Nemzeti Sport, 1998. december (9. évfolyam, 329-356. szám)
1998-12-24 / 352. szám
A történelemkutatók számára - legyen szó akármilyen témáról - akadnak könnyű és nehéz feladatok. Ha a sport históriáját kutatjuk, a kosárlabda történetét vizsgálva akadály nélküli ösvényen juthatunk célunk felé. Nincs vita, a világ legnépszerűbb kapus nélküli játékát dr. James Naismith találta fel, amikor a Massachussets állambeli Springfieldben a helyi YMCA-egylet termében a falra eszkábálta az őszibarackos kosarait. De a futball történelmét ki tudná pontosan megírni? Mert az english football, azaz a játékok modernkori, körülbelül a múlt század derekától kezdődő történetét még csak emberléptékű feladat papírra vetni. De lajstromozni az összes elődöt... Hiszen az sem tiszta, pontosan hol és hogyan is született a játék. A kínaiak, a japánok, az ókori görögök, a római hódítók éppen úgy űztek a mai futballhoz hasonló játékokat, mint később az angolok. Sehol sem teljesen ugyanolyat - de mindenütt bizonyos elemeiben hasonlót. A legelső nyomokat több mint két és fél évezreddel ezelőtt az ókori Kínában találták. Huang Ti császár uralkodása idején az alattvalók egy bizonyos csuh-kuh nevű játékot játszottak. A „futballistáknak” a lábukkal kellett a leszúrt bambuszból készült kapufák közé juttatniuk a labdát. A fennmaradt rajzok alapján vélhető, a játék alapjai szinte teljesen megegyeztek a mai futballéval. Később, a Han-dinasztia korában már a katonai kiképzés részévé vált a csuh-kud. Ebben állati szőrrel bélelt bőrlabdát kellett a játékosoknak a mindössze harminc-negyven centi széles, bambuszkapufák között kifeszített hálóba juttatniuk. A japánok körülbelül abban az időben, vagy - bizonyos más források szerint - kicsivel később, az időszámítás előtti V-VI. században kemarit játszottak. Ez nem sokban különbözött a kínai változattól, bár a feljegyzések szerint sokkal inkább bemutató volt, mintsem „verseny” jellegű. A kemarit többnyire tradicionális japán öltözetben játszották, ez némileg akadályozta művelőit a mozgásban. Ezért is értékelhetjük sokra - egy fennmaradt fafaragás tanúsítja -, hogy passzoláskor a játékosoknak a labdát végig a levegőben kellett tartaniuk. Ugyancsak jóval az időszámítás előtti hőskorra (körülbelül a Krisztus előtti hetedik századra) datálható az észak-afrikai kamra megjelenése. Ezt a berberek művelték - állítólag nagyon magas szinten. A források - mint például az egyiptomi fáraók sírkamráiban talált tárgyak - a faragások, a kőbe vésett emlékek - mind-mind azt bizonyítják, jóval a játék modernkori megjelenése előtt a világ legtöbb pontján már létezett (majd elhalt) a virágzó futballkultúra. Mégis kétséges, hogy ezeket a kezdeményezéseket tarthatjuk-e a mai játék közvetlen elődeinek, ugyanis nem mutatható ki, hogy bármelyiknek is közvetlen hatása lett volna a Nagy-Britanniában kialakult modern labdarúgáshoz. Ráadásul a később Európában is fel-feltűnő változatok nem mindegyike mutatott nagyfokú azonosságot a futballal. A görögök - akik az egyetemes testkultúra fejlesztésében, a sport versenyszerűvé tételében, s mindenekelőtt az olimpiai sportversenyek életre hívásával múlhatatlan érdemeket szereztek a sporttörténelemben - maguk is kitalálták a saját„rugdosósdijukat”. Bár ódzkodom attól, hogy ezt futballnak nevezzem, hiszen mind a két, általuk művelt játékból, az eszpiszkhoszból és a harpasztumból is hiányzott egy, a mai labdarúgáshoz elengedhetetlenül szükséges motívum: egyikben sem kellett a labdát egy bizonyos kapun átjuttatni. A római hódítók később átvették (vagy elrabolták, nézőpont kérdése...) a játékot a görögöktől. Mégpedig sokkal vadabb formában, mint azt a görögök valaha is gyakorolták. Firenze környékén alakult ki a calcio - érdekes, a mai olasz nyelvben is ez a labdarúgás elnevezése -, amelyben huszonhét játékos alkotott egy csapatot, azzal a céllal, hogy a labdát (kézzel, lábbal, fejjel, bármilyen módon) egy bizonyos (gól)vonalon átjuttassanak. Ez erősen rokonítható volt a későbbi, Angliában megismert mob footballhoz, és mindkét sportág nagyban hasonlított egy-egy harci ütközethez. A római légió tagjai imádták a harpasztumot, illetve a calciót, s hódításaik során - pusztán azzal, hogy állandóan játszották - terjesztették is a megszállt, illetve meghódított területeken. Miért hívják derbinek, a városi rangadót? A legelső, a mai futballélethez kétség nélkül rokonítható esemény 217-hez, az angliai Derby városához kapcsolódik. A Szent Péterről elnevezett templom hívei a Mindenszentek templom híveivel csatáztak egy főbb vonalaiban a futballra emlékeztető játékot űzve. A városi csata neve megőrizte a helyszínét, azóta is derbynek, vagy a magyar átírásban derbinek nevezik az azonos városba való csapatok rangadóját. (Helyesen: csak azokat! A magyar futballnyelv olykor a rangadó, vagy még kevésbé helyesen a mérkőzés szinonimájaként is használta-használja a derbit. Holott az tulajdonképpen csak az azonos városba való csapatok rangadója vagy mérkőzése lehetne!) A futball elődeinek krónikája nem nélkülözi a bizarr, hogy ne mondjam horrorisztikus elemeket sem. A kutatók ma már nagy biztonsággal állítják, bizony előfordult olyan is, hogy emberi fejeket használtak labdának. Állítólag a tizedik században a Londonhoz közeli Kingston-on-Thamesben (következésképpen: a Temze partján lévő városkában) a helyiek a betolakodó vikingek vezérének fejét levágva, azt labdának használva, futballal ünnepelték harci sikerüket. Az időszámításunk utáni második évezredben a futballjátékok gyakorta váltak a harc formáivá, aminek az lett a következménye, hogy az éppen soros uralkodó egyszerűen betiltotta őket. Angliában például - 1314-ben - II. Edward király börtönbüntetéssel fenyegette, majd sújtotta a futballozókat. Jó oka volt rá: e játékban gyakoriak voltak a súlyos sérülések, sőt, a halálesetek. Semmiféle szabály sem regulázta a küzdő feleket. 1331-ben III. Edward a tilalmak ellenére egyre népszerűbb és veszélyesebb játék ellen védekezve újabb rendeletben tiltotta meg a játékot. A százéves háború idején ismét királyi rendeletben szankcionálták a futballal vétkezőket. A futball - a kődobáláshoz, a fa- és vastárgyak kilövéséhez hasonlóan - a tiltott cselekmények közé soroltatott. A későbbiekben a francia és az angol királyok szinte mindegyike betiltotta a maga idejében a nép szórakozásává lett futballt. Az angol krónikákban például fennmaradtak II. Richárd, valamint IV., V., és a feleséghalmozó VIII. Henrik szigorú tilalmi pátensei. A középkorban már „finomodott” a játék. Olyannyira, hogy különböző iskolákban már előre kialakított területen, előre megállapított szabályok szerint a szó mai értelmében sportoltak és nem harcoltak a futballozók. Még Oliver Cromwell feljegyzéseiben is említést kap az új játék, a jeles hadvezér maga is szívesen űzte vasárnaponként az új játékot cambridge-i tanulóévei alatt. 1681-ben II. Károly király rendelete új fejezetet nyitott (legalábbis egy rövid időre) a futball történelmében. Az uralkodó ugyanis nemcsak hogy engedélyt adott a futballozásra - egyúttal természetesen megszüntetve minden tilalmi rendeletet -, hanem maga is játszott. De négy év múlva, sajnos, meghalt, s ezzel a futball hamar elveszítette első koronás támogatóját. A „láblabdázás” mintegy másfél évszázados Csipkerózsika-álomba szenderült, s csak a XIX. század közepén indult viharsebes fejlődésnek. Angliában a múlt század közepén az iskolák váltak az új sportág bölcsőivé. Lelkes és testkultúra iránt mélységesen elkötelezett sportemberek előbányászták például Richard Mulcaster 1561 és 1586 között írt feljegyzéseit, amelyekben a Merchant Taylors School egykori első embere a footballról, arról a játékról ír, amelyet a diákok testi fejlődésének a szolgálatába állított. Ám az 1800-as években sokáig nem vált el egymástól a football és a rögbi. Újabb problémát jelentett az egységes szabályrendszer hiánya, gyakorlatilag ahány iskolában művelték, annyiféleképpen játszották a futballt vagy éppen a rögbit. 1823-ban William Webb Ellis, a Rugby School igazgatója könyvében megpróbálkozott a szabályok írásba foglalásával, de - mutatva, hogy a rögbi akkor még nem vált el a futballtól - megengedte a kéz használatát is. A negyvenes évek végén (1848) Cambridge-ben találkoztak az egyetem hajdani diákjai, illetve azok, akik maguk is futballoztak. A rögbi (,,handling game”) és a futball („dribbling game”) közül a többség az utóbbira esküdött, ezt próbálta szabályalkotással az addigra már igen elterjedt kriketthez hasonló, elfogadott sportággá tenni. Munkájuk nagy jelentőségű volt akkoriban, egyetlen nagy hibája, hogy nem tiltották meg kategorikusan a kéz használatát, a labda hordozását. Érdekes, hogy akko még 15-20 ember alkotott egy csapatot. Addigra már az angol matrózok, kereskedő lagutazók szinte az egész világnak bemutatták játékát. Argentínától Új-Zélandig, Indiától , sok helyütt fellelhetőek olyan - 1850 és 1870 született - írásos emlékek, amelyekben a futball szerepel. Döntő lépést jelentett 1862-ben J. C. Thring kárának megjelenése. A jeles iskolaigazgató a , egyszerűbb játék ” (The simplest game) című igában lefektette a futballjáték tíz legfontosabb hálypontját. Ebben kifejezetten megtiltja használatát a játékban, következésképpen kéz:labda „cipelését”. A szabálykönyv megjelenése jó lépést jelentett a különböző futballjátékok légesítéséhez”. J. C. Thring „Legegyszerűbb js eljutott a legtöbb iskolába, és immár ennek al futballoztak a tanulók. A modern futball születésnapja Egy esztendővel később, 1863. október 26 londoni Freemason’s Tavernben tizenegy londoni egyesület, illetve iskola megalapítói Angol Labdarúgó-szövetséget, máig is has nevén a Football Associationt. Az alapító Cambridge-ben alkotott szabálykönyvet a véve, de elfogadva Thring pontosításait - 14 fős szabálykönyvet alkottak, amelyben tilt, hogy a támadó csapat játékosai a labda előlyezkedjenek, meghatározták ,a játéktér mé tilalmazták az ellenfél lökését, illetve sípcsőrúgását. Nem lehet kétséges, azt a napot tarthatjuk dern futball születésnapjának! Egyébként azon a találkozón használták el az angol nyelvben azóta elterjedt (bár Középpában soha meg nem honosodott) soccer hife a football alternatívájaként. Állítólag az akko ákszleng nyelvújító hajlamú képviselői szívesn illesztettek -ers végződést a szógyökökhöz. lgdául a breakfast (reggeli) helyett brekkerst rtak. A rugby helyett meg ruggerst. A soccer ,sociation (egyesület) szóból csorbult, s lett a végződéssel a játék máig is használt, sőt, azsült Államokban szinte kizárólagosan használó. Megjegyzendő: a nyelvújítók egyik szánd rögbitől teljesen különböző, új sportág „elkezlése” is volt. Ám a football - amelynek jele igazán könnyen lefordítható, tekintve, hogy , és a ball, azaz a láb és a labda* is előfordul a tíz angol lecke egyikén - szó népszerűségét jól érte le. A játék népszerűsége ettől kezdve folyamé nőtt. 1872. november 30-án játszották az első vatott mérkőzést, a glasgow-i West of Sco Cricket Club pályáján. Az angol FA valóbangatott csapatot küldött harcba, míg - miut a kor még a skót szövetség nem alakult meg - azakat az akkori legrégebbi (ma már nem létező) fülét, a Queens Park képviselte. 0:0-ra végezte Hamarosan azért a többi brit ország is iikította a maga szövetségét, 1873-ban létre skót, 1876-ban a walesi, majd 1880-ban az 'Viharsebesen fejlődött az egyre nagyobb tökét vonzó játék. Feljegyezték például, hogy október 14-én Sheffieldben, a Bramallba több mint húszezer ember látta az első viknyes mérkőzést. Sheffield szerepe egyébként is fontos: a „•••bizony előfordult olyan is, hogy emberi fejeket használtak labdának. Állítólag a tizedik században a Londonhoz közeli Kingston-on-Thamesben (következésképpen: a Temze partján lévő városkában) a helyiek a betolakodó vikingek vezérének fejét levágva, azt labdának használva, futballal ünnepelték harci sikerüket