Nemzeti Sport, 1997. április (8. évfolyam, 88-117. szám)

1997-04-01 / 88. szám

Magyar futball Vili. 88. • 1997. április 1 _________________________________________________________________________________________________NEMZETI SPORT Futballista örökkön-örökké ! Varga Béla ! Milyen szerencsések vagyunk... Igen, szerencsések, mi mindnyájan, akik magyarnak születtünk, akik magyar futball­­pályákat járunk. Igen, mi mindahányan, akik odaülhetünk Puskás Ferenc mellé a kispesti stadionban, netán egy fogadáson valamelyik elegáns étteremben, vagy éppen egy régi törzsasztalhoz - és beszélgethetünk. A múltról, a jelenről, a jövőről. És mily’ nagy szerencse, hogy a korrajz, a fénykép, az írás, a film nem csupán egyszerű reprodukció, hanem többdimenziós. Hogy mi nem csupán megsárgult újságpapírról, kopott celluloid­szalagról, hanem személyesen is ismerjük (ismerhetjük) a huszadik század talán legna­gyobb játékosegyéniségét. Több, mint ötven év történései kapcsolnak Öcsihez, aki ma a világ legnépszerűbb magyarja. És ezt Juan Antonio Samaranch írta, márpedig a nagy formátumú emberek a legtöbbször a lényeg­re tapintanak rá. Puskás Ferenc élő legenda, hús-vér, dinamikus ember, hű barát, aki mindig és mindenhol atmoszférát teremt. Egy nem is oly régi összejövetelen Sándor Karcsi azt mondta neki, érezvén, hogy úgyse tudja befejezni, amit közölni akar, mert öcsi „lelövi”: „...mindig és mindenütt te voltál a­­kapitány." Tichy Lajos így vallott a napok­ban róla: „A fociban voltak, vannak és lesz­nek királyok, császárok, Öcsi maga az Is­ten!” Hallgatom a magyar nótáit. Kétszeresen is érdekelnek. Egy kicsit svábosan éneklő ember dalait vették fel valamikor, valahol Spanyolországban. Ez amúgy „kettős csavar” Öcsi életében: a család, amely valaha sváb volt, meg az ön­kéntes „menekülés” Spanyolországba. Igen, ilyen a mi sorsunk, nekünk magyaroknak, mert volt Osztrák-Magyar Monarchia, aztán diktátumok nagy népveszejtéssel, meg for­radalom, amikor oly sokan hagyták el a Ha­zát. Ő is messzire futott... Nekem szerencsém volt. Szerencsém, mert 1945. augusztus huszadikán az Üllői úton láttam az akkor 18 éves Puskás Ferencet a magyar válogatottban, és láttam azt, hogy micsoda gólt rúgott az osztrákoknak. Öt-kettőre nyertünk. És láttam aztán Öcsit 1956. október tizenne­gyedikén a Práterban, amikor kettő-nullra nyer­tünk. Gólszerző: Puskás és Sándor „Csikar”. A két dátum „ölelésében” nyolcvannégy válo­gatott mérkőzés. És Puskás Ferenc mesél... - Nekem a Kispest mindent jelentett. A grun­­dot, apám nemes alakját, Szűcs Nándi bácsit, meg Bozsik Cucut, Nemest, aki a szárnyai alá vett minket a Kispest csatársorában. Az első baj­noki meccset nem feledem, Diósgyőrben, ahol ti­zenhat évesen gólt rúgtam, meg a többi mérkőzést sem... Istenem, mennyi, de mennyi szépség jutott belőlük. A szépség pedig... Ebben a játékban fon­tos a kezdet... A grundon én választottam a tár­sakat, és mindig jól csináltam. Mindig mi nyer­tünk. Először a lerakott kabátok, meg iskolatás­kák, aztán a világ legkülönbözőbb stadionjainak kapui jelentették a kihívást. Öcsi csak egyszer akarta elhagyni a Kispestet - negyvenötben. Az a világ tele volt nagy kihívá­sokkal. A második világháború végigszabdalta a hazánkat, a házainkat, még a pályákat is. Öcsit és Bozsikot el akarta vinni egy neves első osztá­lyú csapat. Mit lehetett tenni abban a világban. Valakinek az az ötlete támadt, hogy a kispesti Üllői út legnagyobb vasáruházát adják oda Pus­­káséknak. Nem messze a Kossuth tértől nagy for­galmat bonyolított le a patinás bolt, ahol egy­szerre a Puskás, Bozsik tulajdonospár vette át az irányítást. A süvölvények - mi magunk... - az or­runkat a kirakat üvegéhez nyomva figyeltük, mit csinálnak a bálványaink. Néha-néha láttuk őket, amint a pult mögött szorgoskodtak. - Hát ki az isten tudta, hogy mennyibe kerül egy kapa, vagy egy daráló? Éreztük, kegyes csa­lás az egész, az az üzlet a főúton. Ám, s ez a leg­fontosabb, a bolt nélkül is maradtunk volna Kis­pesten. Ki tudta volna pótolni a Lipták-telepet, ahol laktunk, a Szent Imre herceg utat, amely a pályáig vitt, a kispesti embereket, a kiskocsmá­kat, a halászkertet, meg a lányokat. Mi a föld­szinthez voltunk szokva. A kapitány akkor igazából vezér, ha segíti a társait. Öcsi olyan természetes egyszerűséggel se­gített, mint ahogy minden mást is tett az életben. Gyűlölte a nagy szavakat, fogalma sem volt arról, mi a pátosz. Negyvenkilenctől volt a Honvéd csa­patának szószólója. Bejáratos ember a diktáto­rokhoz, főként Farkas Mihályhoz. Mindent el tu­dott intézni. Az igazságtalan pénzelosztástól a büntetések mérsékléséig. Egyszer vallott kudar­cot, amikor kihallgatást kért Rákosi Mátyástól, az újpesti Szűcs Sándor érdekében. Szűcsöt rendőrtisztként kapták el az osztrák határon, az akkori divatos szóval élve - illetve: elfogadott ideológia szerint... - disszidálni akart. Besúgták és elkapták. Az ítélet - halál! Öcsi ma sem tudja feledni a régi társ tragédiá­ját. De vannak vidám történetek is, amelyek a bo­hémról, a nagyvonalú barátról szólnak. Puskás - tagadhatatlan - szerette a szórakozást, de mindig a barátokkal, a társakkal. Szervezett futóver­senyt a Váci utcában... Az Anna-presszótól kije­lölték a száz métert, s aki nyert, nem kis összeg­hez jutott. Aztán előfordult - aj­aj, de hányszor! -, hogy a mai Andrássy úti Trojka persszóban csak úgy számolatlanul adta a százasokat az öre­gedő futballsztárnak „vissza-ne-merd-adni-so­­ha”-alapon. Na, és Papp Laci... Papp László már profiként bokszolt Nyugaton, Öcsi pedig magyarul nem tudó embereket bérelt, hogy a mi Lacinkat buzdítsák. - A kisember, az az igazi segítőkész barát. Nézd, megtanultam már gyerekkoromban, senki sem vehet fel egyszerre három kabátot... A kapzsi nem jut messzire, mert nincs barátja, aki segít, ha bajba jut. Mindig szerettem adni. No, nem a kö­szönetért. Valahogy úgy jött belőlem. Apám meg anyám volt ilyen. Ötvenhat októbere­­ sorsfordító. A véletlen úgy hozta, hogy együtt lehettünk a Nagy Menetelés minden állomásán. Szeptember tizenhatodikán három-egy Jugoszlávia ellen, Belgrádban. Huszonharmadikán Moszkvában egy-null! Október hetedikén kettő-egy ide Pá­rizsban a franciák elleni meccsen, majd a vég­játék Bécsben, a kettő-null! Négy győzelem. És a főszereplő Öcsi! Az aranycsapat végnapjai. Belgrád: Bukovi Márton szólt, hogy van itt egy délszláv író, bizonyos Ivó Andrics és beszélni szeretne Puskással meg Bozsikkal. A későbbi Nobel-díjast az érdekelte, hogy kik az arany­csapat frontemberei. Létrejött a nagy ta­lálkozás az írócsászárral a Hotel Moszkvá­ban, Belgrádban. És aztán Moszkva, ahol először nyer a ma­gyar válogatott fennállása során. Czibor ki­abált az öltözőfolyosón: „Legyőztük a kom­munizmust. ” Látnoki szavak voltak, évtize­dek múltán tényleg bekövetkezett... És az­tán Bécs, a Práter, ahol Öcsi gólja rogyasz­­totta meg a sógorokat. S az utolsó diadal­át... Hazafelé arról beszélgetünk, hogy... és akkor most jönnek a svédek a Népstadion­ba. De nem jöttek - közbeszólt a történelem. Öcsit hosszú évekig nem láthattuk - kar­riert kezdett egy „másik világban”... - Emlékszem, Sebes Gusztávot leváltot­ták, és az áldott emlékű Bukovi Marci bácsi lett a kapitány. Zseniálisan értett a focihoz, meg az emberekhez. Visszaadta az önbecsü­lésünket, hitünket. Ötvenhat mindig eszem­be jut, a diadal is, meg a menekülés is. Mad­rid nekem az élet folytatását jelentette, de... Mondom, Kispest volt az első és a legna­gyobb szerelem... A következő találkozás: 1971., London, Wembley-stadion.­Tizennyolc esztendővel a 6:3 után. Öcsi - túl a nagy madridi korsza­kon - már edzősködött, a görög Panathinai­­kosz mestere volt. S az a bizonyos hetvenegyes találkozás már a döntő meccs az Ajax Amszterdam el­len. Nem Bozsik, meg Lóránt a társ, hanem Domazosz és Filakurisz a sztár - az athéni csapat legjobbjai. Az ellenfél meg a világ ta­lán legjobb csapata, a Cruyff vezényelte Ajax. Mi. Puskással sétáltunk a meccs előtt a pálya közepén. Elszállt majd’ két évtized, mondjuk, amit mondani kell ilyenkor, hogy mi minden történt odahaza, és a világban, hogy mennyit változtunk, s hogy merre vitt az utunk... Öcsi edzőként is sztár. Világkupa-döntőt játszott később az uruguayi Naciónál Mon­­tevideo ellen a görög sztárcsapat mestere­ként. -A Reál csodálatos korszak volt... Csupa ász, Di Stéfanóval, s a többiekkel. Öröm, hogy Kocsis Sanyi, Czibor Zoli is ott volt a legjobbak között a Barcelonában, és persze a régi társ, Kubala Laci. Mi mindig megma­radtunk magyarnak, bárhol is jártunk. Ne­kem különös szerencsém volt, Östreicher Emil sokat tett értem, Bernabeu úr, a Real akkori elnöke hallgatott rá, valahogy vonzódott a magyarokhoz. Napjaink Puskás Ference újra a miénk. Néha meg a világé... Kirándul Spanyolország­ba, máskor meg a Lordok Házában ünnepült Londonban. Hol kezdőrúgást végez el, hol elő­adást tart, hol üzletnyitásra hívják meg, hol véd­nökséget vállal - mintha túl sokan akarnának manapság is „kibújni a szivarzsebéből...” De ő megszokta, hogy mindig sokan ragasz­kodtak hozzá. Kérdem is tőle: mit csinálna más­képpen? Ugyanígy tenne mindent, vagy...­­ Nem bántam meg semmit, újra így csinálnék mindent. Kispesten nőttem fel, ott kereszteltek meg. Csodás volt az aranycsapat, fantasztikusak a madridi évek, és minden, minden... Amerika, Ausztrália, meg az öreg Európa sok-sok városa. Burokban születtem, sokak szerint bíborban. Vál­lalom, hogy mindent a futballnak köszönhettem. Nekem ünnep volt, és az ma is minden mérkőzés. Még ez a mostani szürke, sokszor eseménytelen foci is. Szeretem, mert a miénk, mert érettünk volt, van és lesz, addig, amíg labda lesz a világon. A játékos ember a legszimpatikusabb teremtmé­nye az Istennek. Puskás Ferenc - Isten éltessen sokáig! Mert csodálatos az, hogy mindennap találkoz­hatunk, hogy tudjuk: veled vállalhatjuk a min­dennapok alázatos munkáját, megőrizve a dicső múltat, a futball iránti alázatot. Szerdán Téged ünnepelünk, és veled együtt a futballt. Veled, a világ ma élő legnépszerűbb ma­gyar emberével.

Next