsit hihetetlen győzni akarása, ennek köszönheti a felállítását is, de az feltétlenül értékelendő benne, hogy legalább hajtja, tüzeli, győzelemre ösztönzi a többieket... Ahogy az O’Higgiins ellen nem volt pályán, máris látszott, hogy milyen az, amikor nem ő játszik a védelem tengelyében. Szándékosan hagytam a végére a válogatott nagyságrendekkel mindenki fölött álló tagját, azt a Petry Zsoltot, akitől egyszerűen el voltak ájulva az argentinok, s aki védeni tudása és emberi kvalitásai miatt ma már a világ bármelyik csapatának kapujába azonnal beállítható . .. A poén ezúttal elmarad . Azt hiszem, itt az ideje, hogy ha nagyon sarkítva is, de összefoglaljuk a válogatott útjának igazi lényegét, amelyet én magamban valahogy így fogalmaztam meg: van 75 ezer dollárunk, s egy kapusunk, aki nyugodtan világsztárnak mondható... — Azért ennél talán egy kicsivel több is!... Az a néhány csepp remény, amelyet Biairdo csöpögtetett belém. Az a Bilairdo, akiit egy nép akart a posztjáról hasonló helyzetben elmozdítani, és aki aztán... De ezt még a poén kedvéért sem vagyok hajlandó kimondani! Lakat X. Károly és a Bilardo adta remény...