Nemzeti Sport, 1995. január (6. évfolyam, 1-30. szám)
1995-01-02 / 1. szám
2 NEMZETI SPORT VI. 1. , 1995. január 2. H nem az államtitkárnál, Énekes Zoltán, Lakat T. Károly Sok van az életben, mi bizonytalan, ám ami halálos biztonsággal állítható: ez az interjú soha sem készül el, ha eleve tudjuk, hogy Gallov Rezsővel magázódni kell (illik? - a nem kívánt rész törlendő...). Éppen ezért (amolyan előhang gyanánt) kéretik a tisztelt olvasó arra, hogy első ránézésre, rutinból, csak és kizárólag a terjedelem, illetve a nyilatkozó hivatali beosztása miatt, ne lapozzon azonnal tovább az ezt követő, kétségkívül érdekes, izgalmas, tartalmas írásokat rejtő oldalakra. Kéretik továbbá elhinni: adott esetben egy hivatali funkcionáriussal is lehet emberszabású, emberléptékű, hogy azt ne mondjuk, mindjárt szórakoztató beszélgetést folytatni. Igaz, ehhez elengedhetetlenül szükségeltetik némi közös múlt, mondjuk olyan, mint a miénk az OTSH elnökével, aki valaha nemcsak kollégánk, de nyugodtan mondhatjuk, barátunk is volt (van? maradt? - a nem kívánt rész törlendő...), s akit minden további nélkül meg lehetett kérni arra, hogy ha két cikk megírása és egy vízilabdaedzés megtartása között úgyis le ugrik a Corvin-büfébe egy szalámis szendvicsért, akkor ugyan hozzon már nekünk is egy sonkást. De ha sonkást nem kap, akkor jó lesz a lángos is... Van valami utánozhatatlan, leírhatatlan, ennyi év alattán a kívülállók számára tulajdonkénén visszaadhatatlan baj abban, hogy ez a „holt komoly” ember, aki most és itt fogad bennünket hivatali rangjához, beosztásához igazán méltó szobájában, s aki jószerével mindennapos beszélgetőpartnere és vitatársa a kormány legtekintélyesebb tagjainak, az valaha „a Gallov Rudi” volt (van? lesz? - a nem kívánt rész törlendő...), s akinek, ha éppen fájt a háta vagy a dereka, se szó, se beszéd takarított le írógépet, kéziratot, újságokat, sportszatyrot, néhány megkezdett és félbehagyott Túró Rudit szerkesztőségi asztaláról, majd felfeküdt rá, s vagy egy órán át a legelvetemültebb indiai jógi módjára lazított, imigyen söpörve le magáról a mi gúnyos, pikírt, nemritkán a szemtelenségbe hajló megjegyzéseinket: „Hülyék, majd megtudjátok milyen fontos ez, ha egyszer az életben komoly, felnőtt emberek lesztek.” Utóbbi jóslatából a két minőségjelző soha nem lett valósággá, igaz, ma már talán ő sem lázít az államtitkári íróasztalon. De esküszöm, ha most megkérnénk, hogy hozzon fel két pizzát (változnak az idők, változnak a tízóraik is...) a sarki vendéglőből, akkor elnöki rang ide, államtitkári poszt oda, annyit kérdezne csupán: „Sok zöldség vagy inkább kagyló legyen-e rajta?” Hölgyeim és uraim! Döntsék el Önök: ilyen alapokról indulva lehet igazán mélyenszántó, halálosan komoly, a sport nagy kérdéseit és összefüggéseit tárgyaló évzárónak és évnyitónak egyaránt minősíthető diskurzust folytatni, amely kellően „befeszített”, igazán jól fésült, s minden tekintetben megfelel annak a több évtizedes hagyományoknak, hogy a sportnapilapban a magyar sport első számú emberének az új esztendő első (erre lehetséges) napján nyilatkoznia kell... Mi, akik jegyezzük a cikket, pontosan tudjuk: a fent említett kívánalmak egyikének sem voltunk képesek megfelelni. Valami egészen másnak viszont... talán. És ha ez igaz, akkor kérjük, fogadják szeretettel a Nemzeti Sport újévi vendégét: „Gallov Rudit”, az államtitkárt... + Kint voltál a Bródy-koncerten? - Jaj, ne is mondjátok, olyan iszonyú lelkiismeret-furdalásom van... A feleségemmel szemben persze, mert ő imádja a koncerteket, a Bródyt meg különösen. De nem tudtam elmenni, mert volt egy halaszthatatlan kötelezettségem. Ez is tulajdonképpen kollegiális jellegű... A Gyárfás Tomi most beszállt ebbe az új tévécsatornába, az A3-ba, s megkért, hogy a nyitó, úgynevezett sportháttér beszélgetésre Schmitt Pál társaságában menjek el. Nem mondhattam nemet, mégiscsak a főnököm volt egykor a Népsportnál... Pedig ott volt a fél kormány... Eszembe is jutott, hogy ilyenkor vajon kik vezethetik az országot. Mert három eset van. Vagy nagyon szeretik Bródy zenéjét, vagy a költségvetést szavazták meg a vártnál hamarabb, vagy ez az ország elmegy anélkül is, hogy bárki konkrétan irányítaná. De tény, hogy ott voltak, s ez szerintem nagyon jó. Számomra igenis van valami lenyűgöző abban, ha a belügyminiszter nem a dolgozószobájában fontoskodik mindig ötven telefonnal körülvéve és parancsokat osztogatva, hanem adott esetben a felesége kezét fogva énekli a többi tízezerrel együtt, hogy: „Sárika egy kicsikét butácska..." - Gondolhatjátok, hogy én sem szerepelni mentem volna el, vagy éppen azért, hogy a hatalmasságok körül nyüzsöghessek. De sajnos az ember nem mindig ura a saját idejének. Múltkor összeszámoltam, hogy egy napra átlagban négy meghívás esik. Ebből mondjuk kettőre tudok elmenni, egyre délben vagy délután, egyre pedig este. Azért is nyaggatlak néha benneteket, hogy ha csak két sorban is, de írjátok meg, mikor, hol voltam valamilyen hivatalos ügyben, mert a másik, ahová nem tudtam elmenni, ebből tudja meg, mi volt az oka távolmaradásomnak. Ez egy ilyen alibi a részemről. + A feleséged vagy te döntöd el, hogy mikor, melyik meghívásnak tesztek eleget? - Ebben mindig én döntök. Persze most adom itt a nagylegényt, pedig miről is van szó... Az esetek döntő többségében sportértekezletekre, közgyűlésekre, hivatalos ceremóniákra invitálnak, arra meg az én harmincnégy éves, és vitathatatlanul attraktív megjelenésű feleségem a legkevésbé sem kíváncsi. A protokollok, mint amilyenek a követségek invitálásai, a hangversenyekre, a kulturális eseményekre szóló meghívók, általában már profik által megfogalmazottan és szervezetten érkeznek, valahogy így: uram, eddig, ezen a számon jelezze vissza, hogy részt kíván-e venni az eseményen, s egyedül vagy kettesben-e, de azt ne tegye, hogy nem jelez és eljön, vagy pedig azt jelzi, hogy jön, és aztán otthon marad. Így adódik lehetőségem arra, hogy őt is magammal vigyem néha olyan helyekre és eseményekre, amelyek vonzzák, érdeklik. + Látod, hogy változik egy ember élete... Újságíró korodban akkor volt az asszony boldog ha egy héten csak egyszer voltál ügyeletes, és elvitted mondjuk a Május 1. moziba a fél kilences előadásra. - Abba az életformába, amelyet most folytatok, bele kell szokni. Gyakorlatilag nem követeli meg ugyan az embertől, hogy teljesen megváltozzon, átformálódjon az egyénisége, de vannak olyan kötöttségei, amelyek egyszerűen nem teszik lehetővé, hogy igazi önmagát adja, a valódi stílusának megfelelően tárgyaljon, vagy viselkedjen. Minden mozdulatot, minden megszólalást kontrollálni kell, mert ma már tudom, hogy a közéletben mozogva bármit mondasz, bármilyen gesztust teszel, ha a legkisebb fintort vágod, akkor annak elképesztő hatása van. Korábban én sem hittem volna, hogy ilyen létezik, de esetek sora figyelmeztetett a valóságra. A legspontánabbul elejtett megjegyzéseim úgy jöttek viszsza, hogy: „A Gallovnak az a véleménye, hogy..." S azokból már következtetéseket vontak le, már kombináltak, annak már konzekvenciái voltak. Ma már azt is tudom, hogy legjobban a személyi kérdésekben kell borzasztó óvatosan fogalmazni. Hol, kiről, milyen társaságban, mit és hogyan mondasz. H így lesz a bohém, kedves, laza sportújságíróból mindig precízen fogalmazó, begörcsölt államtitkár? - Nem hiszem, hogy ez a bélyeg rám süthető. Tény: az életritmusom, az egész stílusom egy kicsit idegen magától a poszttól, viszont, és ezt a lehető legkomolyabban mondom, magát a feladatot missziónak érzem, amiért akár változni, változtatni is érdemes. Régen rengeteg időt töltöttem az uszodában, imádtam a gyerekeket, még jobban az igazi, a tényleges edzői munkát. Ez az utóbbi a legcsodálatosabb valami, amivel életem során a sors megajándékozott. Az edző pedagógus, pótszülő, menedzser, sőt mindez együtt. A legjobban talán ez hiányzik. Téged ismerve, pontosan tudjuk, hogy így van, de azért sajnálni sem nagyon szeretnénk, részint azért, mert OTSH-elnöknek lenni nem lehet olyan borzasztó rossz, részint azért, mert mondjuk a Vasas-Plaket vízipóló kölyökcsapatának életed végéig még bőven lehetsz az edzője. Persze, tudjuk azt is, hogy amit elmondtál, azt nem panaszképpen mondtad... - Eszemben sincs panaszkodni. Én a világ egyik legszerencsésebb embere vagyok, mert tizenhárom éves kororrú óta mindig azt csinálhattam, amit akartam. - Apró kisgyermek korodban már vágyad volt, hogy a sport finanszírozásáról szóló tárgyalássorozatokon vegyél részt, vagy megnyiss valahol egy sportcsarnokot? - Természetesen nem. De ma már pontosan tudom, ezek is a misszionárius elengedhetetlen kötelezettségei. Minden eddigi OTSH-elnököt kenterben verek például a vidékre járásban. Eddig ötször utaztam körbe Magyarországot. Az összes megyeszékhely polgármesterét személyesen ismerem, pontosabban ismertem, mert a nemrégiben megválasztottakkal majd januárban, egy újabb országjárás során fogok megismerkedni. Azt hisszük, könnyen modellálható egy ilyen találkozás: te leutazol, ott összesereglenek a sporttal foglalkozó emberek és a második mondatukban már kérnek valamilyen támogatást... Van ez ellen valamilyen recepted? Tehát amikor Budapestről elindulsz, elkezded magadban hajtogatni: „Kérjenek bármit, nem adok, mert nem adhatok, mert tudom, hogy nincs rá pénz!" - Ilyen nincs! Sőt, ez a legritkább. Valamit mindig adok. Az emberek, amikor egy államtitkárral, vagy egy állami hivatal országos hatáskörű szervének a vezetőjével beszélgetnek, törvényszerű, hogy várnak tőle valamit. Ezen nem szabad megsértődni, ez teljesen természetes. Tudom, persze, hogy tudom, hogy kérni fognak... Vagy barátságot, vagy pénzt, vagy valamilyen segítséget a kapcsolatteremtésben.De hát számomra ez is egy misszió. Arról nem beszélve, hogy én már korábban rájöttem: minden embernek megvannak a saját érdekei, az érdekeltségei, neki az ő kis problémája, a látszólag piti kérdése a létező legfontosabb. És nem is kell mindig pénzt adni. Néha elképesztő hatást lehet kiváltani pusztán azzal, hogy türelemmel, megértéssel végighallgatom az embereket. Vagy ha csak emberi hangon szólsz hozzájuk és világosan elmagyarázod, hogy miért vagy te, az OTSH elnöke is bizonyos kérdésekben tehetetlen. Tapasztalataim szerint egyébként abszolút ostoba dolgokkal csak egészen ritkán állnak elő. Akikkel én az országjárás során találkozom, vagy akik ide jönnek az irodámba, azok általában olyan témákat vetnek fel és olyan igényeket fogalmaznak meg, amelyeket igenis kezelni kell. Sajnos a kezelésnek a mértéke és a módja az, amelyben világosan kirajzolódik, hogy milyen kevés eszközünk is van az igazi segítségre. Ennek ellenére elmondhatom: nagyon kevesen mentek még ki ebből a szobából úgy, hogy csak a reménytelenséget, a kilátástalanságot vitték magukkal. Hogy az ajtón kilépve azt kellett mondaniuk: „Na, hát akkor nekünk végünk..." Te az összes, nálunk létező sportág valamennyi gondjátsaját kifogástalanul átfogod? - Nem olyan nagy dolog ez... Egy idő után a kép összeáll. Az agyadban magától jönnek elő a nevek, az adatok, a számok, a tények. Nagyjából minden fontosabb szövetségnek ismerem a sajátos gondjait, tudom, hogy állnak szakmailag, financiálisan, a személyi állományt tekintve, meglepetést kevesen okoznak. Ha valaki jelentkezik a titkárnőmnél, hogy beszélni szeretne velem, akkor az esetek nyolcvan százalékában pontosan tudom, miért jön és mit akar. Ha Holéczy Tibor szeptemberben jelentkezik, akkor egy a millióhoz lefogadhatom, hogy vállalkozást készít elő a sífelvonókkal kapcsolatban, vagy a válogatott felkészítéséhez kér valamilyen segítséget. Ennyi. Mindez azt feltételezi, hogy állandóan egy hatalmas számlakönyv van előtted kinyitva, amelyre ránézve tudod: ennek ennyit adhatok, annak annyit... - Arról azért szó sincs, hogy improvizálva osztanánk a pénzeket. A szövetségekkel januárban szerződést kötünk, egy olyan megállapodást, amelyben három téma szerepel: működés, eredményesség, versenyprogram. Ez aztán pontosan behatárolja azt is, hogy mire adjuk azt a kevés pénzt, amennyit adni tudunk. Ezen felül már nem nagyon lehetnek igények, mindenki pontosan tudja, hogy hiába kopogtat rendhagyó dolgokkal, extra juttatásokért. Ma már olyan nem létezik, hogy jön valaki és azt mondja: „Elfogyott a pénzem, adjatok egy kicsit..." Nagyon sok múlik az előzetes, jó tervezésen. Ha a rádióamatőröknek például Indianapolisban van a tárgyévben a világbajnokságuk, akkor arra sokkal több pénzt kell tervezni, mintha Prágában lenne. Ezek már nagyon „hivatalnokul" hangzanak. Egy percig sem vitatjuk, hogy fontosak, de ha még mindig ott ülnél köztünk, újságíróként a Visegrádi utcában, meglehetősen elenyésző szerepet játszana az életedben az, hogy a rádióamatőrök kapnak-e elég pénzt az utazásukhoz vagy sem. Ma már egészen más fejjel írnám az újságot, mint írtam régen. Igenis remek cikkeket tudnék írni akár a repülősök, akár a rádióamatőrök világáról. Pontosan azért, mert ismerem az életüket, a gondjaikat. Mert, hogy volt ez velem régen? Kikerültem Kanadába, és arról, hogy mi az amerikai