Nemzeti Sport, 1996. január (7. évfolyam, 1-30. szám)
1996-01-02 / 1. szám
1996. január 2. NEMZETI KÉPES SPORT 3 Történelmi lecke nagypapáknak, apáknak, fiúknak és unokáknak (L.) Oh, azok a rettenetes debreceni idők, avagy nyílvesszők fúradnak egy szív közepébe... • Jó tíz évvel később anyám már úgy mesélte el a történetet, hogy apám semmi másért, mint nimbuszát jó alaposan megtépázni szerződött Debrecenbe... Ő, aki soha semmit nem tett pénzért, mert a pénz, mint olyan, gyakorlatilag nem játszott szerepet az életében, nem érezte, nem érzékelte jelentőségét, néha sorsmeghatározó jelenlétét a mindennapokban, ezúttal a financiálisan (azokban az időkben minden más ajánlatát ilyen tekintetben magasan felülmúló) nagyon vonzó invitálásnak képtelen volt ellenállni. Csábította persze a feladat is, ám ekkor már inkább a visszavonulása utáni időket akarta megalapozni. Ő és korának edzői nem is álmodhattak olyan pénzekről, mint amilyenek mára a futballban már megszokottá lettek, mi több: a közvélemény szemében sem irritálók. Edzőzsenik sora dolgozott évtizedeken át a szó szoros értelmében fillérekért. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne kerestek volna még így is sokkal jobban az utca egyszerű emberénél, a „bérből és fizetésből élőknél”, vagyont azonban egyikük sem halmozhatott fel. A Baróti-Lakat Illovszky trió „aranyéveiben” olyan nem létezett, hogy az edző, a futballöltözők szakzsargonéval szólva, „benne van a prémiumban”, azaz: a bajnoki mérkőzések,után járó négyszáz, nyolcszáz, majd később ezerhatszáz forintra emelkedő pontpénzből ugyanúgy részesedik, mint mondjuk a jobbhátvéd vagy a középcsatár. Ezt a javadalmazást először Verebes József érte el a Győrnél, igaz, ő mindjárt túl is pörgette, hiszen a legmagasabban honorált játékosának szánt összeg duplája volt mindig az övé. Apámék az átlagnál jóval magasabb fizetést kaptak ugyanaz igazsághoz tartozik, hogy ebből akkoriban különösebb extrák és nagyzolások nélkül, de remekül meg lehetett élni, amiből én, mint gyerek, majd mint tinédzser annyit érzékeltem csupán, hogy ami az ennivalót, a ruházkodást, a könyvet, a mozit, a színházat illeti, abból nálunk minden bőven, néha fölösen is megvolt, jó bajnoki helyezés esetén a szezon végén egy nagyobb összeg is ütötte a markukat, s persze sokat számított, hogy amikor egy Magyarország kollektíve nem jutott tovább a Balatonnál, ők évente szinte menetrendszerűen közlekedtek Budapest és Buenos Aires között. A pénzt azonban (legalábbis mi) feléltük, a debreceni szerződés idején viszont apám már hatvanhárom éves volt, s komolyan gondolta (...), hogy egy jó megállapodással megalapozza öreg napjait. Edzői pályafutása során először itt kapott aláírásért pénzt, ami a gyakorlatban annyit tett, hogy - ha jól emlékszem - százezer forint járt neki a szerződés aláírásáért, s Debrecenben már „benne volt” a prémiumban. Mindezt még jócskán megtetézte volna az az összeg, amelyet az NB I-es jog kiharcolásának pillanatában vehetett volna fel a DMVSC kasszájából. Abban a szituációban én sem mondtam volna nemet a hajdúsági kérőknek. Annak ellenére sem, hogy apám múltjával és eredményeivel a hátam mögött nincs az a pénz, amennyiért elszegődöm „ vidéki színésznek". Ismerősei, barátai, de leginkább az őt nagyra tartó, sokra becsülő debreceniek óvták attól, hogy az edzőügyekben akkortájt finoman szólva „kissé megbízhatatlan” Lokihoz kösse életét. Ám őt részint makacssága, részint a semmiből egyik napról a másikra támadt „éhenhalunk!” hangulata miatt a legzordabb példákkal sem lehetett eltántorítani a Debrecenbe költözéstől. Három évvel járt már túl a nyugdíjkorhatáron, már régen nem volt egészséges, az előző évek történései idegileg is roppantul megviselték, a fröccs szeretete pedig nemhogy csökkent volna, ellenkezőleg, ha lehet, még inkább fokozódott. De azt még mind egyensúlyba tudta volna tartani a feladat megoldásának benne rejlő képességeivel, ha életében először nem becsüli túl az erejét, egyik mániáját, a „de szép is vidéki edzőnek lenni”-t illetően. Anyámmal 1949-ben kötött házassága pillanatától egészen debreceni munkakezdéséig neki az élet úgynevezett hétköznapi oldalával soha nem kellett szembenéznie. Apám volt az az ember, aki harminc éven át nem tette be lábát egy közértbe, aki nem járt soha piacra, aki (ez nem vicc, tény!) nem tudta bekapcsolni a televíziót (képtelenség volt megtanítani arra, hogy melyik gomb hozza működésbe a készüléket), aki szöget nem vert falba, villanykörtét nem csavart foglalatba, nem volt postán, patyolatban, órásnál, szabónál, cipésznél vagy patikában. Mindig mindenhol (értsd, otthon vagy valamelyik aktuális csapatánál, mivel több igazán jelentős színpada nem volt az életének) fejedelmi módon kiszolgálták, minden apró-cseprő napi ügyet elintéztek helyette. Semmire nem volt olyan kényes, mint cipőinek tisztaságára, ezt például (az ő idejében még saját cipészműhelyük is volt a jobb NB I-es csapatoknak!) Tatabányán és a Honvédnél is naponta kétszer suvickolta tükörsimára az ügyeletes suszter. Bárki elképzelheti ezután, hogy milyen benyomást keltett egy ilyen ember, amikor életében először úgy szerződött vidékre, hogy onnan már gyakorlatilag képtelenség volt a naponkénti hazajárás... Anyámat a munkája Budapesthez kötötte, én hosszú évek óta a fővárosban újságíróskodtam, egyikünk sem vállalhatta, hogy Debrecenbe költözik vele. Igaz, ott egy kifogástalanul berendezett IBUSZ-lakás várta, de olyan lakberendezést még nem találtak fel, amely magától vásárol, főz, mos, takarít, csekket tölt ki, miközben, ha a sors vagy a szükség éppen úgy hozza, csirkecombot paníroz kicsit. Szegény Paróczai Sanyi (ő akkor igazolt Debrecenbe, s amíg nem kapta meg saját lakását, apám „albérlőként” meginvitálta magához, ami „furcsa egy házasság” volt, hiszen éppen Paróczai volt az, aki apám életének egyik legfontosabb meccsén, azon a bizonyos prágai, csehek elleni olimpiai selejtezőn 3-2-nél hatalmas helyzetben fölé lőtt, pedig ha betalál, mindkettőjük sorsa egészen másként alakul, de hogy nem költöznek össze Debrecenben, az egészen biztos könyvekre valót tudna mesélni közös életükről, még szerencse, hogy ő korábban állítólag járt már közértben néhányszor. Nem kellett hozzá több, mint néhány hónap, s kiderült: apám teljesen alkalmatlan az önálló életre. A napi két edzés összesen három, három és fél órájánál többet nem tölthetett kint a pályán, no de a további hússzal is kezdeni kellett valamit... Imádta Debrecent, de nem annyira, hogy nap mint nap, újra és újra végigjárja múzeumait, templomait, képtárait, a könyvtárakat és archívumokat, sőt, idő múltán már Palotás Pista bácsi, az egykori legendás Bocskai-szélső Arany Bika presszóban működő törzsasztalának társasága sem kötötte le igazán. A legegyszerűbb „megoldásnak” a talponállók végiglátogatása mutatkozott... A csapat nem szerepelt sem jobban, sem rosszabbul, mint az NB I-ből kiesett, ám oda azonnal visszajutni szándékozó gárdák az első másodvonalbeli évükben szoktak. A játékosokkal (az egyetlen Menyhárt Ernő kivételével, aki vagy tizenöt évvel később a Nemzeti Sport szerkesztőségében járva, éppen nekem mondta el, könnyeivel küszködve, hogy milyen igazságtalan, mennyire önző volt ,,a Karcsi bácsival”, s hogy most „öreg fejjel” már pontosan tudja: mindenben neki volt igaza), mint általában valamennyi csapatánál, kifogástalan volt a kapcsolata. Az akkori DMVSC-ben nem futballoztak zsenik (ez már nem Alberték futballjának időszaka volt), de azért Szűcs, Paróczai, Szigeti, Deákvári, Somogyi, Selyem, Jankovics, Czikora, Magyar Balázs, Kerekes György, Tóth Ernő vagy Kiss János neve ma nagyon is nemesen csengene az élvonalban. (Persze akkoriban még más volt a „m minőség” egy osztállyal feljebb. 1984 januárjában olyan erős volt a magyar válogatott, hogy idegenben (!) 1-0-ra nyer Spanyolország ellen, de ez egy másik történet... Döbbenetesen furcsa ügy miatt lett alig néhány hónap múltán vége a Lakat doktor-DMVSC frigynek. Morális szempontból, s nagyon szigorúan nézve vitathatatlan, hogy melyik oldalon az igazság (mit tagadtam: ebben nem apám a nyerő), a futball- és sporthagyományokat tekintve viszont valahol az ő álláspontja is érthető. Az történt, hogy az NB II-ben akkoriban nemcsak az élvonalba mindenáron visszajutni szándékozó Loki, hanem a második vonal egérszürke középcsapatánál többre se nem vágyó, lehetőségeit tekintve nem is aspiráló Kinizsi is képviselte a cívisvárost. Apám, tudomásul véve a nagy össznépi nekibuzdulást, hangulatot és azt a városi nyilatkozatözönt, miszerint ,,Debrecennek NB I-es csapatra van szükségei", a bajnokság elején úgy számolt, hogy a Kinizsi elleni két meccsen megszerezhető négy pont,,tulajdonjoga" vitathatatlanul a Lokit illeti. Ennyi „házi" segítség mintegy alanyi jogon jár a nagy testvérnek. Éppen elég rivális nehezíti az utat az NB I-be vezető sztrádán ahhoz, hogy legalább a ,,testvércsapattal" ne kelljen élethalálharcot vívni. Megjegyzem: apám ezt a „segítsük egymást családon belül" elméletet nem Debrecenben találta ki. Számított rá már a Volánnál is, amikor a ,,22-es Volán" játszotta a Kinizsi mostani szerepét, s amely végül az egyetlen olyan együttese volt a mezőnynek, amelyet a „nagy” Volánnak nem sikerült legyőznie. A bajnoki maratoninak négy pont előnnyel indulni idealisztikus állapot olyan esetben, amikor a szintén élvonalba pályázó, nagyon is izmos vetélytársak hasonló „háttértámogatást” nem élvezhetnek. Apám persze nem ingyen, nem ellenszolgáltatás nélkül gondolta a „házi-üzletet”. Azt mondta: a négy pont fejében a Loki játékosai csak akkor kapnak prémiumot a Kinizsi kiesés elleni küzdelemben felvonuló riválisai ellen, ha ott nyernek (a döntetlen nem fizet, mert az nem segítség a Kinizsinek!). A „Kis- Debrecen” elleni meccsekért járó pénzből labdákat, mezeket vehetnek az „élelmezésieknek”, ha pedig játékos kell nekik, bármikor bárkit vihetnek a Loki tizenhatos keretén kívül eső állományból. A mai napig állítom, ha a nagyon szigorúan vett sportszerűség tekintetében ugyan nem is lehet apám „elvárásai” mellett érvelni, a felvetés a nagy debreceni célok és álmok elérése szempontjából tulajdonképpen logikus volt. Az ajánlat „adok” része pedig nagyságrendekkel nőtt a „kapok” fölé... Ha a magyar vívóknak évtizedeken át volt annyi eszük, hogy a győzelemre leginkább esélyes honfitársunknak vita és ellenvetés nélkül leadták az egymás elleni asszót, akkor nehogy már a másik debreceni csapat üsse el a feljutástól a DMVSC-t... - mondta ő, mire azonnal megkapta: ez nem más, mint „bundázásra való rábírás kísérlete", arról nem beszélve, hogy magukon a meccseken a Kinizsinél jobban ellenfél nem szakadt meg a győzelemért a Loki ellen! Meg is verték őket rendesen és ez volt az a pont, amikor apámból kitört legalább egy évtized minden addig lefojtott dühe és keserűsége. A szimpla NB II-es bajnoki meccs elveszített két pontja izzóbb dühöt váltott ki belőle, mint amikor az „ifik” megfúrták a Fradinál, amikor nem engedték a szövetségi kapitányság közelébe sem, vagy amikor meglehetősen galád módszerekkel eltávolították a kapitányi székből. Lehülyézett, leostobázott, lefalusiasozott mindenkit, aki Debrecenben az útjába került, beolvasott mindenkinek, aki imamalomként hajtogatta ugyan, hogy „a Lokinak mindent az NB I-ért!”, ám ebben a kérdésben nem értett vele egyet, és... egyik percről a másikra felbontotta futó szerződését a klubnál. Ez persze csak látszólagos felmondás volt, hiszen az egyesület részéről a neki szóló felmondólevél már napok óta az elnök fiókjában lapult akkor, amikor ő a távozási szándékát bejelentette. A csapat tudása, az akkori játékosokban rejlő tálentum eleve garancia volt arra, hogy végül csak a DMVSC lehetett volna a feljutó, éppen ezért teljesen felesleges, számomra máig magyarázhatatlan tett volt a Kinizsi-ügy okán felmondani, s újabb magas labdát adni a Lakat doktort nagy előszeretettel támadók akkoriban már egyre népesebb táborának. De ő nem az a férfi volt, aki a megfelelni vágyás, a mindenkinek tetszeni akarás miatt bármikor is „taktikusan” tudott volna dönteni vagy viselkedni. Tudat alatt, persze, de „szeretett” kicsit mártír, kicsit üldözött lenni (gyakorta minden különösebb ok nélkül), ám ha ezt nyíltan, fehéren-feketén elismerem, s gyermeki mivoltom ellenére le is írom róla, akkor engedtessék meg, hogy megemlítsem: a támadók, az őt bírálók sokszor bizony annak a suszternak a szerepét sem tölthették volna be mellette, aki a cipőjét fényesítette a már emlegetett tatabányai vagy kispesti öltözőkben. Mindent és mindenkit elsöpörni vágya ellenére soha senki nem tudott igazán nevet (hogy a széles körű népszerűségről már ne is beszéljek) szerezni magának azzal, hogy tollal, kamerával vagy mikrofonnal „beletörölte a lábát” az emberekben ekkor már régen „Karcsi bácsi”-ként beíródott és szeretett dr. Lakat Károlyba. Az élet és az újságírói pálya (!) rút igazságtalansága, hogy neki ekkor már régen jobban hitt mindenki, mint kritikusainak, még akkor is, amikor nem volt igaza, s amikor minden alapja megvolt a kritikáknak. Közel sem lenne fiúi tisztem, ám az igazság és az objektivitás jegyében még sok-sok évvel apám halála után is próbálok mentségeket keresni azok számára, akik megroppanásának pillanatától gyakorlatilag a haláláig az írás gyilkos fegyverével több tucatnyi golyót lőttek a szíve közepébe. Talán csak a segítés szándéka munkált bennük, talán csak apám volt akkoriban az a legkönnyebben támadható, sebezhető, „legyilkolható” VALAKI, akit egyáltalán érdemes volt körbelövöldözni. Talán nem akartak mást, mint egy „jó" cikket, egy „izgalmas” műsort, néhány „hallgatott" percet. Talán... Talán... Talán... Én mindenesetre a mai napig abban a hitben élek, hogy ez így volt, s nem másként. No meg abban a hitben is, hogy ítészei gyilkos nyilaik kilövésének másodpercében még nem sejthették: öt éve van már csak ezen a földön... Lakat T. Károly Judl \ *»«"?$., «*&». \ W03 A benidormi napok sokat segítettek a spanyolok legyőzésében. Garaba és Törőcsik már a kezdésre vár...