Nemzeti Sport, 1996. január (7. évfolyam, 1-30. szám)

1996-01-02 / 1. szám

1­996. január 2. NEMZETI KÉPES SPORT 3 Történelmi lecke nagypapáknak, apáknak, fiúknak és unokáknak (L.) Oh, azok a rettenetes debreceni idők, avagy nyílvesszők fúradnak egy szív közepébe... •­­ Jó tíz évvel később anyám már úgy mesél­te el a történetet, hogy apám semmi másért, mint nimbuszát jó alaposan megtépázni szerződött Debrecenbe... Ő, aki soha sem­mit nem tett pénzért, mert a pénz, mint olyan, gyakorlatilag nem játszott szerepet az életében, nem érezte, nem érzékelte jelentő­ségét, néha sorsmeghatározó jelenlétét a mindennapokban, ezúttal a financiálisan (azokban az időkben minden más ajánlatát ilyen tekintetben magasan felülmúló) nagyon vonzó invitálásnak képtelen volt ellenállni. Csábította persze a feladat is, ám ekkor már inkább a visszavonulása utáni időket akarta megalapozni. Ő és korának edzői nem is ál­modhattak olyan pénzekről, mint amilyenek mára a futballban már megszokottá lettek, mi több: a közvélemény szemében sem irritá­­lók. Edzőzsenik sora dolgozott évtizedeken át a szó szoros értelmében fillérekért. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne kerestek vol­na még így is sokkal jobban az utca egysze­rű emberénél, a „bérből és fizetésből élők­nél”, vagyont azonban egyikük sem halmoz­hatott fel. A Baróti-Lakat­ Illovszky trió „aranyéveiben” olyan nem létezett, hogy az edző, a futballöltözők szakzsargonéval szól­va, „benne van a prémiumban”, azaz: a baj­noki mérkőzések,után járó négyszáz, nyolc­­száz, majd később ezerhatszáz forintra emelkedő pontpénzből ugyanúgy részese­dik, mint mondjuk a jobbhátvéd vagy a kö­zépcsatár. Ezt a javadalmazást először Ve­rebes József érte el a Győrnél, igaz, ő mind­járt túl is pörgette, hiszen a legmagasabban honorált játékosának szánt összeg duplája volt mindig az övé. Apámék az átlagnál jóval magasabb fizetést kaptak ugyan­­az igaz­sághoz tartozik, hogy ebből akkoriban külö­nösebb extrák és nagyzolások nélkül, de re­mekül meg lehetett élni, amiből én, mint gye­rek, majd mint tinédzser annyit érzékeltem csupán, hogy ami az ennivalót, a ruházko­dást, a könyvet, a mozit, a színházat illeti, abból nálunk minden bőven, néha fölösen is megvolt­, jó bajnoki helyezés esetén a sze­zon végén egy nagyobb összeg is ütötte a markukat, s persze sokat számított, hogy amikor egy Magyarország kollektíve nem ju­tott tovább a Balatonnál, ők évente szinte menetrendszerűen közlekedtek Budapest és Buenos Aires között. A pénzt azonban (legalábbis mi) fel­éltük, a debreceni szerződés idején vi­szont apám már hatvanhárom éves volt, s komolyan gondolta (...), hogy egy jó megállapodással megalapozza öreg napjait. Edzői pályafutása során először itt kapott aláírásért pénzt, ami a gyakorlatban annyit tett, hogy - ha jól emlékszem - százezer forint járt neki a szerződés aláírásáért, s Debre­cenben már „benne volt” a prémium­ban. Mindezt még jócskán megtetézte volna az az összeg, amelyet az NB I-es jog kiharcolásának pillanatában vehe­tett volna fel a DMVSC kasszájából. Abban a szituációban én sem mondtam volna nemet a hajdúsági kérőknek. Annak el­lenére­ sem, hogy apám múltjával és ered­ményeivel a hátam mögött nincs az a pénz, amennyiért elszegődöm „ vidéki színésznek". Ismerősei, barátai, de leginkább az őt nagy­­ra tartó, sokra becsülő debreceniek óvták at­tól, hogy az edzőügyekben akkortájt finoman szólva „kissé megbízhatatlan” Lokihoz kös­se életét. Ám őt részint makacssága, részint a semmiből egyik napról a másikra támadt „éhenhalunk!” hangulata miatt a legzordabb példákkal sem lehetett eltántorítani a Debre­cenbe költözéstől. Három évvel járt már túl a nyugdíjkorhatá­ron, már régen nem volt egészséges, az elő­ző évek történései idegileg is roppantul meg­viselték, a fröccs szeretete pedig nemhogy csökkent volna, ellenkezőleg, ha lehet, még inkább fokozódott. De azt még mind egyen­súlyba tudta volna tartani a feladat megoldá­sának benne rejlő képességeivel, ha életé­ben először nem becsüli túl az erejét, egyik mániáját, a „de szép is vidéki edzőnek len­­ni”-t illetően. Anyámmal 1949-ben kötött há­zassága pillanatától egészen debreceni munkakezdéséig neki az élet úgynevezett hétköznapi oldalával soha nem kellett szem­benéznie. Apám volt az az ember, aki har­minc éven át nem tette be lábát egy közért­be, aki nem járt soha piacra, aki (ez nem vicc, tény!) nem tudta bekapcsolni a televízi­ót (képtelenség volt megtanítani arra, hogy melyik gomb hozza működésbe a készülé­ket), aki szöget nem vert falba, villanykörtét nem csavart foglalatba, nem volt postán, pa­tyolatban, órásnál, szabónál, cipésznél vagy patikában. Mindig mindenhol (értsd, otthon vagy valamelyik aktuális csapatánál, mivel több igazán jelentős színpada nem volt az életének) fejedelmi módon kiszolgálták, min­den apró-cseprő napi ügyet elintéztek helyet­te. Semmire nem volt olyan kényes, mint ci­pőinek tisztaságára, ezt például (az ő idejé­ben még saját cipészműhelyük is volt a jobb NB I-es csapatoknak!) Tatabányán és a Honvédnél is naponta kétszer suvickolta tü­körsimára az ügyeletes suszter. Bárki elképzelheti ezután, hogy milyen be­nyomást keltett egy ilyen ember, amikor éle­tében először úgy szerződött vidékre, hogy onnan már gyakorlatilag képtelenség volt a naponkénti hazajárás... Anyámat a munkája Budapesthez kötötte, én hosszú évek óta a fővárosban újságíróskodtam, egyikünk sem vállalhatta, hogy Debrecenbe költözik vele. Igaz, ott egy kifogástalanul berendezett IBUSZ-lakás várta, de olyan lakberendezést még nem találtak fel, amely magától vásárol, főz, mos, takarít, csekket tölt ki, miközben, ha a sors vagy a szükség éppen úgy hozza, csirkecombot paníroz kicsit. Szegény Paróczai Sanyi (ő akkor igazolt Debrecenbe, s amíg nem kapta meg saját lakását, apám „albérlő­ként” meginvitálta magához, ami „furcsa egy házasság” volt, hiszen éppen Paróczai volt az, aki apám éle­tének egyik legfontosabb meccsén, azon a bizonyos prágai, csehek elleni olimpiai selejtezőn 3-2-nél hatalmas helyzetben fölé lőtt, pedig ha betalál, mindkettőjük sorsa egészen másként alakul, de hogy nem költöznek össze Debrecenben, az egészen biztos­ könyvekre valót tudna mesélni közös életükről, még szerencse, hogy ő ko­rábban állítólag járt már közértben néhányszor. Nem kellett hozzá több, mint néhány hó­nap, s kiderült: apám teljesen alkalmatlan az önálló életre. A napi két edzés összesen há­rom, három és fél órájánál többet nem tölthe­­tett kint a pályán, no de a további hússzal is kezdeni kellett valamit... Imádta Debrecent, de nem annyira, hogy nap mint nap, újra és újra végigjárja múzeu­mait, templomait, képtárait, a könyvtárakat és archívumokat, sőt, idő múltán már Palo­tás Pista bácsi, az egykori legendás Bocs­­kai-szélső Arany Bika presszóban működő törzsasztalának társasága sem kötötte le igazán. A legegyszerűbb „megoldásnak” a talponállók végiglátogatása mutatkozott... A csapat nem szerepelt sem jobban, sem rosszabbul, mint az NB I-ből kiesett, ám oda azonnal visszajutni szándékozó gárdák az első másodvonalbeli évükben szoktak. A já­tékosokkal (az egyetlen Menyhárt Ernő kivé­telével, aki vagy tizenöt évvel később a Nemzeti Sport szerkesztőségében járva, ép­pen nekem mondta el, könnyeivel küszköd­ve, hogy milyen igazságtalan, mennyire önző volt ,,a Karcsi bácsival”, s hogy most „öreg fejjel” már pontosan tudja: mindenben neki volt igaza), mint általában valamennyi csapa­tánál, kifogástalan volt a kapcsolata. Az ak­kori DMVSC-ben nem futballoztak zsenik (ez már nem Alberték futballjának időszaka volt), de azért Szűcs, Paróczai, Szigeti, Deákvári, Somogyi, Selyem, Jankovics, Czikora, Ma­gyar Balázs, Kerekes György, Tóth Ernő vagy Kiss János neve ma nagyon is neme­sen csengene az élvonalban. (Persze akkori­ban még más volt a „m minőség” egy osz­tállyal feljebb. 1984 januárjában olyan erős volt a magyar válogatott, hogy idegenben (!) 1-0-ra nyer Spanyolország ellen, de ez egy másik történet... Döbbenetesen furcsa ügy miatt lett alig néhány hónap múltán vége a Lakat dok­­tor-DMVSC frigynek. Morális szempontból, s nagyon szigorúan nézve vitathatatlan, hogy melyik oldalon az igazság (mit tagadtam: ebben nem apám a nyerő), a futball- és sporthagyományokat te­kintve viszont valahol az ő álláspontja is ért­hető. Az történt, hogy az NB II-ben akkoriban nemcsak az élvonalba mindenáron visszajut­ni szándékozó Loki, hanem a második vonal egérszürke középcsapatánál többre se nem vágyó, lehetőségeit tekintve nem is aspiráló Kinizsi is képviselte a cívisvárost. Apám, tu­domásul véve a nagy össznépi nekibuzdu­lást, hangulatot és azt a városi nyilatkozatö­­zönt, miszerint ,,Debrecennek NB I-es csa­patra van szükségei", a bajnokság elején úgy számolt, hogy a Kinizsi elleni két mecc­sen megszerezhető négy pont,,tulajdonjoga" vitathatatlanul a Lokit illeti. Ennyi „házi" se­gítség mintegy alanyi jogon jár a nagy test­vérnek. Éppen elég rivális nehezíti az utat az NB I-be vezető sztrádán ahhoz, hogy leg­alább a ,,testvércsapattal" ne kelljen életha­lálharcot vívni. Megjegyzem: apám ezt a „segítsük egymást családon belül" elméletet nem Debrecenben találta ki. Számított rá már a Volánnál is, amikor a ,,22-es Volán" játszotta a Kinizsi mostani szerepét, s amely végül az egyetlen olyan együttese volt a me­zőnynek, amelyet a „nagy” Volánnak nem si­került legyőznie. A bajnoki maratoninak négy pont előnnyel indulni idealisztikus állapot olyan esetben, amikor a szintén élvonalba pályázó, nagyon is izmos vetélytársak ha­sonló „háttértámogatást” nem élvezhetnek. Apám persze nem ingyen, nem ellenszol­gáltatás nélkül gondolta a „házi-üzletet”. Azt mondta: a négy pont fejében a Loki játékosai csak akkor kapnak prémiumot a Kinizsi ki­esés elleni küzdelemben felvonuló riválisai ellen, ha ott nyernek (a döntetlen nem fizet, mert az nem segítség a Kinizsinek!). A „Kis- Debrecen” elleni meccsekért járó pénzből labdákat, mezeket vehetnek az „élelmezési­eknek”, ha pedig játékos kell nekik, bármikor bárkit vihetnek a Loki tizenhatos keretén kí­vül eső állományból. A mai napig állítom, ha a nagyon szigorú­an vett sportszerűség tekintetében ugyan nem is lehet apám „elvárásai” mellett érvel­ni, a felvetés a nagy debreceni célok és ál­mok elérése szempontjából tulajdonképpen logikus volt. Az ajánlat „adok” része pedig nagyságrendekkel nőtt a „kapok” fölé...­­ Ha a magyar vívóknak évtizedeken át volt annyi eszük, hogy a győzelemre legin­kább esélyes honfitársunknak vita és ellen­vetés nélkül leadták az egymás elleni asszót, akkor nehogy már a másik debreceni csapat üsse el a feljutástól a DMVSC-t... - mondta ő, mire azonnal megkapta: ez nem más, mint „bundázásra való rábírás kísérlete", arról nem beszélve, hogy magukon a meccseken a Kinizsinél jobban ellenfél nem szakadt meg a győzelemért a Loki ellen! Meg is verték őket rendesen és ez volt az a pont, amikor apámból kitört legalább egy évtized minden addig lefojtott dühe és kese­rűsége. A szimpla NB II-es bajnoki meccs el­veszített két pontja izzóbb dühöt váltott ki be­lőle, mint amikor az „ifik” megfúrták a Fradi­nál, amikor nem engedték a szövetségi kapi­tányság közelébe sem, vagy amikor megle­hetősen galád módszerekkel eltávolították a kapitányi székből. Lehülyézett, leostobázott, lefalusiasozott mindenkit, aki Debrecenben az útjába került, beolvasott mindenkinek, aki imamalomként hajtogatta ugyan, hogy „a Lokinak mindent az NB I-ért!”, ám ebben a kérdésben nem értett vele egyet, és... egyik percről a másikra felbontotta futó szerződé­sét a klubnál. Ez persze csak látszólagos fel­mondás volt, hiszen az egyesület részéről a neki szóló felmondólevél már napok óta az elnök fiókjában lapult akkor, amikor ő a távo­zási szándékát bejelentette. A csapat tudása, az akkori játéko­sokban rejlő tálentum eleve garancia volt arra, hogy végül csak a DMVSC le­hetett volna a feljutó, éppen ezért tel­jesen felesleges, számomra máig ma­gyarázhatatlan tett volt a Kinizsi-ügy okán felmondani, s újabb magas lab­dát adni a Lakat doktort nagy elősze­retettel támadók akkoriban már egyre népesebb táborának. De ő nem az a férfi volt, aki a megfelelni vágyás, a mindenkinek tetszeni akarás miatt bármikor is „taktikusan” tudott volna dönteni vagy viselkedni. Tudat alatt, persze, de „szeretett” kicsit mártír, kicsit üldözött lenni (gyakorta minden különösebb ok nélkül), ám ha ezt nyíl­tan, fehéren-feketén elismerem, s gyermeki mivoltom ellenére le is írom róla, akkor engedtessék meg, hogy megemlítsem: a támadók, az őt bírá­lók sokszor bizony annak a suszternak a szerepét sem tölthették volna be mellette, aki a cipőjét fényesítette a már emlegetett tatabányai vagy kis­pesti öltözőkben. Mindent és mindenkit elsöpörni vágya el­lenére soha senki nem tudott igazán nevet (hogy a széles körű népszerűségről már ne is beszéljek) szerezni magának azzal, hogy tollal, kamerával vagy mikrofonnal „beletö­rölte a lábát” az emberekben ekkor már ré­gen „Karcsi bácsi”-ként beíródott és szere­tett dr. Lakat Károlyba. Az élet és az újságírói pálya (!) rút igaz­ságtalansága, hogy neki ekkor már régen jobban hitt mindenki, mint kritikusainak, még akkor is, amikor nem volt igaza, s amikor minden alapja megvolt a kritikáknak. Közel sem lenne fiúi tisztem, ám az igaz­ság és az objektivitás jegyében még sok-sok évvel apám halála után is próbálok mentsé­geket keresni azok számára, akik megroppa­násának pillanatától gyakorlatilag a haláláig az írás gyilkos fegyverével több tucatnyi go­lyót lőttek a szíve közepébe. Talán csak a segítés szándéka munkált bennük, talán csak apám volt akkoriban az a legkönnyebben támadható, sebezhető, „le­gyilkolható” VALAKI, akit egyáltalán érdemes volt körbelövöldözni. Talán nem akartak mást, mint egy „jó" cik­ket, egy „izgalmas” műsort, néhány „hallga­tott" percet. Talán... Talán... Talán... Én mindenesetre a mai napig abban a hit­ben élek, hogy ez így volt, s nem másként. No meg abban a hitben is, hogy ítészei gyilkos nyilaik kilövésének másodpercében még nem sejthették: öt éve van már csak ezen a földön... Lakat T. Károly Judl \ *»«"?$., «*&». \ W03 A benidormi napok sokat segítettek a spanyolok legyőzésében. Garaba és Törőcsik már a kezdésre vár...

Next