Nemzeti Sport, 1994. február (5. évfolyam, 30-57. szám)
1994-02-01 / 30. szám
1994. február 1. » . ett-e Kalfe a futballvilágnak? Autóbuszozás a Bayern München „kisfőnökével”... Ha München és Manchester között nincs közvetlen repülőjárat, akkor ez az interjú sokkal könnyebben készülhetett volna el... De (és ebben az esetben azt kell mondanom, hogy sajnos...) van, így Karl-Heinz Rummeniggének semmi oka nem volt arra, hogy akár csak egyetlen éjszakát is az 1996- os labdarúgó EB sorsolásának a színhelyén töltsön! A sorsolás napján szombaton délelőtt fél tízkor landolt a gépe angol földön, s már aznap este kilenckor indult is hazafelé, így aztán szöges ellentétben a többi manchesteri interjúalanynyal, az ő becserkészéséhez egy jó adag szerencse, mi több, némi agresszivitás is szükségeltetett. Ő ugyanis a résztvevők mindegyikével szemben a sorsolás egyetlen olyan futballvilágsztár vendége volt, aki nem „csak részt venni", hanem dolgozni érkezett Manchesterbe. Évek óta exkluzív szerződés köti az ARD televíziós társasághoz, ahol a futballesemények állandó szakkommentátora, s mint ilyen, hivatalból van jelen az igazán fontos eseményeken. A német tévétársaságok között hatalmas verseny folyik mind a hirdetők, mind a nézők kegyeiért, így aztán az ARD sem kockáztathatta meg, hogy akárcsak egy látszólag még nagyon távoli esemény, a két év múlva sorra kerülő EB-selejtező csoportjainak sorsolásán távoli szemlélő legyen... Pedig a német válogatott pillanatnyilag a világbajnoki cím védője, trónja megőrzéséért kell harcba szállnia nyáron Amerikában, így aztán ehhez képest egy EB-selejtezősorozat momentán nem jelent számukra többet, mint amikor mondjuk Pavarotti azt olvassa ki az előjegyzési naptárából, hogy két év múlva egy perugiai kultúrház színpadán el kell majd énekelnie az O’Sole miót... No, de egyszer majd a németeknek is kell EB-selejtezőt játszaniuk (ebben a sorozatban még a címvédő, most például Dánia sem mentesül eme kínos kötelezettség alól...), így amikor a sorsolás szervezőinek ezúttal interjút eredményező ajándékaként úgy alakult, hogy a ceremónia végeztével egy autóbuszba kerültem a nagy „Kábéval", útban az Old Trafford felé, ahová a Manchester United-Everton angol bajnoki mérkőzést megnézni mentünk, pontosan egy félórám volt arra, hogy (felhasználva egy évekkel ezelőtt a TF-en edzői diplomát szerzett bolgár sportvezető ajánlatát, hogy bármilyen tolmácsolási kérdésben szívesen áll a rendelkezésemre ...) a valaha volt egyik legnagyobb német futballistát szóra bírjam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nehezen állt kötélnek, ő is pontosan felmérte a helyzetet: az olyan szituációban, mint egy buszutazás, igazán nincs nagyon fontos dolga az embernek. + Herr Rummenigge, gyűlölöm a sablonos, semmitmondó kérdéseket, de miután látom, hogy még ön is a sorsolás hatása alatt áll dacára annak, hogy sokkal szívesebben faggatnám a régmúlt nagy csatáiról, gigantikus Bayern korszakáról, a BEK-döntőkről, a két VB-fináléról, kénytelen vagyok azt kérdezni, hogyan tolmácsolta Németországnak a stúdióban történteket. - Miután a sorsolást az izgalmakat fokozandó úgy rendezték meg, hogy alulról töltötték fel a csoportokat, azaz a gyengékhez sorsolták hozzá az igazi sztárcsapatokat, egészen az utolsó öt percig csak unalmas, közhelyszerű dolgokat mondhattam. Fogalmam sem volt ugyanis, hogy az alsó kalapban szereplő németek melyik csoport élére kerülnek majd. Aztán amikor utolsó előttiként behúztak minket Wales, Bulgária, Grúzia, Albánia és Moldávia társaságába, akkor meg már az időm volt nagyon kevés arra, hogy ezekről a csapatokról részletesen beszéljek. Első ránézésre jónak tűnt a helyzetünk, elképzelni sem tudom, hogy innen játszi könynyedséggel ne jutna tovább a Nationalelf. Walesnak van ugyan egy Hughes, Rush, Giggs triója, de ez ellenünk kevésnek látszik. Bulgária már „melegebbnek “ tűnik, hiszen Sztoicskovék a franciákat is legyőzték Párizsban. A további három csapat elleni mérkőzés könnyed, laza edzésnél többet nekünk nem jelenthet. + Azt hiszem számomra az Önnel való beszélgetés, letudva a kötelezőket, most kezdődik igazán... 1986, Mexikó. Ön a német válogatott kispadján ül, miközben a többiek gigászi harcukat vívják a vébé döntőben Argentínával. Roszszul áll a Nationalelf szénája, Maradonáék már 2-0-ra vezetnek, ennek ellenére az ön korábbi játékostársa, mondhatni legjobb barátja, a kapitány Franz Beckenbauer mégis hagyja talonban porosodni az egyik ászát. Nem haragudott nagyon azokban a pillanatokban Franzra? - Mi azt már a vébé előtt megbeszéltük, hogy csak akkor küld pályára, amikor kritikussá fordul a mérkőzésen belüli helyzet. Kifelé mentem már akkoriban a futballból, Rudi Völler ereje teljében volt, neki kellett kezdeni. Arra emlékszem csupán, hogy amikor Franz intett, melegítsek, mert beállok, az utolsó pillanatban még odaszólt: ,,Kalle már csak te segíthetsz..” A történteket azt hiszem, ismeri a világ, a beállásom után néhány perccel egy szöglet után gólt rúgtam, rá néhány percre Völler egyenlített, s amikor már azt hittük, miénk a világ, ez az ördögi Diego elindította végzetünk útjára Burruchagát...Kikaptunk, a világ mégis megtapsolt minket, hiszen teljesen vert helyzetből, igazi német módra álltunk talpra. A mexikói már a második elvesztett VB döntője volt. Ha megfeszülök, sem jut eszembe jobb kérdés: hogy éli meg az ilyesmit az ember? - Az 1982-es és az 1986-os döntő között óriási volt a különbség. Közel két és fél évtizedes futballpályafutásom alatt soha egyetlenegyszer sem éreztem olyan rosszul magam a pályán, mint 82-ben a spanyolországi finálén. Az olaszok ott egyszerűen átgázoltak rajtunk, másodpercnyi esélyünk sem volt a sikerre. Tardelli, Conti, Rossi fantasztikus formában volt, megengedhették maguknak, hogy egy olyan zseniális játékost, mint Altobelli hol játszassanak, hol nem... A spanyolországi döntőt szeretném egy életre elfelejteni, mert ott kifejezetten égtünk, a mexikói viszont örök emlék marad, hiszen akár győzhettünk volna. Az ön karrierjét amúgy a győzelmek kísérték végig. Kevés olyan futballistája van a világnak, aki elmondhatja magáról, hogy kilencvenötször szerepelt a német válogatottban, hogy a német bajnokságtól a német kupán, a BEK- en és a Világ Kupán át a német gólkirályságokig az égvilágon minden létező trófeát begyűjtött. Ne haragudjon meg a kifejezésért, mégis amikor először tűnt fel a Nationalelfben, amikor még balszélsőt játszott, roppant ügyetlen futballista benyomását keltette... - Nem bánt meg vele, ez így volt... Persze a maiakhoz képest az akkori kezdő Rummenigge biztos, hogy egy labdazsonglőr volt. A németektől azonban világverő csapatot szokott meg a nép, márpedig az én generációm olyan futballisták után „kényszerült” nemzeti színekbe bújni, mint a Beckenbauer vezérelte 1974- es vébé-aranyat nyert csapat tagjai. Meg aztán az én utam amúgy is meglehetősen rögös volt a válogatottságig... Szinte napra pontosan harminc esztendeje a Borussia Lippstadt csapatában lettem igazolt játékos és ott játszottam egészen 1974-ig. Ekkor igazolt le a Bayern München, amelynek színeiben pontosan egy évtizedet húztam le háromszáztíz Bundesliga mérkőzéssel, százhatvankét góllal, egy BEK-győzelemmel, két német kupa-győzelemmel és három gólkirálysággal. 1980-ban az év futballistájává választottak Németországban, ugyanabban az évben, majd 1981-ben is Európa legjobbja lettem. Akkor most miért panaszkodjak? Játszottam mindenkivel és mindenki ellen, akik egy igazán hősies korszak futball-reprezentánsai voltak, s mint már korábban is említettem, elértem mindent, amiről egy gyerekfutballista álmodozhat. A Németország körülünnepelt sztárja, a Bayern München vezérlő csillaga, amikor 1984- ben elszerződik Olaszországba az Internazionaléhoz. Sejtem, de kimondani nem merem, hogy mi lehetett ennek az oka... - Majd én kimondom ön helyett... A pénz! Nagyon sok pénz, tengernyi pénz, annyi, amennyit a Bayernben tíz év alatt nem futballoztam össze. Hazudnék persze ha azt mondanám, hogy nem hajtott a becsvágy, miszerint a világ egyik leghíresebb csapatában megpróbálni mire elegendő az, ha Németországban sztár valaki. Ha ma dönthetnék, újra így cselekednék már csak azért is, mert az olasz futballközeget, azokat a szurkolókat és azt a hangulatot a világon meg sem közelíti senki és semmi... Én akkor voltam az Inter játékosa, amikor az igazán nagy siker gondosan elkerülte a kékfeketéket. Ennek ellenére soha életemben nem ünnepeltek úgy sehol, mint engem három éven át Milánóban. A comói tó partján egy szabályos várnak épített villában éltünk, fantasztikus körülmények között, a család a mai napig emlegeti a gyönyörű olasz napokat. Mégis megéreztem azt a pillanatot, amikor már lépnem, váltanom kellett, hiszen öregedtem, nem bírtam már azt az iramot, amelyet az Interben egy topjátékosnak hétről hétre hoznia kell. Így harminckét évesen elszerződtem Svájcba a genfi Servette-hez. Annak oka szintén a bankszámlám összegének növelése volt, no meg a futballtól is nehezen váltam meg. Gyönyörű éveket töltöttünk Genfben is, s dacára annak, hogy a svájci gólkirályi címet is sikerült elnyernem, ez már nem tartozott pályafutásom igazán fényes fejezetei közé. Svájcból való hazatérése után egy ideig úgy festett szakít a labdarúgással, az üzleti életben próbált szerencsét, de aztán a „Bayern-vér” buzogni kezdett, így visszatért egykori sikerei színhelyére a Saebener Strasséra. Pillanatnyilag az igazán kritikus napokat élő bajorok elnökhelyettese, is kulcsszerepet játszott abban, hogy néhány héttel ezelőtt Franz Beckenbauer vegye át az edzői posztot... - Ha most tréfás kedvemben lennék, vagy csak vissza akarnék lőni az ön előbbi mexikói poénjára, akkor azt mondanám „én bezzeg azonnal betettem Franzot a kezdőcsapatba...” Kétségtelen nagy szerepem volt abban,hogy elvállalta ezt a feladatot, amely számára végeredményben csak bukást hozhat. Ezért inkább mi, vezetők vagyunk hálásak neki, mint ő nekünk... A menedzsernek, Uli Hoenessnek legalább akkora szerepe volt a szerződtetésében, mint nekem, de ebben nem is lehetett köztünk vita, hiszen a csapat olyan helyzetbe sodródott, hogy onnan Beckenbaueren kívül más nem rángathatja ki. Ő a Bayernnél ismer minden fűszálat, az egész életét ez a klub alapozta meg és tölti ki ma is, számára a Bayernnél való edzősködés nem munka, nem kötelező feladat, hanem szerelem, szívügy, amelynek a férfiember, ugye, mint tudjuk, nem tud ellenállni... Meggyőződésem, hogy Franz pillanatok alatt rendet vág az öltözőben, helyére teszi a mi kis és elkényeztetett sztárocskáinkat, elmagyarázza nekik, hogy ennek a klubnak a mezét viselni a létező legnagyobb megtiszteltetés... - Ez mind gyönyörű, egy baj van csupán: futballozni - legalábbis azon a szinten, ahogy az önök Bayernja futballozott - nem taníthatja meg őket. - Nincsenek is ilyen illúzióim, momentán nem várunk tőle többet, mint a rendcsinálást és azt, hogy a bajnokságban csípjünk el egy kupaszereplésre jogosító helyezést. A Bayern nem kerülhet ki az európai labdarúgás körforgásából, mert rangja, neve, múltja erre kötelezi, arról nem beszélve, hogy a kasszája messze nem olyan gazdag, mint volt akárcsak a mi időnkben... " Végezetül engedje meg, hogy a családja felől érdeklődjek. Kevés futballistája van a világnak, aki elmondhatja magáról, hogy pontosan annyi gyereke van, ahány klub vagy válogatott mezét viselte. Egyszer láttam is a Kicker magazinban egy képet, ahol a legkisebb, Henry a Nationalelf mezében üldögél a papa karján, nővére Ricardo a Servette Genf trikójában mosolyog, a középső fiú Román a Bayern mezét hordva simul a mamájához, a legnagyobb, Andre pedig Inter-szerelésben feszít... - Nekünk is kedvencünk az a kép, ha jól emlékszem most éppen az azóta bizony már fiatalemberré serdült Andre szobájának falát díszíti. Csodálatos egy ilyen nagy családban „főnöknek” lenni, bár éppen a napokban beszéltünk arról a feleségemmel, Martinával, hogy nálunk már réges régen a gyerekek az igazi főnökök... De ez nem baj, ez az élet rendje, nekünk, szülőknek az a dolgunk, hogy elindítsuk őket az életben. Persze ők már régen nem a papára büszkék, aki szerintük valamilyen hivatali munkát végez a Bayern Münchennél, igazi istenük az öcsém Michael, aki még játszik, akit még láthatnak a televízióban, de aki most egy kicsit távolabb, Japánba került tőlük. Ha azt látná mi van nálunk akkor, amikor Michael hazaérkezik, engem meg rávesznek arra, hogy beszálljak közéjük kiskapuzni... NEMZETI KÉPES SPORT 3