Nemzeti Sport, 1994. december (5. évfolyam, 329-355. szám)
1994-12-29 / 354. szám
6 NEMZETI SPORT Annak idején a korabeli híradás a magyar sporttörténelem legtragikusabb eseményének nevezte a cselgáncsválogatott szörnyű balesetét. Több mint negyedszázad telt el azóta, most Horváth István (1966-ban versenyző, majd a válogatott tragédiája után átvette a keret vezetését) segítségével elevenítettük fel e szomorú csütörtöki napon történteket. - A rossz légköri viszonyok miatt Pozsonyban is leszállt a gép - kezdte Horváth István. - Ugyan a pozsonyi megállóval előzetesen nem számoltak, de mégis vártak, hátha kitisztul az idő. Végül az irányítótorony kiadta a parancsot az indulásra. Nem kellett volna... Pozsonytól néhány kilométerre hegynek csapódott a bolgár repülő. Több száz méteren tarolta le a fákat... Menetrend szerinti járat volt, tele utasokkal... Ha jól tudom, senki sem maradt életben... - Kik utaztak el a prágai versenyre? - A legjobbak. A válogatott keret tagjai közül jó néhányan - például én is - csak a véletlennek köszönhetik életben maradásukat. Talán egy héttel előbb rendezték a kecskeméti versenyt. Mi, néhányan - például Pozsár Misi, Oláh Pali, Andrássy Laci -, akik az élmezőnybe számíthattuk magunkat, csak péntek délután értesültünk róla, hogy szombaton verseny lesz, így nem tudtunk részt venni rajta. Kovács Ákos, a keretedző, a Kecskeméten indultakból választotta ki a prágai utazókat... Ha ott vagyunk, valószínűleg mi is rajta ülünk a prágai gépen... - Miyen volt a viszony a válogatott tagjai között? - Minden körülmények között összetartottunk. Előfordult, hogy egymásnak szereztünk jegygyűrűt. Csak a másikra támaszkodhattunk, a mostoha körülmények között vállvetve kellett harcolnunk a cselgáncsért. Például a Fehér úti teremben edzettünk, és a pincéből cipeltük fel mindennap a szőnyegeket. Egykorúként jól megértettük egymást, Ákos, az edző is mindössze kilenc évvel volt öregebb nálunk. A szerencsétlenség után a vállunkon vittük a koporsót. - Hogyan fogadta a közvélemény a tragédiát? - Döbbenten. Komoly visszhangot kapott, a sajtó nagy terjedelemben számolt be róla. A temetésre hatalmas tömeg In memóriám! Huszonnyolc év telt el az öt fiatal halála óta A prágai járat tragédiája Népsport, 1966. november 27. A Magyar Testnevelési és Sportszövetség Országos Elnöksége és a Magyar Cselgáncs Szövetség mély megrendüléssel értesült arról a tragikus eseményről, hogy a prágai nemzetközi cselgáncsversenyre utazott Kovács Ákos vezetőedző, Bodor Antal, Faragó Benjámin, Kovács János és Nagy Miklós válogatott versenyzők repülőszerencsétlenség következtében életüket vesztették. Az MTI Országos Tanácsa és a Magyar Cselgáncs Szövetség az elhunytakat saját halottjának tekinti. Kovács Ákos A szemüveges, mindig halk szavú, harmincnégy éves kapitány, mint egyedüli nős szerepelt a csapatban. Felesége mellett egy nyolcéves kislányt és egy hároméves kisfiút hagyott magára. 1960-ban nevezték ki a válogatott keret edzőjének, „civilben" a Pénzverdében dolgozott. Bodor Antal A huszonhárom éves kecskeméti villanyszerelő a legjobb nyolc között végzett az Európa-bajnokságon, míg idehaza fiatal kora ellenére már többszörös bajnoknak mondhatta magát. Szülővárosában az utánpótlás mellett edzősködött. Kovács János A 1961-es milánói ifjúsági Eb ezüstérmese szintén csak huszonhárom évet élt. Az egyik legnagyobb tehetségnek számított, olyannyira, hogy a hazánkban járt japán edző külön foglalkozott vele. Faragó Benjámin A huszonhat éves dzsúdós a Tatabányai Bányásznál sportolt. Hétköznap a bányában dolgozott, a hétvégéjén cselgáncsozott. Nagy Miklós A zalaegerszegi fiú sorkatonai szolgálatának utolsó heteit töltötte. 1966 nyarán, éppen Prágában aratta legnagyobb sikerét: huszonhat évesen, a főiskolai világbajnokságon bronzérmet szerzett, gyűlt össze. Bár csak Kovács Ákos volt házasember, a hozzátartozókon kívül rengeteg barát vagy ismerős búcsúzott. - Önök hogyan viselték társaik halálát? - Nagy űr tátongott bennünk, nem tudtuk eldönteni, mi következzen. Egyáltalán, legyen-e folytatás? Nem tudtuk, hogyan tovább, lejárjunk edzeni, vagy hagyjuk abba? Mindenki szótlanná vált. Aztán talán Franciaországban is értesültek a tragédiáról - meghívót kaptunk egy hármas viadalra Bordeaux-ba, az angolokkal és a franciákkal találkoztunk. Ez hatvanhét február elején történt, ez oldotta fel a bénultságot. Volt cél, volt miért újra kezdeni. Csonka csapattal, de újrakezdtük. Januárban én lettem a szövetségi kapitány. - Hogy jellemezné a cselgáncs helyzetét a hatvanas években? - Ötvenkilenc-hatvanban országos bajnok lettem, emlékszem, a Nemzeti Sportcsarnokban telt ház előtt zajlottak az ob küzdelmei, még a lépcsőn is ültek. Az emberek tolongtak a belépőkért. Dávid Tamás személyében felnőtt ebé-érmest tisztelhettünk. A tragédia megtörte a fejlődést, pedig abban az évben érkeztek hozzánk japán edzők, Daigo és Murai mesterek. Ám ennek a tehetséges társaságnak a halálával megtört az egyenes fejlődés . - És utána? - Lassan indult újra az élet. A hatvanhetes római Európabajnokságon egy ötödik helyre futotta, majd hetvenkettőtől elindultunk felfelé. Három évvel később pedig elkezdtek jönni az eredmények. - Megemlékeznek idén a tragédiáról? - Sajnos jelenleg semmilyen megemlékezést nem tartanak. Azt tudom, Kovács Ákos nővére sokáig rendezett Esztergomban egy emlékversenyt Dunakanyar-kupa néven, ám ez később abbamaradt. Kovács Ákos-emlékversenyt szintén tartottak. A Pénzverde ajánlott fel díjat, egy, már akkor harmincezer forintba kerülő arany-ezüst serleget. Sok éven keresztül megtartották ezt a versenyt, mára már nem maradt belőle semmi. Mi soha nem feledjük társaink emlékét, ám jó lenne, ha mások is megemlékezhetnének arról a tragikus novemberi napról. Gyurina Zsolt Az olimpiára készül a pszichológus A lényeg a megszállottság Sahin Tóth Róbert Csinos gazdagréti lakás. Elsőre nem sok - mindössze néhány centi - árulkodik, hogy a ház ura valamiben különbözik tőlünk. Lejjebb van a kilincs, a fogas, alacsonyabbak a bútorok. Legeza György mozgássérült. Tolókocsiban ülve éli életét, amelynek fontos motívuma a sport. Ő a legutóbbi Bécs-Budapest szupermaratoni kerekes székes mezőnyének győztese. - Kérem, szóljon, ha a kérdés túl indiszkrét, vagy nem kíván válaszolni rá - fordulok a sportemberhez. - Ha jól tudom, egy baleset folytán került tolókocsiba. - Tizenkilenc éves voltam és katona, amikor egy lövedék megsértette a gerincvelőmet. Deréktól lefelé megbénultam, hasizmom már nincs. Egy év kellett hozzá, hogy lelkileg helyreálljak és ezután egyetlen lehetőségem maradt: a tanulást választottam. A bölcsészkar pszichológia szakát végeztem el. - A baleset után mikor került kapcsolatba a sporttal? - Belevetettem magam a munkába. Vidéken dolgoztam pszichiáterként és hosszú-hosszú ideig csupán az otthoni súlyzózások jelentették számomra a testmozgást. Aztán kilenc évvel ezelőtt lehetőség nyílt a kosárlabdázásra, ez akkor nagyon megtetszett, csináltam is lelkesen. Két esztendővel azután létrehoztam Szolnokon egy csapatot, természetesen mozgássérülteknek. - Hogyan ismerkedett meg a... Nem is tudom, van ennek egyáltalán neve? Merthogy a kerekes székes versenyzés nekem kicsit kacifántosnak tűnik. - Nincs igazán frappáns magyar megfelelője. Szóba került, hogy legyen hosszútávhajtás, de ezt, ha jól tudom, a lovassportban már használják. - Szóval miként indult el az egész? - Visszakerültem a fővárosba 1988- ban, és az év telén jött az ötlet, hogy meg kellene próbálni. Ekkor egyébként Urbancsok György már három esztendeje csinálta. Elkezdtem az edzéseket, a Népstadion körül tekertem olyan tizenöt-húsz kilométert, és az első kör nagyon könnyen ment. Szép fokozatosan növeltük az adagot. - Gondolom, azért nem teljesen a nulláról indult, hisz az otthoni kocsival mindennap közlekedik, még ha az picit más szerkezet is. - Ön is mindennap jár-kel, teszi a dolgát, szalad a villamos után, mégsem profi futó. A hétköznapok mozgása nekem sem jelentett előnyt. Köteles László, az edzőnk - aki egyébként az ötletgazda is - kezdetben rengeteget veszekedett velem. Egyáltalán nem látta bennem a kemény munkát. Én nem akartam győzni, csupán játékból csináltam. Aztán Laci fokozatosan belém táplálta, hogy igenis érdemes, sőt muszáj keményen sportolnom. Eltelt majdnem három év és 1991-ben, amikor a Bécs-Budapest szupermaratoni elindult, arra gondoltam, hogy itt van ez a verseny, amivel ki lehetne rukkolni. Ebben talán jobb lehetek a Gyurinál! Ő egyébként nem akart elindulni. Azt hiszem, itt kezdődött el a rivalizálás. - Milyen érzés volt részt venni ezen a hatalmas viadalon? - Furcsa. Kezdetben a tapsokban, a tekintetekben érződött némi csodálkozás. Nem igazán értették, hogy mit keres itt egy ember, aki tekeri a kerekeket az országúton. A futók szolidaritása nagyon jólesett. A sok-sok vállveregetés, buzdító szó mind azt tükrözte, hogy én is közéjük tartozom. Fantasztikus volt az az érzés, hogy csinálok valamit és ezt mások díjazzák. Szakmailag viszont eléggé kezdetlegesen álltam. Nem igazán tudtam, hogy miként kell felkészülni egy ilyen hatalmas távra és egy-két nap után már szinte mindenem fájt. Egy évvel később már könnyebb volt. Tapasztaltabban és egy új kocsival vághattam neki a távnak. - A versenyzés mellett most is dolgozik? - Nem, amióta aktívan hajtok, azóta nem dolgozom. Azt hiszem, hogy ennyi igénybevétel mellett nem is lehetne - vagy legalábbis én nem tudnék - teljes értékű munkát végezni. - Akkor ön profi sportoló! - Nem tekintem magam annak, mert pontosan a szakszerűség (ami a profizmus alapja) hiányzik a felkészülésemből. Persze ennek nagy részben anyagi vonzata van. - Mi a véleménye a pénzdíjakról? - Azt gondolom, hogy ez nálunk, kerekeseknél is hajtóerő lehet. Kezdetben annak is örültünk, hogy egyáltalán elindulhattunk egy futóversenyen, és külön elismerést jelentett, ha jutalmaztak. A pénzdíjak sokat segítenek a felkészülésben. - Amikor a legutóbbi szupermaratonin valamelyik szakasz után beszélgettünk, azt mondta, hogy nagyon unja már az állandó sajnálkozást, a kívülállók felől érkező szánalmat. - Igen, mert szeretném, ha végre igazi sportembereknek tekintenének minket. Egy ekkora táv leküzdése azért komoly fegyvertény. Boldog lennék, ha mások szemében ez olyannak látszana, hogy versenyzünk, sportolunk, bár mozgássérültek vagyunk. - Ezerszer elcsépelt kérdés, mégis felteszem. Mit jelent önnek a sport? - Talán nem túlzás, ha azt mondom, nekem most mindent. Sokat gondolkoztam rajta, hogy van-e egyáltalán sportértéke annak, amit csinálok. Aztán rájöttem, hogy ezek nem emberfeletti teljesítmények, az egésznek a megszállottság a lényege. Az idei esztendő különösen jól sikerült, hisz egy kivétellel mindig megverte a nagy vetélytárs Urbancsokot. Jobb lett, mint ő? - Talán feljöttem végérvényesen. - Tervei? - Nagyon jól tudom, hogy nem leszek világelső, már csak azért sem, mert elég későn kezdtem. Azért még fejlődhetek és akkor beteljesülhet a nagy álom: kijutni az olimpiára. Utána azt hiszem, visszakanyarodok a munkámhoz, a pszichológiához. - A baleset előtt mennyire volt sportos alkat? - Kicsi, nyeszlett, későn érő fiú voltam. Később kezdtem el futni, súlyzózni. Persze a foci mellett, mert azt rengeteget játszottuk. - Ma tolókocsiban ülve el tudja képzelni az életét mozgás nélkül? - Elég nehéz volna! r V. 354. • 1994. december 29.