Nemzeti Sport, 1995. május (6. évfolyam, 118-147. szám)

1995-05-02 / 118. szám

4 1 995. május 2. Ma este, május másodikén a tévé a Sportvarázs című műsorban sugározza azt a filmet, amely a teg­nap negyvenedik születésnapját ünnepelt Törőcsik Andrásról szól. A magyar futball talán utolsó zseni­jét Rokob Péter és Zombori Sándor faggatta, majd a szerzőpáros könyvformába is öntötte a kész szöve­get. Ebből adunk - utoljára - közre részleteket. - Téged mindig nagyon sze­rettek... - Ezt nem vitatom, valóban én is éreztem, hogy szeretnek az emberek. Én is nagyon szere­tem az embereket. De az az igazság, hogy nekem sok volt az ajnározás. - Argentína után aztán nem panaszkodhattál a túlzott ajnáro­zás miatt... - Ez igaz, de én már az előző időszakban is igyekeztem visszahúzódni. Argentína után aztán elkezdtünk olyan csellók­ba járni, mint a Lízing söröző, ahol törzsvendégek lettünk. Egy hátsó boxot választottunk, így aztán észrevétlenek maradtunk, na, meg ott az egész társaság törzsvendégekből állt, akik egy­általán nem foglalkoztak velünk. Az jó volt, mert én nagyon utál­tam, ha megbámulnak. Hozzám általában egy szót sem szóltak, csak bámultak rám, mint egy csodabogárra. Borzasztóan ne­hezen viseltem... - Argentína után hívtak a vi­lágválogatottba... - Az már jóval a világbajnok­ság után volt. Emlékszem, pont Argentínában. Buenos Airesben ugyanaban a stadionban játsz­hattam volna, mint a vébén. Na­gyon, de nagyon büszke voltam, hiszen akkoriban nem túl gyak­ran voltak ilyen mérkőzések. Rá­adásul úgy éreztem, hogy ott majd megmutatom az argenti­noknak. Olyan revansvétel is lett volna nekem. Persze az is eszembe jutott akkor, miért ép­pen engem hívtak meg... Meg­magyaráztam magamnak: talán úgy gondolták, kell valaki a „ke­leti bölcsek" közül is. Igaz, ahogy már mondtam, akkoriban ismét jól játszottam. Volt egy jó Európa-bajnoki meccsem Tbili­sziben, amikor kettő-kettőt ját­szottunk. Azon a meccsen volt Tóth Zoli először és utoljára vá­logatott. Csak az a mérkőzés hozhatta a meghívást, mert más nemzetközi sikerre nem is em­lékszem. - Aztán mégsem lett belőled világválogatott... - Nem, mert akkor jött az a ro­hadt sérülés! - Csakhogy nem a pályán sé­rültél meg!... - Nem hát! Zalaegerszegen játszottuk az utolsó mérkőzést. Három-három lett a vége, nyu­godt, békés, megbeszélt döntet­len volt. Mi akkor már tuti bajno­kok voltunk, és a Zalaegerszeg­nek sem számított már semmi, úgyhogy jó volt az iksz. Meccs után kértem a vezetőket, enged­jenek el a haverokkal. Elenged­tek. Nem Várhidi, hanem a pá­lyakezdő adta meg az enged­élyt. Persze nem volt ez nagy dolog, mert nálunk ez bevett szokás volt, hogy aki akart, az a meccs után elmehetett, nem volt kötelező a közös hazajövetel. Egyik barátom, Szirtes Pál és a barátnője jött értem. Tudjátok, ők mindig Zsigulival jártak, de akkor egy ötszázas kis FIAT ko­csival jelentek meg. Sosem fe­lejtem el, hogy amikor meglát­tam azt a kis zajládát, azt kér­deztem: „Komolyan gondoljátok, hogy ezzel megyünk haza?” „Ezzel” -mondták, és én hiába akartam udvariaskodni, hogy majd én hátra ülök, Pali azt mondta: „Te játszottál, fáradt vagy, kell a kényelmes hely. Ülj előre!” Én inkább hátul ültem volna, de hát... - Aztán jött Zalacsány... - Ja, már Zalacsánynál jár­tunk, mehettünk úgy negyvennel egy kukoricaföld mellett, amikor megcsúszott a kocsi. Gondolom, az eső rámosott egy kis földet az útra, és azon csúsztunk meg. Na, én amikor láttam, hogy itt gubanc lesz, alaposan kitámasz­tottam, de így is alaposan bever­tem a fejem, amikor eltaláltuk azt a rohadt fát. Nem volt nagy csattanás, de azt éreztem, hogy a fejem vérzik. Nem tűnt ko­molynak a dolog. Pali meg a ba­rátnője azonnal kiszállt, semmi bajuk sem lett. Én is ki akartam kászálódni, de nem ment. Hiába mondták, hogy gyere már, egy­szerűen képtelen voltam, mert a bal lábam nem mozgott. Persze Pali halálra rémült. - Segítségként jött az Újpest busza... - Naná! Mi jött volna? De azonnal ott volt a klub elnöke, Hólya István is, aki kocsival volt. Valahogy kiszedtek a FIAT-ból, és beraktak Hólga kocsijába. Szerintem jobb lett volna mentőt hívni, ehelyett azonban a bala­­tonlellei BM-üdülőbe vittek. Ke­gyetlenül fájt a lábam... - Végül jött mentő is... - Jött, de abban volt egy vak­beles kisfiú, és először őt kellett elszállítani, úgyhogy én körülbe­lül négy vagy öt óra után kerül­tem orvos kezébe. Képzelheti­tek, már ordítottam a fájdalom­tól. Felnőtt korban a csípőficam kegyetlen. A kórházban meg csak ügyelet volt, a fájdalom el­len morfiumot kaptam, és csak másnap tették a helyére a lába­mat. Már akkor éreztem, hogy nagy a baj, sok minden roncso­­lódott, a szalagok, ízületek. Az orvosokat viszont csak egy letört csontdarab izgatta. Három napig tanakodtak azon, hogy vajon mit csináljanak velem... Végül nem műtötték meg, csupán három hónapig nem léphettem a lá­bamra. Nagyon meg akartam gyógyulni, pedig az orvosok nem biztattak. Mondogatták, hogy ez nagyon ritka sérülés, és ha nem lennék sportoló, talán soha az életben nem tudnék jár­ni. Szerencsére elég erős volt a lábam, de azért a dokik nem na­gyon tudták, mit kezdjenek ve­lem. Még Londonban is voltam, hátha... Ott már örültem egy ki­csit, mert képes voltam sántikál­­va járkálni. Nagyon bíztam ma­gamban, hogy gyorsan rendbe jövök. Az viszont igaz, hogy a lá­bam soha nem lett olyan, mint volt, de abban én is benne va­gyok. Benne, mert mindennap tornáztatni kellett volna, de én nem csináltam. Később aztán ki­csit zavart a játékban, bár én használtam rendesen, nem volt tökéletes. Azért nemcsak tá­maszkodásra volt jó! Emlék­szem, a dokik nem mondták, mi­kor kezdhetek edzeni. Miután új­ra megtanultam járni, azonnal elkezdtem futkározni, majd ját­szani. - Milyen volt akkoriban Törő­csik András? - A sérülést követően nem úgy alapoztam, mint a többiek. Két lehetőségem volt, vagy el­utazom Japánba a Dózsával, vagy a válogatottal Olaszország­ba. Ez ezerkilencszáznyolcvan­­ban volt. A klubot választottam, mert abban a társaságban ma­radhattam, amelyet jól ismertem. A sérülésemet nem éreztem, csupán egyetlen gond volt, hogy sokkal hamarabb elfáradt a lá­bam, mint előtte. Japán jó vá­lasztás volt, mert öt mérkőzést játszottunk a japán válogatottal, négyet nyertünk, egy döntetlen lett. Mindig ugyanaz a srác fo­gott, és nekem sikerült néhány­szor alaposan megkevernem. Visszatért az önbizalmam. Öröm volt játszani a srácokkal. - A válogatottba is behívtak... - Akkor Lakat Károly doktor volt a szövetségi kapitány, és ő beválogatott. Kassán játszot­tunk, kikaptunk egy-nullra, de én örültem, mert a lábam bírta, nem volt gond. Ott játszott elő­ször a válogatottban Garaba Im­re. Aztán később, számomra kissé titokzatos körülmények után Lakat doktor helyett Mé­szöly lett a bizottság kapitánya. Sokat gondolkodtam akkoriban erről, és arra jutottam, hogy La­kat későn került a válogatotthoz. Az MLSZ elnöke, Szepesi György amolyan jóvátételként akarta ezt a kapitányságot Lakatnak a régi vélt vagy valós sérelmekért, de véleményem szerint nem jött be neki. Lakat ugyanis nem tudta megtartani a válogatottnál a megszokott rendszerességet. Mészölynek mindenki örült, mert lendületes volt, lelkes, no meg a fiatalokat rendkívüli módon tudta favorizálni. - A Dózsában is új edzőt kap­tál... - Ja! Várhidi Pali bácsit szó szerint megbuktatták. Megíró­dott az a bizonyos „Lötyögés a semmiben” című cikk, amely tu­lajdonképpen Várhidi bukását előidézte. Nem értem még ma sem, hogy miért kellett megbuk­tatni, hiszen ő aztán igazán eredményes volt velünk. Valami miatt ki akarták rúgni. Szerintem Hólga keze alaposan benne volt. Várhidi egyébként fantasztikus ember volt. Na, és nagyon őszin­te, soha nem hagyta ki, hogy megmondja a véleményét. Ami­kor fentről jöttek ellenőrizni, min­dig odamondogatott nekik. Talán ez nem tetszett egyeseknek, pe­dig még jó pár évig dolgozhat­tunk volna vele. Nagyon sajnál­tam. Kegyetlenül megviselte a dolog, különösen az az írás. Jött Szusza Ferenc. Róla nem sok jót tudok elmondani. Jó, ha né­gyünk nevét ismerte, a többieket vagy kisapámnak nevezte, vagy hogyishívjáknak, vagy pulóve­resnek. Edzőként kevesebbet tudott, mint futballistaként. Per­sze az edzések technikai részé­vel nem volt gond, hiszen kitű­nően be tudta mutatni, hogy mi­képpen kell jól rúgni. Na, ő lett Várhidi utóda. A csapat pedig akkor olyan volt, mint a jóllakott kisdiák-elégedett... (Vége) m ! KÉPES SPORT Rendelje meg a május elején megjelenő, A Törő című könyvet! Ára: 460 Ft (Áfá-val) Megrendelem az A Törő című könyvet................ példányban. (Cím: 1026 Bp. Pasaréti út 61 /b) Vállalom, hogy a A Törő, könyv árát utánvétellel megtérítem. Név:........................................................................... Cím:............................................................................ Már mentolos ízben is kapható! 96 Ft Ajánlott fogyasztói ár A DOHÁNYZÁS KÁROS AZ EGÉSZSÉGRE!

Next