Nemzeti Sport, 1995. január (6. évfolyam, 1-30. szám)

1995-01-02 / 1. szám

VI. 1. , 1995. január 2. NEMZETI SPORT 3 a kollégánál vendégeskedtünk 13 futball, halvány fogalmam sem volt. Csak szörnyülködtem, hogy ezek a hatalmas palik gyúrják, gyömöszölik egymást, látszólag minden értelem és cél nélkül. A labda nincs is a közelükben... Egyszerűen nem értettem az egészet... Az amerikai televízió azonban az összes létező információt, statisztikát, hőscsinálást, sztárgyártást négy sportágban produkálja. Kosárlabda, jégkorong, amerikaifutball, baseball. A néző, vagy éppen az ottani újságolvasó, na akar, sem tud más iránt érdeklődni, mert egyszerűen nem kap információt. Abban viszont, amihez hozzájut, mindig a legtökéletesebbet, a legjobbat kapja. Éppen ezért kezdett el engem is érdekelni az amerikaifutball. Először megtanultam a szabályokat, aztán megismertem a játékosokat, majd összeállt az egész, és amire hazajöttem, tízszer többet tudtam róla, mint a magyar futballról. Miért mondom mindezt? Mert az egy kicsit az újságírók hibája is, hogy nálunk az átlagos olvasónak fogalma sincs a kis sportágak életéről, igazi gondjairól, mert azok nem igazán érdekesek, nem slágeresíthetők, nem lehet velük eladni az újságot. Azt hiszem, ti is úgy vagytok vele, hogy a labdarúgásra jószerével korlátlan mennyiségű terjedelmet adtok, mert az mindenkit érdekel. És teljesen mindegy, hogy közben milyen valójában a magyar labdarúgás. Nos, újságíróként én ezen változtatnék kicsit. Annyira bizonytalan lenne a helyzeted, hogy máris a visszatérésre gondolsz? - Hogy mennyire biztos vagy bizonytalan, azt talán én tudhatom a legkevésbé, ám a visszatérésre tagadhatatlan, hogy tudatosan készülök. Témám lesz elég... Nem titok az sem, hogy amióta átvettem ezt a hivatalt, az első sajtótájékoztatóm óta minden fontos történést tartalmazó dokumentumot, iratot, saját feljegyzést, naplót elteszek. A naplómban például napra, órára van beírva, hogy mikor, kik voltak itt, mi volt a téma, honnan indultunk, meddig jutottunk, miről tárgyaltunk. Évente egy táskára való anyagom gyűlik össze, éppen most csomagolom az ötödiket. - Könyvet akarsz írni, mondjuk, ama fantáziadús címmel, hogy: „Elnökségem története..."? - Feltett szándékom, hogy ezt megírjam, fantasztikus anyagaim vannak. Antall Józsefről például több fejezet szól majd. Magáról az emberről, a sporthoz való viszonyáról. Az anyagot én ismerem, higgyétek el, ez óriási meglepetés lesz. De írhatok arról, hogy mikkel kellett küszködnünk az első években az anyagi nehézségektől a nagy személyes összecsapásokon át a lehallgatásokig minden előfordult, mint a jobb krimikben. Mondtad, hogy missziót teljesítesz. A történelem általában azt mutatja, hogy a nagy misszionáriusokat, vagy éppen a misszióvezetőket az utókor ismeri el igazán. Te hogy értékeled önmagad munkáját, és véleményed szerint hogy fogják ezt értékelni mások, mondjuk tíz év múlva? Azt hiszem, az én pozíciómban az ember arra kényszerül, hogy összehasonlításokat tegyen. Ebből kétféle létezik: összehasonlítod saját önmagadat egy korábbi önmagaddal, vagy magadat másokkal. Amikor kezdtem, a művelődési tárca irányítása, felügyelete alatt működtünk, egy helyettes államtitkár, vagy akár egy minisztériumi főosztályvezető szintjén. Még önálló költségvetésünk sem volt. Mára a sportnak államtitkára van, az OTSH-nak önálló költségvetése, a felügyeletünket pedig mindig a kormány valamelyik tagja látja el. Azt hiszem, hogy a sport tekintélyét sikerült olyan helyre tenni a társadalomban, ami megilleti, és ebben az eredmények jelentős szerepet játszanak. Amikor Barcelonából hazajöttünk, és én azt mondtam, elképesztő eredményt értünk el, hiszen nézzük meg körülöttünk azokat az országokat, amelyekkel egy cipőben gyalogoltunk negyven esztendőn át, vajon meg tudták-e őrizni sportértékeiket, s hogyan szerepeltek az olimpián. Az összehasonlításból világosan kiderült: a magyarok olyan bravúrt hajtottak végre, amely senki másnak nem sikerült. Minden idők második legsikeresebb olimpiáját hagytuk magunk mögött Spanyolországban. • A vitathatatlan sikerek közepette nem edzetted magad egy későbbi, feltehetően sikertelenebb időszakra? Arra gondolunk, hogy ha az aranyéremesőből OTSH-elnökként nem veszed ki jobban a részedet, mint amennyi vitathatatlanul megillet, akkor az átkok nyilai sem érhetnek el majd, amikor az aranymedálokból mondjuk csak három kerül magyar sportoló nyakába. - A MOB vezérkarával együtt mindig nagyon vigyáztunk arra, hogy a sikerekből ne hasítsunk ki nagyobb részt magunknak, mint amennyi valóban jár. Az OTSH-t én kifejezetten abba az irányba vezetem, hogy az „állami szürkét" játszva kifogástalan háttértámogatást adjon a sportágaknak. Mennyire szövi át ma a magyar sportéletet a mindenhonnan ránk zúduló és jószerével kikerülhetetlen politika? - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a sport ma Magyarországon politikamentes, mert ilyen nem létezik. Azt azonban állítom, hogy ez az egyetlen olyan területe az életünknek, ahol az igazi nagykoalíció mindig létrejött, ahol a legszélsőségesebb nézeteket valló emberek is egyetértettek, mi több, együtt tudtak dolgozni. Ez csodálatos dolog, miként az is, hogy mi azt valljuk, nem lehet olyan párt a mai magyar parlamentben, amely sportellenes, vagy amely legalább nem ismeri fel a sport támogatásának alapvető és elengedhetetlen fontosságát. Ez 1990 óta így van, azzal a nagy változással, hogy míg az Antall-kormány idején az abszolút jószándék mellett nekem reggeltől estig magyaráznom kellett, hogy mit miért kérek, hogy mi miért fontos és elengedhetetlen a sportban, addig a maiak döntő többségével teljesen azonos nyelven beszélünk, hiszen csak a legközvetlenebb kabinetben hét volt élsportoló dolgozik. Amikor a magam pénzügyi gondjaival elmegyek mondjuk Békesi Lászlóhoz, aki az atlétikai szövetség elnöke volt, akkor neki elég két szót vagy egy utalást ejtenem valamely részterület fontosságáról, s ő máris pontosan érti, hogy miről van szó, azonnal megpróbál segíteni. Ő ismeri igazán a lehetőségeket, bizonyos elképzelésekről lebeszél, másokban megmutatja a követendő utat. Elmondja például, hogy a normatív támogatást most ne erőltessem, viszont huszonnégy órán belül elintézte, hogy ne hajtsák be az APEH- adósságokat, mert nincs mit behajtani, függesszék fel, aztán majd ha lesz miből, újra tárgyalhatjuk a kérdést. Ez már olyan magasiskola, hogy államtitkár legyen a talpán, aki követni tud. Mondd, Rudi, nem volt ezerszer könnyebb, egyszerűbb az életed újságíróként? - Sokkal könnyebb volt, akkoriban még azt is tudtam, hogy egy parizeres zsömle vagy egy nagyfröccs mennyibe kerül. Ez az államtitkárkodás egy kicsit elvitt azoktól a mindennapi dolgoktól, amelyek az élethez hozzátartoznak, amelyek a mindennapok törvényszerű velejárói. Egy kicsit el is vesztettem az érzékemet az ilyen ügyek iránt. Az utolsó fillérig hazaadom a fizetésemet, nálam alig van pénz, igaz, minden a fenekem alá van téve, ebből a szempontból kétségkívül sokkal komfortosabban élek, mint újságíró koromban. - A megjelenésedből ítélve a feleséged öltöztet... - Szó sincs róla, tiltakozom! Ott azért még nem tartunk. A parfüm kiválasztása az egyetlen, ami az ő reszortja. Ha nagyon kíváncsiak vagytok rá, mert tudom, hogy azt a megátalkodott újságírói agyatokat azonnal ez birizgálja, most Ungaro márkát használok. Ez az Ungaro, ez nem rossz. Meglehetősen nagy utat tettél meg a cigarettáról való leszokás egykori ideológiájától, amely abban gyökeredzett, hogy sajátot nem vettél, viszont megvoltak a tuti embereid. Anno, labdarúgórovatos korunkban én voltam a fél négyes, a Török Peti meg a fél hatos cigarettád. De mielőtt bárki pitiséggel vádolna, az igazsághoz tartozik, hogy egyszer aztán megjelentél egy egész dobozzal, mondván: „Itt van, nesztek, és akkor most egy hónapig jöhetek megint nyugodtan." Látjátok, az ilyen és az ehhez hasonló történetek hiányoznak a legjobban. Azok, amelyeket csak és kizárólag egy aktív szerkesztőségi élet adhat meg az embernek. Tudjátok, milyen szívesen írnék például egy cikket, de úgy ám, hogy a nevem nem fölül, hanem a megszokott helyén, ott a végén szerénykedne, mi több, még az is előfordulhatna, hogy valaki azt mondja: „Rudi, ez nem sikerült igazán, írd át, készítsd el újra!" Mert államtitkárként itt meg ott nyilatkozni, megjelenni nem nagy kunszt. De tíz jó sort leírni egy nap, és azt átgyűrve az összes illetékesen elhelyezni egy lapban, az számomra még ma is maga a csoda... Ez annyira háztáji végszó volt, hogy súlyos hibát követtünk volna el, ha nem fejezzük be a beszélgetést. Az már csak jóval később jutott eszünkbe, hogy elfelejtettük feltenni az államtitkár úrnak azt a roppant frappáns, eredeti, és oly ritkán elhangzó kérdést: hány aranyérmet vár az atlantai olimpián a magyar sportolóktól. Mentségünkre legyen mondva, mint azt már a bevezetőben jeleztük, igazán komoly dolgokra nem vagyunk alkalmasak...