Nemzeti Sport, 1996. augusztus (7. évfolyam, 209-237. szám)

1996-08-01 / 209. szám

2 NEMZETI SPORT 1mm aácö íMmpMi omä VII. 209. • 1996. augusztus 1 tLk toi naplómból Ügy van, Carl Lewisról akarok néhány sort papír­ra vetni, ám még előtte nem tudom meg­állni, hogy szóvá ne tegyem azt a csaknem súlyos következményekkel járó botrányt, amely ugyan Lewis nagy napján történt, de a­­ teniszstadionban. A centerpályán a női egyes zajlott, Mar­tinez játszott éppen Zvereva ellen, amikor a fő versenybíró, Ken Farrar a korábbi, hosszúra nyúlt mérkőzések és a csaknem háromórás esőszünet miatt - hogy behoz­zon valamit az elvesztett időből - a követ­kező bejelentést tette: „A centerpályára tervezett Agassi, Washington-Ferreira testvérek mérkőzést az egyes pályán bo­nyolítjuk le." A tizenkétezres tömeg felhördült, nem azért fizettek 40-50 dollárt a jegyekért, hogy most elvegyék a régóta várt Agassi­­csemegét tőlük. A fülsiketítő tüntetésre megállt a játék, és Farrar­­ nem éppen kissingeri diplomá­ciai érzékkel - a következőket harsogta a hangosbeszélőbe: „Kérem, vegyék fontoló­ra, hogy még ezt, a most zajló mérkőzést is áthelyezhetjük egy másik pályára..." - Agassit akarjuk! Agassit akarjuk! Nincs változás! Nincs változás! Rendet akarunk! Rendet akarunk! - zengett a kó­rus. Ugyanezzel a jelszóval kapott ezután parancsot és érkezett meg golyóálló mel­lényben, felfegyverkezve a rohamrendőr­ség speciális alakulata, hogy a lelátóról a pályára özönlő nézősereget visszakénysze­­rítse a helyére. Egy pillanat alatt óriási fe­szültség támadt, csak egy parányi szikra hiányzott az összecsapáshoz, amikor Far­rar észbe kapott és bejelentette: „Oké, min­den az eredeti sorsolás szerint követke­zik!" Sérülés, hál' Istennek nem történt, a sá­padt Farrar eltűnt. Agassiékat viselhette meg leginkább a zűrzavar, simán kikaptak a dél-afrikai Ferreiráéktól. Végre tényleg Carl Lewisról. Tulajdon­képpen azt akartam elmondani, hogy amennyire hallatlanul­ sikeres volt sporto­lói pályafutása, annyira ellentmondásos az egyénisége, és hogy sikerei ellenére soha nem élvezhette a sportközvélemény szere­­tetét, népszerűsége nem tűnt egyértelmű­nek, bár teljesítményét soha senki nem vonta kétségbe. Los Angeles - négy arany! Távolugrás, a klasszikus 100 méter, a 200 méter és a vál­tó! Már ez igazi koronázási ünnepség lehe­tett volna, mégis­­ kifütyülte a saját közön­sége! A távolugrás döntőjében kihagyta ugyanis az utolsó két ugrást. Tehette, mert a sor végén volt, az amerikaiak azonban látni akartak valamit a pénzükért, s hogy „megrövidítette" őket, nem bocsátották meg neki. A távolugrást azóta nem nyerte más. És jött a többi - összesen kilenc arany a gyűjtemény! Bármennyire is hihetetlen, Lewison is nyomot hagyott az idő. Rövidre nyírt hajában a fülek felett már őszes szálak tűnnek elő. Amíg minden korábbi olimpiai versenyét oly hallatlan könnyedséggel, magától értetődő bizton­sággal nyerte, most itt, Atlantában már alaposan meg kellett küzdenie a sikerért. Sőt, egyáltalán azért, hogy rajthoz állhas­­son. Az olimpiai válogatón már csak az ugrásban maradt esélye - pontosabban az egyetlen, az utolsó ugrásra -, de sikerrel vette. Itt a selejtezőből is elég nehezen küzdötte be magát a döntőbe, nem tekin­tették igazán győzelemre esélyesnek. A király­­ feltámadt! A világcsúcstartó Powell a homokba hullott, s az a 850 cen­timéteres ugrás csodálatos látvány volt - ugrás az olimpiai örökkévalóságba, méltó búcsú a dicsőségektől. Tehát kilenc olimpiai arany és egy ezüst... Carl Lewis nyolc világbajnoki aranyat is nyert, mellettük egy ezüstöt és egy bronzot is. Tizenötször futotta a 100 métert 10 másodpercnél jobb idővel. Kilencszer a 200 métert 20 másodperc alatt. 1981 februárja és 1991 között megszakítás nélkül 65 távolugróversenyt nyert meg! És akkor a váltóvilágcsúcsokról nem is beszéltünk. A mesének is szép a vége. A közönség is szívébe zárta Atlantában. (Gallov Rezső, az OTSH elnöke) A lányok angyalok. Mindig kitalálnak valamit, amivel hanyatt ejthetik a szerencsétlen, idi­óta férfiakat. Más kérdés, hogy a szerencsétlen, idióta férfiak ritkán esnek hanyatt, hanem azzal a csava­ros agyukkal többnyire rájönnek, hol is a hézag. Itt van például az orosz Zsiva­­nyevszkaja. Ez a derék hölgy nyol­cadik lett kétszáz női háton, majd utóbb kiderült, hogy doppingolta magát. Az ember csak áll és csodálkozik. Hányadik lett volna, ha nem dop­pingolja magát? Egy nyolcadik he­lyért érdemes? Aztán rájöttem, hogy az abszolút sportszerűség esete forog fenn. Zsi­­vanyevszkaja tisztában volt azzal, hogy neki a dopping csak árt. Rosszabbul úszik tőle. Viszont dop­ping nélkül annyival jobb volt a töb­binél, hogy - úgy érezte - ekkora előnyt nem adhat magának, ennyire nem büntetheti szegény Egerszegi Krisztinát. Szóval, bekapta. Mit mondjak, alaposan. Aztán itt voltak a mi drága kézi­­labdás lányaink. Kellemes különbséggel vezettek a csinos, de meglehetősen ingatag dá­nok ellen, aztán nagy hirtelen össze­zuhantak. Szárnyak nélkül próbál­tak repülni, ami Zeppelin gróf lég­hajói óta tiszta lehetetlenség. Közé­pen pedig újra meg újra fejjel rohan­tak a dán falnak, és újra meg újra visszapattantak róla. Már-már újra nyüszíteni kezdtem, mint pár napja a pólósok meccsén. Hol vannak a nagy átlövők? Hol van Tóth-Harsányi Bori, Sterbinszky Amália, Nagy Mariann? Aztán Mátéfi Eszter olyat tett, amit életében tán még soha. Kihagyott egy büntetőt! És akkor erre is rájöttem. Ezek a boszorkányos kezű lányok most a teljes egyenjogúságért küz­denek. A totális elismertetésért. - Mi ugyan nem nyertünk még hat olimpiát, de lám, máris képesek vagyunk arra, amire a vízilabdázók. Képesek vagyunk elveszteni egy megnyert mérkőzést. A bizonyítás sikerült, és én most fejet hajtok. Oké, hölgyeim, készség­gel beleegyezem még abba is, hogy mostantól az önök személyi száma kezdődjön egyessel. Csak most már szíveskedjenek megverni Dél-Kore­­át az elődöntőben. J­ Pár kilométerrel odébb a kajakos dámák aranynégyese is dobott egy meglepőt. Ötödiknek csordogált be az előfutamában. De én akkor már résen voltam, átláttam a szitán. Csak a felkészülésüket fejezték be. Szükségesnek tartottak még egy könnyű edzést, mielőtt egész kemé­nyen megmarkolják a lapátot. Ami egyébként technikai mini­mum, mondhatnám, házi feladat. A kajak ugyanis nemzeti örökségünk része, magyar szerszám. Amit Spéci­él bizonyítani is tudok. "­­::: A 1818-ban egy Sz. ■chcm i Istvan v­e­­zette küldöttség tagjaként ugyanis Törökországban jártam. És­­ ez már­­ tényleg hiteles! - a Legnagyobb Ma­gyar október 24-én a következőket írta naplójában: „A kajikok, melyek­kel Skutariba, Bujukderebe menni szoktunk, igen csinosak, kemény, finom fából vannak készítve és­­ olyan könnyűek, hogy minden perc-­­­ben felborulástól tarthatunk, ha csak kicsit megmozdulunk bennük."­­­ ­ Török találmány? Lehet. Igaz egyesek némi eszkimó vonatkozá­sokról is beszélnek, de ez az, ami to­­tál mindegy. Török kajikos nem la­pátol a Lanier-tavon. Történetesen eszkimó sem. A mieink tisztelték ezeket a ne­mes hagyományokat kedden. Zala György volt­ az előtáncos, a kis Rambo alaposan bemutattak A. gyakorlatot. Fél gőzzel is úgy nyerte az előfutamát, mint ide Dunavar­­sány. Hiába, a bio ágynemű! Horváth és Kolonics igazi királyi grandezzával engedett maga elé egy dacos kis hajót az utolsó méteren. I - ^Parancsoljatok, gyerekek, csak Utánatok, nekünk nem sürgős. Majd a dapMJÉmL A C$tpé$‘kx'artett meg úgy repült a tavon, mint Krisztina a medencé­ben.­ Emlékszem, Kárpáti Rudolf és Gerevich Aladár egyszer egy Liszt­rapszódiára vívott valami régi té­vés­how keretében. Bizony, hogy a mi négyesünk harmóniáira, ritmusá­ra is rá lehetett volna tenni valami szép muzsiká­t. Akkor is megnyerte volna a futamot, ha Hováth Gábor motorbringáját is felpakolja a hajóra. És aztán bunyóztak is. 54 kilóban. Az Eurosport végig mutatta a másik ág két meccsét, és a Muppet-show két kaján öregurára megint érdemes volt odafigyelni. Arnaldo Mesa például tisztessé­gesen elverte Rachid Bouaitát, de végig megüthető volt, és a kilence­dik percben igencsak gyűröttnek lát­szott a feje. - A magyar Kovács le tudja kezel­ni ezt a kubait - mondta az egyik avarnyosfiregúr. - Egyetértek. Precíz fiú az a ma­- Yes. And never runs out of gas! Mármint, hogy sosem fogy el az üzemanyaga. Aztán jött az orosz Malahbekov, és alaposan eltángálta a mongol Ce­­yen-Qidovot. Zártan, pontosan bok­szolt, és a harmadik menetben még táncikárt is egy kicsit, mert kell a né­zőknek nyújtani valamit. - Jo az orosz - mondta az egyik öregúr. f- Lehet, hogy magyar-orosz dön­tő lesz. Jr M H a Lefogadom. Hasonl­t a mozgása Kovácsra. 8 M ~'W 8 8 - De még a fizimiskája is. Alapnyugati öreg bölcsek - a pró­féta szóljon szavatokból, hajnalra befutott Kokó is... egy bátor román fiúcska ellen. - Mondd meg, Kovács Pistike, mi­ért szomorú az Olteanu? - Haha, jó kérdés. Ha a tanító né­nit ezerszer felpofoznák és csak egyszer ölelnék meg, a tanító néni is szomorú lenne... Azt mondják, Shakespeare har­mincezer szót használt. Mennyi le­het az én készletem? Negyven-ötven­ezer, ha sokat mondok. Most hát spórolnom kell, Kokónak még két meccse hátravan, szükségem lesz valamennyire. Most hát szerényen és visszafo­gottan csak annyit, hogy Kovács Ist­ván mesésen bunyózott szerdán, úgy hajnaltájt. Az ezeregy és ezeregy pofonját helyezte el a derék román fiú minden megengedhető pontján. Jobbra cselezett és balra tángált, fej­jel mutatott és kesztyűvel ütött, szá­­molatlanul. Üresbe futtatta az ellen­felet, Olteanu Kokét keresett, és kö­telet talált. A meccs előtt nehezen sikerült a sisakot felhúzni Olteanu fejére. A meccs után még nehezebben sike­rült­­ lehúzni róla. 24:2... Kellenek ehhez még jelzők? Az öttusát a kazah Parigin nyerte. A sorsüldözte Zenovka most is be­mutatott egy sajátos trükköt. Barce­lonában lovastól bukott, most ló nél­kül, takarékos gyerek. Martinek Já­nos harmadik lett. Emlékszem, Szöulban - nyolc éve! - állt a dobogó tetején, fotósok ma­­cerálták a masináikkal. - Örülj, Janika!- kiáltottak rá. - Örülök! -Jobban örülj, Janika! Még jobban örülj, Janika! - Jobban már nem tudok. Most újra felállt a trepnire és na­gyon örült. Nyolcéves ciklusokban művelt, és én helyeslem. Viszlát, Janika, 2004-ben találko­zunk! Jurij Tyitov foghatja a fejét. Az egykor volt kitűnő tor­nász, olimpiai bajnok, hosszú éveken át nyugodtan üldögélt a Nemzetközi Torna Szövetség, a FIG elnöki székében. Senki nem vette magának a bátorságot, hogy egy ilyen nagy szövetség szovjet elnöke ellen harcba in­duljon a tisztújítási harcban. Az első valamirevaló kísérlet, hogy másfajta tornairányítás le­gyen, bő négy éve volt, amikor az olasz Bruno Grandi nagy erőkkel kezdte szervezni a ma­ga táborát. Nosza, észbe kapott Tyitov is, rájött: olyan régen statikus már a torna, annyira hiányoznak a reformok, ráadá­sul az embertelenül sokat edző tornászok zsebébe alig csordo­gál valami a világsz­erte imádat­tal fogadott versenyek bevételé­ből. Ideje hát tenni valamit, így történt, hogy a barcelonai olimpia előtt alaposan felforgat­ták a versenyrendszert, a világ­­bajnokságokat elemeikre bon­tották, soha nem lehetett tudni, hogy most éppen ki a címvédő például egy szeren, az, aki a szerenkénti vébén nyert ara­nyat, esetleg az, aki az összetett világbajnokságon lett első (mert szerenkénti versenyt ott is ren­deztek...), vagy az, akit a klasszikus, csapatversennyel bevezetett, hosszú, gyakorlati­lag olimpiai mintájú világbaj­nokság utolsó fázisában tudott nyerni. Ez még nem lett volna olyan rettenetes gond, ha a tévék által előszeretettel közvetített torna­események egyre növekvő jog­díjbevételeiből több jut vissza a sportágba. (Körülbelül úgy, mint az atlétikában.) Tyitov persze tudta, hogy Va­lamit a sportolóknak is monda­nia kell. Beígérte hát az atlétá­kéhoz és a teniszezőkéhez ha­sonlatos pénzdíjas nagydíj-s­o­­rozatot, profi versenyzési lehe­tőségeket, miegymást, azt csak maguk a tornászok tudnák el­mondani, hogy mindez megse­­gítette-e őket egzisztenciális helyzetükben. Mert persze be­mutatók, pénzdíjas fellépések eddig is voltak, de ezek jobbára a rendezőkön, egy-egy jól fizető szponzoron múltak, és nem a FIG-en. Elérkezett tehát az atlantai olimpia, a tisztújító kong­resszus ideje, és sejteni lehetett, hogy Grandiék újra nekifutnak, a show-szerű tornasportban ugyanis még rengeteg kiakná­zatlan pénzügyi lehetőséget sej­tettek. Már hetek óta ismert tény, hogy a világ sportjában az olasz, bővebben latin vezetői kör a nem éppen gátlásos és szégyenlős Bruni Grandival bő­vült. És Jurij Tyitov nyilván azóta fogja a fejét. Mert a tornában látványos és „pénzes" eseményt szervezni nem nagy kunszt. A kedden délután rendezett gála kevéssé illett ugyan az olimpia rendsze­rébe, viszont kétségkívül óriási élménnyel szolgált. Egy nappal az utolsó szeren­kénti döntők után az érmeseket, illetve a tornával rokon többi szakág jeleseit (így a ritmikus sportgimnasztikázókat, a sport­akrobatákat, sőt még az aerobi­­cosokat is) egy amerikai stílusú show-ban léptették fel. A „buli­ra" természetesen ismét megtelt a Georgia Dome, és az élmény tudatában talán még az is meg­bocsátható, hogy egyértelműen kilógott a lóláb, tudniillik, hogy ezen a bizniszközpontú, cente­náriumi olimpián a tornagálát is csupán azért hozták tető alá, hogy növeljék a bevételt. Tyitov láthatta, hogy néhány régi klasszis, akit imád ünne­pelni a közönség, milyen felvil­lanyozó lehet, különösen, ha egy-két ügyes húzással még fo­kozzák is a hatást. A tornabaj­noknőből reklámkirálynővé avanzsált Mary Lou Retton pél­dául fantasztikusan festett a Dream Team egyik legrokon­szenvesebb égimeszelője, David Robinson mellett. Ha ők álltak a pódiumon, tényleg nem kalan­dozhatott el a figyelem. Impo­záns jelenet volt, amint az 1984- es olimpián győztes amerikai férfiválogatott tagjai is felsora­koztak, a legtöbbjük fényes civil karriert futott be, van közöttük például tévékommentátor és színész is. Ennyi és nem több, és a kö­zönség már fel volt újzva. És ak­kor a jelen kiengedett, görcsök­től, feszültségektől megszaba­dult érmesei már csinálhattak bármit, lepottyanhattak a szer­ről, felbukfencezhettek egy szaltó után, semmi nem volt rossz, semmi nem volt olyan rossz, hogy elronthatta volna az ünnepet. Nem nagy trükk­­ néhány kötetlenebb gesztus (üdítő hatá­sú a fegyelmezett és összesze­dett tornasportban), egy-egy összehangolt, közösen előadott (és így unikumnak számító) gyakorlat, a sportakrobaták cir­kuszi kollégáikat megszégyení­tő bravúrsorozata, és még az is örök hűséget esküszik a torná­nak, aki most lát ilyet először. A sportban ugyanis ma már kulcskérdés, hogy megnyerjék a nézőket, mert akkor jön a tévé is, közvetít és fizet, és akkor le­het továbblépni. Jurij Tyitov bi­zonyára tudta ezt, csak nem volt elég ambiciózus ahhoz, hogy a kor kívánalmainak meg­felelően irányítsa azt a sport­ágat, amelyben korábban kor­látlan úr volt. Most meg foghatja a fejét. Mert már régen nem a díszasz­talnál ül. Hanem a hátsó sor­ban. Még akkor is, ha a keddi gála az ő „fennhatósága" alatt szerveződött. És onnan nyilván keserves látni, hogy valaki más könyékig nyúl a kincsesládába.­ ­ Konyákig a kincsesládában

Next