Nemzeti Sport, 2002. augusztus (13. évfolyam, 206-235. szám)
2002-08-01 / 206. szám
Egymás után szökdécselnek és közben borzalmas, hümmögő torokhangot hallatnak. A mozgás nem túl bonyolult, ez a hang azonban... Tudom, hogy pénzt kapnak az „előadásért”, tehát nyilván nem fognak bántani, de Afrikában az ember sohasem mehet biztosra. Ezek az emberek nem is olyan régen még vért ittak a most tejtartó edénynek használt valamiből, ami leginkább egy tökhéjra hasonlít. Rettegek, mint még soha életemben. Összeszorul a gyomrom, és miközben egyre szűkül körülöttünk a kör (ez is a koreográfia része) hirtelen nem jut eszembe, hogy mivel is nyugtatgattam magam alig néhány másodperccel korábban. A maszájok hirtelen ugrálni kezdenek, az egyiknek a leheletét érzem a tarkómon és azt kívánom: legyen már ennek vége! És tökéletesen megértem az oroszlánokat, sőt együttérzek velük. Azt mondják, az állatok királya fél a maszájoktól. Néhány nappal ezelőtt még viccelődve kérdezgettük egymástól: „és erről az oroszlánok is tudnak”? Ám a Siana Springstől nem messze lévő maszáj falu közepén állva egy pillanat alatt elszállnak az ember kétségei. A körülmények drámaiak. Nem, itt nem nyomorognak az emberek, sőt láthatóan boldogok, csak hát az életszínvonal... A sárból és fűből tapasztott házak között - itt az asszonyok feladata az építkezés - átható tehénürülékszag terjeng, ami nem is csoda, hiszen a csordát éjszakára beterelik a szintén sárból tapasztott kerítéssel körülvett faluba. A nyolc-tíz kunyhó között ott tolong a komplett csorda, amelyet a falubeliek így védenek az oroszlánoktól, és amely így' Saját maguknak is védelmet' nyújt. Lehet, hogy az alvó maszájoktól nem tartanak a nagymacskák?... A környezet mesébe illő. Századokkal ezelőtti vagy talán még korábbi mesébe. A szavannán zebra- és antilopcsordák vonulnak - mit vonulnak?, száguldanak! - a folyóhoz inni, a bokrok között a köveken oroszlánok pihennek megbújva, nem zavarva a komótosan sétálgató és közben a nyakig érő füvet csócsáló elefántokat. Alig több mint háromszáz kilométerrel arrébb, Nairobi egyik elegáns hoteljének kertjében eközben már a másnapi rajtra készülődik a komplett rali-világbajnok mezőny. A világ egyik legnehezebb és leghosszabb viadalára, amelynek során átláthatatlan por, hatalmas sziklatömbök és nemritkán patakok nehezítik a „jámbor ralisok” dolgát. A lelki teher talán még nagyobb, mint a fizikai, mindenki tudja ugyanis, hogy Kenyában egyáltalán nem meglepő, ha a mezőny létszáma a viadal végére mondjuk az ötödére csökken. No és természetesen mindenki arra vágyik, hogy benne legyen abban a célba érő egyötödben. De persze nem lehet óvatoskodni, hiszen az a gyorsaság rovására megy, ami egy autóverseny esetében egyáltalán nem kedvező. A Szafari-rali több szempontból is különleges. Egyrészt sehol máshol nincsenek ilyen hosszú gyorsasági szakaszok, sehol máshol nincs ekkora igénybevételnek kitéve az autó, a gumi és az ember, és sehol máshol nem kell arra számítani, hogy egy kóbor zebracsorda - amelyet esetleg nem riasztott el a helikopterek zaja - egyszer csak ott terem az ember orra előtt. Ilyen eset az idei Szafarin is előfordult, s bár Alister McRae egy kicsit ideges lett attól, hogy meg kellett állnia a a zebrák miatt, egyúttal le is nyűgözte a látvány. Elképesztő a kontraszt! A szervizparkban dollármilliókat érő gépcsodák sorakoznak, néhány méterrel arrébb pedig piros kockás plédbe csavart maszáj ácsorog vigyorogva, szakadt szandálban és lejmolja a fotósokat, akik őt választják témául. Hol van már a távoli rezervátumban tapasztalt vendégszeretet, hol van már Liana Springs, ahol az ember hamar megtanulja a szívélyes köszöntést (Jambo!) és az istenhozottat (Karibu!) szuahéliül, no meg a maszájok kedvenc mondásának számító „hakuna matatát”, ami szabad fordításban olyasmit jelenthet: rá se ránts, ne törődj semmivel, vedd lazán... Ott mindenki barátságos, tudják, hogy a turista pénzt hoz, amiből ők ételt-italt vehetnek. A szervizparkban azonban kőkemény üzleti alapon folyik a tárgyalás: a fotós fiú végül három dollárban egyezik ki az elsőre természetesen jóval többre licitáló maszájjal. Itt ugyanis mindenre alkudni kell. Méghozzá pofátlanul, különben átverik az embert, és emellett még bolondnak is nézik. Nairobiban egyáltalán nem meglepő, hogy valaki egy taxiba beszállva megkérdezi, mennyi lesz a fuvar, majd közli, hogy a megadott árnak csak körülbelül a negyedét hajlandó fizetni. Aztán a felében megegyeznek, és a sofőr még így is jól jár. De visszatérve még egy kicsit a szervizparkra... Mindenki iszonyúan mocskos, egyetlen lépéstől hatalmas porfelhő kavarodik, és itt nemcsak gyalogolnak az emberek, hanem az autók is jönnek - méghozzá szép számmal. A vendéglátóegység sem mindennapi: nagydarab, fehér ruhába öltözött fekete férfi rója a köröket az asztalok között, mindig újabb és újabb hatalmas nyárssal megjelenve, amelyekre különböző típusú húsokat húztak gondos kezek. Van itt zebra, antilop, strucc, marha, disznó, csirke, sőt még krokodil is... Mindegyikhez különböző szószt ajánlanak, a csirkéhez például ugyanolyat, mint a krokodilhoz, merthogy hasonló ízvilág. Őszintén szólva meglehetősen szkeptikus vagyok, már a zebra és az antilop után is úgy éreztem, nyomós okkal tudnék csak magamba erőltetni még egy szelet húst, de fiát a krokodilt nem lehet kihagyni... És tényleg! Az íze, mint a csirkéé, csak ne kéne belegondolni abba, hogy néhány napja a Mara folyóban láttam lubickolni kettőt-hármat közülük... Szóval különleges verseny, különleges pályák, különleges ételek... No és különleges autók, különleges abroncsok. A por és a víz miatt a furcsa cső vezet minden kocsi motorházáról a tetejére egy kicsit megzavarva az egyébként áramvonalas formát, a Michelin abroncsok pedig egy speciális habbal telnek meg defekt esetén, hogy a lyukas gumik miatt se veszítsenek időt a pilóták. És szükség is van a francia gyár leleményére, ha figyelembe vesszük, hogy itt nemcsak a murván, de az aszfalton sincs soha biztonságban az ember. Az út közepén félméteres lyukak tátongnak, az előzés ezáltal életveszélyes. Csakúgy, mint az útfestők munkája. Ilyet én még nem láttam! De legalábbis az elmúlt húsz évben nem. Ezek itt fából készült sablonnal, kézzel festik az útfeleket. A sablon körülbelül két méter hoszszú, úgyhogy a kanyarokban átlag hétnyolc törés van az útszéli fehér csíkon. A romantikája viszont megvan a dolognak - klasszul le lehet esni a tizenöthúsz méter mély szakadékba, ha az ember esetleg megijed egy tétova autóstól. Merthogy az utakat természetesen nem zárják le a festés idejére, mert az élet nem állhat meg. Az aggódó kérdésekre pedig csak legyintenek Tudják: hakuna matata!