Nemzeti Sport, 1998. április (9. évfolyam, 90-118. szám)
1998-04-01 / 90. szám
4 rff f |auiuiazs-SN lauiuiazs-SN lauiuiazs-SN •+ l auiuiazs-sn leuiuiazs-SN |auiuiazs-sN |auiuiazs-SN + lauimazs-SN fl) Mai számunkat szerkesztette: Szamai János Olvasószerkesztő: Simon József Strapits László Művészeti szerkesztő: Pereti Imre A Nemzeti Sport Lap-, Könyvkiadó és Szolgáltató Kft. független sportnapilapja Főszerkesztő: Énekes Zoltán Főszerkesztő-helyettes: Naményi József Szerkesztők: András Dénes (külföldirovat-vezető), Boda Ildikó (publicisztikairovat-szerkesztő), dr. Dénes Tamás, dr. Malonyai Péter (vező publicista), Simon József, Skrapits László (vezető olvasószerkesztő), Szurmai János (lapmenedzser), Tarpay László (riporterrovat-vezető). Szerkesztőségi titkár: Lázár Lajos (labdarúgórovat-szerkesztő). Labdarúgórovat-vezető: Vincze András. Hazai rovat-vezető: Szűcs Miklós. Fotóigazgató: Záhonyi Iván. Művészeti vezető: Keleti Imre. Tudósítói hálózatvezető: Varga Gyula. Terjesztési igazgató: Harcsa Gábor. Felelős kiadó: Borbély Pál, ügyvezető igazgató Kiadóhivatal és szerkesztőség: 1133 Budapest XIII., Visegrádi utca 115. Postacím: 1399 Budapest, Pf: 701/437. Tel.: 138-4366. Fax: 138-4248. Internet:http://nsport.westel900.net Hirdetésfelvétel: Nemzeti Sport Média Kft., 1061 Budapest, Dalszínház u. 10. Tel.: 312-1234, 322-0384, 332-6301, 331-5183. Fax: 312-1234. Nemzeti Sport Hirdetési és Marketing Kft., 1142 Budapest, Dorozsmai u. 110. Tel.: 221-9948, 06 (60) 420-550, 06 (60) 420-555. Tel/fax: 221-9949. E-mail: igloi@mail.matav.hu. Styl Média Kft., 1146 Budapest, Istvánmezei út 1-3. Tel.: 252-3968, 114-3810, 252-8296. Fax: 252-7149. Nemzeti Sport Szerkesztősége, 1133 Budapest, Visegrádi u. 115. Tel.: 138-4366. Fax: 138-4248. Szedés, grafika: Nemzeti Sport Kft., a TORTESZ tagja. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: Lendvai Lászlóné vezéri. Internet: http://www.lang.hu/szikra.nyomda - e-mail: szikra@lang.hu Terjeszti: a HÍRKER Rt., az NH Rt., a Kiadói Lapterjesztő Kereskedelmi Kft. Előfizethető Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáiban, a hírlapkézbesítőknél, és a Hírlapelőfizetési Irodában (HELÍR) Budapest Vill., Orczy tér 1., (Levélcím: HELÍR, Budapest 1900), közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELÍR Postabank Rt.: 219-98626, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra, vidéken a postahivatalokban és a kiadóban. A kitöltött megrendelőlapokat a fővárosban borítékban adják fel az alábbi címre: Hírlapüzletági Igazgatóság, 1846 Budapest. Vidéken: Postahivatal, helyben. Előfizetési díj (a hét minden napjára): egy hónapra 1350 Ft, negyedévre 4050 Ft, fél évre 8100 Ft, egy évre 16 200 Ft. Hétfőtől szombatig: egy hónapra 1158 Ft, negyedévre 3474 Ft, fél évre 6948 Ft, egy évre 13 896 Ft. Csak vasárnapra (hétfőn kézbesítik): egy hónapra 195 Ft, negyedévre 585 Ft, fél évre 1170 Ft, egy évre 2340 Ft. Előfizetés külföldre: Batthyány Kultur-Press Kft., 1011 Budapest, Szilágyi D. tér 6., T/F: 0036 1 201 88 91. Bankszámlaszám: MKB Magyar Külkereskedelmi Bank, 502-20622-2630-4026. Megjelenik naponta. Index: 25 004. Vidék: ISSN 0866-2525. Budapest: ISSN 0866-2517. 1 2 4 8 16 Bai NEMZETI SPORT . Zárjuk be, vagy mentsük meg? A hír, ahogy mondani szokták, rétegérdeklődésre tarthat számot. Mert az itt a kérdés, hogy végérvényesen bezárják-e a csepeli uszodát, vagy sem. Mit érdekli ez, mondjuk a kelenföldi vagy csillaghegyi polgárt, hogy csak szeretett fővárosunk kerületeinél maradjunk. Talán még magát a csepelit sem izgatja, mert még életében nem járt az uszoda környékén sem. Esettünkben azonban az a bizonyos réteg, amely érintett, noha meglehetősen szűk, mégiscsak érzékeny közeg. A sport világa ez, és még nem is csak a szorosan vett élsporté. Uszoda kell, elvek és indokok nélkül is, kell egy hely, ahol megtanulhat tempózni a gyerek, ahol, ha van annyi affinitása a mozgáshoz, bárki adózhat az egészségének és a kondíciójának. Uszoda kell, egészen pontosan tudom, hogy minél több van belőlük, annál vonzóbban kelletik magukat a „sportolni vagy nem sportolni?” határmezsgyéjén ingadozók előtt. Úszni pedig jó, ellazít, javítja a keringésemet, növeli az oxigénfelvételi képességemet, a magabiztosságomról nem is beszélve, merthogy érzem és tudom, hogy egészségeset és helyénvalót cselekszem. Szóval úgy okoskodom, hogy mostanság inkább arról kellene gondolkodni: építsenek-e újabb uszodákat, ha nem is hatalmas, ötvenméteres, nemzetközi szabványúakat, de legalább kis huszonötösöket, például vállalkozási alapon. De láthatóan mégsem ezeket az időket éljük - már meg sem vagyok lepődve rajta. Az építés helyett azért küzdünk, hogy életben tartsuk a régit, hogy megmentsük, esetünkben, a csepeli uszodát. Azt a csepeli uszodát, amely talán egyetlen okból került a figyelem középpontjába, méghozzá azért, mert ott tartja kiegészítő edzéseit a világ egyik legerősebb kenus műhelye. Az jut az eszembe, hogy ezeknek a fiúknak számos esetben kifejezetten meg kell harcolniuk azért, hogy edzhessenek, milyen visszás is ez, hiszen a kajak-kenu az a sportág, amiben minden győztes pillanatot monoton, lelket és testet ölő, kőkemény munkáért adnak cserébe. Szóval például Horváth és Kolonics „uszodája” az, amiről itt napok óta folyt a vita, amiért mentési akciót kellett hirdetni, s amit majd egy közhasznú társaság lesz hivatva életben tartani. A jelenlegi tulajdonos ugyanis nem tudja állni az évi huszonnégymillió forintos fenntartási költséget, s ezért jutott a bezárás gondolatára. Nem tudom, hogy megnyugtató-e a főpolgármester-helyettes asszony kiállása, mert azt sem tudom, hogy miért kell ehhez ilyen nyilvánosságú fellépés, s miért nem oldódnak meg sokkal egyszerűbben ezek a kérdések. Ráadásul a csepeli kajakosok-kenusok értelemszerűen Csepelen úsznának, s mi lesz akkor a többi, névtelenségben szenvedő szegény kis medencével. Vagy ez nyilvánosság híján nem is érdekes? (iroda) Nézőpont IX. 90. • 1998. április 1.2 Paskolgatás kormányfő és két államtitkár. Rangot adó csapat. Különösen a futballszövetség soros elnökségi ülésén. Akit a demokrácia testületi tagsággal ruházott föl, igazán büszke lehet, lesz mit mesélnie az unokáinak. - Képzeld kisfiam, és akkor szólásra emelkedett a miniszterelnök bácsi... Csak ültünk és néztünk, hallgattuk, ittuk a szavait, még a két államtitkár bácsi is csak bólogatott. És akkor... És akkor most hagyjuk a mesét. Igazán jó iskolám volt, testközelben tapasztalhattam az „Olvassa a Magyar Nemzet minden sorát” szlogen igazságát, ezért aztán hiszek a szavaknak, hiszek abban, hogy mindig van mögöttük valami. Nincsenek véletlen megfogalmazások főként egy hivatalos hírügynökségi beszámolóban. A kedd déli hír szerint „Horn Gyula miniszterelnök kedden a kormány további támogatásáról biztosította a Magyar Labdarúgó-szövetséget abbéli törekvésében, hogy a sportágat kivezesse a válságból”. A mondat kulcsa egyértelműen a további kitétel. Jelzi, hogy már eddig is rengeteget segített a kormány. Eddig ugye az történt, hogy fölállt az új vezetőség, meghirdette a tisztogatást, aztán különféle vitákba keveredett például a tévéközvetítéseknél. Logikailag következik ebből, hogy legalább hallgatólagos jóváhagyással borította föl a szövetség a szerződésekben rögzített rendet. A dokumentumok ismerete híján megengedem, hogy a megállapodások ellentmondhatnak különféle normáknak, ám a jogszabálysértés tényét eleddig még semmiféle hatóság nem mondta ki. Az idézet szerint a kormány (további) támogatása a válságból való kilábaláshoz kell, ahhoz tehát, amit a szövetség eleve vállalt. Majd’ azt mondtam, ami a kötelessége. Mert más jelszó aligha hatott volna azon a februári szombaton, amikor hivatalba emelték a mostani vezetőket. Szép gesztus ez, mindenképpen az, remélem, a nyárelőn, amikor a kislányom érettségizni fog, szintén számíthat némi kormánytámogatásra. Merthogy a gyereknek az a kötelessége, hogy leérettségizzen. De, vissza a közélethez! Azt mondja Horn Gyula, hogy „A futball nem kormányzati, hanem társadalmi ügy Magyarországon". Elfogadható érvelés, csak akkor mit kerestek az általam (is) roppant tisztelt hivatalos urak (a kormányfő és az államtitkárok) a keddi elnökségin? A „társadalmat” kellett volna meghívni, s nem a kormányfőt. Mert Horn Gyula fölléphet akárhol, aligha mondják meglátva őt, hogy „Jé, egy budapesti lakos...!", kormányfői tisztségét viszont mindenki ismeri. Meg aztán a kormányzati támogatás ténye önmagáért beszél, minden különösebb érv helyett legyen elegendő annyi, hogy nem társadalmi támogatásról van szó. (Magánvéleményem: az sem ártana.) A segítő szándék olyannyira kormányzati, hogy Horn Gyula fölajánlotta, hogy „a Miniszterelnöki Hivatal jogi, gazdasági és pénzügyi szakértői segítenek az MLSZ-nek -ha a szövetség kéri”. Ennél nem kell több. Nekem pedig eszembe jut, hogy négy esztendeje Budapest főpolgármestere nagy kedvvel látogatta meg (fő)városa szeretetotthonait, szívesen időzött az öregek között, barátságosan elelbeszélgetett a nénikékkel és bácsikákkal (a protokoll megkívánta kézpaskolgatás sohase maradt el!), a képes híradások nyomán mindenki láthatta, mennyire jól érzi magát közöttük. Nekem még az is megfordult a fejemben, hogy néhány hónappal később, a választások után is mindennapos vendég lesz náluk. Ha már olyan remekül múlatta az időt. Ja, igen. A választások. Meggyőződésem, hogy válság ide, válság oda, szerencsés a magyar futball. Mázlija van, hogy körülbelül fél esztendővel a soronkövetkező pártverseny előtt jött az 1-7, meg a 0-5. A politika így ráharaphatott a legnépibb játékra. A futball pedig köszöntötte az érkezőt. A maga módján persze, sok-sok évtizedes beidegződésekkel. Azt várva, hogy csak segítsen, támogasson, adjon, de ne szóljon bele semmibe. Alapvetően mindig kivételezettségre vágytak, vágynak a legnépszerűbb jogán. Ha pedig népszerűségről van szó, a politikusok fejet hajtanak, a tisztelet önti el őket. A kormányfő például a lehető legvisszafogottabban fogalmazta meg a lényeget: „Tudom, kemény szavak, de az kellene, hogy a teljesítmény kényszere jelenjen meg a futballban. ” Úgy érezte, be kell vezetnie a természetest. Rögzítsük: ott tartunk, hogy a futball és a politika egy gyékényen árul. Hogy ez mire vezet? Fogalmam sincs. Meglehet, mifelénk a rendszer változhat erre, változhat arra, csak az a szándék lehet hiteles, amelyet megtámogat a hatalom. (Egy példa máshonnan: aligha véletlen, hogy a Fradi adásvételében érdekelt IMG cég is éppen a miniszterelnökhöz fordult - nevezetesen a tisztesség nevében. Nem a jogot hívja segítségül, hanem a kormányfőt.) Csak túl leszünk majd a választásokon, mire ősszel beindul a futballverkli, elcsendesednek a voksolás körüli viharok, én pedig kíváncsi vagyok rá, hány és hány politikusnak jut eszébe a futball. A mi futballunk. Mesélheti-e majd a már emlegetett testületi nagypapa a testületi unokának, hogy a miniszter bácsi fölállva megtapsolta Illés bácsit, meg Lipcsei bácsit, odalépett hozzájuk és megpaskolgatta a vállukat. Nézzék el, ettől a paskolgatástól nem tudok szabadulni. Mert a kampányok azért hatnak rám. Malonyai Péter kiáll Recseg a szék „Kínos” - sziszegte valaki a hátsó sorban. S a szituáció valóban kínos volt, hiszen hiába kínálta fel az MLSZ elnöke, Kovács Attila a vitázás, a kérdezés lehetőségét az elnökség tagjainak, valamint az NB I-es és NB I B-s klubok képviselőinek, azok nem jelentkeztek szólásra. Hosszú másodpercekig olyan mélységes, már-már zavarbaejtő csend ülte meg a Hotel Stadion különtermét, hogy bizony még azt is hallani lehetett, amikor a miniszterelnök hátradőlt a székében, és a támla reccsent egyet. Kínos... Persze nem a székkel volt baj, hanem azzal, hogy nem kérdeztek. Hogy senki(!) nem kérdezett. Hogy nem kérdezték meg azt: abból a 150 millió forintból, amelyet az utánpótlás fejlesztésére szán a kormány, végül a villanyvilágításra vagy műfüvesítésre futja? Hiszen 150 millió forint nem olyan nagy pénz, s hát most Horn Gyula azt mondta: legyen fény a pályákon, míg kormánykörökből megint mások arról beszélnek, hogy legyen hol (ugyebár műfüvön) játszaniuk a fiataloknak. Vagy nem kérdezték meg azt a miniszterelnöktől: ha már a kormány június 30-ával bezárólag kötelezi a profiklubokat arra, hogy kizárólag gazdasági társasággá alakulva vehetnek majd részt a leendő profibajnokságban, akkor ugyanezeknek a kluboknak hogyan lehet felajánlani a nonprofittörvény adta lehetőségeket? Hiszen, a nonprofit tevékenység nem vonatkozik a gazdasági tevékenységével hasznot termelő vállalkozásokra, ez esetben éppen a majdani profiklubokra. Persze lehet, a nagy csend demonstráció volt (ugyan mit keres a politika a sport, s a futball „színpadán?!), ráadásul idővel csak kiderült: nem is volt olyan nagy baj, hogy a jelenlévők túl sokat - egészen pontosan semmit nem kérdeztek, vagy éppenséggel nem mondtak a miniszterelnöknek. A kormány - mondta igen nyomatékosan Horn Gyula - ugyanis kizárólag úgy adja meg a futballnak felkínált kedvezményeket (s itt elsősorban az adósság-visszafizetés öt év időtartamú ütemezéséről van szó), ha a labdarúgásunk alkalmazkodik ahhoz a diktátumhoz, amelyet egyfelől a kormány, másfelől pedig a sporttörvény szab meg. Kínos... Legalább is kínos a sportágnak, illetve - ennél azért jobban leszűkíthetjük a kört - ez a változás a legkínosabb a labdarúgásban dolgozó topvezetők többségének. Hiszen a jövőbeni profizmus alapja maga a tökéletesen működő üzlet lesz. Márpedig az ember a két kezén meg tudja számolni, hogy a futballunkban pozícióban lévő klubkorifeusok közül hányan vannak olyanok, akik a nyártól nagy magabiztossággal elnavigálnak egy gazdasági társaságot. Mindenesetre a kormányzati oldalról sem érthető a megfellebezhetetlennek tűnő kritika, hiszen a már kötelező feladatul szabott önállósodás kivitelezhetetlennek tűnik anélkül, hogy - például - a tulajdonviszonyokon ne változtatnának az arra illetékesek. Mint ahogy az MTK Hungária FC klubigazgatója, Fülöp Ferenc jellemezte a mai helyzetet: az állami tulajdonú omladozó, roskadozó, mármár használhatatlannak mondható stadionokban kell profi körülményeket teremteni azoknak, akik valóban hajlandók pénzt áldozni a futballra. Tehát - továbbfűzve ezt a gondolatot - ahhoz, hogy egy klubban a gazdasági alapokon nyugvó önállóság megvalósuljon, a mai futballviszonyok ismeretében minimum nagyon őrültnek (pardon: megszállottnak), vagy nagyon, de nagyon gazdagnak kell lenni. Márpedig túl sok őrült (pardon: megszállott), és túl sok, a futballt rajongó vagyonos ember nincs az országban, ezért hiába emlegetik kormány-, illetve MLSZ-körökben is nagy előszeretettel az angol- a spanyol- avagy a német példát, addig minőségi változás el nem képzelhető, amíg minőségi feltételeket (adókedvezmény, a szerencsejátékokból visszaforgatott haszon) nem kap a sportág. Tévhitben él ugyanis az, aki a kizárólagos önállóságban hisz, hiszen tény: a világon sehol nem engedik el a futball „kezét”, mondván, hogy majd a piacgazdaság farkastörvényei meghatározzák a sportág jövőbeni sikerességét. Hogy ezügyben mást ne említsünk: a világhírű Bayern München a várostól jelképes összegért, egy márkáért bérli a legendás Oimpiai Stadiont. Ami tény (s ez, sajnos június 3 -iáig sem változik majd): a magyar futballban szó szerint is recseg-ropog minden. Egy magyar bajnoki mérkőzés megtekintése aligha nevezhető komfortos szórakozásnak; mostani találkozó során is regisztrálható volt, hogy széthúzás van az MLSZ és klubok között; a még pozícióban lévő vezetők félnek az újtól, a mástól, félnek attól, hogy néhány hónap múlva kikerül alóluk az elnöki szék. Ezért van hát most csend, mélységes mély csend, amelyben már csak annyit hallani, hogy valaki azt sziszegi a hátsó sorban: „Kínos ”... (vincze)