Nemzeti Sport, 1994. február (5. évfolyam, 30-57. szám)

1994-02-01 / 30. szám

1994. február 1. » .­ ­ett-e Kalfe a futballvilágnak? Autóbuszozás a Bayern Mü­nch­en­ „kisfőn­ökével”... Ha München és Manchester között nincs közvetlen repülő­járat, akkor ez az interjú sokkal könnyebben készülhetett volna el... De (és ebben az esetben azt kell mondanom, hogy saj­nos...) van, így Karl-Heinz Rummeniggének semmi oka nem volt arra, hogy akár csak egyetlen éjszakát is az 1996- os labdarúgó EB sorsolásának a színhelyén töltsön! A sor­solás napján szombaton dél­előtt fél tízkor landolt a gépe angol földön, s már aznap este kilenckor indult is hazafelé, így aztán szöges ellentétben a többi manchesteri interjúalany­nyal, az ő becserkészéséhez egy jó adag szerencse, mi több, némi agresszivitás is szükségeltetett. Ő ugyanis a résztvevők mindegyikével szemben a sorsolás egyetlen olyan futballvilágsztár vendége volt, aki nem „csak részt ven­ni", hanem dolgozni érkezett Manchesterbe. Évek óta exklu­zív szerződés köti az ARD tele­víziós társasághoz, ahol a fut­­ballesemények állandó szak­kommentátora, s mint ilyen, hivatalból van jelen az igazán fontos eseményeken. A német tévétársaságok között hatal­mas verseny folyik mind a hir­detők, mind a nézők kegyeiért, így aztán az ARD sem kockáz­tathatta meg, hogy akárcsak egy látszólag még nagyon tá­voli esemény, a két év múlva sorra kerülő EB-selejtező cso­portjainak sorsolásán távoli szemlélő legyen... Pedig a német válogatott pillanatnyilag a világbajnoki cím védője, trón­ja megőrzéséért kell harcba szállnia nyáron Amerikában, így aztán ehhez képest egy EB-selejtezősorozat momentán nem jelent számukra többet, mint amikor mondjuk Pavarotti azt olvassa ki az előjegyzési naptárából, hogy két év múlva egy perugiai kultúrház szín­padán el kell majd énekelnie az O’Sole miót... No, de egyszer majd a né­meteknek is kell EB-selejtezőt játszaniuk (ebben a sorozatban még a címvédő, most például Dánia sem mentesül eme kínos kötelezettség alól...), így amikor a sorsolás szervezői­nek ezúttal interjút eredmé­nyező ajándékaként úgy ala­kult, hogy a ceremónia végez­tével egy autóbuszba kerültem a nagy „Káb­éval", útban az Old Trafford felé, ahová a Man­chester United-Everton angol bajnoki mérkőzést megnézni mentünk, pontosan egy fél­órám volt arra, hogy (fel­használva egy évekkel ezelőtt a TF-en edzői diplomát szerzett bolgár sportvezető ajánlatát, hogy bármilyen tolmácsolási kérdésben szíve­sen áll a rendelkezésemre ...) a valaha volt egyik legnagyobb német futballistát szóra bírjam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nehezen állt kötélnek, ő is pontosan felmérte a hely­zetet: az olyan szituációban, mint egy buszutazás, igazán nincs nagyon fontos dolga az embernek. + Herr Rummenigge, gyűlö­löm a sablonos, semmitmondó kérdéseket, de miután látom, hogy még ön is a sorsolás ha­tása alatt áll dacára annak, hogy sokkal szívesebben fag­gatnám a régmúlt nagy csa­táiról, gigantikus Bayern kor­szakáról, a BEK-döntőkről, a két VB-fináléról, kénytelen va­gyok azt kérdezni, hogyan tolmácsolta Németországnak a stúdióban történteket. - Miután a sorsolást az iz­galmakat fokozandó úgy ren­dezték meg, hogy alulról töltöt­ték fel a csoportokat, azaz a gyengékhez sorsolták hozzá az igazi sztárcsapatokat, egészen az utolsó öt percig csak unalmas, közhelyszerű­­ dolgokat mondhattam. Fo­galmam sem volt ugyanis, hogy az alsó kalapban szerep­lő németek melyik csoport élére kerülnek majd. Aztán amikor utolsó előttiként behúz­tak minket Wales, Bulgária, Grúzia, Albánia és Moldávia társaságába, akkor meg már az időm volt nagyon kevés arra, hogy ezekről a csapa­tokról részletesen beszéljek. Első ránézésre jónak tűnt a helyzetünk, elképzelni sem tudom, hogy innen játszi köny­­nyedséggel ne jutna tovább a Nationalelf. Walesnak van ugyan egy Hughes, Rush, Giggs triója, de ez ellenünk kevésnek látszik. Bulgária már „melegebbnek “ tűnik, hiszen Sztoicskovék a franciákat is legyőzték Párizsban. A további három csapat elleni mérkőzés könnyed, laza edzésnél többet nekünk nem jelenthet. + Azt hiszem számomra az Önnel való beszélgetés, letud­va a kötelezőket, most kez­dődik igazán... 1986, Mexikó. Ön a német válogatott kispad­­ján ül, miközben a többiek gigászi harcukat vívják a vébé döntőben Argentínával. Rosz­­szul áll a Nationalelf szénája, Maradonáék már 2-0-ra ve­zetnek, ennek ellenére az ön korábbi játékostársa, mond­hatni legjobb barátja, a kapi­tány Franz Beckenbauer mégis hagyja talonban porosodni az egyik ászát. Nem haragudott nagyon azokban a pillanatok­ban Franzra? - Mi azt már a vébé előtt megbeszéltük, hogy csak ak­kor küld pályára, amikor kri­tikussá fordul a mérkőzésen belüli helyzet. Kifelé mentem már akkoriban a futballból, Rudi Völler ereje teljében volt, neki kellett kezdeni. Arra em­lékszem csupán, hogy amikor Franz intett, melegítsek, mert beállok, az utolsó pillanatban még odaszólt: ,,Kalle már csak te segíthetsz..” A történteket azt hiszem, ismeri a világ, a beállásom után néhány perccel egy szöglet után gólt rúgtam, rá néhány percre Völler egyen­lített, s amikor már azt hittük, miénk a világ, ez az ördögi Diego elindította végzetünk útjára Burruchagát...Kikaptunk, a világ mégis megtapsolt min­ket, hiszen teljesen vert hely­zetből, igazi német módra áll­tunk talpra.­­ A mexikói már a második elvesztett VB döntője volt. Ha megfeszülök, sem jut eszembe jobb kérdés: hogy éli meg az ilyesmit az ember? - Az 1982-es és az 1986-os döntő között óriási volt a különbség. Közel két és fél évtizedes futballpályafutásom alatt soha egyetlenegyszer sem éreztem olyan rosszul magam a pályán, mint 82-ben a spanyolországi finálén. Az olaszok ott egyszerűen átgá­zoltak rajtunk, másodpercnyi esélyünk sem volt a sikerre. Tardelli, Conti, Rossi fantasz­tikus formában volt, meg­engedhették maguknak, hogy egy olyan zseniális játékost, mint Altobelli hol játszassanak, hol nem... A spanyolországi döntőt szeretném egy életre elfelejteni, mert ott kifejezetten égtünk, a mexikói viszont örök emlék marad, hiszen akár győzhettünk volna.­­ Az ön karrierjét amúgy a győzelmek kísérték végig. Kevés olyan futballistája van a világnak, aki elmondhatja ma­gáról, hogy kilencvenötször szerepelt a német válogatott­ban, hogy a német bajnok­ságtól a német kupán, a BEK- en és a Világ Kupán át a német gólkirályságokig az égvilágon minden létező trófeát begyűjtött. Ne haragudjon meg a kifejezésért, mégis amikor először tűnt fel a Natio­­nalelfben, amikor még balszél­sőt játszott, roppant ügyetlen futballista benyomását kel­tette... - Nem bánt meg vele, ez így volt... Persze a maiakhoz képest az akkori kezdő Rum­menigge biztos, hogy egy lab­dazsonglőr volt. A németektől azonban világverő csapatot szokott meg a nép, márpedig az én generációm olyan futbal­listák után „kényszerült” nem­zeti színekbe bújni, mint a Beckenbauer vezérelte 1974- es vébé-aranyat nyert csapat tagjai. Meg aztán az én utam amúgy is meglehetősen rögös volt a válogatottságig... Szinte napra pontosan harminc esz­tendeje a Borussia Lippstadt csapatában lettem igazolt játékos és ott játszottam egé­szen 1974-ig. Ekkor igazolt le a Bayern München, amelynek színeiben pontosan egy évtizedet húztam le három­száztíz Bundesliga mérkőzés­sel, százhatvankét góllal, egy BEK-győzelemmel, két német kupa-győzelemmel és három gólkirálysággal. 1980-ban az év futballistájává választottak Németországban, ugyanab­ban az évben, majd 1981-ben is Európa legjobbja lettem. Akkor most miért panaszkod­jak? Játszottam mindenkivel és mindenki ellen, akik egy igazán hősies korszak futball-repre­­zentánsai voltak, s mint már korábban is említettem, elér­tem mindent, amiről egy gye­rekfutballista álmodozhat. A Németország körülünne­pelt sztárja, a Bayern München vezérlő csillaga, amikor 1984- ben elszerződik Olaszországba az Internazionaléhoz. Sejtem, de kimondani nem merem, hogy mi lehetett ennek az oka... - Majd én kimondom ön helyett... A pénz! Nagyon sok pénz, tengernyi pénz, annyi, amennyit a Bayernben tíz év alatt nem futballoztam össze. Hazudnék persze ha azt mon­danám, hogy nem hajtott a becsvágy, miszerint a világ egyik leghíresebb csapatában megpróbálni mire elegendő az, ha Németországban sztár vala­ki. Ha ma dönthetnék, újra így cselekednék már csak azért is, mert az olasz futballközeget, azokat a szurkolókat és azt a hangulatot a világon meg sem közelíti senki és semmi... Én akkor voltam az Inter játékosa, amikor az igazán nagy siker gondosan elkerülte a kék­feketéket. Ennek ellenére soha életemben nem ünnepeltek úgy sehol, mint engem három éven át Milánóban. A comói tó partján egy szabályos várnak épített villában éltünk, fantasz­tikus körülmények között, a család a mai napig emlegeti a gyönyörű olasz napokat. Mégis megéreztem azt a pillanatot, amikor már lépnem, váltanom kellett, hiszen öregedtem, nem bírtam már azt az iramot, ame­lyet az Interben egy top­­játékosnak hétről hétre hoznia kell. Így harminckét évesen elszerződtem Svájcba a genfi Servette-hez. Annak oka szin­tén a bankszámlám összegé­nek növelése volt, no meg a futballtól is nehezen váltam meg. Gyönyörű éveket töltöt­tünk Genfben is, s dacára an­nak, hogy a svájci gólkirályi címet is sikerült elnyernem, ez már nem tartozott pályafutá­som igazán fényes fejezetei közé.­­ Svájcból való hazatérése után egy ideig úgy festett sza­kít a labdarúgással, az üzleti életben próbált szerencsét, de aztán a „Bayern-vér” buzogni kezdett, így visszatért egykori sikerei színhelyére a Saebener Strasséra. Pillanatnyilag az igazán kritikus napokat élő bajorok elnökhelyettese, is kulcsszerepet játszott abban, hogy néhány héttel ezelőtt Franz Beckenbauer vegye át az edzői posztot... - Ha most tréfás kedvem­ben lennék, vagy csak vissza akarnék lőni az ön előbbi mexikói poénjára, akkor azt mondanám „én bezzeg azon­nal betettem Franzot a kezdő­csapatba...” Kétségtelen nagy szerepem volt abban,hogy elvállalta ezt a feladatot, amely számára végeredményben csak bukást hozhat. Ezért inkább mi, vezetők vagyunk hálásak neki, mint ő nekünk... A menedzsernek, Uli Hoeness­­nek legalább akkora szerepe volt a szerződtetésében, mint nekem, de ebben nem is lehetett köztünk vita, hiszen a csapat olyan helyzetbe sodró­dott, hogy onnan Beckenbaue­­ren kívül más nem rángathatja ki. Ő a Bayernnél ismer min­den fűszálat, az egész életét ez a klub alapozta meg és tölti ki ma is, számára a Bayernnél való edzősködés nem munka, nem kötelező feladat, hanem szerelem, szívügy, amelynek a férfiember, ugye, mint tudjuk, nem tud ellenállni... Meggyő­ződésem, hogy Franz pillana­tok alatt rendet vág az öltö­zőben, helyére teszi a mi kis és elkényeztetett sztárocs­­káinkat, elmagyarázza nekik, hogy ennek a klubnak a mezét viselni a létező legnagyobb megtiszteltetés... - Ez mind gyönyörű, egy baj van csupán: futballozni - legalábbis azon a szinten, ahogy az önök Bayernja futbal­lozott - nem taníthatja meg őket. - Nincsenek is ilyen illú­zióim, momentán nem várunk tőle többet, mint a rendcsiná­lást és azt, hogy a bajnokság­ban csípjünk el egy kupasze­replésre jogosító helyezést. A Bayern nem kerülhet ki az eu­rópai labdarúgás körforgá­sából, mert rangja, neve, múlt­ja erre kötelezi, arról nem beszélve, hogy a kasszája messze nem olyan gazdag, mint volt akárcsak a mi időnkben... " Végezetül engedje meg, hogy a családja felől érdeklőd­jek. Kevés futballistája van a világnak, aki elmondhatja magáról, hogy pontosan annyi gyereke van, ahány klub vagy válogatott mezét viselte. Egyszer láttam is a Kicker ma­gazinban egy képet, ahol a legkisebb, Henry a Nationalelf mezében üldögél a papa kar­ján, nővére Ricardo a Servette Genf trikójában mosolyog, a középső fiú Román a Bayern mezét hordva simul a mamá­jához, a legnagyobb, Andre pedig Inter-szerelésben fe­szít... - Nekünk is kedvencünk az a kép, ha jól emlékszem most éppen az azóta bizony már fiatalemberré serdült Andre szobájának falát díszíti. Cso­dálatos egy ilyen nagy család­ban „főnöknek” lenni, bár éppen a napokban beszéltünk arról a feleségemmel, Marti­nával, hogy nálunk már réges régen a gyerekek az igazi főnökök... De ez nem baj, ez az élet rendje, nekünk, szülők­nek az a dolgunk, hogy elindít­suk őket az életben. Persze ők már régen nem a papára büsz­kék, aki szerintük valamilyen hivatali munkát végez a Bayern Münchennél, igazi istenük az öcsém Michael, aki még ját­szik, akit még láthatnak a televízióban, de aki most egy kicsit távolabb, Japánba került tőlük. Ha azt látná mi van ná­lunk akkor, amikor Michael ha­zaérkezik, engem meg rávesz­nek arra, hogy beszálljak közé­jük kiskapuzni... NEMZETI KÉPES SPORT 3

Next