Nemzeti Sport, 1992. szeptember (3. évfolyam, 241-270. szám)
1992-09-01 / 241. szám
/ ■f aril -KÉPES NEMZETI SPORTOT Kusza KURIKfl A if AfcSI Az olimpizmust, az olimpiai eszme mai szerepét sokféleképpen lehet megítélni. Így gondolta az írás szerzője is, akinek munkája akár egy vita kezdete is lehet. S bár szerkesztőségünk az írás néhány részletével, megállapításával nem értett teljesen egyet, a gondolatok ütköztetése érdekében az írást vitára bocsátja. A transzplantált (szervátültetett) sportolók budapesti Európa-bajnokságán — asztalitenisz, atlétika, bowling, tollaslabda és úszás sportágakban — Károlyi László öt elsőséget szerzett — szól a hír a minapi Nemzeti Sportban. Ez valószínűleg azt is jelentette, hogy ötször játszották el a versenyen a magyar Himnuszt, s így ismeretlenül is nyugodtan kijelenthetem, hogy egy tiszteletreméltó, jellemes embert becsülhetünk benne. Minden tényező együtt áll hát, hogy magával ragadjon ugyanaz az öröm, könnyes meghatódás, mint ami az országot rázkódtatta néhány hete a barcelonai szép napok idején, ám egy alig észrevehető és feltehetően csak befelé fordított elismerő biccentésen kívül több nem telik. Igaz, amiatt sem marom magam, hogy a Fertő-tónál rendezett 6. rádióirányítású vitorlás hajómodellező-világbajnokságon elsöprő kínai siker született, s a magyar színeket képviselő ifjabb Eredics István csak a kilencedik helyet szerezte meg. Gondolom, Eredicsék otthon eldöntik, hogy jó-e ez nekik, vagy inkább górcső alá kell tenni a felkészülés során követett megoldásokat. Sporteredmények ezek, győzelmek, vereségek, magyarok, kínaiak még sincs bennem az érzelmi azonosulás. Ugye, mégsem olimpia, de nem is foci, vagy hoki, tenisz, kosárlabda, ilyesmi... De hát mi lehet olyan nagy különbség? Ha a rádióirányításúak szövetségének élére kerülne egy remek elnök, netán pénzügyi tekintély, aki gyorsan szervezne 45 fejlődő országbeli tagszervezetet és bejuttatná a rádióirányítású vitorlás hajómodellezést az ötkarikás játékokra, akkor nekem az elsöprő kínai sikerek és a csalódást keltő magyar helyezés miatt már nagyon enyhe, alig érzékelhető formában, de meg kellene rendülnöm nemzeti önértékelésemben, méltóságérzetemben? Mert ha tizenegy arany arra példa, hogy egy kis nép milyen nagy, s ha ebbe kapaszkodva kellene kiegyenesednünk, akkor e logika fordítottja is érvényes. A kudarc gyászjelentés lenne, élő önmagunkról. Van egy még távolabbi példám is arra, hogy milyen lehetetlen helyzetbe kerül az ember, ha sporttörténéseket közvetlenül lefordít, magasztos erkölcsi-politikai fogalmakra. Meglehetősen biztos, hogy ha Sydney megszerzi az ezredforduló olimpiai játékának rendezési jogát, akkor bemutató sportágként megjelenik majd a rögbi. Az elháríthatatlannak tűnő korhullámverés szerint pedig ez azt is jelentené, hogy a sportág profijai is szerepelhetnének a játékokon. Ez azért különösen pikáns történet, mert csaknem száz évvel ezelőtt, 1894-ben éppen Ausztráliában és éppen a rögbi sportágban tört ki az egyik első amatőr profi vita. Már akkor is kizárólagos alapon! A játékot bevezető, elfogadtató igazi amatőrök azt mondták: nincs helye közöttük olyanoknak, akik pénzt fogadnak el a sportolásért. Az nem tiszta dolog. Ez már akkor is jól hangzott, nem volt azonban más célja, mint távol tartani a sportágtól azokat a bányászokat, akik olyan jól játszottak, hogy a meccsek miatt elmulasztott műszakokért a csapatvezetők hajlandóak voltak kárpótolni őket. E sportoló melósok voltak a profik, akikkel komoly amatőr úr egy pályára sem volt hajlandó lépni. Azóta kissé változott a helyzet, szinte minden komoly hivatásos sportág a középosztályra épít. A nagyon jómódúaknál ugyanis nincs meg a motiváció. A szegényeknél pedig többnyire az első hatnyolc év jutalom, kézzel fogható, siker nélküli megpróbáltatásait nehéz elfogadtatni. Mindazonáltal aligha lehet ma még megmondani, mi történt, amikor bekerültek a hivatásosok az olimpiára. Népivé vagy exkluzívvá váltak a játékok? A bikaviadalok közönségének nagy népi öröme lesz a húszharminc év múlva sorra kerülő játékok győzteseit ünneplő nép mámora, vagy inkább ahhoz az érzéshez hasonlít majd, amely a vállalkozót tölti el jóleső borzongással, amikor a hírt kapja, hogy jól választott, az ország, ahová befektetett, magasan tartja valutájának árfolyamát. Ma ezt aligha lehet megmondani, hiszen az is alig értelmezhető, ami a szemünk előtt zajlik. Visszacsalná a nemzetközi szövetség a hivatásosokat a műkorcsolya és jégtánc következő olimpiájára, de közben olyan szabályokat hoznak, amelyek épp a profik lételeme, a teátralitás ellen szeretnének hatni. (Például megszabja, hogy viseljenek a férfiak férfias nadrágot, ne testhez tapadó, leginkább a balettöltözethez hasonlító artisztikus darabokat.) Semmi sem tudja önmagát jelenteni. Boldogok vagyunk a másodszor is tizenegy arannyal, rendkívüli népről szólnak a politikai szónoklatok, közben elsiratjuk, leszóljuk a pusztuló szocializmusban vergődő volt Szovjetuniót, Kubát, Kínát, a hozzánk hasonlóan sikeres olimpiai nemzeteket. (Különösen figyelemre méltó a cipőjük mellett járó, s hozzánk hasonlóan csekély népességű kubaiak eredményessége.) Nálunk már egy kis nép tehetségének és életerejének megnyilvánulása az, ami ott a romlás kommunizmusának álságosan illatozó világa. Szóval nemcsak az olimpia egészével nehéz mit kezdeni akkor, amikor éppen a köztes négy év telik, hanem a ránk eső következtetésekkel is. Nehéz megfejteni annak a titkát, hogy egy sor sportág, amelynek egyenként nincs vonzása, közönsége, együtt miért lesz a világ egyik legfontosabb ünnepévé, hogy aztán újabb ezernégyszáz-valahány napra mind eltűnjön szem elől. (A férfi kosárlabda, a tenisz, a boksz és leginkább a futball egyáltalán nem szervültek a játékokhoz, rá vannak bigygyesztve.) Lehet, hogy minden érthetetlenség, követhetetlenség mélyén ez az ellentmondás bújik? A legkevésbé fontos sportágak négyévenként egyszer a legfontosabbak lesznek. Azt, hogy valami alig feldolgozható van a jelenség mögött, a felszínen is jelentkezik. Az előző olimpiát követő súlyemelő-dopping ünneprontástól a mostani Zemplényi-ügyig visszatérőek az olyan kaotikus történések, amelyekhez foghatót a nagy világsportágak — futballtól a hokin át, a teniszig — egész történetük során sem produkáltak. (Szándékosan kevertem magyar példákat a világtendenciák érzékeltetésének eszközei közé, mert jelzik, hogy ahol a világ legjobbjai közé tartozunk, ott a botrányaink is nagy formátumúak.) De ki tudna mondani egy jelentősebb ügyet, amelyben magyarteniszező vagy kosárlabdázó érintett volt? S ha nem volt ilyen, akkor ez szégyen vagy büszkeség.? De ha mégis elfogadom, hogy a sport egy nemzet önértékelésének meghatározó eleme lehet, akkor miként viselkedjem én, a magyar? Büszkén a barcelonai napokban, majd porba verve az első nemzetközi labdarúgó- és kosárlabda-kupafordulótól? Megalázva a nagy nemzetközi teniszversenyek kiemelési listáitól? Megcsúfolva a hoki CVB-n? Vagy az egyik sportág számít, a másik nem? Amit a világ pénzre játszik, az nem szerepel a magyar önértékelés ható tényezői között, amit olimpiai éremre, az igen? Hol a válasz? Hol a válasz — kiváltképp akkor, ha észbe veszem a bevezető ausztrál példa igazi kérdését, amely arról szól, hogy vajon kiknek is szolgál az olimpia. Hová folynak az ünnepélyes pillanatokban a himnusz hallatán szemünkből útnak indult könnyek. Magam képtelen lennék bármiről is kimondani a mai sportvilágban, hogy érték, amiként az ellenkezőjét sem merném állítani. Pénzzel, hatalommal, gyógyszerekkel, csalással és felmérhetetlenül sok életerővel, tehetséggel elindított és most a szabadesés törvényei szerint száguldó világ ez. Hogy hova érkezik, mi lesz vele, számomra megjósolhatatlan. Rengetegszer bámulni, sokszor borzadni való, egy azonban majdnem biztos: e belső törvényeiben sokszorosan megzavart világ aligha alkalmas arra, hogy igényes, önmagát figyelmesen vizsgáló nemzet rajta mérje le az értékét. Egerszegi sikere az övé, edzőjéé, a miénk pedig a szerencse, hogy hozzánk esik a legközelebb e szeretetre méltó lány, mi osztozhatunk legkönnyebben örömében. Borzalmas futballjunk pedig nem magunk nemzetközileg hitelesített szegénységi bizonyítványa, hanem e szakma magyar művelőié. Miénk legfeljebb a kötelesség, hogy megannyi fájdalmas tapasztalat után se legyünk cinikussá, s ha egyszer valami mégis születne e magyar pályákon, legyen bátorságunk még elfogadni, hinni benne. A nemzet miatt pedig nem kell aggódni. Amúgy sem Darnyiban vagy jéghokiban méri magát. Lelke mélyén szinte mindenki tudja, menynyit ér, hová tartozik. Csak néha jó egy-egy közös és kegyes lódítás, mondjuk, úgy olimpiák idején. Nagy N. Péter „Egerszegi sikere az övé” „A boksz nem szervült a játékokhoz ” 1992. szeptember 1 Kiadóhivatal és szerkesztőség: 1133 Budapaat, XIII., Vinngrádi utca 111. Pontacím: 1399 Budapaat, Pf.: 70/437. Találón: 133-4346. Talalaz: 133-4248. Talaz: 22-3143. A Namzati Sport Lap, Könyvkiadó és Szolgáltató Kft. lapja. Felelős kiadó: Borbély Pál ügyvezető igazgató Tarja azt, a Magyar Póttá. Előfizatható bármely hírlapkózbaálló hivatalnál, a hírlapkózbatilőknél, a Póttá hirlapazlataiban és a Hirlap-előfizatétt ét Lapallátáti Irodánál (HELIR). 1900 Budapast XIII., Lahal út 10/a., közvetlenül vagy pantautalványon, valamint átutalásnal, a HELIA Postabank Rt.: 219-9804, 021-92799 pénzforgalmi jalzószámra. Előfizetési díj: egy hónapra 433 forint, negyedévre 1303 forint, fél évre 2310 forint, egy évre 3120 forint. Megjelenik naponta. Indaz: 13 004. Vidék: ISSN 0144-2329. Bp.: ISSN 0844-2317. Kéztől a Szikra Lapnyomdában, Budapesten. Falalós vEZető: dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató