Nemzeti Sport, 1998. december (9. évfolyam, 329-356. szám)
1998-12-24 / 352. szám
an megalakította maga városi szóit, amely a sajáttól kreált - az áltól azért alig-alig - szabályok szedette a mérkőzés 77-ben aztán beorbta, lemondott is szabályokról, énöt évvel az anvetség megalapjánra már kezdte izni gyermekeit a futball, egyre kialakult mai . Előszöra talajbe lábnyira kifeszalag (1865), keresztléc (1876) zza meg a kapu ágát. Bevezettéka többször mélt lesszabályt a kapukirúgást a szögletrúgást megjelent a sípolő (Sámuel Widi, a Nottingham átékosa használt ez 1874-ben), a tető már sípjellel ítéleteit (1878), ’ővé tették a kézidobást (1882). -bán az angol és bársonysapvet cap adomán válogatott faikon szereplő istáknak. A cap értelmet is nyert el nyelvben, a „nyelvművelő”. Attól kezdve a ottságok számát ítéli vele. Az még csak hagyján, hogy ennek például a legendás Bobby Moore 108 válosga úgy szól angolul, hogy „Bobby Moore caps”’ végtére is, igaz, hogy 108 sapkája le a capped kifejezés a „megsapkázva” sokkal inkább azt jelenti: válogatott. (To be x times. Azaz: válogatva x alkalommal.), sleg a sapkás szokás él még manapság is an, az új sztár, az 1998 februárjában debü■hael Owen is kapott kék bársonysapkát,int a hőskorszakban Magyarországon is oszk a bordó fejfedőket - azonban nálunk a ínség már a húszas években véget vetett a továbbélésének.ssza Angliába, a futball őshazájába! 1872- be mérföldkövéhez érkezett a játék: az FA írta, majd egy évvel később kiírta az orupát. Az azóta eltelt több mint száz évben iz a világ legtekintélyesebb országos kluba nőtte ki magát, tíz angol futballistából ha a sportággal kapcsolatos álmairól kérakozás nélkül felel: „Megnyerni az FA-kit- Tembleyben, aztán felmasírozni a királyit.” Indolná ma már, hogy 1872-ben egy aligátos ezüstserlegért indult csatába mindzenöt csapat? Kevesebb mint kétezer néző Kennington Ovalon a Wanderers és a Romeers csatáját a „vándorok” nyerték meg. A győztesek csapatkapitánya bizonyos Charles William Alcock volt, aki akkoriban a szövetség elnöki posztját is betöltötte, így ő vehette át az első serleget - amelynek a felirata megegyezett a mostaniéval: The Football Association Challenge Cup -, ám azt, hogy kitől, sajnos, nem jegyezték fel a krónikák. Merthogy saját magától kellett volna... A kupa népszerűsége egyébként szinte évről évre nőtt. 1882-ben, a tizedik kiírásba már 73 csapat nevezett, az Old Etonians és a Blackburn Olympic döntőjét hétezren látták. A századforduló évében viszont már azt regisztrálhatták, hogy addig összesen 242 csapat vett már részt a tornán, s az egy esztendővel későbbi finálét - tessenek megkapaszkodni! - száztízezer ember tombolta végig! Az arisztokraták sportja? A XIX. század második felében a futball a diákok, a fiatal értelmiségiek, az arisztokrácia sportja volt Angliában. A hőskorban - dacára annak, hogy már 1425-ben a játékosok négypennys fizetést kaptak Ricester elöljáróságától - még szigorúan amatőr alapon létezett a futball. Ám az ipari forradalom térhódításával a rohamosan fejlődő iparvárosokban a felduzzadt létszámú munkásosztály körében óriási népszerűségre tett szert a rendkívül egyszerű játék. Gomba módra szaporodtak a csapatok. A századforduló idején már nem csak Nagy-Britanniában, illetve Angliában, Új-Zélandon és Ausztráliában éppúgy pezsgő futballélet alakult ki, mint például Dél-Amerikában. Brazíliába 1894-ben vitte az első labdát Angliából bizonyos Charles Miller. Argentínában a brit tulajdonban lévő vasúttársaság alkalmazottai alapították az első klubokat, majd egy másik brit, Alexander Hutton 1893-ban létrehozta az argentin szövetséget. Hasonló volt a helyzet Uruguayban is. Európában ugyancsak erős volt a brit hatás. Angoloknak köszönheti létét az olasz, az orosz, vagy éppen a skandináv futball. A századforduló első éveiben már Európa legtöbb országát megfertőzte az új népőrület. A dán, majd a holland szövetség már a nyolcvanas években javasolta a briteknek egy európai szervezet létrehozását, de az „őshazából” keltezett válasz mindkétszer azonos volt: „Nem látjuk be, hogy miféle előnyünk származna egy ilyen szervezet megalakításából.” Az önmagukra, a találmányukra s a különállásukra egyformán büszke britekek éveken át nem zavarta a belterjesség. Elégségesnek vélték a „nemzetköziség” apró megnyilvánulásait: 1882-ben létrehozták az International Football Association Boardot, amelynek a szabályok egységesítését szánták feladatul, majd 1883-ban a Home International Championshipet, amelynek elnevezési sületlensége (házi nemzetközi, merthogy most házi vagy nemzetközi) is utal arra: nemzetközi mivolta ellenére még a berkeken belüli tornáról volt szó csupán. Ám a futball térhódítását már senki és semmi sem állíthatta meg. Egyre gyakoribbak lettek a nemzetközi - sőt, az országok közötti - mérkőzések. 1902 októberében Bécsben lejátszották az első, nem valamelyik brit válogatott részvételével rendezett nemzetközi találkozót. Bécs válogatottja 5:0-ra verte meg Budapest reprezentánsait. Hat évvel később a magyar és az osztrák szövetség úgy állapodott meg egymással, hogy e találkozót országok közötti válogatott meccsként regisztrálja. 1904. május elsején két másik szomszédos ország, Belgium és Franciaország együttese randevúzott. Louis Muhlinghaus, a belga és Robert Guérin, a francia szövetség főtitkára - az alkalmat felhasználva - nemzetközi szervezet létrehozásának kezdeményezésében állapodott meg. Húsz nappal későbbre Guérin találkozót szervezett a francia, a belga, a dán, a holland, a spanyol, a svéd és a svájci szövetség képviselőjének részvételével. Hívta a briteket is, de ők még mindig nem látták értelmét a nemzetközi kapcsolatok bővítésének. A hetek viszont létrehozták a FIFA-t, azaz a Nemzetközi Labdarúgó-szövetséget. A britek - belátva hibájukat - egy évvel később csatlakoztak. (Magyarország 1907-ben lett tagja a nemzetközi szervezetnek.) Még egy fontos kérdésről nem esett szó a modern kor futballjának történetét felelevenítve: az amatőr profi kérdésről. Talán nem teljesen kézenfekvő összefüggés: az egyszerűbb származású játékosok többségbe kerülésekor vetődött fel először a kérdés. Számukra ugyanis pénzkereseti forrást (is) jelentett a játék. 1883-ban az FA még pellengérre állította az Accrington csapatát, mert „térítést” fizetett - főleg Skóciából szerződtetett - játékosainak. Az Accringtont, majd a Prestont ki is zárta a szövetség a kupából - profi vád miatt. Valóságos Észak-Dél elleni háború bontakozott ki: az arisztokratákkal, jómódú értelmiségiekkel telezsúfolt déli (elsősorban londoni) klubok tagjai sportnak, szórakozási formának tekintették a futballt, szemben az északi egyesületekkel, amelyek „gyakorlatiasabban” közelítettek az új sportág felé: újsághirdetések útján toboroztak - például Skóciából - játékosokat, akiknek aztán a legkülönbözőbb jogcímeken fizettek a „munkájukért”. A kizárás után a Preston vezetésével az északi klubok azzal fenyegetőztek, hogy kilépnek az FA- ból, s megalakítják a British FA-t. Nem lett belőle semmi, mert enélkül is „győztek”, 1885-től az FA hozzájárult a játékosok megfizetéséhez, s ezzel legálissá lett a profizmus Angliában. Aztán még tisztább viszonyokat teremtett a Football League, azaz a Futball Liga létrehozása, amely már az országos bajnokságot is kiírta a profiklubok számára. (A rendszer alapjában véve 110 éve változatlan Angliában: a szövetség írja ki és felügyeli a kupát - következésképpen ebben nemcsak profi-, értsd ligacsapatok, hanem az amatőrök is részt vehetnek, míg a Liga a gazdája a bajnokságnak) nyerő csapatot. Ha nem akadt telitalálatos fogadó, a pénz halmozódva átkerült a következő hétre. Ismertté lettek az első bundák (az egyik elsőnek például a kor legnagyszerűbb futballistái közé számító, a korábban a szakszervezetben is élharcosként szereplő, egyébként a Manchester United első világklasszisaként tündöklő Billy Meredith volt a vezéralakja), majd nyilvánosságra kerültek az átigazolási díjak is. 1905 februárjában az Athletic News című lap felháborodva közölte a szenzációs hírt: Alf Common átengedéséért a Middlesbrough ezer fontot fizetett a Southamptonnak. Az összeg nagyságát „kapaszkodók” nélkül nem érthetjük, ezért teszem hozzá: akkoriban a profi játékosok maximált heti fizetése négy (!) font volt, míg a Dániában túrázó Southampton száz fontot kért garanciának meghívóitól a skandináv portya előtt. Ekkora pénz volt a válogatott csatárért kifizetett ezres! Később az összegek egyre emelkedtek. Tommy Lawton 1947-ben húszezer fontot ért a Notts Countynak, majd 1961-ben kereken százezerért ment Denis Law a Manchester Cityből a Torinóba. Ám akkor már a világrekordokat Olaszországban írták! Omar Sivoriért például százkilencvenmillió líráért lett 1957-ben a Juventus játékosa - az érte kapott összegből a River Plate új tribünt építtetett a Monumental-stadionban. Aztán a futballvilág hamarosan túllépte az egymillió dolláros, majd az egymillió fontos (Trevor Francis, 1979-ben) határt is. Éveken át Diego Maradona volt a legdrágább játékosa - s mögötte 1988- ban Ruud Gullittal Détári Lajos a második. Silvio Berlusconi aztán Gigi Lentimért közel húszmillió dollárt tett le a Torinónak - erre már a Vatikán is felhördült, mondván: az egyszerű emberek úgy érzik, munkájuk elveszíti az értékét ezen összegeket olvasva. Ám a tendenciát már nem lehetett megállítani. Jöttek az újabb és újabb mágnások - s az újabb és újabb, kifizetett (több) tízmillió dollárok, fontok. Volt Alan Shearer is a rekorder, aztán Ronaldo vezette a listát, most meg egy másik brazil, Denyson, akiért közel harmincmillió dollárt, pontosan ötmilliárd pesetát fizetett a spanyol Betis. S ez még nem is a végállomás... Angliában a legjobb játékosok ma már húszezer fontnál (körülbelül hétmillió forintnál) is többet kapnak. Nem havonta, hetente. A legjobb négy - Beckham, Shearer, Bergkamp és Owen - jóval többet... Alighanem már ők maguk sem tudják majd néhány év múlva, mennyi is a jövedelmük. Ne felejtsük: a világ 1905-ben még Alfie Common ezer fontján botránkozott meg. Igaz, az még más világ volt. Akkor még nem volt szám sem a játékosok hátán (majd csak 1933-ban varrják rá a számokat a mezekre Angliában, Európában meg még jóval később, egyébként 1950-ben viselnek csak számokat először világbajnokságon a játékosok!), s a kapus akár gólt is dobhatott az ellenfél kapuja előtt .Utóbbit nem hiszik? Van rá példa! Az 1910-ben, a skót élvonal Motherwell-Third Lanark mérkőzésén mindkét kapus kézzel ütött gólt az ellenfél kapuja előtt. A korábbiakban ugyanis azt rögzítették a szabályok, hogy a kapus kézzel érhet a labdába, azt azonban nem, hogy kizárólag a saját büntetőterületén belül. A két skót viszont úgy gondolta, amit nem tiltanak a szabályok, azt meg lehet tenni, még ha a gyakorlat mást is mutat. Az International Board aztán haladéktalanul pontosította a szabályt. Egyébként a testület az első húsz év nagy kodifikálást lázán túlkerülve is rendre finomítgatta a szabályokat. 1891-ben az angol ligában hálók kerültek a kapukra, majd ugyanebben az évben bevezették a tizenegyesrúgásokat a büntetőterületen belüli szabálytalanságokért. 1926-ban módosítottak még a lesszabályon, de aztán szűk hetven éven át szinte felesleges volt újranyomtatni a szabálykönyvet. Liberalizálták a cserék lehetőségét, finomítottak néhány más pontot - de a lényeg nem változott. Éppen ebben van a futball nagyszerűsége: egyszerű szabályait a legeldugottabb erdők mélyén is ismerik és alkalmazzák a játékosok, legyenek akár gyerekek, akár felnőttek, esettedatttád Még a Vatikán is tiltakozott A profifutball megjelenésével betört a pénz is a sportágba. Ez megmutatkozott abban is, hogy a liga például hosszú éveken át maximálta a játékosok fizetésének felső határát. Kialakultak a bérharcok, már a századfordulón tervezték, majd 1907-ben létre is jött a munkavállalók, azaz a futballisták szakszervezete. Kiagyalták a kifejezetten futballcentrikus sportfogadást (1909-ben a The Racing and Football Outlook nevű lap öt gimit ajánlott annak, aki eltalálhat, idegenben