Nemzeti Sport, 1997. június (8. évfolyam, 147-176. szám)

1997-06-01 / 147. szám

NEMZETI SPORT Egyenleg A szmeszidrálynak ünnepet jelent a sport „A suszter maradjon a kaptafánál” - tartja a sok igazságot rejtő mondás, amely alól azonban hál’ Istennek akad kivétel is. László Sándor, a Nemzeti Sport fotóripor­tere ugyanis ezúttal a kamera helyett dikta­font, majd tollat fogott, hogy a több évtize­des barátság okán - ez indokolja a tisztelet­tel teli tegeződést is - sportélményeiről fag­gassa az általa egyszerűen csak „Színészki­rálynak” aposztrofált Sinkovits Imrét. Be­szélgetésük rövidített, szerkesztett változa­tát közöljük, megpróbálva megtartani dia­lógusuk hangulatát, meghagyva az élő be­széd fordulatait is. Irl László Sándor - Találkozásunk 1986-ban a budapesti birkó­zó-világbajnokságon meghatározó élményem. Sinkovits Imre ugyanis „félretette”, hogy ő ér­demes művész, Kossuth-díjas művész, közéleti ember, egyszerűen kijött, szurkolt, fütyült, csú­nyát is mondott - most már így utólag bevall­hatjuk, meg is volt rá minden oka -, és a végén a közönséggel együtt ugyanolyan könnyes szemmel énekelte a Himnuszt Komáromi Tibor tiszteletére, mint a többi, „hétköznapi” ember.­­ Azért arra a pillanatra hadd térjek vissza. A paravánon belül lent ültél, én meg a paraván­nak támaszkodva drukkoltam Komárominak. És arra a szemét bíróra voltam pipa, mert, na jó mindegy, hagyjuk ezt. Ne bántsuk a sportmér­kőzést vezetőket. De, hát te voltál ott olyan szemfüles, hogy az én önfeledt drukker-állapo­tomat kiszúrtad és nem restelltél ott kuporogni hosszú perceken keresztül. De az emlékezetes marad számomra is, és külön köszönöm, hogy fotókon megörökítve még láthatom is és vissza tudok emlékezni.­­ Köztudott, hogy Sinkovits Imre veje Hege­dűs Csaba. Ő mennyire „vette hasznát” Imre bácsi népszerűségének? – Nem szorult ő rá arra, az a müncheni olim­piai arany megtette a magáét. De tényleg úgy veszem észre, az emberek örömmel emlegetnek bennünket együtt. Igen, önnek a Csaba a veje? Vagy a Csabának mondják, igen, önnek a Sin­kovits az apósa? Az emberek, ha úgy veszem, a közönség, egyformán szereti a sportot és a mű­vészeteket. És, ha ez a két csoportosulás egy fa­míliában találkozik, az izgatja az emberek fan­táziáját. Érdeklődnek tőlem, szakmai dolgokat kérdeznek, de nem a színészetről, hanem a bir­kózásról. Már elnézést kérek - mondom erre -, azért annyira nem vagyok képzett, talán mégis inkább a rémet faggassák. - Ezek szerint a sport mindennapi programot ad Imre bácsinak? - Jaj, hát nem tudok olyan fáradtan vagy ké­sőn hazamenni, hogy az Eurosportot ne nézzem egy kicsit, az kell. Ott is elsősorban a futballt, hát én is beleestem ebbe a magyar betegségbe... Természetesen emellett a birkózást, az atléti­kát, a teniszt is nagyon szeretem, meg az öttu­sát, a vívást. Valamikor régen, amikor én a filmszínész pályát kezdtem, még nem voltak kaszkadőrök. Öttusázók jöttek és ők végezték el ezt a munkát, amit manapság a kaszkadőrök. Úgyhogy, én nem csak szeretem, de tisztelem is az öttusázókat. Én még a Szatmári, Benedek, Tasnádi féle társasággal voltam nagyon jó ba­rátságban, onnan datálódik a dolog. De tulaj­donképpen azt hiszem, nincsen olyan sportág - jaj, hát kihagytam az evezést, meg a kajak-ke­nut - amit ne szeretnék. Ezeket a mostaniakat, amiket látok mostanában az Eurosporton, eze­ket az Amerika-szülte szerzeményeket, tudod, nem is veszem komolyan. Megmondom egészen becsületesen, ha nagyon sokan meg is fognak vetni ezért, ahol a technikának, a gépeknek van túlzott szerepe, az már engem nem vonz annyi­ra. Többre tartom azt, ahol az ember, a szemé­lyiség a legfontosabb. Nem azért, mert Csaba a vém, de például a birkózás, ahol semmilyen eszköz sincs, csak két test egymással szemben­­ az igen. Vagy a bunyó.­­ Számomra sem a Forma-1 az igazi sport.­­Adjanak mindenkinek a feneke alá egy olyan autót, ami egytől százig tud menni, mondják meg, hogy eddig lehet balra, eddig lehet jobbra menni és akkor majd kiderül, hogy ki a legjobb sportoló, mert egyforma kocsiknál az emberi különbségek fognak dönteni. + Jaj, az úszókat elfelejtettem említeni, látod. Az úszókat és vízipólósokat azért is imá­dom, mert az Árpád gimi ugye közel volt a Nagy­szombat utcában a Csa­­szihoz, és ha nekem nincs a kanyaróból visszamaradt krónikus légcsőhurutom gyerek­koromban, lehet, hogy a vízilabdázók közt szerepelne a nevem, mert én nagyon szeret­tem a pólót. Gyarmati Dezső mögöttem ült, Vízvári Gyuri előttem, Markovits Kálmán alat­tam járt, hát ez egy „vizes­suli” volt. Jenei Pierre fölöt­tem végzett, ő az első kontakt­­üveggel védő kapus. Volt a Bede, vagyis Pipás tanár úr, aki vizslató szemmel keresgélte már az elsősök között, hogy kit tudna beépíteni. És el ne feledkezzünk Iglói Náci bácsiról, aki az atlétikát szerettette meg velem. Iharosnak, Rózsavölgyinek, Táborinak az edzője, hazaköltözött tavaly, visszajött emigrációból és újra ott lakik Óbudán a Szőlő utcában. Nemrég volt az ötvenedik ballagási évfordulónk, ő az egyetlen tanárunk, aki még eljöhetett. - Most nemrég volt az ötvenedik? - A mostani ballagók köszöntik a huszonöt évvel és az ötven évvel ezelőtt maturáltakat. Átmentünk az Amfiteátrumba, ott jelentettem az igazgató úrnak, hogy 1939-ben hányan in­dultunk, nyolcvannégyen, aztán jelen vagyunk tizenhatan.­­ De hála Istennek, hogy még tizenhatan je­len vannak.­­ Összetartunk, ennél többen is. De most csak azokról beszélek, akik együtt érettségiz­tünk, az a tizenhat. Az érettségi bankett évfor­dulóján, ha találkozunk, akkor húsz fölött szoktunk lenni, mert volt, aki közben átment másik iskolába vagy kimaradt magántanuló­nak. Volt olyan, hogy meghalt az édesapja és el kellett mennie dolgozni, de hát az ugyanúgy a közösségünkhöz tartozik, mert 39-ben velünk kezdett. Úgy huszonhárman, huszonnégyen va­gyunk és összetartunk. Olyanok vannak köz­tük, mint Gondos Tibi, a Csepel futballistája ,aki egypárszor elfektetett a Pamut-pályán. Szép kis fekete pöttyös azsúrt kaptam a tér­demre miatta, mert fekete salak volt az Árpád fejedelem út alatt ott Óbudán, lent a rakparton. Mindenkiből lett valaki, senki sem kallódott el. Nagyon jó kis közösség a miénk. A gimnázium­nak olyan volt a szellemisége, olyan pedagógu­saink, olyan tanulóink voltak, akikbe be­­leivódott, hogy mi összetartozunk. Ennek a magva a cserkészek vol­tak, de aztán ez ráragadt a töb­biekre is. Volt az osztályban négy-öt-hat olyan koma, aki alkalmas volt az összefo­gásra. Ötévenként, tíz­évenként találkoztunk, aztán, amikor a huszon­öthöz értünk, már volt néhány halottunk. Mu­száj nekünk betarta­nunk ezt az izét? - kér­deztem. Miért, Liki? - ez volt az én becenevem - miért? Hát, mondom, gyerekek, nem volna jó minden évben június első péntekjén találkozni? Azért június eleje, mert akkor még nem mentek el nyaralni, azért péntek, hogy szombat-vasárnap a családdal lehessen programot csi­nálni. És akkor ott, a Fenyőgyöngye ét­teremben, fönt a Szépvölgyi úton találkozunk, ezt nem kell senkinek se írni, belenéz a naptár­ba, június első péntek, este hatra megyek oda. Nem kell sokat szervezni, ilyen egyszerű. Egy­szer a Bessenyei Feri véletlenül becsöppent kö­zénk. Elsírta magát, amikor meglátta, hogy ennyire összetartunk. De ennek nem tudom az okát, szeretjük egymást és kész. - Mire vagy a legbüszkébb a pályafutásod so­rán? Arra a tapicskára a betonba? - Arra, mert az örökös tagságot a közönség­től kaptam. Nézd, az előzőbe lehetett valami politikai taktika, ilyen-olyan elfogultság, azt mindig a bizottságok ítélik oda. De ennél na­gyobb bizottság, mint a közönség, ennél na­gyobb nincsen. Köszönöm a sorsnak, a jó Isten­nek, hogy megtiszteltek. Egyébként nagyon halkan jegyzem meg, hogy sosem voltam kitün­tetésre áhítozó valaki. A megbecsülés jól esik, de az nekem többet ért, ha egy rendező azt mondta, hogy köszönöm szépen. Mint egy nagy meccs után az edző, hogy a sporthasonlatnál maradjunk. A közönségtől kapott elismerést, azt nem lehet manipulálni. Az az ő véleménye. - A nagy sportegyéniségek - Papp Lacitól el­kezdve a régi menő futballistákig - hatalmas szeretettel beszélnek Sinkovits Imréről. Hon­nan a barátság? A művészetben és a sportban kimagasló teljesítményt nyújtó emberek lelké­ben valahol rokonság van? - Én leegyszerűsíteném: nem kell ahhoz ki­magasló teljesítményt nyújtani, hanem egysze­rűen az embernek a hivatását nagyon kell sze­retni. És tisztességesen művelni, hogy aztán mi­lyen eredménnyel, s hogy, s mint, az egy másik kérdés. De tényleg érdekes, hogy a művészek általában sportrajongók. Figyelem a kollégái­mat. A legtöbbjük imádja a sportot. Nem tu­dom, mitől van ez, nyilván azért, mert ők is egyéni teljesítményre kényszerülnek, ahogy a sportoló, ugyanúgy a színész. És még valami. Hogy az egyéni teljesítményeknek az összképe a csapatmunka, az ugyanúgy meg van nálunk, mint a csapatsportágakban. Belekerülünk egy darabba, akkor nemcsak az én szerepemet kell megvalósítani, hanem az egész darabot, az egész előadást, az egész színművet. Egymásra vagyunk utalva. Egymásnak dobjuk-rúgjuk a labdát. Ugyanaz. - A futballról még nem faggattalak.­­ Nézd, hát, másfél éves voltam, amikor édesapám nyakában először voltam meccsen. Édesapámnak Kispesten, fél kilométernyire a Fradi-pályától volt vendéglője. Természetesen, hogy az ő nyakában, még a régi fatribünös pá­lyán, Fradi-meccsen voltam. Meg a Bakáts téri klinikán születtem, és az is IX. kerület.­­ Milyen drukker? - Most mondom, hogy a Bakáts téri klinikán születtem! És, hát a Fradi-pálya közelebb volt mint a Kispest-pálya, így aztán másfél éves ko­romtól kezdve Fradi-drukker vagyok. De hoz­záteszem, akkor is az voltam, amikor a tabella alján járt a csapat, szóval ez nálam becsületbe­li dolog. Mint a házasságban, jóban-rosszban kitartunk mellette. Volt idő, amikor szegény Győrffy Gyuri kollégámmal, aki már szegény meghalt, mi tiszteletbeli társadalmi elnökségi tagok is voltunk. De most aztán tudod, bajban vagyok, amikor drukkolni kell. Mert a szüleim Vas megyéből jöttek fel. Tehát, ott van a Szom­bathely. Édesapámnak Kispesten volt vendég­lője, hát ott van a Kispest. S mondom, születé­sem óta, meg a „Bakáts tér kötelez” címszó alatt is, a Ferencváros. Ezért aztán néha bajban vagyok. De ezt Marcsi lányom sokkal egysze­rűbben oldotta meg. Hazajött elemista korában - nyolc-kilenc éves kislány lehetett - és azt mondja: „Édesapa, nagy baj van”. Mi bajod van kislányom? „Nem tudom, kinek drukkoljak”. Miért, kinek akarsz drukkolni? Mint Te, a Fra­dinak, a Ferencvárosnak, vagy az FTC-nek. - És ez a szerelem megmaradt? + Meg persze. Nagyon drukkolok, hogy végre nyugalom legyen. - Imre bácsi, mérkőzésre hogy tudsz kimen­ni? + Becsületesen megmondom neked, hogy már nem járok ki. - A közeg miatt? + Sajnos, igen. Amiatt, mert az nekem mindig ünnep volt. Volt, amikor együtt mentünk nyol­­can-tízen a színházból. Nem csak válogatott meccsekre, klubmeccsekre is. Jártam én az UTE-pályán, meg az MTK-pályán is. Meg Kis­pesten is. Kispestre még edzésekre is mentem nézni annak idején, amikor még Honvéd volt. Aztán amit ott gyakoroltak, hogy a Budai Papi a szélen él, beível, a Kocsis meg fejel, a meccsen bejött, akkor üvöltöttünk a gyönyörűségtől. De tudod, én nem szeretem a balhékat. Nekem egy sportesemény az egy kicsikét ünnep. És akkor engem ott ne zavarjanak meg huligánok. Az nem jó. Azt nem mondom, hogy ne drukkolja­nak, hát a te fotód bizonyítja, hogy tudok én szurkolni, meg ha kell, kiabálni is, de nem ran­dalírozni. Attól beteg leszek. Meg hát az ember idősebb korban nehezen mozdul. Azért hébe­­hóba, erre-arra nagy ritkán kimegyek. Mert a szerelem mégis csak szerelem. Vili. 147. • 1997. június 1. Mai számunkat szerkesztette: András “Dénes Olvasószerkesztő: Oroszhegyi “Károly Rochy Zoltán Művészeti szerkesztő: Darvas “Péter A Nemzeti Sport Lap-, Könyvkiadó és Szolgáltató Kft. független sportnapilapja Főszerkesztő: Énekes Zoltán Főszerkesztő-helyettes: Naményi József Szerkesztők: András Dénes (külföldirovat-vezető), Boda Ildikó (hazai rovat-vezető), dr. Dénes Tamás, dr. Malonyai Péter, Simon József, Skrapits László (vezető olvasószerkesztő), Szurmai János (lapmenedzser), Tarpay László (riporterrovat-vezető). Szerkesztőségi titkár: Lázár Lajos (labdarúgórovat-szerkesztő) Labdarúgórovat-vezető: Vincze András. Fotóigazgató: Záhonyi Iván Művészeti vezető: Keleti Imre A tudósítói hálózat vezetője: Varga Gyula Terjesztési igazgató: Harcsa Gábor Felelős kiadó: Borbély Pál, ügyvezető igazgató Kiadóhivatal és szerkesztőség: 1133 Budapest XIII., Visegrádi utca 115. Postacím: 1399 Budapest, Pf.: 701/437. Tel.: 138-4366. Fax: 138-4248. Hirdetésfelvétel: Nemzeti Sport Média Bt., 1061 Budapest, Dalszínház u. 10. Tel.: 312- 1234, 332-0384, 332-6301, 131-5183. Fax: 312-1234. Styl Média Kft., 1146 Budapest, Istvánmezei út 1-3. Tel.: 252-3968, 114-3810, 252-8296. Fax: 252-7149. Nemzeti Sport Szerkesztősége, 1133 Budapest, Visegrádi u. 115. Tel.238-4366. Fax: 138-4248. Szedés, grafika: Nemzeti Sport Kft., a t­antesz tagja. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: Lendvai Lászlóné vezérigazgató. Terjeszti: a HÍRKER Rt., az NH E., a Kiadói Lapterjesztő Kereskedelmi Kft., valamint árusítják önálló vállal­kozók. .Előfizethető Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati iro­dáiban, a hírlapkézbesítőknél, és a Hírlapelőfizetési Irodában (HELÍR) Budapest VIII., Orczy tér 1.. (Levélcím: HELÍR, Budapest 1900), közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELÍR Postabank Rt.: 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra, vidéken a postahivatalokban és a kiadóban. A kitöltött meg­rendelőlapokat a fővárosban borítékban adják fel az alábbi címre: Hírlapüzletági Igazgatóság, 1846 Budapest. Vidéken: Postahivatal, helyben. Előfizetési díj: egy hónapra 1350 Ft, negyedévre 4050 Ft, fél évre 8100 Ft, egy évre 16 200 Ft. Előfizetés külföldre: Batthyány Kultur-Press Kft., 1011 Budapest, Szilágyi Dezső tér 6., T/F: 0036 1 201 88 91. Bankszámlaszám: MKB Magyar Külkereskedelmi Bank, 502-20622-2630-4026. Megjelenik naponta. Index: 25 004. Vidék: ISSN 0866-2525. Budapest: ISSN 0866-2517. 1 2 4 8 16

Next