Nemzeti Sport, 1995. január (6. évfolyam, 1-30. szám)

1995-01-02 / 1. szám

2 NEMZETI SPORT VI. 1. , 1995. január 2. H nem az államtitkárnál, Énekes Zoltán, Lakat T. Károly Sok van az életben, mi bizonytalan, ám ami halálos biztonsággal állítható: ez az interjú soha sem készül el, ha eleve tudjuk, hogy Gallov Rezsővel magázódni kell (illik? - a nem kívánt rész törlendő...). Éppen ezért (amolyan előhang gya­nánt) kéretik a tisztelt olvasó arra, hogy első ránézésre, rutinból, csak és kizárólag a terjedelem, illetve a nyi­latkozó hivatali beosztása miatt, ne la­pozzon azonnal tovább az ezt követő, kétségkívül érdekes, izgalmas, tartal­mas írásokat rejtő oldalakra. Kéretik továbbá elhinni: adott eset­ben egy hivatali funkcionáriussal is le­het emberszabású, emberléptékű, hogy azt ne mondjuk, mindjárt szórakoztató beszélgetést folytatni. Igaz, ehhez elen­gedhetetlenül szükségeltetik némi kö­zös múlt, mondjuk olyan, mint a miénk az OTSH elnökével, aki valaha nemcsak kollégánk, de nyugodtan mondhatjuk, barátunk is volt (van? maradt? - a nem kívánt rész törlendő...), s akit minden további nélkül meg lehetett kérni arra, hogy ha két cikk megírása és egy vízi­labdaedzés megtartása között úgyis le­­ ugrik a Corvin-büfébe egy szalámis szendvicsért, akkor ugyan hozzon már nekünk is egy sonkást. De ha sonkást nem kap, akkor jó lesz a lángos is... Van valami utánozhatatlan, leírha­tatlan, ennyi év alattán a kívülállók számára tulajdonkénén visszaadha­­tatlan baj abban, hogy ez a „holt ko­moly” ember, aki most és itt fogad bennünket hivatali rangjához, beosz­tásához igazán méltó szobájában, s aki jószerével mindennapos beszélge­tőpartnere és vitatársa a kormány leg­tekintélyesebb tagjainak, az valaha „a Gallov Rudi” volt (van? lesz? - a nem kívánt rész törlendő...), s akinek, ha éppen fájt a háta vagy a dereka, se szó, se beszéd takarított le írógépet, kéziratot, újságokat, sportszatyrot, né­hány megkezdett és félbehagyott Túró Rudit szerkesztőségi asztaláról, majd felfeküdt rá, s vagy egy órán át a leg­elvetemültebb indiai jógi módjára lazí­tott, imigyen söpörve le magáról a mi gúnyos, pikírt, nemritkán a szemtelen­ségbe hajló megjegyzéseinket: „Hü­lyék, majd megtudjátok milyen fontos ez, ha egyszer az életben komoly, fel­nőtt emberek lesztek.” Utóbbi jóslatából a két minőségjelző soha nem lett valósággá, igaz, ma már talán ő sem lázít az államtitkári íróasztalon. De esküszöm, ha most megkérnénk, hogy hozzon fel két pizzát (változnak az idők, változnak a tízóraik is...) a sarki vendéglőből, akkor elnöki rang ide, államtitkári poszt oda, annyit kér­dezne csupán: „Sok zöldség vagy in­kább kagyló legyen-e rajta?” Hölgyeim és uraim! Döntsék el Önök: ilyen alapokról indulva lehet igazán mélyenszántó, halálosan komoly, a sport nagy kérdéseit és összefüggése­it tárgyaló évzárónak és évnyitónak egyaránt minősíthető diskurzust foly­tatni, amely kellően „befeszített”, iga­zán jól fésült, s minden tekintetben megfelel annak a több évtizedes ha­gyományoknak, hogy a sportnapilap­ban a magyar sport első számú embe­rének az új esztendő első (erre lehet­séges) napján nyilatkoznia kell... Mi, akik jegyezzük a cikket, ponto­san tudjuk: a fent említett kívánal­mak egyikének sem voltunk képesek megfelelni. Valami egészen másnak viszont... talán. És ha ez igaz, akkor kérjük, fogadják szeretettel a Nemzeti Sport újévi ven­dégét: „Gallov Rudit”, az államtitkárt... + Kint voltál a Bródy-kon­­certen? - Jaj, ne is mondjátok, olyan iszonyú lelkiismeret-furdalá­­som van... A feleségemmel szemben persze, mert ő imádja a koncerteket, a Bródyt meg különösen. De nem tudtam el­menni, mert volt egy halaszt­hatatlan kötelezettségem. Ez is tulajdonképpen kollegiális jel­legű... A Gyárfás Tomi most beszállt ebbe az új tévécsator­nába, az A3-ba, s megkért, hogy a nyitó, úgynevezett sportháttér beszélgetésre Schmitt Pál társaságában men­jek el. Nem mondhattam ne­met, mégiscsak a főnököm volt egykor a Népsportnál...­­ Pedig ott volt a fél kor­mány... Eszembe is jutott, hogy ilyenkor vajon kik vezet­hetik az országot. Mert három eset van. Vagy nagyon szeretik Bródy zenéjét, vagy a költség­­vetést szavazták meg a vártnál hamarabb, vagy ez az ország elmegy anélkül is, hogy bárki konkrétan irányítaná. De tény, hogy ott voltak, s ez szerintem nagyon jó. Számomra igenis van valami lenyűgöző abban, ha a belügyminiszter nem a dolgozószobájában fontosko­dik mindig ötven telefonnal körülvéve és parancsokat osz­togatva, hanem adott esetben a felesége kezét fogva énekli a többi tízezerrel együtt, hogy: „Sárika egy kicsikét butács­ka..." - Gondolhatjátok, hogy én sem szerepelni mentem volna el, vagy éppen azért, hogy a hatalmasságok körül nyüzsög­hessek. De sajnos az ember nem mindig ura a saját idejé­nek. Múltkor összeszámoltam, hogy egy napra átlagban négy meghívás esik. Ebből mondjuk kettőre tudok elmenni, egyre délben vagy délután, egyre pe­dig este. Azért is nyaggatlak néha benneteket, hogy ha csak két sorban is, de írjátok meg, mikor, hol voltam valamilyen hivatalos ügyben, mert a má­sik, ahová nem tudtam elmen­ni, ebből tudja meg, mi volt az oka távolmaradásomnak. Ez egy ilyen alibi a részemről. + A feleséged vagy te dön­töd el, hogy mikor, melyik meghívásnak tesztek eleget? - Ebben mindig én döntök. Persze most adom itt a nagyle­gényt, pedig miről is van szó... Az esetek döntő többségében sportértekezletekre, közgyűlé­sekre, hivatalos ceremóniákra invitálnak, arra meg az én har­mincnégy éves, és vitathatatla­nul attraktív megjelenésű fele­ségem a legkevésbé sem kíván­csi. A protokollok, mint ami­lyenek a követségek invitálá­sai, a hangversenyekre, a kul­turális eseményekre szóló meghívók, általában már pro­fik által megfogalmazottan és szervezetten érkeznek, vala­hogy így: uram, eddig, ezen a számon jelezze vissza, hogy részt kíván-e venni az esemé­nyen, s egyedül vagy kettes­ben-e, de azt ne tegye, hogy nem jelez és eljön, vagy pedig azt jelzi, hogy jön, és aztán ott­hon marad. Így adódik lehető­ségem arra, hogy őt is magam­mal vigyem néha olyan helyek­re és eseményekre, amelyek vonzzák, érdeklik. + Látod, hogy változik egy ember élete... Újságíró korod­ban akkor volt az asszony bol­dog ha egy héten csak egyszer voltál ügyeletes, és elvitted mondjuk a Május 1. moziba a fél kilences előadásra. - Abba az életformába, ame­lyet most folytatok­, bele kell szokni. Gyakorlatilag nem kö­veteli meg ugyan az embertől, hogy teljesen megváltozzon, átformálódjon az egyénisége, de vannak olyan kötöttségei, amelyek egyszerűen nem te­szik lehetővé, hogy igazi ön­magát adja, a valódi stílusának megfelelően tárgyaljon, vagy viselkedjen. Minden mozdula­tot, minden megszólalást kont­rollálni kell, mert ma már tu­dom, hogy a közéletben mo­zogva bármit mondasz, bármi­lyen gesztust teszel, ha a legki­sebb fintort vágod, akkor an­nak elképesztő hatása van. Ko­rábban én sem hittem volna, hogy ilyen létezik, de esetek sora figyelmeztetett a valóság­ra. A legspontánabbul elejtett megjegyzéseim úgy jöttek visz­­sza, hogy: „A Gallovnak az a véleménye, hogy..." S azokból már következtetéseket vontak le, már kombináltak, annak már konzekvenciái voltak. Ma már azt is tudom, hogy legjob­ban a személyi kérdésekben kell borzasztó óvatosan fogal­mazni. Hol, kiről, milyen tár­saságban, mit és hogyan mon­dasz. H így lesz a bohém, kedves, laza sportújságíróból mindig precízen fogalmazó, begörcsölt államtitkár? - Nem hiszem, hogy ez a bé­lyeg rám süthető. Tény: az élet­ritmusom, az egész stílusom egy kicsit idegen magától a poszttól, viszont, és ezt a lehe­tő legkomolyabban mondom, magát a feladatot missziónak érzem, amiért akár változni, változtatni is érdemes. Régen rengeteg időt töltöttem az uszodában, imádtam a gyere­keket, még jobban az igazi, a tényleges edzői munkát. Ez az utóbbi a legcsodálatosabb vala­mi, amivel életem során a sors megajándékozott. Az edző pe­dagógus, pótszülő, mene­dzser, sőt mindez együtt. A legjobban talán ez hiányzik.­­ Téged ismerve, pontosan tudjuk, hogy így van, de azért sajnálni sem nagyon szeret­nénk, részint azért, mert OTSH-elnöknek lenni nem le­het olyan borzasztó rossz, ré­szint azért, mert mondjuk a Vasas-Plaket vízipóló kölyök­­csapatának életed végéig még bőven lehetsz az edzője. Per­sze, tudjuk azt is, hogy amit el­mondtál, azt nem panaszkép­pen mondtad... - Eszemben sincs panasz­kodni. Én a világ egyik legsze­rencsésebb embere vagyok, mert tizenhárom éves­ kororrú óta mindig azt csinálhattam, amit akartam. - Apró kisgyermek korod­ban már vágyad volt, hogy a sport finanszírozásáról szóló tárgyalássorozatokon vegyél részt, vagy megnyiss valahol egy sportcsarnokot? - Természetesen nem. De ma már pontosan tudom, ezek is a misszionárius elengedhetetlen kötelezettségei. Minden eddigi OTSH-elnököt kenterben verek például a vidékre járásban. Ed­dig ötször utaztam körbe Ma­gyarországot. Az összes me­gyeszékhely polgármesterét személyesen ismerem, ponto­sabban ismertem, mert a nem­régiben megválasztottakkal majd januárban, egy újabb or­szágjárás során fogok megis­merkedni.­­ Azt hisszük, könnyen mo­dellálható egy ilyen találkozás: te leutazol, ott összesereglenek a sporttal foglalkozó emberek és a második mondatukban már kérnek valamilyen támo­gatást... Van ez ellen valami­lyen recepted? Tehát amikor Budapestről elindulsz, elkez­ded magadban hajtogatni: „Kérjenek bármit, nem adok, mert nem adhatok, mert tu­dom, hogy nincs rá pénz!" - Ilyen nincs! Sőt, ez a legrit­kább. Valamit mindig adok. Az emberek, amikor egy államtit­kárral, vagy egy állami hivatal országos hatáskörű szervének a vezetőjével beszélgetnek, tör­vényszerű, hogy várnak tőle valamit. Ezen nem szabad megsértődni, ez teljesen termé­szetes. Tudom, persze, hogy tudom, hogy kérni fognak... Vagy barátságot, vagy pénzt, vagy valamilyen segítséget a kapcsolatteremtésben.­De hát számomra ez is egy misszió. Arról nem beszélve, hogy én már korábban rájöttem: min­den embernek megvannak a saját érdekei, az érdekeltségei, neki az ő kis problémája, a lát­szólag piti kérdése a létező leg­fontosabb. És nem is kell min­dig pénzt adni. Néha elképesz­tő hatást lehet kiváltani pusz­tán azzal, hogy türelemmel, megértéssel végighallgatom az embereket. Vagy ha csak em­beri hangon szólsz hozzájuk és világosan elmagyarázod, hogy miért vagy te, az OTSH elnöke is bizonyos kérdésekben tehe­tetlen. Tapasztalataim szerint egyébként abszolút ostoba dol­gokkal csak egészen ritkán áll­nak elő. Akikkel én az ország­járás során találkozom, vagy akik ide jönnek az irodámba, azok általában olyan témákat vetnek fel és olyan igényeket fogalmaznak meg, amelyeket igenis kezelni kell. Sajnos a ke­zelésnek a mértéke és a módja az, amelyben világosan kiraj­zolódik, hogy milyen kevés eszközünk is van az igazi segít­ségre. Ennek ellenére elmond­hatom: nagyon kevesen men­tek még ki ebből a szobából úgy, hogy csak a reménytelen­séget, a kilátástalanságot vitték magukkal. Hogy az ajtón ki­lépve azt kellett mondaniuk: „Na, hát akkor nekünk vé­günk..."­­ Te az összes, nálunk létező sportág valamennyi gondját­­saját kifogástalanul átfogod? - Nem olyan nagy dolog ez... Egy idő után a kép össze­áll. Az agyadban magától jön­nek elő a nevek, az adatok, a számok, a tények. Nagyjából minden fontosabb szövetség­nek ismerem a sajátos gondjait, tudom, hogy állnak szakmai­lag, financiálisan, a személyi állományt tekintve, meglepe­tést kevesen okoznak. Ha vala­ki jelentkezik a titkárnőmnél, hogy beszélni szeretne velem, akkor az esetek nyolcvan szá­zalékában pontosan tudom, miért jön és mit akar. Ha Ho­­léczy Tibor szeptemberben je­lentkezik, akkor egy a millió­hoz lefogadhatom, hogy vállal­kozást készít elő a sífelvonók­kal kapcsolatban, vagy a válo­gatott felkészítéséhez kér vala­milyen segítséget. Ennyi.­­ Mindez azt feltételezi, hogy állandóan egy hatalmas számlakönyv van előtted ki­nyitva, amelyre ránézve tudod: ennek ennyit adhatok, annak annyit... - Arról azért szó sincs, hogy improvizálva osztanánk a pén­zeket. A szövetségekkel janu­árban szerződést kötünk, egy olyan megállapodást, amely­ben három téma szerepel: mű­ködés, eredményesség, ver­senyprogram. Ez aztán ponto­san behatárolja azt is, hogy mi­re adjuk azt a kevés pénzt, amennyit adni tudunk. Ezen felül már nem nagyon lehetnek igények, mindenki pontosan tudja, hogy hiába kopogtat rendhagyó dolgokkal, extra juttatásokért. Ma már olyan nem létezik, hogy jön valaki és azt mondja: „Elfogyott a pén­zem, adjatok egy kicsit..." Na­gyon sok múlik az előzetes, jó tervezésen. Ha a rádióamatő­röknek például Indianapolis­­ban van a tárgyévben a világ­­bajnokságuk, akkor arra sokkal több pénzt kell tervezni, mint­ha Prágában lenne.­­ Ezek már nagyon „hivatal­nokul" hangzanak. Egy percig sem vitatjuk, hogy fontosak, de ha még mindig ott ülnél köz­tünk, újságíróként a Visegrádi utcában, meglehetősen elenyé­sző szerepet játszana az életed­ben az, hogy a rádióamatőrök kapnak-e elég pénzt az utazá­sukhoz vagy sem.­­ Ma már egészen más fejjel írnám az újságot, mint írtam régen. Igenis remek cikkeket tudnék írni akár a repülősök, akár a rádióamatőrök világá­ról. Pontosan azért, mert is­merem az életüket, a gondjai­kat. Mert, hogy volt ez velem régen? Kikerültem Kanadába, és arról, hogy mi az amerikai­

Next