Nemzeti Sport, 1994. február (5. évfolyam, 30-57. szám)

1994-02-01 / 30. szám

2 ­ Nemzeti Képes Sport Főszerkesztő: Gyenes J. András Főszerkesztő-helyettes: Dénes Tamás Vezető olvasószerkesztő: Z. Vincze György Tervezőszerkesztő: Orbán László Terjesztési menedzser: Harcsa Gábor Kiadóhivatal és szerkesztősége: 1133 Budapest XIII., Visegrádi utca 115. Postacím: 1399 Budapest, Pf.: 70/437. Telefon: 138-4366. Telefax: 138-4248. A Nemzeti Sport Lap-, Könyvkiadó és Szolgáltató Kft. lapja. Felelős kiadó: Borbély Pál ügyvezető igazgató Terjeszti a Magyar Posta, valamint árusítják önálló vállalkozók. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő hivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), 1980 Budapest XIII., Lehet út 10/a, közvetlenül vagy posta­­utalványon, valamint átutalással, a HELIR Postabank Rt., 219-98636, 021-92799 pénzforgalmi jelzőszámra. A Nemzeti Sport (és benne a Nemzeti Képes Sport) előfizetési díja: egy hónapra 700 forint, negyedévre 2100 forint, fél évre 3960 forint, egy évre 7560 forint. Megjelenik naponta. Index: 25004. Vidék: ISSN 0866-2525. Bp.: ISSN 0866-2517. Szedés, grafika: Nemzeti Sport Kft. Műszaki vezető: Miller László Nyomás: Szikra Lapnyomda Részvénytársaság, Budapest. Felelős vezető: dr. Csöndes Zoltán elnök-vezérigazgató NEMZETI KÉPES SPORT Gondolom, sokan látták a Nap-kelte sportadását ahol - már hagyomány - Gyárfás Tamás esélylatolgatásra hívott három újságírót, mégpedig Ch. Gáli Andrást, Gyenes J. Andrást és engem. Azok pe­dig, akik nem látták - nem ve­szítettek sokat - szinte szóról szóra elolvashatták az ottani beszélgetést a Sport Plusz Foci újságban. Nos, akik hallották, olvasták, azoknak nem újság már, hogy én nulla százalék esélyt adtam a magyar labdarúgó-váloga­tottnak a továbbjutásra az EB- csoportunkban. Nincs ebben semmi meglepő, bár a későbbi reagálásokból úgy éreztem, eléggé sokkoló hatása volt. Erre igazolásképpen el kell mondanom, hogy nagyon so­kan kerestek telefonon, és elmondták: teljes mértékben egyetértenek velem, de azért mégis egy régi volt labdarúgó­nak nem lenne szabad így nyi­latkoznia. Aztán mások - ők voltak többségben - egyene­sen gratuláltak a „bátorsá­gomhoz”. Azt hiszem ez így ter­mészetes, hiszen mindenkinek van véleménye, és végre­­valahára már oda jutottunk, hogy annak őszinte elmondása után nem kell tartani semmiféle „megtorlástól”. Nem is fog­lalkoztam volna a témával, ha Gyárfás Tamás nem poénkodik el azon a bizonyos nulla száza­lékon. Persze, Gyárfás poén­­kodhat, hiszen köztudott róla, hogy milyen sokra tartja a ma­gyar labdarúgást. Nekem vi­szont szégyenkeznem kell, mert úgy indítottam el a majd később összeálló magyar lab­darúgó-válogatottat, hogy: fiúk semmi esélyetek, jobb lenne, ha ki se mennétek a pályára. A valóságban viszont az a helyzet, hogy ha nem én va­gyok az első megkérdezett, akkor talán csak csatlakozhat­tam volna a nulla százalékosok táborába... Na, de félre a komolytalan­kodással, nézzünk szembe a valós tényekkel. Nincs értelme játszani a százalékokkal, bár az is igaz, hogy ennek a játék­nak, bármi is lesz a vége, nincs semmi következménye. Nem az a lényeg, hogy ki hány százalék esélyt ad a magyar labdarúgó-válogatottnak, hanem sokkal inkább az, hogy legyen egy olyan válogatot­tunk, amelyben valóban azok a játékosok játszanak majd akik a legjobbak, és nem a szimpá­tia lesz a döntő. Egy olyan csapatra van most szüksége a magyar labdarúgásnak, amely nem kizárólag erre az Európa­­bajnokságra születik, hanem hosszabb távon lehet számí­tani rá. Szó sincs arról, hogy lényeg­telennek tartanám az előttünk álló selejtezőket. Igenis rend­kívül fontos a magyar labda­rúgás számára az, hogy végre legyen sikerélménye játékos­nak, szurkolónak egyaránt, de a győzelmet görcsösen, nagy lelki teherrel nagyon nehéz megszerezni. Az én egyér­telmű kijelentésem válo­gatottunk esélytelenségére éppen azt célozta meg, hogy ne érezze senki újabb nagy magyar tragédiának, ha nem sikerül a bejutás, nem arra utalt, hogy semmi értelme leját­szani a mérkőzéseket. Ez vonatkozik játékosra, edzőre, szurkolóra egyaránt. Az esély­telenség nem egyenlő a feltétel nélküli feladással! A sorsolást böngészve - nem az Aranycsapatból kiindul­va - nehezen képzelhető el a magyar csapat továbbjutása. Az viszont igenis elképzelhető, hogy egy átgondoltan összeál­lított és felkészített válogatott méltó ellenfél lehet, sőt győ­zelmeket is arathat. Meg va­gyok győződve arról, hogy lesz a selejtezők folyamán olyan mérkőzés, amelyen remekül játszik majd a csapat. Nekem személy szerint ez a leg­fontosabb, mert az reményt ad arra, hogy a későbbiekben egy jól összedolgozott válogatott majd képes lesz sorozatban olyan teljesítményeket pro­dukálni, amely megalapozhatja az új magyar labdarúgást. Bármennyire furcsán is hangzik, de a világ várja a ma­gyar labdarúgás megújhodá­sát. Az a múlt, amely labdarú­gásunk mögött van, még min­dig igen erősen él az emberek­ben szerte a világon, és ezt ki kell tudni használni. Ez a mostani EB-selejtezősorozat kiindulópont lehet. Én ebben bízom, és ezért szurkolok. A százalékok és a valóság Erről jut eszembe.•• Az első februári napon egykori februári foci furcsaságo­kat idézünk. 1921 februárjában egy kis angol községben két egymással rivalizáló vendéglő volt. Mindkettő törzs­vendégei kiállítottak egy-egy csapatot. Mindkét vendéglős a reklám kedvéért annyi hordó sört ígért a színeiben ját­szóknak, ahány gólt elérnek. A „Foltos macskához" cím­zett csapat és a „Kék ökör” gárda alaposan egymásnak rontott. De azután a pályára rontott a két vendéglős is és a meccs beszüntetését követelték. Ekkor ugyanis a mér­kőzés 24-22-re állt... 1923 februárban szokatlan okból maradt el a Világos­ság-Kalaposok meccs. Szombatról vasárnapra virradóra ugyanis ismeretlen tettesek elvitték a Világosság pálya kapufáját... * A következő eset 1927-ben történt: Boronkay Gábor a Bocskai-Turul mérkőzés bírója feljelentette a Bírótestület­nél a partjelzőjét! Neumann Ármin debreceni sportember volt, és amikor a Bocskai gólt lőtt, otthagyta az oldalvona­lat, és ő is ölelgette a gólszerzőt... 1932-ben Berlinben jótékony célú mérkőzést rendeztek az állástalan filmszínészek megsegítésére. A filmszíné­szek csapata a kéményseprők gárdáját hívta ki - mégpe­dig rávették a kéményseprőket, hogy ne futballmezben, hanem egyenruhájukban játsszanak! A beleegyezés meg­történt és a plakáton is így hirdették a szenzációt. A ko­romtól tapadó kéményseprők ellen a színészek kerülték a közelharcot, így nem csoda, hogy a „sötét csapat" 2-0-ra győzött. A közönség azonban jól mulatott, és végered­ményben az állás nélküli filmszínészek markát 1500 márka ütötte... Nagy Béla 1­994. február 1. Csendélet Hogyan biztassunk? A Videoton a magyar labdarúgás elmúlt negyed századában rangot, tekin­télyt vívott ki magának. Kö­zepes képességű NB II-es gárdából a hatvanas évek végére ütőképes tizenegy jött össze. A korábbi va­dásztölténygyáriak, a fe­hérvári Vasas adakozó, gazdag mecénásra talált a híradástechnikai gyárban. A Vidi ettől kezdve kisebb visszaesések ellenére a hazai futballban megha­tározó szerepet vitt. Nem­zetközileg is megismerték a nevét, amikor az UEFA Kupában 1985-ben a dön­tőig jutottak. Egy ország szorított értük, s a szim­patikus csapat mindent meg is tett azért, hogy zengjen­­zúgjon a­ „Hajrá, Vidi!” Ahogy elkezdődött a világpolitikai nagy átrende­ződés, a korábbi jó piaccal, bőséges megrendelésekkel elhalmozott gyár kezdett megrogyni, gondokkal küsz­ködni. Kénytelen-kelletlen a Videoton mellé odakerült a Waltham márka­név is. Semmi más nem szülte ezt, mint a pénztelenség. Az új módosabb szponzorral köt­tetett házasság mögött ezt a motiváló tényezőt kell látni. Történt ez 1991-ben. Az elmúlt év decemberé­ben aztán sutba került a Videoton és a Waltham is. A mind nehezebb, szinte áthi­dalhatatlan gazdasági ter­hek kényszerítették ki a hagyományokkal való gyö­keres szakítást. Az olasz ér­dekeltségű Parmalat az Eu­rópában jelentős befolyás­sal rendelkező tejipari kon­szern állt a fehérvári foci mellé, így aztán megszü­letett a Parmalat FC. Tiszte­let azoknak, akik a „tejútra" léptek, mert a menekülés­nek más iránya nem volt. Mindenképpen meg kellett ragadni az olaszok által odadobott mentőkötelet. A szurkolókkal szemben mégis történt némi tapintat­lanság. A Parmalat FC szá­momra kevés, mert hiányzik belőle a város neve. Meny­nyivel szebben hangzott volna, ha Fehérvár Parmalat FC a csapat megjelölése. A lokálpatriotizmus, az ősi Alba Regia, a királyi szék­hely iránti tisztelet ezt kíván­ta volna. Arról nem is be­szélve, hogy a drukkerek szájából mennyivel jobban hangzana a meccseken az a csatakiáltás: „hajrá Fehér­vár”, mint az, hogy „hajrá, Parmalat!”... Apró kis figyel­metlenség az egész, amely nem hiszem, hogy az ola­szok vaskalaposságán múlt volna. Bár Brávácz Ottó, a fehérvári futballklub elnöke azt állítja, hogy a parmaiak hajthatatlanok maradtak. Ha jobban érvelnek Bráváczék, talán megértésre is találnak. Jó lenne ezt a bakit helyre hozni, mert úgy érzem, még nem­ járt le a névváltoztatás szavatossága. (gyenes) 0* Mottó: Töretlenül hiszünk a magyar labdarúgásban.

Next