Nemzeti Sport, 2002. augusztus (13. évfolyam, 206-235. szám)

2002-08-01 / 206. szám

Egymás után szökdécselnek és közben borzalmas, hümmögő torokhangot hal­latnak. A mozgás nem túl bonyolult, ez a hang azonban... Tudom, hogy­ pénzt kapnak az „előadásért”, tehát nyilván nem fognak bántani, de Afrikában az ember sohasem mehet biztosra. Ezek az emberek nem is olyan régen még vért it­tak a most tejtartó edénynek használt valamiből, ami leginkább egy tökhéjra hasonlít. Rettegek, mint még soha életemben. Összeszorul a gyomrom, és miközben egyre szűkül körülöttünk a kör (ez is a koreográfia része) hirtelen nem jut eszembe, hogy mivel is nyugtatgattam magam alig néhány másodperccel ko­rábban. A maszájok hirtelen ugrálni kezde­nek, az egyiknek a leheletét érzem a tar­kómon és azt kívánom: legyen már en­nek vége! És tökéletesen megértem az oroszlánokat, sőt együttérzek velük. Azt mondják, az állatok királya fél a maszájoktól. Néhány nappal ezelőtt még viccelődve kérdezgettük egymástól: „és erről az oroszlánok is tudnak”? Ám a Siana Springstől nem messze lévő maszáj falu közepén állva egy pillanat alatt elszállnak az ember kétségei. A körülmények drámaiak. Nem, itt nem nyomorognak az emberek, sőt lát­hatóan boldogok, csak hát az életszín­vonal... A sárból és fűből tapasztott há­zak között - itt az asszonyok feladata az építkezés - átható tehénürülékszag terjeng, ami nem is csoda, hiszen a csordát éjszakára beterelik a szintén sárból tapasztott kerítéssel körülvett fa­luba. A nyolc-tíz kunyhó között ott to­long a komplett csorda, amelyet a falu­beliek így védenek az oroszlánoktól, és amely így' Saját maguknak is védelmet' nyújt. Lehet, hogy az alvó maszájoktól nem tartanak a nagymacskák?... A környezet mesébe illő. Századokkal ezelőtti vagy talán még korábbi mesébe. A szavannán zebra- és antilopcsordák vonulnak - mit vonulnak?, száguldanak! - a folyóhoz inni, a bokrok között a kö­veken oroszlánok pihennek megbújva, nem zavarva a komótosan sétálgató és közben a nyakig érő füvet csócsáló ele­fántokat. Alig több mint háromszáz kilométer­rel arrébb, Nairobi egyik elegáns hotel­jének kertjében eközben már a másnapi rajtra készülődik a komplett rali-világ­­bajnok­ mezőny. A világ egyik legnehe­zebb és leghosszabb viadalára, amelynek során átláthatatlan por, hatalmas szikla­tömbök és nemritkán patakok nehezítik a „jámbor ralisok” dolgát. A lelki teher talán még nagyobb, mint a fizikai, mindenki tudja ugyanis, hogy Kenyában egyáltalán nem meglepő, ha a mezőny létszáma a viadal végére mond­juk az ötödére csökken. No és természe­tesen mindenki arra vágyik, hogy benne legyen abban a célba érő egyötödben. De persze nem lehet óvatoskodni, hi­szen az a gyorsaság rovására megy, ami egy autóverseny esetében egyáltalán nem kedvező. A Szafari-rali több szempontból is kü­lönleges. Egyrészt sehol máshol nincse­nek ilyen hosszú gyorsasági szakaszok, sehol máshol nincs ekkora igénybevétel­nek kitéve az autó, a gumi és az ember, és sehol máshol nem kell arra számítani, hogy egy kóbor zebracsorda - amelyet esetleg nem riasztott el a helikopterek zaja - egyszer csak ott terem az ember orra előtt. Ilyen eset az idei Szafarin is előfordult, s bár Alister McRae egy ki­csit ideges lett attól, hogy meg kellett állnia a a zebrák miatt, egyúttal le is nyű­gözte a látvány. Elképesztő a kontraszt! A szervizparkban dollármilliókat érő gépcsodák sorakoznak, néhány méterrel arrébb pedig piros kockás plédbe csavart maszáj ácsorog vigyorogva, szakadt szandálban és lejmolja a fotósokat, akik őt választják témául. Hol van már a tá­voli rezervátumban tapasztalt vendég­­szeretet, hol van már Liana Springs, ahol az ember hamar megtanulja a szívélyes köszöntést (Jambo!) és az istenhozottat (Karibu!) szuahéliül, no meg a maszájok kedvenc mondásának számító „hakuna matatát”, ami szabad fordításban olyas­mit jelenthet: rá se ránts, ne törődj sem­mivel, vedd lazán... Ott mindenki barát­ságos, tudják, hogy a turista pénzt hoz, amiből ők ételt-italt vehetnek. A szer­vizparkban azonban kőkemény üzleti alapon folyik a tárgyalás: a fotós fiú vé­gül három dollárban egyezik ki az első­re természetesen jóval többre licitáló maszájjal. Itt ugyanis mindenre alkudni kell. Méghozzá pofátlanul, különben átverik az embert, és emellett még bolondnak is nézik. Nairobiban egyáltalán nem meg­lepő, hogy valaki egy taxiba beszállva megkérdezi, mennyi lesz a fuvar, majd közli, hogy a megadott árnak csak körül­belül a negyedét hajlandó fizetni. Aztán a felében megegyeznek, és a sofőr még így is jól jár. De visszatérve még egy kicsit a szer­vizparkra... Mindenki iszonyúan mocs­kos, egyetlen lépéstől hatalmas porfelhő kavarodik, és itt nemcsak gyalogolnak az emberek, hanem az autók is jönnek - méghozzá szép számmal. A vendéglátóegység sem mindennapi: nagydarab, fehér ruhába öltözött fekete férfi rója a köröket az asztalok között, mindig újabb és újabb hatalmas nyárssal megjelenve, amelyekre különböző típu­sú húsokat húztak gondos kezek. Van itt zebra, antilop, strucc, marha, disznó, csirke, sőt még krokodil is... Mindegyik­hez különböző szószt ajánlanak, a csir­kéhez például ugyanolyat, mint a kroko­dilhoz, merthogy hasonló ízvilág. Őszintén szólva meglehetősen szkeptikus vagyok, már a zebra és az antilop után is úgy éreztem, nyomós okkal tudnék csak magamba erőltetni még egy szelet húst, de fiát a krokodilt nem lehet kihagyni... És tényleg! Az íze, mint a csirkéé, csak ne kéne bele­gondolni abba, hogy néhány napja a Mara folyóban láttam lubickolni ket­­tőt-hármat közülük... Szóval különleges verseny, különleges pályák, különleges ételek... No és külön­leges autók, különleges abroncsok. A por és a víz miatt a furcsa cső vezet min­den kocsi motorházáról a tetejére egy kicsit megzavarva az egyébként áramvo­nalas formát, a Michelin abroncsok pe­­dig egy speciális habbal telnek meg de­­fekt esetén, hogy a lyukas gumik miatt se veszítsenek időt a pilóták. És szükség is van a francia gyár leleményére, ha fi­gyelembe vesszük, hogy itt nemcsak a murván, de az aszfalton sincs soha biz­tonságban az ember. Az út közepén fél­méteres lyukak tátongnak, az előzés ez­által életveszélyes. Csakúgy, mint az útfestők munkája. Ilyet én még nem láttam! De legalábbis az elmúlt húsz évben nem. Ezek itt fából készült sablonnal, kézzel festik az útfele­ket. A sablon körülbelül két méter hosz­­szú, úgyhogy a kanyarokban átlag hét­nyolc törés van az út­széli fehér csíkon. A romantikája viszont megvan a do­lognak - klasszul le lehet esni a tizenöt­húsz méter mély szakadékba, ha az em­ber esetleg megijed egy tétova autóstól. Merthogy az utakat természetesen nem zárják le a festés idejére, mert az élet nem állhat meg. Az aggódó kérdésekre pedig csak legyintenek Tudják: hakuna matata!

Next