Nemzeti Sport, 2001. január (12. évfolyam, 1-30. szám)

2001-01-02 / 1. szám

2 NEMZETI SPORT HAZAI LABDARÚGÁS 2001. január 2., kedd * % Weimper Istvánnal a világbajnoki álmokról, a sikeres Honvédről, valamint a hangulatos borospincéről Paripa, aki Japánig vágtatna Ő az, aki majd egy órával a válogatott meccsek kezdése előtt a fiúkkal kikocog a gyepre, összecsapja a tenyerét, és levezényli a bemelegítést; Ő az, aki az edzőtáborozások alkalmával a pálya tá­voli szegleteiben elvégezteti a gyakorlatokat a keret tagjaival, és ha kell, akkor egyszerre tizennyolc játékost irányít, mozgat; ő az, aki az egyik legfontosabb munkát végzi a válogatottnál - és még­is ő az, akit a legkevésbé ismerhetnek a jelenkori futballrajon­gók. Persze Weimper Istvánra, a Honvéd egykori ragyogó képes­ségű, gólerős játékosára, a magyar válogatott pályaedzőjére so­hasem volt jellemző az, hogy előtérbe tolakodjon, hogy kivagyi módon a nemzeti csapat ismertségét kihasználva a rivaldába he­lyezze magát. Pedig akár döngethetné is a mellét, hiszen tény, a legjobbak mellett dolgozni most valóban rangot jelent, mert a vá­logatott 2000-ben hozta az eredményeket, idegenben veretlen maradt, ráadásul a világbajnoki selejtező csoportban az olaszok elleni 2-2-vel, a litvánok elleni 1-6-tal jól startolt. Weimper Ist­ván mégsem kér a népszerűségből, csendben, rendben dolgozik (jellemző, hogy ez utóbbi három évben ez a második nagyobb ter­jedelmű beszélgetés vele), és már az is boldogsággal tölti el, ha róla azt tudják, mestere a halászlékészítésnek... - Lehet, kissé megkésett a kérdés: hogy sikerült az ünnepi halászlé? - Azt hiszem, most nem kell szerénykednem, mert úgy falta a család, mintha nálunk két hete nem evett volna senki semmit. Ebben jó vagyok, szeretek is, meg tudok is halászlét főzni. Persze nehogy azt gondolja, hogy én vagyok otthon a kony­hatündér. Kati, a feleségem rit­kán enged a fakanalak közelébe. Meg aztán olyan finomakat, mint amilyeneket ő tud... - Most udvarol a feleségének? - Mondhatjuk ezt is, nem szé­gyellem... Huszonnyolc éve élünk együtt, de ha a sors csak úgy tréfából visszarepítene az időben, és ott kó­borolnék a város­ban nőket kajtat­va, hát bizony én akkor is Katit választanám. Csodálatos nő, ez az igazság. Igazán szeren­csés ember va­gyok, hogy ilyen boldog családban él­hetek. Ez a karácsony, a szilveszter is felejthe­tetlen em­lék, és nemcsak a halászlé miatt, hanem mert együtt voltunk valamen­­­nyien, Kati, a huszonhét éves Edina lányom és a huszonhárom éves István fiam. Megfőztem a hallét, persze volt még mellé rántott hal, sőt töltött pulyka, ahogyan illik, megajándékoztuk egymást, koccintottunk az új esztendőre, és jó egészséget kí­vántunk a lányomnak, no meg a születendő unokámnak. - Gratulálok! Nagypapa lesz? Hát, már ennyire öreg? - Hogyhogy öreg?! Még csak negyvennyolc éves vagyok, nem kor az. Az unokám hamarosan érkezik, ő az új évezred szülötte lesz, és már alig várom. Az or­vosok szerint februárban szül a lányom, méghozzá fiút, akit Máténak hívnak majd. No és már az is eldöntött tény, hogy futballista lesz, és a Honvédban játszik... Bozsik felfedezettje volt - Ha lesz még akkor Honvéd. - Ne is mondja. Elkeserítő, amit hallok kedvenc csapatom­ról. Innen is meg onnan is olyas­miket duruzsolnak a fülembe, hogy meg akarják szüntetni a Honvédot, de nem tudom elkép­zelni, hogy ez így legyen. A ma­gyar futball nem az igazi a Hon­véd, a Fradi, az Újpest és a Va­sas nélkül. Persze ezzel kapcso­latban azt is el kell ismernem, hogy a mostani Kispest bizony már nem olyan, mint régen. Szurkolok, persze hogy szurko­lok a csapatnak, ám már nem dobban meg úgy a szívem, ha belépek a Bozsik-stadionba, mint annak idején... Amikor én játszottam Kispesten, olyan csa­ládias volt minden. A meccsein­ken sokszor tíz-tizenötezer drukker ült a lelátón, és mi való­ban rajongtunk ezért a klubért. Manapság pedig... Elképesztően kevesen ülnek a lelátón, és olyan futballisták szerepelnek a Kis­pest-címeres mezben, akiknek - már bocsánat a kifejezésért - semmi közük a klubhoz. - Minden bizonnyal sok min­denben igaza van, ám így kínál­ja magát a kérdés: ön szerint mi a megoldás, hogy legyen, létez­zen továbbra is a Kispest, még­hozzá olyan csapattal szerepel­jen, amely nem a kiesésért, ha­nem a bajnoki címért játszik. - Megmondom én magának, mit kell tenni: engedjék be a ve­zetőség a korábbi honvédosokat, azokat, akik vállalnák is az ilyen jellegű munkát, a mai, üzleties világhoz is értő Nagy Antalt, Garaba Imrét, Dajka Lászlót, Sallai Sándort, Esterházy Mártont. Majd ők meg­­mutat­­ják, ho­gyan le­­het'és kell irányíta­ni, életben tartani" a klubot. Vannak ér­­t­é­k­e­i­n­k , akiknek igenis szük­ség lenne a munkájára, de azt mégsem várhatja el senki, hogy bármelyikük is kiautózzon a Bozsik-stadionba és bekopogjon az ajtón, mondván, tessék engem hagyni dolgozni. Hívják vissza őket, különben baj lesz, nagy baj.­­ Azt el tudja képzelni, hogy megszűnjön a Honvéd? - Én el tudok képzelni min­dent. Sajnos a honvédség levette a kezét a klubról, és ez óriási veszteség. Az is gond, hogy nincs olyan formátumú, a klubért bár­mire képes vezető, mint amilyen Komora Imre volt. Én őt korrekt embernek ismerem, és annak el­lenére mondom ezt, hogy vele kapcsolatban is sok mindenről beszélnek. Mondom, tenni kell valamit, mert végveszélyben van az a klub, amelyben én annyi si­kert elértem. - Csak a történelmi hűség kedvéért: hogyan is került a Honvédhoz? - Ezerkilencszázhetvennégy­­ben szerződtettek, méghozzá Bozsik Cucu javaslatára, és ad­dig az Egyetértésben játszot­tam... - No, akkor itt álljunk is meg egy gondolat erejéig... Az Egyetértés név immár legendás. Jómagam gyerekként láttam, hogy a klub Soroksárott játszot­ta a meccseit, afféle félig főváro­si, félig vidéki csapatként, há­rom-négyezer néző előtt, mond­hatni, öregfiúk-válogatottként. A hetvenes évek elején tudni le­hetett, ha valaki kiöregszik, mondjuk, a Fradiból vagy a Va­sasból, az biztos, hogy az Egyet­értésbe igazol.­­ És ez pontosan így is volt. Elmondom magának, hogy mondjuk ezerkilencszázhetven­­egyben hogy állt fel az Egyetér­tés: Varga Laci - Galambos, Józsa, Siklósi, Sóvári - Nell, Kuharszky - Karába, Halápi, Weimper, Katona. Na most, ha végignézi ezt az összeállítást, láthatja, hogy van benne koráb­bi Vasas-kapus és középpályás, újpesti hátvéd és fedezet, ferenc­városi csatár. De jó volt ott ját­szani, ezt nem tagadom, főleg úgy, hogy én tizenhét éves vol­tam, a harminc fölötti korábbi klasszisokkal egy csapatban. Rengeteget tanultam tőlük, és amikor jött a fúzió az MTK-val négy évvel később, akkor Bozsik József hívására a Honvédot vá­lasztottam. - Melyik volt a legemlékezete­sebb meccs az Egyetértésben? - Sok ilyen volt, hiszen egy fiatal srácnak fantasztikus él­mény volt az NB I-ben futbal­lozni, de két találkozóra különö­sen emlékszem; az egyik egy Fe­rencváros elleni hazai mérkőzés, amelyiken valaki követ dobott a pályára, a bíró meg lefújta a meccset. Döntetlenre álltunk, és az esetből jókora botrány kere­kedett. Egy másik találkozónkat a televízió is adta, a Vasas volt az ellenfél, és nekem éppen ak­kor szült a feleségem. Azt hi­szem, az a meccs egy-egy lett. Bismerés a kapitánynak - Egyébként van ideje nosztal­giázni? Már úgy értem a barátai­val, a korábbi csapattársaival? - Őszintén szólva kevés időm van mostanában, mert a váloga­tott minden energiámat leköti, de azért találkozom a hajdani játékostársaimmal is, és akkor jókat beszélgetünk. Viszont van egy barátom, a soroksári házam közelében lakik, hozzá szoktam átmérni, ha lazítani akarok, le­megyünk a borospincéjébe zsí­ros kenyérrel, hagymával, és fa­latozunk, kortyolgatunk, s per­sze megváltjuk a világot, még ma is, negyvennyolc évesen. Jó nem? - Ennél izgalmasabb progra­mot nehéz is elképzelni. Boros­pincében, hagymás-zsíros ke­nyeret enni és beszélgetni, be­szélgetni... Képzelem, mennyi emléke lehet. - És mindent a futballnak kö­szönhetek. Az a hat év a Hon­védban, mintha ma lett volna. Ráadásul a végén jött a csattanó, nyolcvanban Tichy Lajos irányí­tásával több mint húsz év után nyert bajnokságot a Honvéd, és minket fantasztikusan ünnepelt a közönség. Aztán következett négy év Tatabányán, bombaerős csapatban, majd csaknem egy esztendő a görög Arisz Sza­­lonikiben, hogy aztán hazatérve még lenyomtak két évet Győrött az utánozhatatlan Verebes Jó­zsef irányításával. És ha már itt tartunk, én tisztelem a Mágust, mert rengeteget tanultam tőle. Az ETO-ban csodálatos éveket töltöttem el, bár nem a bajnok­csapat tagja voltam, de egy ezüst- és egy bronzérmet azért ezzel a csapattal is szereztem, Győrből pedig elmentem az NB III-as Ráckevébe, és harminchat évesen ott hagytam abba a fut­ballt.­­*■ Azóta pedig edzősködik. - Igen. Egy megyei másodosz­tályú csapatnál kezdtem el Makádon, aztán dolgoztam Dunavarsányban, majd Sorok­sárott, és onnan hívott el Bicskei Bertalan. - Nem bánta meg? - Hát hogy kérdezhet ilyet? Életem legjobb döntése volt, hogy elfogadtam a munkát a vá­logatottnál, és nagyon büszke vagyok arra, hogy három éve itt dolgozhatok. - Tudja, egy olyan embernek, aki több mint tíz éve írogat a magyar futballról, és többségé­ben válságokról, gondokról kel­lett cikkeznie, kicsit furcsa hal­lania, és papírra vetnie azt, hogy egy-egy edző büszke azért, amiért a válogatottnál dolgozik. Remélem pontosan érti, mire gondolok... - Pontosan értem. Korábban lesajnáltak mindenkit, aki ilyen munkát végzett, mint én, és le­gyintettek rá, talán még ki is ne­vették a sok vereség és a sok ku­darc után. Talán még az ausztrá­lok elleni háromgólos vereség után is rossz hangulat vett körül minket, de aztán mindez teljesen megváltozott. Most akárhová me­gyek, biztatnak, sőt gratulálnak az emberek. Tudja, milyen jó ér­zés ez? Hátborzongató, amikor azt hallom sok helyütt, hogy a vá­logatott viszi a magyar labdarú­gást, és ez azt jelenti, hogy jó úton járunk, és jó munkát végzünk. Pontosabban nem én, hanem a kapitány. Nekem csak kis részem van a sikerekben, az érdem Bics­kei Bertalané, a játékosoké, akik nagyszerűen küzdöttek... - Szépen beszél a kapitányról. - És kérem, higgye el, ez nem afféle kötelező udvariasság. Bercit ismerem évtizedek óta, tudom, mennyire elhivatott, mennyire a szívügye a magyar futball, és hálát adok a sorsnak azért, hogy a befektetett munká­ja a múlt évben az eredmények­ben is megmutatkozott. S bár sokan összekötik a pályánkat, elmondhatom, mi ellenfélként többször találkoztunk, mint csa­pattársként. Akkor, amikor a Honvédhoz kerültem, ő még ott volt, ám néhány hónap múlva átigazolt az MTK-ba. Aztán ját­szottunk egymás ellen, és két­szer gólt is rúgtam neki. Egyszer Kispesten, amikor kettő-nullára nyertünk, egyszer pedig a Hun­gária körúton, amikor ugyan­csak a Honvéd győzött kettő­­egyre. No, most nem szeretnék pletykálni, de Berci persze egyik meccsre sem emlékezett, hiába bizonygattam neki. Aztán előke­restem a korabeli tudósításokat, az orra alá dugtam, és akkor már nem tudott mit mondani. - Kielégíti önt a válogatottnál végzett munka? - Maximálisan. Nem is tudja elképzelni, mennyi feladatom van. A kapitánnyal mindig egyeztetek a hét elején, ő el­mondja, hová menjek, mit csi­náljak, kit figyeljek, én pedig nekiindulok, és ha kell, huszon­nyolc meccset is végignézek egy hétvégén. Rangot ad a válogatottság - Többször is voltam a váloga­tott edzőtáborában, és mindig azt láttam, hogy milyen remek a hangulat, mennyire baráti a lég­kör, és valódi közösségnek tűnik a csapat. Ez mindig így van? - Jól látja, mert valóban igazi közösséget alkot a válogatott, és ez nagyon fontos a sikerekhez. Olyan most a légkör, hogy bát­ran állíthatom, egymásért is haj­tanak a játékosok. Újra rangot, nem pedig kötelező nyűgöt je­lent a címeres mezben játszani, és ezért egymással is rivalizál­nak a fiúk. Ebben pedig nagy ré­sze van Bicskei Bertalannak, akit tisztelnek a futballisták. - Áruljon el valamit! Ön dol­gozik itthon és külföldön játszó labdarúgókkal is. Mi a különb­ség közöttük? - Mondok egy újabb példát. Vegyük Mátyus Jánost, akit fia­tal kezdőként is ismertem a Honvédből. Akkor is erős, ke­mény gyerek volt, de amolyan másé fiú, aki nem tudott meg­szakadni a sikerért. Azóta, ami­óta Németországban játszik, más a hozzáállása. Jani mondta is nekem, hogy: „Pista bá, ne­kem Németországban az edzése­ken is százötven százalékot kell nyújtanom, ha játszani akarok, különben nincs esélyem a csa­patba kerülésre. ” És ez a lényeg, a mentalitás. A Magyarországon játszó futballista sokat rekla­mál, többször elesik, ha hozzá­érnek, állandóan panaszkodik az időjárásra, a bíróra, a pályá­ra, aki pedig külföldre kerül, megtudja, hogy nincs duma, csak munka. - Azért azt megkérdezném, bármilyen lelkesen is beszél mostani munkájáról, hogy nem akar-e újra vezetőedző lenni? - Dehogyis nem. Ám az még odébb van. Előbb szeretnék ki­jutni a válogatottal a világbaj­nokságra. - Na végre, ezt várja a közvé­lemény, hogy kimondják, hogy kimondjuk az álmainkat. S az a legszebb az egészben, hogy erre most hosszú idő után újra reális esélyünk van. Még akkor is, ha az olasz és a román válogatott erősebbnek tűnik. Erősebbnek, de verhetőnek... - így van. Úgy kalkuláltunk, hogy a hazai meccseinket meg kell nyerni, Bukarestből leg­alább egy pontot el kell hozni és Grúziában bravúrt kell elér­ni. Akkor igenis kijuthatunk. Szerencsére e pillanatban ott tartunk, hogy már úgy emlege­ti mindenki a magyar váloga­tottat, mint a csoport második legerősebb együttesét az ola­szok mögött. Ám mindezt a pá­lyán is realizálni kell, mégpe­dig a románokkal szemben. Szóval, jó lenne ott lenni a vi­lágbajnokságon, aztán ha Bics­kei Bertalan igényt tart a mun­kámra, dolgozom tovább is. Egyszer pedig majd újra veze­tőedző szeretnék lenni. - Az előbb említette, hogy Mátyus Pista bának hívja. Van egyáltalán valaki még, aki a régi becenevén, Paripának szólítja? - Csak a régiek, a mostani já­tékosok közül kevesen tudják, hogy Paripa a becenevem. Még szegény Kocsis Lajos volt a „ke­resztapám”, amikor a Honvéd­hoz kerültem. Őt ugyebár Csikó­nak nevezték, bár nem nagyon szeretett futni, én pedig vágtat­tam az edzéseken, mint egy ver­senyló. Mondta is a Csikó, hogy olyan ez a gyerek, mint egy pari­pa. Hát így történt. De látja, úgy mesélek ezekről a régi dolgok­ról, mint valamiféle nyugdíjas. Persze hamarosan nagypapa le­szek, és mióta abbahagytam a futballt, felszedtem huszonhá­rom kilót, de a szívem az fiatal, a futballnak hála. Sinkovics Gábor fotó: Árvai Károly A válogatott kapusa, Babos Gábor (balra) tudja, hogy Weimper Istvánra nyugodtan támaszkodhat

Next