Nemzeti Sport, 1997. november (8. évfolyam, 298-327. szám)

1997-11-01 / 298. szám

NEMZETI SPORT Utcára vagy pályára? Rögtön szeretném leszögezni: a leg­kevésbé sem szeretném az érintette­ket megbántani vagy megsérteni, de azt is tudom, hogy szándékomtól füg­getlenül lesz megbántódás és lesz megsértődés is. Ugyanis mai témám a fegyveres és rendvédelmi szervek egész hétre el­nyúló tárgyalássorozatával kapcsola­tos, amelyről szinte napról napra be­számol az írott és az elektronikus mé­dia. Ám ha valaki mégsem tudná, miről van szó, röviden elmondom. Pénzről. Arról a pénzről, amelyet a terve­zettnél hamarabb, már 1998-tól sze­retnének megkapni a „fegyveres és rendvédelmi szervek” tagjai - ma­gyarra fordítva: a katonák, rendőrök, tűzoltók, a polgári védelmi és bünte­tés-végrehajtás dolgozói. Jár is nekik a szolgálati törvény szerint, és ezt el­ismeri a kormány is, csak épp’ ezúttal sincs meg a fedezetéül szolgáló több milliárd forint. Nos, ez az a tény, amit a katonák, rendőrök, börtönőrök nem hajlandó­ak elfogadni, és ha nem zárul ered­ménnyel a tárgyalásuk, az utcára vo­nulnak majd, ismét demonstrálnak. A lapokból tudom, hogy például a hon­védszakszervezet november végére tervezi a demonstrációt. Hogy személy szerint nem vagyok híve egy ilyen jellegű katonai meg­mozdulásnak, az természetesen a ma­gánügyem. Az viszont már egyértelműen köz­ügy, amiről a Népszava számolt be napokkal ezelőtt. Az írás címe: „Elég­telen a tisztek állóképessége”. Az írás döbbenetes. A Magyar Honvédség pa­rancsnoki állományának tagjait tesz­telték, és e katonáknak csupán a hat százaléka (!) rendelkezik megfelelő fizikai állóképességgel. Történetesen a Honvédelmi Minisz­térium közvetlen szomszédságában lakom, és személyes tapasztalataim is arról győztek meg - elég csak ránézni a főtisztekre -, hogy kettejük közül egy bizonyosan túlsúlyos, és kettejük közül egynek nemcsak az jelentene problémát, hogy megfutamítsa a­­ képzeletbeli­­ ellenséget, hanem an­nál is nagyobbat, hogy miként mene­küljön el előle. Tudom, ezek a főtisztek nem csa­pattisztek, íróasztalnál ülve „papír­munkát” végeznek, jó magyar szokás szerint cigarettával, alkohollal veze­tik le a felgyülemlett feszültségüket. Tudom - a társadalom megannyi réte­géhez hasonlóan -, ők sincsenek kel­lőképpen megfizetve, el tudom kép­zelni, hogy közülük jó néhányan eset­leg napi megélhetési gondokkal is küszködnek... De hát akkor is... Milyen parancs­nok az, aki a saját katonájától - rend­őrétől - nem követeli meg a fizikai fitt­­■séget, uram bocsá’, meg sem engedi, hogy munkaidőben akár futással, akár a kondícióteremben súlyzók emelgeté­­sével - horribile dictu -, teniszezéssel tartsa karban állóképességét? Ezek után lenne egy eretnek javas­latom. Az a bizonyos hat százalék igenis kapja meg a kért, illetve a tervezett demonstráción követelt 23,5 százalé­kos béremelését. Ez a pénz - sajnos - nem jelent több milliárdot. A többiek viszont csak akkor részesüljenek be­lőle, ha alkalmasak lesznek választott pályájuk minden - tehát a fizikai is - követelményének eleget tenni. Azt is tudom, ez nem megy majd máról holnapra. De nem is ma kellett volna kezdeni!­­ (naményi) . Nézőpont Vili. 298. • 1997. november 1. - --------- --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------^ Percemberkék inkognitóban Volt már hét-egyes meccs Pesten... Nem mos­tanság, az igaz, van annak már több, mint négy évtizede. Akkor is hamar eldőlt minden, és még­is... Hiába volt félóra elteltével három-null az eredmény, a vesztes oldalon senki sem hivatko­zott arra, hogy „a gyorsan kapott gólok megza­varták a csapatot”. Inkább az ellenfélről áradoz­tak, saját magukat elintézték félmondatokkal, a szövetségi kapitány például csak ennyit mondott: „A mieink gyengén játszottak...”. A lényeget a balszélső foglalta össze, mondván: „Túlságosan jó hozzánk képest a magyar­ válogatott!”­­ Mert azon a meccsen, 1954. május 23-án mi nyertünk 7-1-re­­ az angolok ellen. Szó sem volt náluk „régi dicsőségről”, „biztató jelekről” és egyáltalán feltételes módról - csak té­nyekről. Amit Mr. Buchan, a News Chronicle szakírója írt - „Anglia reménytelenül vereséget szenvedett egy gyorsaság és lövőképesség terén egyaránt briliáns csapattól. Sohasem láttam még a mi játékosainkat ilyen kétségbeesett helyzetben, mint most, amikor szinte a falhoz állítva várták a végét...” - most is leírhatta, elmondhatta volna a krónikás. Akárcsak Mr. Hackett szavait, mely szerint: „Az angol csatárok csak tanulók a nagy­stílű magyarokkal szemben. Az angolok csak áll­tak és gondolkoztak, mialatt a gyors magyarok cselekedtek. Megint igen sokat tanultunk...” Ők aztán tényleg tanultak, vagy legalábbis túl­jutottak a három-hat és az egy­ hét okozta sokkon. Az angol futball azóta is létezik. Enyhén szólva. Hogy mi tanulunk-e? Maradjunk annyiban, hogy mifelénk ritkán megrendítő a kudarc, ha arcpirító, akkor is képe­sek túllépni rajta azok, akiknek illene levonniuk a következtetéseket. És most nem a játékosokra gondolok. Rájuk gondolok a legkevésbé, hiszen ők vállal­ták a legtöbbet, ők tényleg vásárra vitték a bőrü­ket, testközelből küzdöttek meg a megaláztatás­sal. Az ellenféllel és a fölháborodással. Mert na­gyon hamar fölcsattant a kórus, jött a szokásos „Dolgozzatok...!, Dolgozzatok...!” rigmus. Még­pedig igazságtalanul. Elvégre dolgoznak ők, van állásuk, fizetésük, mi több, jövedelmük, arról pe­dig igazán nem tehetnek, hogy főnökeiknek az is elegendő, amit produkálnak. Nincs az a munka­­vállaló szerte a nagyvilágban, aki ne venne föl szívesebben kevés munkáért sok pénzt, mint so­kért keveset. Ha megteheti, tegye - és, persze, áldja a sze­rencséjét. Más kérdés: a mi gazdaságunk ott azért tart már, hogy ha valaki csak annyit tud a szakmájá­ból, mint mifelénk a futballból élők, akkor ma­gától értetődő, hogy munkanélküli. A szerdán látott futballisták sokféleképpen, minősíthetők de egy tény: ilyenek lettek. Azok jóvoltából, akik megint megúszták. Ha­zasompolyoghattak az Üllői úti sötétben, meg­őrizve inkognitójukat. Nem kellett másfél órán át szembesülniük gyarlóságukkal, nem kellett a le­fújás után gúnyos megjegyzések és fülrepesztő fütty közepette bevonulniuk azt öltözőbe. Azok úszták meg, akik képtelenek voltak spor­tolót nevelni a rájuk bízott gyerekekből. Mert a sport az én olvasatomban csak másodsorban je­lenti azt, hogy le kell győzni az ellenfelet, a lénye­ge elsősorban az, hogy a gladiátor képes legyen önmagát legyőzni. Mondjuk akkor, amikor jönnek a „gyorsan kapott gólok”. Az ilyesmi, persze, so­hasem elhatározás kérdése, múlt kell hozzá, előz­mény, neveltetés, áldásos közeg és­­ önbizalom. Önbizalom és nem nagyképűség! Urbán Flórián mesélte: már akkor kapott hi­­deget-meleget, amikor még csak készülődött ar­ra, hogy beálljon játszani. Nem azok gyalázták, akik ezreket fizettek a belépőért, akik, ha nekik úgy tetszik, a pénzükért el is engedhetik magu­kat, „az öltönyös urak a klubház teraszáról” üvöltöztek felé mindenfélét. Onnan jött tehát a szitok, ahol a „bennfentesek” múlatták az időt a januárt idéző októberi hidegben. Ahogy visszagondolok az elmúlt évtizedekre, na­gyon kevés olyan - maradok a kifejezésnél - benn­fentessel találkoztam, akiben lett volna némi ké­tely. A többség magabiztosan hirdette a saját iga­zát, úgy, hogy kizárólag arra esküdött. Nem tudott, hanem mindent jobban tudott. És, persze, meg nem értett zseniként hirdette és hirdeti azóta is az igét, egy kézlegyintéssel elintézve mindenkit, aki veszi a bátorságot, hogy más legyen a véleménye. Uraim! A futball valóban üzlet, ám ha igazi üzlet, akkor nem jelenti föltétlenül azt, hogy percemberkék fürödjenek tejben-vajban. Uraim! A futball nem csupán üzlet, hanem szak­ma is. Vannak fortélyai, amelyek elsajátíthatók, sőt elsajátítandók, mielőtt valaki veszi magának a bá­torságot, és odaáll ezrek és ezrek elé hétről hétre. Ott vannak például az angolok, akik, tudják, több, mint négy évtizede szintén hét-egyre... Malonyai Péter ^ WffS ’szf/ji/stee2 +■ NS-szemmel +■ NS-szemmel +■ NS Néma párbeszéd A különleges fotográfia a Visszatekintés címet viseli, és vele a szerzője igen előkelő díjat nyert a sportfotósok versenyé­ben. Persze, nem vélet­lenül. Ez a két, összefo­nódó, néma tekintet a kezdetekről és a végről mesél, az út elejéről és arról a szakaszáról, amely során már ha akarnánk, akkor sem­m­iBoda tudnánk visszafordulni. . V!0?! Egy japán kisfiú, töré­­keny, naív, a csodára és a csodálatra nyitott szívvel bámul­ja a bálványt, az emberóriást, a szumóbajnokot. A hatalmas termetű birkózó meg talán egy pillanatra megrendül az ártatlan tekintettől, a hódolattól, bár utóbbiban bizonyára folyama­tosan része van, lévén a szumó Ja­pán legkedveltebb tradicionális sportága, és az abszolút sorrend­ben is harmadik a labdarúgás és a baseball mögött. Megrendül, mert önmagát látja viszont a kisfiúban, önmagát, aki már tényleg csak nyomaiban hasonlít arra, aki vala­ha lehetett. Elképzelem azt is, hogy lelkében ijedtséggel vegyes szere­­tethullám indul el, félti a srácot at­tól, ami rá vár, mert ha valaki, hát ő biztosan tudja, milyen áron lehet valaki irigyelt szumós sztár. És akkor, amikor ez a felvétel készült, még meg sem fogalmazta kritikáját Szakaigava So, a japán szakszövetség elnöke, aki egy saj­tókonferencián kifejtette, hogy a profi szumósok elhízottak, egyesek pedig abnormálisan kövérek, amire ráadásul még az illetők büszkék is. Az elnök szerint azonban az or­mótlan, nehezen mozdítható testtel edzeni sem lehet rendesen, és ha nincs edzés, nincs jó versenytelje­sítmény sem - természetesen. Szakaigava rámutatott arra, hogy az elhízott fiúk sérülékenyeb­bek. A legutóbbi időszak hivatásos versenysorozatában indult hatvan­hat sportoló közül kilencen kény­szerültek hosszabb vagy rövidebb kényszerpihenőre. Az amerikai születésű „nagybajnok”, Konisiki is megsérült a maga 275 kg-os (!) tömegével. „Néha olyan a szumó­­ring, mint egy kórház. Húshegyek ápolásával foglalatoskodik az or­vosi személyzet” - tette hozzá az elnök. Egyes hozzáértők szerint a ha­talmas testsúlyok némileg vissza­taszító látványa az oka annak, hogy az amatőr szakág hiába pró­bálkozik a nyári olimpiai sport­ágak közé való bejutással, így aztán az is meglehet, hogy a „Visszatekintésben” a borús előre­tekintés is benne foglaltatik. Azt azért nagyon szeretném tud­ni, hogy mit mondott (ha mondott egyáltalán) végül a nagy a kicsi­nek: előre, vagy fordulj vissza?! Boda Ildikó ! mm |aiuuiazs-SN + lauiiuazs-SN lauiiuazs-SN •+ laimuazs-SN lauiuiazs-SN -+ lauiuiazs-SN jauiiuazs-SN |auiuiazs-SN ró Mai számunkat szerkesztette: Skrapits László Olvasószerkesztő: L.­­Pap István Szetey András Művészeti szerkesztő: Darvas Péter A Nemzeti Sport Lap-, Könyvkiadó és Szolgáltató Kft. független sportnapilapja Főszerkesztő: Énekes Zoltán Főszerkesztő-helyettes: Naményi József Szerkesztők: András Dénes (külföldirovat-vezető), Boda Ildikó (publicisztikairovat-szerkesztő), dr. Dénes Tamás, dr. Malonyai Péter (vező publicista), Simon József, Skrapits László (vezető olvasószerkesztő), Szurmai János (lapmenedzser), Tarpay László (riportrovat-vezető). Szerkesztőségi titkár: Lázár Lajos (labdarúgórovat-szerkesztő). Labdarúgórovat-vezető: Vincze András. Hazai rovat-vezető: Szűcs Miklós. Fotóigazgató: Záhonyi Iván. Művészeti vezető: Keleti Imre. Tudósítói hálózatvezető: Varga Gyula. Terjesztési igazgató: Harcsa Gábor. Felelős kiadó: Borbély Pál, ügyvezető igazgató Kiadóhivatal és szerkesztőség: 1133 Budapest XIII., Visegrádi utca 115. Postacím: 1399 Budapest, Pf.: 701/437. Tel.: 138-4366. Fax: 138-4248. Internet: http://nsport.westel900.net Hirdetésfelvétel: Nemzeti Sport Média Kft., 1061 Budapest, Dalszínház u. 10. Tel.: 312-1234, 332-0384, 332-6301,131-5183. Fax: 312-1234. Nemzeti Sport Hirdetési és Marketing Kft. (ügynökségi kapcsolatok), 1061 Budapest, Dalszínház u. 10. fszt 4. Tel.: 111-9407,131-7504, 131-9582. Fax: 111-1499. Styl Média Kft., 1146 Budapest, Istvánmezei út 1-3. Tel.: 252-3968,114-3810, 252-8296. Fax: 252-7149. Nemzeti Sport Szerkesztősége, 1133 Budapest, Visegrádi u. 115. Tel.: 138-4366. Fax: 138-4248. Szedés, grafika: Nemzeti Sport Kft., az Aatesz tagja. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: Lendvai Lászlóné vezérigazgató. Internet: http://www.lang.hu/szikra.nyomda - e-mail: szikra@lang.hu Terjeszti: a HÍRKER Rt., az NH Rt., a Kiadói Lapterjesztő Kereskedelmi Kft. Előfizethető Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáiban, a hírlapkézbesítőknél, és a Hírlapelőfizetési Irodá­ban (HELÍR) Budapest Vill., Orczy tér 1., (Levélcím: HELÍR, Budapest 1900), közvetlenül vagy postautalványon, vala­mint átutalással a HELÍR Postabank Rt.: 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra, vidéken a postahivatalokban és a kiadóban. A kitöltött megrendelőlapokat a fővárosban borítékban adják fel az alábbi címre: Hírlapüzletági Igaz­gatóság, 1846 Budapest. Vidéken: Postahivatal, helyben. Előfizetési díj (a hét minden napjára): egy hónapra 1350 Ft, ne­gyedévre 4050 Ft, fél évre 8100 Ft, egy évre 16 200 Ft. Hétfőtől szombatig: egy hónapra 1158 Ft, negyedévre 3474 Ft, fél évre 6948 Ft, egy évre 13 896 Ft. Csak vasárnapra (hétfőn kézbesítik): egy hónapra 195 Ft, negyedévre 585 Ft, fél évre 1170 Ft, egy évre 2340 Ft. Előfizetés külföldre: Batthyány Kultur-Press Kft., 1011 Budapest, Szilágyi D. tér 6., T/F: 0036 1 201 88 91. Bankszámlaszám: MKB Magyar Külkereskedelmi Bank, 502-20622-2630-4026. Megjelenik naponta. Index: 25 004. Vidék: ISSN 0866-2525. Budapest: ISSN 0866-2517. 1 2 4 8 16

Next