Nemzeti Sport, 1991. május (2. évfolyam, 118-147. szám)

1991-05-02 / 118. szám

4 NEMZETI SPORT A londoni szimfonikusok és a kakofónia A magyar labdarúgó-válogatott számára láthatóan sokkolóan hatott a hirtelen kapott gól. Kérdés, mit tudtak volna nyújtani játékosaink akkor, ha az olaszok nem teszik oly egyértelművé a fölényüket. Egész biztos, hogy Mészöly Kálmán nem azt a taktikát ötlötte ki, amit a ma­gyar csapat fejvesztve megpróbált megvalósítani. A kishitűség gúzsba kötöttségében próbáltunk védekezni. Bátor támadójátékot ígért a kapi­tány, de Vicini legényei beleköptek a levesbe. Néhány húzással helyze­tet tudtak teremteni a házigazdák, csetenként két-három érintéssel ját­szották át a pálya középső harmadát. Mindezt gyorsaságukkal, remek erőnlétükkel játékintelligenciájukkal tudták fölénnyé érlelni. A felsoroltakból a legfontosabb az, hogy mindezt sokkal energikusab­­ban csinálták, mint a magyar csa­pat tagjai. A féktelen latin tempe­ramentumnak a szöges ellentéte volt az, amikor Disztl, Garaba vagy a magyar középpályások megszerezték a térfelünkön a labdát és hosszú másodpercekig tanácstalanul keres­ték, hogy kinek is passzoljanak. Ez mindig elegendő időt szolgáltatott Maldiniéknak arra, hogy lefedezzék a középpályásainkat, vagy a papí­ron előretolt éket játszó Kovács Kál­mánt és Kiprichet. Az olaszok szuperszonikus tempót diktáltak, mi pedig a Vidámpark körbejáró, madzagra kötött séta­­repülőgépén próbáltuk a panorámát szemlélni. Abban a stílusban, ahol villámgyorsan letámadják az ellen­felet, lélegzetvételnyi időt sem en­gednek a labda babusgatására, a magyar játékosok csak szánalmasan vergődtek. Az olasz bajnokságról eddig is tudtuk, hogy Európa egyik legnívó­sabb küzdelme, s ezen a nem világ­rengető felismerésen most súlyos fénytörést szenvedett a belga és hol­land színvonalról alkotott képünk is. A felsorolt küzdelmekben edződő magyar válogatottak a bukfencbe is belesülő kisdiáknak tűntek, akkor amikor az olaszok büszkén mutat­ták be a legnehezebb tornaelemeket is, ráadásul könnyedén, minden erőlködés nélkül. Mészöly Kálmán azt ígérte, hogy ő sohasem követi el elődjei hibáját, mármint azt, hogy egyszerre küldi pályára Détárit és Bognár Györgyöt. Ennek a szakmai indoklása roppant egyszerű, kézzelfogható. Két hasonló felfogásban játszó, a középpálya iszonyatos, verejtékező, robotos munkájából kéréseit vállaló futbal­listáról van szó, akik már többször bizonyították, hogy képtelenek a karmesteri szerepkörön megosztozni. Hogyan is tehetnék, hiszen nem le­het a dirigensi pálcát kettétörni. A londoni szimfonikusokat sem vezé­nyelheti két mester, mert szegény zenészek csak kapkodnák a fejüket a hirtelen támadt kakofóniától. Hát még azt a társaságot, amelyik ezen a napon amatőr fúvósokból álló, Ki mit tudra nevező alkalmi zenekar­nak tűnt a rangos hangversenydo­bogóhoz szokott világhírű olasz mu­zsikusokhoz képest. A fölény, az ellenfél számára lel­kileg is megsemmisítőleg ható magabiztosság bizonyos szituációk­ban nagyképűvé tette Vialliékat. A cselekre rátettek még egy lapáttal, újabb csomókat próbáltak kötni a magyar védők lábára, vagyis eseten­ként agyoncifrázták a játékot, mert könnyedén tehették. Macska—egér harc folyt a pályán, keserves szakmai bemutatóban lehetett része a magyar csapatnak. Az esetenként bizony megalázó helyzet különös mentali­tást váltott ki néhány játékosunk­ból. A vesszőfutás kísérőjelensége valamiféle minden mindegy mezser­­ség lett, s ebben a könnyelműskö­­désben Limperger vitte a prímet. A salernói találkozóból felesleges lenne messzemenő szakmai követ­keztetéseket levonni, tudniillik, aki cseppet is reálisan ítélte meg a ma­gyar válogatott esélyeit az olasz gárdával szemben, az legfeljebb csak a vereség különbségét tarthat­ja túlzottnak. A nyitott szemmel járó szurkolók tudták, hogy az ola­szok speciális patikamérlegén mi mindenképpen könnyűnek találta­tunk. Az azonban a jövő szempont­jából mindenképpen elgondolkodta­tó, hogy néhány poszton milyen kö­rülményes, lassú játékosoknak biz­tosít zöld utat Mészöly Kálmán. A mai rohanó tempójú labdarúgásban pedig ez az öreguras kocogás eleve vereségre kárhoztat egy csapatot. Ezt az EB-sorozatot nem szabad másként felfogni, mint állomásként a világbajnoki selejtezőkre való fel­készülés minősítő vizsgájára. Ameny­­nyiben ennek a nem túl sok derűt ho­zó útnak a tanúságait kellő alaposság­gal, realitásérzékkel le tudja vonni a szövetségi kapitány, akkor még ez a vereség is megemészthető, ha nem is könnyedén. II. 118. ♦ 1991. május 2 BOGNÁR 5, DÉTÁRI 5, LŐRINCZ 6, PALACZKY 4 - KOVÁCS 4, KIPRICH 4 Ronadori eldöntötte a meccset Nem okoztak nagy meg­lepetést az olaszok. Szívből megköszönték, hogy a ma­gyarok gyakran „nem za­varták a köreiket”, meg még labdákkal is tömték őket jó párszor. Az is kétségtelen, a vé­dőik a ritka magyar tá­madások közepette is za­varba jöttek, ha dicséret il­leti őket, akkor azért, mert Ferri kivételével valameny­­nyien bekapcsolódtak a tá­madásokba. Zengáról ezúttal nem de­rült ki, milyen formában van, bár „légmunkájáról”, labdafogásáról látszott, fe­lettébb nagy önbizalma nem alaptalan. A két emberfogó közül Tarrara volt az aktívabb, bekapcsolódott a támadá­sokba is, amellett, hogy „levette” a pályáról Ková­csot. Bar­csi ezen a mérkő­zésen is „hozta” szokásos szarvashibáját, abszolút fe­leslegesem buktatta Gregort a magyar tizenegyes előtt. Előrekalandozásai során még a balszélen is feltűnt, de a „csatárkodást” oko­­sabb lett volna­­„szakembe­rekre” bízni. Ferri nem szí­nezte a játékot, de szinte hiba nélkül védekezett. A középpályássor leg­jobbja az első félórában Do­­nadoni volt. A Milán csilla­ga világiklasszis produkció­val tüntetett. Aranyit futott, mint hajdanán Zatopek, s „emellett” rúgott két gólt, s kiharcolt egy büntetőt. De Napoli — csakúgy mint mindig — „cipelte a zongo­rát”, remekül semlegesí­tette Détárit. Giannini nem bírta végig erővel, Crippa nem több, mint hasznos csapatember. Eranio kiha­gyott két helyzetet, de nem lógott ki társai közül. Nem véletlenül tart rá igényt a Milan. A két csatár közül Vialli volt az aktívabb, bár rontja bizonyítványát az ellezser­­kedett tizenegyes, ő sem okozott meglepetést: hely­zetbe került féltucatszor, de csak egy gólt lőtt... Ne­künk az sem hiányzott. Mancini rendkívül techni­kás játékos. Ennek hasznát látták az olaszok, amikor rendre helyzetbe hozta „ge­novai ikrét”, Viallit, kárát pedig, amikor sarokkal akarta az ötösről Petry ka­pujába édesgetni a labdát. Túlontúl cifra megoldást választott... Worall játékvezető döntő hibát nem követett el, bár egy-két — inkább a rögbi­ben értékelendő — jelenet után diszkréten félrenézett. A 3. csoport másik mérkő­zésén: Norvégia—Ciprus 3-0 (0-0). Oslo, 7300 néző. V: Nat­­ri (finn). G: Lydersen (49. p., 11-esből), Dahlum (65. p.), Sörloth (39. p.). A csoport állása 1. Olaszország 4 2 2 - 8-2 6 2. Magyarorsz. 6 2 2 2 8-7 6 3. Norvégia 4 2 11 6-2 5 4. Szovjetunió 3 2 1-3-0 5 5. Ciprus 6 2 - 5 2-16 0 TV-fotel Még a mérkőzés egynegyede sem telt el, amikor Gianluca Vialli megtette ne­künk azt a szívességet, hogy majálist akart rendezni. Nagyképűen nyeste a ti­zenegyest a vinklikapufára, így aztán akkor még nem lett 3-0, más kérdés, hogy fordulás után aztán éppen Vialli küldte be mégis a harmadikat, felhasz­nálva immár a kapufa segítőkészségét is. Az a túl lezser Vialli-tizenegyes ne­kem Mexikót idézte. Azt a büntetőt, amelyből a szovjet Jevtusenko lőtte az égbe a labdát a már végérvényesen padlón lévő magyar válogatott ellené­ben. Amikor most azt láttam, hogy nem­zeti tizenegyünk megint csak padlón van, kemény lett a tv-fotel, nyomta az oldalam, nyikorgott is. Minden bajom volt vele. Mindenféle bajom támadt a tehetet­lenség érzésétől. Mert hát mit lehet ten­ni ezzel a magyar futballal? Például abba lehet hagyni. Azt mon­dani, ne erőltessük tovább ezt a játékot. Legyen bajnokság, csupa amatőrrel, a nemzetközi porondra pedig csak akkor lépjünk ki, ha el tudjuk viselni a pofozó­gép nehéz szerepét. Ha nem, hát nem. Nem dől össze a világ. Ilyesmit azonban nem tesz meg Ciprus, Luxemburg vagy Málta sem. Náluk azért bizonyosan többet tudunk. Szóval, afféle sorskérdéseken törtem a fejem, miközben csapatunk addig ver­gődött, mígnem az olaszok is visszazu­hantak a mi színvonalunkra. Attó­l kezd­ve pedig rossz lett a meccs. Az olaszok profi módon hozták a köte­lező győzelmet. Ennyi. Csak hát nem profik-e a mieink is? A csapat tagjainak többsége külföldön játszik, ha nem is mindegyik szuper­­bajnokságban, ha nem is mindegyik kezdőemberként. Valamit tudnak mégis. De nem any­­nyit, hogy alkalmi összejöveteleken, de mindenképpen összeszokottság nélkül Olaszhonban akár halovány esélyük le­gyen. Nem, nem kell abbahagyni a labda­rúgást Magyarországon. De a nemzeti tizenegyet fel kell építeni azokból a já­tékosokból, akik rendelkezésre állnak. Nem biztos, hogy csak a külföldön ját­szókból. .. Régebben a válogatott egy-egy tét­mérkőzés előtt legalább egy hétig ké­szült fel edzőtáborban, gyakorolta a csapatjátékot. Pedig akkoriban még a világbajnokságokra is sikerült eljutnunk. Most a cél változatlanul a VB-szerep­­lés. Vonjuk le a tanulságokat. Én meg sürgősen kérek egy másik fo­telt. Ez a régimódi, öreguras csak egy amúgy szép játék rossz jelképe. (szekeres) PETRY. Ezúttal is ő adta meg az alap­hangot a magyar együttesnek, csakhogy míg eddig egy-egy bravúros védéssel ön­tött erőt a társakba, addig ezúttal Dona­­doni lövésénél „hamisat fogott”. Mint ké­sőbb kiderült, a magyar kapus hibája egyedül őt magát nem viselte meg, hiszen a továbbiakban tudatta a salernói nagyér­deművel, miért is élvezi Mészöly Kálmán bizalmát. Vialli 13 méteres bombájánál és Mancini sarkalásánál parádézott, (6), DISZTL. Csapatunk szürke eminenciása sem maradt szokásához híven észrevétlen, ugyan most is egyszerű eszközökkel igye­kezett megoldani feladatát, így is előfor­dult azonban, hogy súlyos hibára ragad­tatta magát. A szélvész gyorsan rázúduló olasz csatárokkal nem tudta felvenni a versenyt, s ilyenkor többnyire szabályta­lanul avatkozott játékba. Mancini vissza­­rántásáért ki is állíthatták volna. Szeren­cséjére a bíró éppen hunyorgott. (5). GARABA. Neki jutott a nehezebb lec­ke, mivel a legveszélyesebb olasz táma­dót kellett hidegre tennie. A feltételes mód már jelzi is, hogy a magyar kapi­tány szerdán este nem felelt jelesre, sőt igencsak keveset mutatott tudásából. Vial­li különösen a második félidőben teheti* azt, amit akart, s Garaba akkor legin­kább csak vetélytársa számát veheti* szemügyre. (4) LIMPERGER. Látszott rajta, nem a durva pokróc védők közé sorolandó, akad­tak parádésan szép szerelései, labdato­vábbításai, s ő volt az egyetlen a köz­vetlen védelmi sorból, aki olykor-olykor elhagyta posztját és előre merészkedett. Kár, hogy a tapsot érdemlő megmozdu­lásait nem egyszer gyermeteg hibák, meg­magyarázhatatlan kisiklások követték, így fordulhatott elő, hogy a harmadik hazai gól „előkészítéséből" részesedett. (5) MÓNOS: Rengeteget futott, gyakran mutatta magát, de labdákat csak elvétve szerzett, míg ha bekapcsolódott az össz­­játékba, sok köszönet nem volt benne. Felfutásai végén beadásai rendre a kapu mögött hullottak le, illetve Zenga ölében haltak el. Messze elmaradt a ciprusiak­ ellen nyújtott teljesítményétől, mentségé­re szolgál, hogy ez szinte valamennyi ma­gyar labdarúgóra elmondható. (4) BOGNÁR: Nagyon lámpalázasan kez­dett, s labdáival, akárcsak valamennyi magyar játékos, Détárit kereste. Negyed­óra elteltével ő is kezébe vette a kar­mesteri pálcát, de — akárcsak Döme — ő sem tudott szemet és fület gyönyörköd­tető dallamokat kicsalni válogatottunk já­tékából. Rendszerint előreívelgetett lab­dái a hazai védők könnyű zsákmányai voltak. (5). DÉTÁRI. Nem csillogott, tőt, De Napoli gyakorta teljesen eltüntette a pályáról. Mészöly Kálmántól azt a feladatot kapta, hogy válogatottunk támadásainak agy­trösztje legyen, csakhogy ezúttal nem akadtak magyar akciók, s ezért nem csu­pán ő hibáztatható. Döme érezve, hogy elöl nem boldogul az olaszok szorításá­ban, vissza-visszajárt összeszedni a lab­dákat, de azokkal nem igazán tudott mit kezdeni. (5) LŐRINCZ. Szinte az egyetlen volt kö­zépályás sorunkból, aki szerelt és labdát szerzett borzasztóan akarta, vágy­ta a si­kert. Végigzakatolta a kilencven percet, hátul és elöl egyaránt föltűnt, s az ő ne­véhez fűződik az egyetlen távolról meg­eresztett magyar lövés is. Ennek ellené­re ez a találkozó nem vonul be pályafutá­sának aranykönyvébe, mert ő is pontat­lanul, sok hibával futballozott. (6). PALACZKY. A második gólt nem leh­et tőle „elvenni”, végzetesen nagyot hibá­zott. A tizenegyes már zavart idegessége számlájára írható, s bár láthatóan igyeke­zett, nem volt meglepő cseréje. (4). A helyette beállt KOZMÁN látszott a nagyobb rutin, jobban helyezkedett, s erő­sen benne volt az első igazán veszélyes magyar támadásban is. Bár ő is volt már jobb, a csapatmunkát illetően ő is tett annyit, mint más ... (5). KIPRICH: A róla érkezett igen kedvező hírek­ után többet vártunk tőle. Kováccsal ezúttal nem nagyon találták meg egy­mást. Megsérült, le kellett cserélni, de ez nem vált csapata hátrányára. (4). GREGOR gyorsaságában bíztunk, s eb­ben nem is kellett csalatkozni. Hamar „összefutott” egy tizenegyest, s a máso­dik félidőben jobban meg is mozgattuk az olasz védelmet — Gregor jóvoltából is — mint az első játékrészben. (5). KOVÁCS mindjárt a kezdésnél egy olyan viharos elfutást produkált, hogy felpattantunk ültő helyünkből. Ám, fel­pattant Vicini is, és nyilván keményen közölte védőivel: nem akar több ilyet látni! S sajnos ők meg is fosztottak ben­nünket a látványtól. Kovács rengeteget mozogva igyekezett ugyan megtalálni az olasz védelem réseit, de Baresiék jóvol­tából ez nem sikerülhetett. (4). soner * fotboll * labdarúgás • fussball » voetbal » foci « calcio » football » kopanp_^yoa_r

Next