Nemzeti Sport, 1996. szeptember (7. évfolyam, 238-267. szám)

1996-09-01 / 238. szám

VII. 238. • 1996. szeptember 1. Sípszó előtti beszélgetés Csank Jánossal Illene sikeresen rajtolnunk Miért éppen Murphy? j® Vincze András : Győzünk? - Hm... Meglehetősen éles kérdés ez... Nos, azért vagyunk, hogy megpróbáljunk győzni. De... Manapság százszázalékos magabiztosággal kijelenteni azt, hogy nyer egy csapat, merész vállalkozás. - Ha a magyar válogatottról van szó? - Ugyan... Bármelyik válogatottról is legyen szó. Természetesen a győzelem a lényeg, ám anélkül, hogy ezt a fajta eltökéltséget gyengíteni próbálnám, azért ehhez hozzá kell tenni azt, hogy manapság könnyű ellenfél nincs, csak könnyebb... o És a finn ugyebár könnyebb ellenfél... - Erre azt felelem, hogy a vébé-selejtező csoportunkban két favorittal lehet számolni, Norvégiával és Svájccal. - Ebben már benne van, hogy a finnek igenis legyőzhetőek. - Inkább azt mondanám, ideális dolog, hogy a csoportban Finnország ellen kezdhetjük a sorozatot, ráadásul hazai pályán. És rögtön hozzáteszem, illene sikeresen rajtolnunk a vébé-selejtezőn! a Ez a fajta hit végül is elég. -Gondolja?... - Na jó, inkább kérdezem... - Ha kérdezi, akkor azt felelem, a csapatunk van olyan erős, hogy ezen a meccsen sikert érjen el. o Ez jó... Ezzel a mondattal már lehet valamit kezdeni, lehet majd újra emlegetni dicsérőleg, de előfordulhat, hogy csak kritizálni lehet... - Lehet. o Ennyi? - Hát kell több? o Szerintem kellene, már csak azért is, mert minden ember valamilyen érvvel alátámasztja a mindenkori optimizmusát. - Nos, azt hiszem, hogy a válogatott elég jó összetételű csapat abból a szempontból, hogy sikert érjen el. Most már van négy, öt olyan játékos, akit mozgósítani lehet, aki alapember. " Apropó... Jó, hogy ezt mondja. Úgy tűnik, beigazolódik az, amiért egyébként a kezdetekkor annyi bírálatot kapott, hogy igenis kell harminc olyan játékos, akire válogatott szinten számítani lehet. Érez valami elégtételt amiatt, hogy végül is az idő önt igazolja? - Ugyan miért éreznék?! A harminc játékost célzó elképzelésem nem valamiféle vesszőparipa volt, egész egyszerűen a pályán eltöltött évek alatt megszerzett rutin segített hozzá a felismeréshez, kell ennyi játékos egy csapatkép kialakításához, ha úgy tetszik, „megalkotásához". Murphy törvényei hatványozottan érvényesek a futballban. - Mondjon egy ilyen példát. - Jó... Mindjárt a kapusposzt... Az induláskor, tehát még a tavasszal elméletileg Végh Zoltán volt az első számú jelölt, aztán, amikor láttam, milyen „állapotban" tért vissza Izraelből, változtatnom kellett. Persze tudom, hogy Végh idehaza rövidesen megtalálhatja régi önmagát. A történet lényegét tekintve ezután tehát Petry Zsoltban és Hajdú Attilában kellett gondolkodnom. De... észre kellett vennem azt is, hogy Petryt nem inspirálja a török futball... (Megjegyzem, kíváncsi vagyok, hogy most, miután visszatért Belgiumba, Zsolt mire lesz képes.) Nos, ezek után előlépett első számú kapusnak Hajdú Attila, aki viszont, ugye, a Göteborg elleni kupameccsen megsérült. A finnek elleni meccs előtti edzőtáborozáson már Sáfár, Szűcs és Vezér készült. .. Ennyit tehát Murphy törvényéről, mármint arról, hogy ami elromolhat, az el is romlik... - Ha már sérülést említett... Nem lehet valami optimista, hisz' több játékosát is „elvesztette". Emiatt sem borongós a hangulata? - Az igaz, hogy nem számíthatok Hajdúra, Lisztesre, Illésre, a Tatán megsérült Bánfira és a csapat nélküli Vincze Istvánra... A kiesésük annyiban gond, hogy ők taktikai szempontból valóban alapjátékosok voltak. Hogy mást ne említsek: Illés, Lisztes és Vincze esetében olyan labdarúgókat „vesztett" a csapat, akik nagyszerűen lövik a szabadrúgást, s azt, ugye, mondani sem kell, hogy egy tétmeccsen nem mindegy, ki áll a letett labda mög És ezzel máris meginoghat a hite... - Az enyém? Nem, nem hiszem, hogy meginogna. - Hát akkor? - Nézze, ezeknek a játékosoknak „elvesztése" nehezebbé tesz néhány momentumot. Ezek a labdarúgók tudnak valamit, amire úgymond építhetek. Nos, miután Hajdú, Bánfi, Lisztes, Illés és Vincze kiesett, hát lehet, hogy a csapat egy-egy szituációt nem úgy old majd meg, ahogy én, vagy a közönség elvárná. Egyébként ebben a meccsben ez a lutri... Az Arab Emírségek ellen szinte ugyanezek a játékosok voltak a hiányzók, és mégis formásabb játékot tudott produkálni a csapat. - Szerintem nemcsak a siófoki mérkőzésen villantak fel értékelhető részmomentumai annak a játéknak, amit én megálmodom, hanem már korábban, például már a horvátok elleni találkozón is. Ami mindenképpen értékelendő, illetve megjegyzendő, az az, hogy amit gyakorolt, azt el is játssza a csapat. - Ez valami különlegességet is sejtet? - A mai labdarúgásban a párharcok miatt kiegyenlítettek lettek az erőviszonyok, tehát ami elsősorban megvalósítandó cél a finnek elleni mérkőzésen, az az, hogy mi irányítsuk a játékot. És persze, még ez sem elég.. . Hanem? - Azt bátran mondom, a csapat megy, küzd, és ennek megfelelően mindegyik játékosom tisztában van azzal, hogy a finnek ellen a maximumot kell nyújtania, de... Mindvégig tudni kell azt is, hogy az északiak éppen a nagy küzdőképességükről híresek. Ha jól érzem, akkor ebben a mondatában van valamiféle „üzenet" is. Nos, talán csak annyi, hogy az Emírségek ellen valóban voltak jó megvillanásai a csapatnak, viszont negatívumként jelentkezett az, hogy a teljesítmény nem volt folyamatos. A legtöbbször, bármelyik csapat volt is az ellenfél, mi megengedtük, hogy kivegye a kezünkből az irányítást. Márpedig ezt mostantól nem szabad megengednünk. Remélem, hogy az Emírségek elleni meccsel, és győzelmmel szerzett némi önbizalmat a csapatunk. - Gondolom, egy talmi győzelem emlékének a felelevenítésén túl azért most mással is próbált hatni a labdarúgóira? - Persze. Az ember ilyenkor rengeteget beszélget a játékosokkal. Én most, hogy nagyon sarkos példát mondjak, arra biztatom mindegyiküket, hogy merjenek. Egyébként kalkulál azzal a bizonyos meccs közbeni „blokkal"? Nem. Mégpedig azért nem, mert már megvannak azok a variációk, amelyek segítenek a nehezebb pillanatokban. Ha netán „szétesne a kép", akkor a játékosok tudják, hogy „melyik csavarral lehet megtalálni a megfelelő csatornát" ... " Ha minden igaz, akkor a Népstadionban most tízezernél is többen lesznek. Sőt, lehet, hogy még nagyobb nézőseregre számíthatnak. Nem zavarja a szokottnál nagyobb várakozás? - Nem zavar. Engem csupán egyetlen dolog zavart, pontosabban egyetlen mondat, amelyet még Siófokon a lelátóról kiáltott be, a csapatnak címezve, az egyik néző: „Úgyis kikaptok a finnektől". Érti?! Az, aki beldabált, azt mondta, hogy mi kapunk ki. És sajnos, mifelénk soha nem azt kiabálják világgá, hogy Magyarország veszít, csak azt, ha... o...győz, ugye? - így van. o Szóval, akkor... győzünk? - Hm... Játékosként az volt a filozófiám, hogy nekem mindent meg kell tennem a győzelemért. Most azt kérem a labdarúgóimtól, hogy minden pluszt mutassanak meg abból, amit tudnak... Aki beszámol: Bene Ferenc .....ma jobbak voltak a magyarok” 418 mérkőzés és 303 gól az Újpesti Dózsában. 76 válogatott fellépés és 36 gól, 8 bajnoki elsőség és 5 gólkirályi cím. 1964-ben, Tokióban 12 találattal az olimpia gólkirá lya, Bene Ferenc... És Bene Ferenc is azok közé tartozik, akik játszottak Finnországban... Igaz, ő jó régen, az 1981-82-es bajnokságban, harminchét évesen került ki az ottani Szuperligába, a Sepsi 78 Seinäjoki csapatába. S bár a jelenlegi finn futballal nincs semmi kapcsolata, akkori tapasztalatai, megfigyelései alapot jelenthetnek néhány mai következtetésre. - Akkoriban sok magyar került Finnországba - kezdte a most 52 éves szakember -, de játszottak kint lengyelek, németek és csehek is. A finnek akkori futballja nem volt magas szintű, de láttam, hogy próbálják megteremteni a felemelkedés feltételeit. + Miből következtetett erre? - A klubok akkora támogatást kaptak, amivel már meg lehetett célozni, természetesen hosszú távon, az európai középmezőnyt. Az utánpótlást kezdték fejleszteni. Az én szerződésemben például benne volt, hogy ha az utánpótláscsapat edzője igényt tart a segítségemre, akkor be kell szállnom az edzéseken. És az edző nem sértődött meg, nem vette tolakodásnak, ha valamivel kapcsolatban elmondtam a véleményem. Szóval, a finnek nemcsak beszéltek a felemelkedésről, hanem tettek is azért. Az akkor elkezdett munkának most érett be a gyümölcse. - Milyen volt a finn edzések színvonala? - Már akkor is pörgős edzéseket tartottak. Imádták az iramjátékot, rengeteget játszottunk hárman a három ellen. Persze, csináltuk mi ezt itthon is, csak messze nem olyan gyorsan. Kétségtelenül megvoltak az északi hagyományok, de nagy hatása volt az angol stílusnak is. Sőt... Sok edzőt átküldtek a németekhez, a hollandokhoz tanulni. A csapatok nagy része a négy-négy-kettőt játszotta, és természetesen ezen belül is az úgynevezett erőfutballt. Éppen ezért elmondható, hogy a finneket némi szellemességgel meg lehetett lepni. + Nos, ez a múltban így volt, de kérdés, hogy: mi lesz vasárnap? - Szerintem technikailag jobbak vagyunk, és ha fizikálisan nem esünk össze, és földön tudjuk tartani a labdát, akkor nyerhetünk. + Milyen a finn focista ? - Csak címszavakban... Fegyelmezett, erős, lendületes, a végsőkig tud küzdeni. - Mit tett el magának „emlékül" a finn futballistákról? - A „lazaságukat". Ha például vasárnap, a Népstadionban nyerünk mondjuk négy góllal, ők akkor sem fognak összeesni, hanem a következő meccsre készülnek, és azt mondják, ma jobbak voltak a magyarok... Sörös Jenő NEMZETI SPORT 3 Labdarúgó világbajnoki selejtező, Népstadion, 18.30 És akkor mi van? Lakat T. Károly ! Szeptember elseje nálunk eddig valami egészen másról volt nevezetes. Megszeppent srácokat látok talpig ünneplőben, a gyerekeknél is izgatottabb szülőket, lestrapált iskolaudvarokat, recsegő mikrofonokba hatalmas sablonokat mondó, szólamokat puffogtató, gyűrött zakójú, barázdált arcú iskolaigazgatókat, akik a „küszöbön álló tanév" szépségeit és nehézségeit igyekeznek bizonygatni a tanévnyitóra egybegyűlteknek. Szeptember elseje nálunk valahogy tradicionálisan az elmúlás, a melankólia, a csipetnyi szomorúság szinonimája. Szinonima, mert vége van a nyárnak, mert valami új, valami ismeretlen, valami egészen más kezdődik, múlik az egynyári szerelmek emléke, a nyaralás fotói is elkészültek már, felére vagy harmadára csökkent a fagylaltosok forgalma, a mama, a papa újra hajnalban kel, rohan, azt sem tudja, milyen nap van és hány óra, önti magába a kávét, láncban szívja a cigarettákat, veszekszik a főnökével, oszt, szoroz, kivon, hogy lesz-e miből vásárolnia a hétvégén a piacon. Szeptember elsején nálunk (eddig) nemigen foglalkozott a futballal senki. Szeptember elsején ápiszba mentünk, aztán meghallgattuk a rádióban az éppen aktuális kultuszminiszter országos tanévnyitó beszédét. Szeptember elsejét nálunk most a finnek elleni vb-selejtező tette a futball napjává, hiszen a hónapokkal ezelőtti naptáregyeztetés óta mást sem hallani, mint... Jelképpé, szimbólummá lett a sok beszéd okán nálunk ez a dátum, újra találtunk egy napot, meg egy meccset, amelyet úgy kezelünk, mint valami sorsfordító eseményt, létünk meghatározóját, amely előtt nincs és nem is volt semmi, s amely után vagy a pokolra szállunk, vagy új fejezet kezdetéről beszélünk majd. Hölgyeim és uraim, lehet, hogy kapitális csalódást okozok most önöknek, de pályatársaimmal szöges ellentétben én az égvilágon semmilyen jelentőséget nem tulajdonítok annak, hogy nyerünk, döntetlenezünk vagy éppen kikapunk-e ezen a vasárnap estén a derék-szorgos finnektől. Mielőtt megköveznének, elmagyarázom ennek a „mindegy" szemléletnek az okát, pontosabban lélektani „mutatóit". Mert kérdezem én nagy tisztelettel: mitől, miért sorsfordító és létmeghatározó számunkra ez a mérkőzés? Tételezzük fel, hogy káprázatos, szemet gyönyörködtető, sohasem látott játékkal 5-0-ra nyerünk. Lesz három pontunk... És akkor nincs még hátra ugyanúgy hét mérkőzés a selejtezőkből, amelyeken a (futball)logika szabályai szerint minden megtörténhet, még az is, hogy több pontot már nem is szerzünk? Tételezzük fel, hogy játszunk egy kellemetlen kis döntetlent, ami persze a pillanatnyi helyzetben, hangulatban egyenlő lenne a bukással. Akkor már ne is folytassuk a csatározásokat, mondjuk le az összes további mérkőzésünket? Tételezzük fel a feltételezhetetlent, nevezetesen azt: megesik ama világszégyen, hogy kikapunk. Tudom, hogy ez a legkellemetlenebb, tudom, hogy ezt micsoda elképesztő sajtóvihar és interjúözön követné, tudom, hogy abban az esetben mindenkit a kíspadra lehetne vonni, tudom, hogy micsoda lapfőcímekre kellene hétfőn reggel a tradícióknak megfelelően a Napkelte Sport plusz Foci rovatában Csank Jánosnak válaszolnia, mindenkinek minden korábbi bűnét a fejére lehetne olvasni, s végül eljutni odáig, hogy: „Ha Mészöly annak idején már beépíthette volna az olimpiai válogatottakat a csapatába, s ha az olimpiai válogatott Szudán helyett Afganisztánba megy portyázni, ha Csank nem próbál ki 4231 játékost, akkor most bezzeg minden egészen más lenne..." A fenét lenne más, arról nem is beszélve, hogy világszégyen ide, világszégyen oda, vereség esetén sem lenne még semmi elveszve! A futball történelmének talán legkellemesebb selejtezőcsoportjából ez a mai magyar válogatott a finnek elleni győzelme esetén ugyanúgy kieshet, mint ahogy ott lehet a franciaországi vb-n akkor is, ha most netán veszít... Természetesen annyira nem vagyok oktondi, hogy ne tudjam: a hangulat és a folytatás szempontjából egyáltalán nem mindegy a végeredmény. Csak a lényeget tekintve lényegtelen! Persze, egészen más lenne a helyzet, ha például a győzelmet szerényen és okosan tudnánk kezelni, s éppen a jövő győzelmei érdekében a saját szolgálatunkba tudnánk állítani. Akkor talán még hajlanék is arra, hogy sorsfordító másfél óráról beszéljek. De, miután mi magyarok vagyunk, s minden egyes válogatott mérkőzés minden egyes eredményét „magyarosan" éljük át (a győztesek ilyenkor megerősödnek, s korábbi, vélt vagy valós sérelmeiket próbálják meg „leverni" a szkeptikusokon), szemernyi kétségem sincs afelől, hogy egy siker nálunk pontosan annyira romboló hatású tud lenni, mint amilyen egy vereség... Meggyőződésem, hogy ha nyerünk, akkor karnevált kerekíteni tilos, ha kikapunk, akkor temetést celebrálni nem szabad a válogatott ürügyén. A játékosok és vezetőik, akik szinte mindig esdekelve kérik a sajtót, hogy a győzelmi elvárásaiknak a szurkolókba döngölésével ne tegyenek elviselhetetlen terhet a pályára lépők nyakába (hiszen ma már olyan a futballvilág, olyanok az esélyek, hogy nem létezik ezen a földgolyón százszázalékos biztonsággal legyőzhető csapat), biztosan megértik azt, amit mondok: sem vereség, sem győzelem esetén nem fordul úgy nálunk az élet, hogy a vasárnapi meccs másnapján ne hétfő legyen, s ne kelljen iskolába indulniuk a gyerekeknek... A magyar-finn egy meccs lesz csak a sok közül, amelyet persze, hogy borzasztóan jó lenne megnyerni, de amelynek az esetleges elvesztése egy milliméterrel sem sodorja mélyebbre a magyar futballt annál, mint ahol mostanában botorkál. A magyar-finn olyan meccs lesz, amely valóban sorsfordító lehet, ám csak abból a szempontból, ahogyan a végeredményét kezeljük, tálaljuk, s önmagukban majd feldolgozzuk. Ha a vereségből tragédiát csinálunk - végünk van! Ha a győzelemből karnevált kerekítünk - végünk van! Ha a döntetlenből azt a következtetést vonjuk le, hogy ez egyenlő a vereséggel - végünk van! Pedig... az égvilágon semmi sincs rendben, és semminek sincs vége, legyen az eredmény a lehetséges három variáció közül bármelyik. Mondom én, de téved, aki azt hiszi, hogy kívülállóként, a kibic kellemes-kényelmes pozíciójából. Az idejét sem tudom, hogy mikor voltam olyan biztos a magyar válogatott győzelmében, mint most, néhány órával a finnek elleni mérkőzés előtt...