Nemzeti Sport, 1992. július (3. évfolyam, 180-210. szám)

1992-07-14 / 193. szám

1992. július 14. ---------------------------------KÉPES NEMZETI SPORT----------------------------------------------­Dr. Jákó Péter szerint nem kell a szöuli blama megismétlődésétől tartanunk S­portorvos lett, mert hallgatott­­ az anyósára. Egy kezemen is számon tu­dom tartani azokat a férfitár­saimat, akik hajlandók elis­merni, hogy hallgatnak az anyósukra, mi több, még ak­kor is, ha életük menetét meg­határozó döntés előtt állnak. E különös társaság egyik illuszt­ris tagja nem más, mint dr. Jákó Péter, az Országos Sport­egészségügyi Intézet főigazgató főorvosa, aki éppen az idén ünnepelheti annak a napnak a harmincadik évfordulóját, amikor elkötelezte magát — a legtöbben a névváltozások után is csak így hívják — a Sport­kórházzal. — Hatodéves vékonypénzű medikus voltam, s nagyon sze­relmes abba a lányba, aki nem sokkal később a feleségem lett — így kezdi történetét Jákó doktor, s éppen hogy csak el­nyomja az egyik cigarettát, máris rágyújt a következőre. — Nem hittem volna, hogy ugyanabból a családból két hölgy is meghatározó lesz a jövőm szempontjából, pedig éppen ez történt. A lány a hit­vesem lett — ma is az —, az édesanyja pedig legfőbb ta­nácsadóm, hiszen az ő buzdí­tására változtattam eredeti tervemen, s lettem — sebész helyett — sportorvos. Doktor Matusek Béláné, mert így hív­ják az anyósomat, kora egyik legismertebb sportorvosa volt, s bármely furcsán is hangzik, a sok sportág közül éppen az ökölvívást választotta! Ő volt a válogatott „doki nénije”, s köz­ben a profi bunyósnak felcsa­pott Papp Laci egyik segítő­társa is, akit sok nagy meccsre kísért el. Az ökölvívással fog­lalkozó sportorvosok egyik ki­vételes alakja, az angol Blon­­stein doktor életrajzi regényé­ben igen nagy tisztelettel em­lékezett meg az anyósomról, aki az 1957-es Európa-bajnok­­ságon többeket is ámulatba ej­tett, amikor feltűnt a ring mellett, a marconábbnál mar­conább külsejű öklözők társa­ságában. Ha a sors története­sen egy másik anyóssal köt össze, úgy gondolom, most se­bészként keresném a kenyere­met, s talán csak szurkolóként járnék a sporteseményekre, az ökölvívó-válogatott orvosa pe­dig semmiképpen sem lennék. A Die Presse tudósítója ál­tal egyszerűen csak „Box-Mut­­ti”-nak elkeresztelt Matusek­­né mellett dr. Balogh János­ról, az OTSZ egykori tudomá­nyos igazgatóhelyetteséről is megemlékezik, akit is emleget, de elsősorban egy olyan öreg barátként, aki szí­vén viselte a fiatal pályakezdő orvos sorsát. — Mindenféle jótanács és segítség is kevés volt azonban ahhoz, hogy azonnal a főváros­ban jussak munkához, ezért aztán vidéken helyezkedtem el. Megjártam Szombathelyet és Szolnokot, a tanulópénzt te­hát vidéken fizettem — foly­tatja pályafutásának érdekes történetét. — Akkoriban ép­pen azon igyekeztek, hogy a mostani családi orvosnak meg­felelő képzést adjanak, s ilyen módon alapozzák meg egy jól működő körzeti orvosi rend­szer beindítását. Sokat tanul­tam és dolgoztam, s már úgy tűnt, hogy terveim nem való­sulhatnak meg, amikor a Sportkórház belgyógyászati osztályán belül létrehozták az akkor kivételes újdonságnak számító kondicionáló osztályt, ahol már nekem is jutott egy hely. 1962 őszén segédorvos­ként debütálhattam. Az ökölvívóknál besegítő hétvégi ügyeletesként kezdett, 150—200 forintos honorárium­mal, amit akkoriban minden­ki szép pénznek tartott. — A kondicionáló osztály nagy népszerűségnek örvendett a sportolók és az edzők köré­ben, ahová főleg az erőnléti és állóképességi gondokkal küzdő versenyzők kerültek, illetve mindazok, akik éppen egy nagy világverseny előtt álltak. A szisztéma évekig egy és ugyanaz volt: a sportolók két­­három napra „befeküdtek” a kórházba, s ez idő alatt igen részletes vizsgálaton vettek részt. Kezdetben csak a jó tel­jesítményt gátló rejtett beteg­ségek után kutattunk, aztán — az egyre bővülő gépparknak köszönhetően — már úgyneve­zett terheléses vizsgálatokat is végezhettünk, különös tekin­tettel az oxigénfelvevő képes­ségre és a tejsav-küszöb meg­állapítására. A 80-as évek ele­jétől a szűrés és ellenőrzés ki­egészült a sportolók pszicho­lógiai tesztelésével is, s ez a valóban komplexnek minősít­hető vizsgálat még 1984-ben is az olimpia előtti „hadművele­tek” fontos része volt. Még akkor is, ha a vizsgálatokon szerencsésen jártak végül is szerencsétlenül jártak, s az öt­karikás játékok helyett az „A” kategóriás nyílt versenyeket kapták. A segédorvosból alorvos, ab­ból adjunktus, nem sokkal ké­sőbb pedig másodfőorvos lett. A következő kinevezés — 1979- ben — az intézet vezető szakemberei közé emelte dr. Jákó Pétert, még­pedig ott, aho­l 1962-ben még a kezdők közé számított: ő lett a kondicionáló osztály megbí­zott osztályvezető főorvosa. Akkor már tizedik éve keret­­orvoskodott az ökölvívóknál, miközben szakmai és nyelvtu­dásának, jó diplomáciai érzé­kének köszönhetően három sportági testület is soraiba vá­lasztotta.­­ Most már huszonkét esz­tendeje, hogy a magyar földön megrendezett junior Európa­- diagnózis gyakran fejtörést okoz. A főigazgató legfontosabb feladata volt a doppingellenőr­zés szigorú ellenőrzésének meg­szervezése bajnokság kínálta lehetőséget kihasználva, tehát „hazai pá­lyán” bekerültem a Nemzetkö­zi Ökölvívó Szövetség, az AIBA orvosi bizottságába, majd két évvel később az eu­rópai szövetség hasonló testü­letébe is, amelynek elnöke let­tem. Talán ennél is nagyobb megtiszteltetés a számomra, hogy négy évvel ezelőtt bevá­lasztottak a NOB orvosi bi­zottságának kötelékébe tartozó ökölvívó albizottságba, amely­nek a szöuli olimpiát követően igen keményen kellett dolgoz­nia a sportág jelenéért és jö­vőjéért. A szöuli olimpiai játékok évében lett az OTSI főigazga­tójának általános helyettese, majd 1989 augusztusában az intézet megbízott főigazgatója. Elődjének, dr. Bártfai Edé­nek éppen az olimpián tör­téntek határozták meg a sor­sát. Az első számú hazai sportegészségügyi intézmény első emberét az újabb és újabb oldalairól történt tá­madások, a megismert — de sokak szerint teljességében még ma sem tisztázott — doppingbotrány miatt mentették fel. Nem sokkal később pályázatot írtak a fő­igazgatói tisztért, amelyért ha­tan versengtek: négyen a „házból”, ketten „kívülről”. A versenyfutásból dr. Jákó Pé­ter került ki győztesen — négy évre szóló megbízatással. Az intézet minden gondját és baját jól ismerő Jákó dok­tor vezetői pályafutását egye­bek között azzal kezdte, hogy megváltoztatta az 1952 óta el­fogadott nevét a kórháznak, amely azóta a tevékenységét so­kkal inkább tükröző Orszá­gos Sportegészségügyi Intézet­nek hívnak.­­ A jobb működés érdeké­ben mindenekelőtt a megfelelő szervezeti kereteket kellett ki­alakítanunk, s ezzel egyidőben meghúzni azokat a határvo­nalakat, amelyek nélkül iga­zán felelősségteljes munkát nem is lehet végezni. Az egy­kori Sportkórházban kitűnő klinikusok tevékenykedtek, de kiöregedésük után az után­pótlás megválasztásánál sajnos a mi házunk falai között is gyakran a nem kívánatos kontraszelekció döntött. Emiatt és más okok miatt az egy fedél alatt működő kli­­nikum és sportorvosi intézet képtelen volt igazi egységet alkotni, amit a kevésbé jólér­tesült külföldi kollégáink any­­nyira irigyeltek tőlünk. Rá­adásul a hatvanas évek vé­gén és a hetvenes évek ele­jén nem csupán a sportban, hanem a sportorvoslásban is elhúztak tőlünk az ellenfelek, információs vákumba kerül­tünk, s egyre inkább sötétben kezdtünk tapogatózni. A szak­mai színvonal nagyot süllyedt, így az említett szervezeti át­alakítással egyidőben a „léc" is magasabbra került. Hozzá­­kezdtünk az értelmetlenül fel­­duzzasztott orvosi létszám csökkentéséhez, ami jelenleg már csak százöt, de az igé­nyeket és a lehetőségeket is számba véve még mindig re­dukálható. Három osztályve­zető főorvos már nem a régi, ebben nyugdíjazás is közreját­szott. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy a lehető leg­magasabb szintű sport­sebé­szettel büszkélkedhessünk, amelynek szakembergárdájá­ból doktor Berkes István kol­légánkat beválasztották a Nemzetközi Sportsebész Tár­saság héttagú elnökségébe is. A szöuli olimpián történtek egyértelműen arra utaltak, hogy addig elfogadott „ravasz” ellenőrzési és vizsgálati mód­szeren a lehető leggyorsabban változtatni kell. A Szöulig elfogadhatatlan módon a doppinglaboratórium a kutatóosztály szerves része­ként működött, ahol a nagy versenyek előtt rendszeresen „leszűrték” a sportolókat, amely már önmagában is sér­tette a NOB etikai szabá­lyait. Arról nem is beszélve, hogy történtek kísérletek egyes tiltott készítmények szedési módszerének meghatározására, pontosabban arra, hogy a ki­ürülés biztonságos és „üte­mezett” legyen. Ennek véget kellett vetni: önállóvá vált a doppinglaboratórium, amit közvetlenül jómagam felügye­lek, tehát az ott dolgozóknak más nem is adhat utasítást. A laboratórium kizárólagos fel­adata a kódszámokkal ellátott minták tesztelése, tehát még a mintavétel és a próbaanyagok beszállítása sem a mi dol­gunk, csak a vizsgálat, amely nálunk minden alkalommal előírásszerűen és támadhatat­­lanul zajlott le. Nekem nyu­godt a lelkiismeretem, itt nem történt semmiféle mani­puláció. A vizsgálatok nagyon költségesek, támogatás, első­sorban a MOB segítsége nél­kül nem is tudnánk felada­tunkat ellátni. Mint realista ember, azt nem merném állí­tani, hogy a teljes magyar sport mentes a doppingtól, arról viszont meg vagyok győződve, hogy Barcelonában nem éri olyan kínos kellemetlenség a magyar sportot, mint legutóbb Szöulban, ahol a csodálatos diadalmenet közben, bizony, blamáltuk is magunkat. Az általunk megvizsgált magyar olimpiai jelöltek közül egy sem mutatott pozitív ered­ményt, akár versenyen tör­tént a mintavétel, akár rajta­ütésszerűen, edzés közben. Nem tudom, hogy a kiutazók hány százalékát kötelezték mintaadásra, s nem is aka­rom tudni, mert ez nem or­vosi, hanem inkább szervezési, vagy technikai kérdés. Azt vi­szont pontosan tudom és büszkén is említem, hogy a Barcelonába utazó magyar or­vosstáb tizenhárom tagja kö­zül kilencen az általam ve­zetett intézményt képviselik. Remélem, kevés dolguk lesz, annál több az aranyérmek szá­ma, amelyből személy szerint én legkevesebb nyolcra számí­tok! Szalay Péter tanítómesterei között­ ­ Dr. Jákó Péter és dr. Malomsoki Jenő, amikor még bízott abban, hogy Martinek János részt vehet a barcelonai olimpián-a*-- .^3888888888 Mindig a beteg érdeke a legfontosabb, vagyis a sportemberek mielőbbi felépülése A gyógyítás kollektív műfaj, igazi csapatjáték. Malomsoki doktor és Hertzka doktor is bizonyíthatja ezt a főigazgató által tartott konzíliumon Makó Éva felvételei „Ha az ember derűt sugároz, ez tapasztalatom szerint jó hatás­sal van a páciensekre is...” 23

Next