Nemzeti Sport, 1997. április (8. évfolyam, 88-117. szám)
1997-04-01 / 88. szám
Magyar futball Vili. 88. • 1997. április 1 _________________________________________________________________________________________________NEMZETI SPORT Futballista örökkön-örökké ! Varga Béla ! Milyen szerencsések vagyunk... Igen, szerencsések, mi mindnyájan, akik magyarnak születtünk, akik magyar futballpályákat járunk. Igen, mi mindahányan, akik odaülhetünk Puskás Ferenc mellé a kispesti stadionban, netán egy fogadáson valamelyik elegáns étteremben, vagy éppen egy régi törzsasztalhoz - és beszélgethetünk. A múltról, a jelenről, a jövőről. És mily’ nagy szerencse, hogy a korrajz, a fénykép, az írás, a film nem csupán egyszerű reprodukció, hanem többdimenziós. Hogy mi nem csupán megsárgult újságpapírról, kopott celluloidszalagról, hanem személyesen is ismerjük (ismerhetjük) a huszadik század talán legnagyobb játékosegyéniségét. Több, mint ötven év történései kapcsolnak Öcsihez, aki ma a világ legnépszerűbb magyarja. És ezt Juan Antonio Samaranch írta, márpedig a nagy formátumú emberek a legtöbbször a lényegre tapintanak rá. Puskás Ferenc élő legenda, hús-vér, dinamikus ember, hű barát, aki mindig és mindenhol atmoszférát teremt. Egy nem is oly régi összejövetelen Sándor Karcsi azt mondta neki, érezvén, hogy úgyse tudja befejezni, amit közölni akar, mert öcsi „lelövi”: „...mindig és mindenütt te voltál akapitány." Tichy Lajos így vallott a napokban róla: „A fociban voltak, vannak és lesznek királyok, császárok, Öcsi maga az Isten!” Hallgatom a magyar nótáit. Kétszeresen is érdekelnek. Egy kicsit svábosan éneklő ember dalait vették fel valamikor, valahol Spanyolországban. Ez amúgy „kettős csavar” Öcsi életében: a család, amely valaha sváb volt, meg az önkéntes „menekülés” Spanyolországba. Igen, ilyen a mi sorsunk, nekünk magyaroknak, mert volt Osztrák-Magyar Monarchia, aztán diktátumok nagy népveszejtéssel, meg forradalom, amikor oly sokan hagyták el a Hazát. Ő is messzire futott... Nekem szerencsém volt. Szerencsém, mert 1945. augusztus huszadikán az Üllői úton láttam az akkor 18 éves Puskás Ferencet a magyar válogatottban, és láttam azt, hogy micsoda gólt rúgott az osztrákoknak. Öt-kettőre nyertünk. És láttam aztán Öcsit 1956. október tizennegyedikén a Práterban, amikor kettő-nullra nyertünk. Gólszerző: Puskás és Sándor „Csikar”. A két dátum „ölelésében” nyolcvannégy válogatott mérkőzés. És Puskás Ferenc mesél... - Nekem a Kispest mindent jelentett. A grundot, apám nemes alakját, Szűcs Nándi bácsit, meg Bozsik Cucut, Nemest, aki a szárnyai alá vett minket a Kispest csatársorában. Az első bajnoki meccset nem feledem, Diósgyőrben, ahol tizenhat évesen gólt rúgtam, meg a többi mérkőzést sem... Istenem, mennyi, de mennyi szépség jutott belőlük. A szépség pedig... Ebben a játékban fontos a kezdet... A grundon én választottam a társakat, és mindig jól csináltam. Mindig mi nyertünk. Először a lerakott kabátok, meg iskolatáskák, aztán a világ legkülönbözőbb stadionjainak kapui jelentették a kihívást. Öcsi csak egyszer akarta elhagyni a Kispestet - negyvenötben. Az a világ tele volt nagy kihívásokkal. A második világháború végigszabdalta a hazánkat, a házainkat, még a pályákat is. Öcsit és Bozsikot el akarta vinni egy neves első osztályú csapat. Mit lehetett tenni abban a világban. Valakinek az az ötlete támadt, hogy a kispesti Üllői út legnagyobb vasáruházát adják oda Puskáséknak. Nem messze a Kossuth tértől nagy forgalmat bonyolított le a patinás bolt, ahol egyszerre a Puskás, Bozsik tulajdonospár vette át az irányítást. A süvölvények - mi magunk... - az orrunkat a kirakat üvegéhez nyomva figyeltük, mit csinálnak a bálványaink. Néha-néha láttuk őket, amint a pult mögött szorgoskodtak. - Hát ki az isten tudta, hogy mennyibe kerül egy kapa, vagy egy daráló? Éreztük, kegyes csalás az egész, az az üzlet a főúton. Ám, s ez a legfontosabb, a bolt nélkül is maradtunk volna Kispesten. Ki tudta volna pótolni a Lipták-telepet, ahol laktunk, a Szent Imre herceg utat, amely a pályáig vitt, a kispesti embereket, a kiskocsmákat, a halászkertet, meg a lányokat. Mi a földszinthez voltunk szokva. A kapitány akkor igazából vezér, ha segíti a társait. Öcsi olyan természetes egyszerűséggel segített, mint ahogy minden mást is tett az életben. Gyűlölte a nagy szavakat, fogalma sem volt arról, mi a pátosz. Negyvenkilenctől volt a Honvéd csapatának szószólója. Bejáratos ember a diktátorokhoz, főként Farkas Mihályhoz. Mindent el tudott intézni. Az igazságtalan pénzelosztástól a büntetések mérsékléséig. Egyszer vallott kudarcot, amikor kihallgatást kért Rákosi Mátyástól, az újpesti Szűcs Sándor érdekében. Szűcsöt rendőrtisztként kapták el az osztrák határon, az akkori divatos szóval élve - illetve: elfogadott ideológia szerint... - disszidálni akart. Besúgták és elkapták. Az ítélet - halál! Öcsi ma sem tudja feledni a régi társ tragédiáját. De vannak vidám történetek is, amelyek a bohémról, a nagyvonalú barátról szólnak. Puskás - tagadhatatlan - szerette a szórakozást, de mindig a barátokkal, a társakkal. Szervezett futóversenyt a Váci utcában... Az Anna-presszótól kijelölték a száz métert, s aki nyert, nem kis összeghez jutott. Aztán előfordult - ajaj, de hányszor! -, hogy a mai Andrássy úti Trojka persszóban csak úgy számolatlanul adta a százasokat az öregedő futballsztárnak „vissza-ne-merd-adni-soha”-alapon. Na, és Papp Laci... Papp László már profiként bokszolt Nyugaton, Öcsi pedig magyarul nem tudó embereket bérelt, hogy a mi Lacinkat buzdítsák. - A kisember, az az igazi segítőkész barát. Nézd, megtanultam már gyerekkoromban, senki sem vehet fel egyszerre három kabátot... A kapzsi nem jut messzire, mert nincs barátja, aki segít, ha bajba jut. Mindig szerettem adni. No, nem a köszönetért. Valahogy úgy jött belőlem. Apám meg anyám volt ilyen. Ötvenhat októbere sorsfordító. A véletlen úgy hozta, hogy együtt lehettünk a Nagy Menetelés minden állomásán. Szeptember tizenhatodikán három-egy Jugoszlávia ellen, Belgrádban. Huszonharmadikán Moszkvában egy-null! Október hetedikén kettő-egy ide Párizsban a franciák elleni meccsen, majd a végjáték Bécsben, a kettő-null! Négy győzelem. És a főszereplő Öcsi! Az aranycsapat végnapjai. Belgrád: Bukovi Márton szólt, hogy van itt egy délszláv író, bizonyos Ivó Andrics és beszélni szeretne Puskással meg Bozsikkal. A későbbi Nobel-díjast az érdekelte, hogy kik az aranycsapat frontemberei. Létrejött a nagy találkozás az írócsászárral a Hotel Moszkvában, Belgrádban. És aztán Moszkva, ahol először nyer a magyar válogatott fennállása során. Czibor kiabált az öltözőfolyosón: „Legyőztük a kommunizmust. ” Látnoki szavak voltak, évtizedek múltán tényleg bekövetkezett... És aztán Bécs, a Práter, ahol Öcsi gólja rogyasztotta meg a sógorokat. S az utolsó diadalát... Hazafelé arról beszélgetünk, hogy... és akkor most jönnek a svédek a Népstadionba. De nem jöttek - közbeszólt a történelem. Öcsit hosszú évekig nem láthattuk - karriert kezdett egy „másik világban”... - Emlékszem, Sebes Gusztávot leváltották, és az áldott emlékű Bukovi Marci bácsi lett a kapitány. Zseniálisan értett a focihoz, meg az emberekhez. Visszaadta az önbecsülésünket, hitünket. Ötvenhat mindig eszembe jut, a diadal is, meg a menekülés is. Madrid nekem az élet folytatását jelentette, de... Mondom, Kispest volt az első és a legnagyobb szerelem... A következő találkozás: 1971., London, Wembley-stadion.Tizennyolc esztendővel a 6:3 után. Öcsi - túl a nagy madridi korszakon - már edzősködött, a görög Panathinaikosz mestere volt. S az a bizonyos hetvenegyes találkozás már a döntő meccs az Ajax Amszterdam ellen. Nem Bozsik, meg Lóránt a társ, hanem Domazosz és Filakurisz a sztár - az athéni csapat legjobbjai. Az ellenfél meg a világ talán legjobb csapata, a Cruyff vezényelte Ajax. Mi. Puskással sétáltunk a meccs előtt a pálya közepén. Elszállt majd’ két évtized, mondjuk, amit mondani kell ilyenkor, hogy mi minden történt odahaza, és a világban, hogy mennyit változtunk, s hogy merre vitt az utunk... Öcsi edzőként is sztár. Világkupa-döntőt játszott később az uruguayi Naciónál Montevideo ellen a görög sztárcsapat mestereként. -A Reál csodálatos korszak volt... Csupa ász, Di Stéfanóval, s a többiekkel. Öröm, hogy Kocsis Sanyi, Czibor Zoli is ott volt a legjobbak között a Barcelonában, és persze a régi társ, Kubala Laci. Mi mindig megmaradtunk magyarnak, bárhol is jártunk. Nekem különös szerencsém volt, Östreicher Emil sokat tett értem, Bernabeu úr, a Real akkori elnöke hallgatott rá, valahogy vonzódott a magyarokhoz. Napjaink Puskás Ference újra a miénk. Néha meg a világé... Kirándul Spanyolországba, máskor meg a Lordok Házában ünnepült Londonban. Hol kezdőrúgást végez el, hol előadást tart, hol üzletnyitásra hívják meg, hol védnökséget vállal - mintha túl sokan akarnának manapság is „kibújni a szivarzsebéből...” De ő megszokta, hogy mindig sokan ragaszkodtak hozzá. Kérdem is tőle: mit csinálna másképpen? Ugyanígy tenne mindent, vagy... Nem bántam meg semmit, újra így csinálnék mindent. Kispesten nőttem fel, ott kereszteltek meg. Csodás volt az aranycsapat, fantasztikusak a madridi évek, és minden, minden... Amerika, Ausztrália, meg az öreg Európa sok-sok városa. Burokban születtem, sokak szerint bíborban. Vállalom, hogy mindent a futballnak köszönhettem. Nekem ünnep volt, és az ma is minden mérkőzés. Még ez a mostani szürke, sokszor eseménytelen foci is. Szeretem, mert a miénk, mert érettünk volt, van és lesz, addig, amíg labda lesz a világon. A játékos ember a legszimpatikusabb teremtménye az Istennek. Puskás Ferenc - Isten éltessen sokáig! Mert csodálatos az, hogy mindennap találkozhatunk, hogy tudjuk: veled vállalhatjuk a mindennapok alázatos munkáját, megőrizve a dicső múltat, a futball iránti alázatot. Szerdán Téged ünnepelünk, és veled együtt a futballt. Veled, a világ ma élő legnépszerűbb magyar emberével.