Nemzeti Sport, 2013. június (111. évfolyam, 147-176. szám)
2013-06-08 / 154. szám
21 Hosszabbítás PISONT ISTVÁN Az U17-es labdarúgóválogatott szövetségi edzőjét, aki játékosként itthon és Izraelben hat bajnoki címet nyert, a családja, a neveltetése, a hite segítette, hogy elérje azt, amire a legbüszkébb: bármerre vezette a sorsa, bármi történt vele, minden körülmény között ember maradt. És emberként is kezelték. Tanulságos beszélgetés a legnagyobb kispesti királlyal ■ „Ebben a Pisont gyerekben mocorog valami.” Hogy is volt ez? Puskás öcsi bácsi biztos kedveskedni akart. Amikor egyszer arról kérdezték, lát-e olyan fiatalt, akinek játéka ifjúkori önmagára emlékezteti, akkor felelt így. A történethez tartozik, hogy Békés megyében járva mondta ezt - valami azt súgja, tudta jól, hogy onnan származom... Nagyon szerettem és tiszteltem, csodás humorú, őszinte ember volt. Sokat tanultam tőle. Jó, hogy volt egy Öcsi bácsink. ■ Olvastam, hogy remek viszonyban voltak. Úgy éreztem, kedvelt engem. Kispesten gyakran találkoztunk, a válogatottnál pedig dolgoztunk is együtt. Míg élek, nem feledem, amikor a Népstadionban először jött össze az általa irányított csapat, odalépett hozzám, átkarolt, és így szólt: „Pistikém, ha hátrafelé mersz passzolni, lecseréllek. Inkább rúgd ki taccsra a labdát, csak előremenjen...” Féltve őrzöm azt a közös fotót is, amely az egyik edzésen készült: Öcsi bácsi úgy mutatta be az egyik gyakorlatot, hogy a hátára kapott. Aztán kimentünk Dublinba, ahol vörös szőnyeget terítettek elé, és miközben Jackie Charlton bekísérte, negyvenötezer ír ünnepelte felállva... ■ Gádoroson ön sem kisebb sztár, nemde? Sosem akartam sztár lenni. Álmaim persze voltak, és napról napra tettem azért, hogy valóra váltsam azokat. Úgy voltam vele, ha becsülettel melózom, abból csak lesz valami. Amikor azt hallottam, hogy hú, a Pistike milyen ügyes, újabb lökést adott. Alapjában véve érzékeny gyerek voltam. ■ Akar róla beszélni? Elismerem, most is lelkis vagyok. Az építő jellegű kritikát minden további nélkül elfogadom, de ha ok nélkül bírálnak, rettenetesen bánt. Nem küzdök önértékelési problémával, mindig is tudtam, hol a helyem. A hibát először magamban keresem. No de Gádorosra visszatérve, volt ott élet. Működött a tsz, virágzott a mezőgazdaság és az állattenyésztés. Aki nem dolgozott, munkakerülőnek számított, naná, hogy mindenki dolgozott. Ja, és még villanyfényes pályánk is volt ám! ■ A hetvenes években?! Az utcalámpák alatt fociztunk... Olykor este tizenegyig kergettük a labdát. Általában úgy indult, hogy kimentünk egy haverral egyérintőzni, jött még valaki, kihívta a győztest, majd szép sorban érkeztek a többiek, a végén már tíz a tíz ellen gyűrtük - nagyjából hússzor harminc méteren, nem csoda, hogy megtanultunk szűk területen passzolni. Volt, aki cipőben nyomta, más mezítláb, akadt, akinek volt Hogy a család mennyire fontos a tizenöt éve boldog házasságban élő Pisont István számára, alighanem az interjúból is egyértelművé vált, de egy külön történetet is megér. „A gádorosi telkünkön két ház volt, egyikben a nagyszüleink laktak, a másikban mi. Nagyapámék egyébként tizenketten voltak testvérek... Éva nővérem és Angéla húgom a mai napig Gádoroson él, András bátyám Békésszentandráson edzősködik, míg Richárd öcsém jelenleg Ausztriában dolgozik, de amikor én ültem a Vecsés kispadján, ő volt a segítőm. Bízom benne, egyszer még edzősködhetünk együtt mindhárman, mondjuk a cigány futballakadémián, ahol továbbadhatnánk azt a filozófiát, melegítőfelsője, megint más félmeztelenül rohangált. ■ Önnek volt cipője? Nem mindig. Szegény család volt a miénk, nem lehetett dobálózni a pénzzel. De boldogok voltunk! Drága szüleink, Isten nyugosztalja őket, öt gyereket neveltek fel. Rengeteget dolgoztak azért, hogy minden napra jusson étel az asztalra. Megesett, hogy csak zsíros kenyeret kaptunk, ám a lényeg az, hogy kaptunk. Kútvizet és házi tejet ittunk, nem kólát. És ettük a bodagot, a tepsiben vagy kemencében sült cigány kenyeret. Paradicsomos káposztával, tyúkkal. De jó is az... ■ Gádorosról mi jut még eszébe? amit én Both Józseftől tanultam. A mai napig nagyon szoros nálunk a családi kötelék, ha nagy ritkán összekapunk valamin, másnapra el is felejtjük. Manapság szerencsére sűrűbben jutok haza, igaz, a látogatás általában abban merül ki, hogy vasárnap reggel lemegyünk, este pedig jövünk is vissza. A lényeg az, hogy a gyerekek lássák, érezzék, mit jelent az otthon. Kisfiam, Patrik tizenhárom esztendős, futballozik persze, de sok minden másban is jó: a minap őt választották meg a tizennyolcadik kerület legjobbjának a diákolimpián. Petra lányom nyolcéves, ő tornázik, és bár időnként azzal fordulok hozzá, hogy gyere már focizni, leint azzal, hogy apa, hagyjál már. De nem adom fel..." A legjobb otthon FOTÓK: VERES VIKTOR 2013. június 8., szombat nemzetisport