Nemzeti Sport, 2013. június (111. évfolyam, 147-176. szám)

2013-06-08 / 154. szám

21 Hosszabbítás PISONT ISTVÁN Az U17-es labdarúgó­­válogatott szövetségi edzőjét, aki játékosként itthon és Izraelben hat bajnoki címet nyert, a családja, a neveltetése, a hite segítette, hogy elérje azt, amire a legbüszkébb: bármerre vezette a sorsa, bármi történt vele, minden körülmény között ember maradt. És emberként is kezelték. Tanulságos beszélgetés a legnagyobb kispesti királlyal ■ „Ebben a Pisont gyerekben mocorog valami.” Hogy is volt ez? Puskás öcsi bácsi biztos kedveskedni akart. Amikor egyszer arról kérdezték, lát-e olyan fiatalt, akinek játéka ifjúkori önmagára emlékezteti, akkor felelt így. A történethez tartozik, hogy Békés me­gyében járva mondta ezt - valami azt súgja, tudta jól, hogy onnan szárma­zom... Nagyon szerettem és tiszteltem, csodás humorú, őszinte ember volt. So­kat tanultam tőle. Jó, hogy volt egy Öcsi bácsink. ■ Olvastam, hogy remek viszonyban voltak. Úgy éreztem, kedvelt engem. Kispesten gyakran találkoztunk, a válogatottnál pe­dig dolgoztunk is együtt. Míg élek, nem feledem, amikor a Népstadionban elő­ször jött össze az általa irányított csapat, odalépett hozzám, átkarolt, és így szólt: „Pistikém, ha hátrafelé mersz passzolni, lecseréllek. Inkább rúgd ki taccsra a lab­dát, csak előremenjen...” Féltve őrzöm azt a közös fotót is, amely az egyik edzé­sen készült: Öcsi bácsi úgy mutatta be az egyik gyakorlatot, hogy a hátára kapott. Aztán kimentünk Dublinba, ahol vörös szőnyeget terítettek elé, és miközben Jackie Charlton bekísérte, negyvenötezer ír ünnepelte felállva... ■ Gádoroson ön sem kisebb sztár, nemde? Sosem akartam sztár lenni. Álmaim per­sze voltak, és napról napra tettem azért, hogy valóra váltsam azokat. Úgy voltam vele, ha becsülettel melózom, abból csak lesz valami. Amikor azt hallottam, hogy hú, a Pistike milyen ügyes, újabb lökést adott. Alapjában véve érzékeny gyerek voltam. ■ Akar róla beszélni? Elismerem, most is lelkis vagyok. Az épí­tő jellegű kritikát minden további nélkül elfogadom, de ha ok nélkül bírálnak, ret­tenetesen bánt. Nem küzdök önértékelési problémával, mindig is tudtam, hol a he­lyem. A hibát először magamban keresem. No de Gádorosra visszatérve, volt ott élet. Működött a tsz, virágzott a mezőgazdaság és az állattenyésztés. Aki nem dolgozott, munkakerülőnek számított, naná, hogy mindenki dolgozott. Ja, és még villanyfé­nyes pályánk is volt ám! ■ A hetvenes években?! Az utcalámpák alatt fociztunk... Olykor este tizenegyig kergettük a labdát. Álta­lában úgy indult, hogy kimentünk egy haverral egyérintőzni, jött még valaki, kihívta a győztest, majd szép sorban ér­keztek a többiek, a végén már tíz a tíz el­len gyűrtük - nagyjából hússzor harminc méteren, nem csoda, hogy megtanultunk szűk területen passzolni. Volt, aki cipőben nyomta, más mezítláb, akadt, akinek volt Hogy a család mennyire fontos a tizenöt éve boldog házasságban élő Pisont István szá­mára, alighanem az interjúból is egyértelművé vált, de egy külön történetet is megér. „A gádorosi telkünkön két ház volt, egyik­ben a nagyszüleink laktak, a másikban mi. Nagyapámék egyébként tizenketten voltak testvérek... Éva nővérem és Angéla húgom a mai napig Gádoroson él, András bátyám Békés­­szentandráson edzősködik, míg Richárd öcsém jelenleg Ausztriában dolgozik, de amikor én ül­tem a Vecsés kispadján, ő volt a segítőm. Bízom benne, egyszer még edzősködhetünk együtt mindhárman, mondjuk a cigány futballakadé­­mián, ahol továbbadhatnánk azt a filozófiát, melegítőfelsője, megint más félmeztele­nül rohangált. ■ Önnek volt cipője? Nem mindig. Szegény család volt a mi­énk, nem lehetett dobálózni a pénzzel. De boldogok voltunk! Drága szüleink, Isten nyugosztalja őket, öt gyereket neveltek fel. Rengeteget dolgoztak azért, hogy minden napra jusson étel az asztalra. Megesett, hogy csak zsíros kenyeret kaptunk, ám a lényeg az, hogy kaptunk. Kútvizet és házi tejet ittunk, nem kólát. És ettük a bodagot, a tepsiben vagy kemencében sült cigány kenyeret. Paradicsomos káposztával, tyúkkal. De jó is az... ■ Gádorosról mi jut még eszébe? amit én Both Józseftől tanultam. A mai napig nagyon szoros nálunk a családi kötelék, ha nagy ritkán összekapunk valamin, másnapra el is fe­lejtjük. Manapság szerencsére sűrűbben jutok haza, igaz, a látogatás általában abban merül ki, hogy vasárnap reggel lemegyünk, este pedig jövünk is vissza. A lényeg az, hogy a gyerekek lássák, érezzék, mit jelent az otthon. Kisfiam, Patrik tizenhárom esztendős, futballozik per­sze, de sok minden másban is jó: a minap őt választották meg a tizennyolcadik kerület leg­jobbjának a diákolimpián. Petra lányom nyolc­éves, ő tornázik, és bár időnként azzal fordulok hozzá, hogy gyere már focizni, leint azzal, hogy apa, hagyjál már. De nem adom fel..." A legjobb otthon FOTÓK: VERES VIKTOR 2013. június 8., szombat nemzetisport

Next