Nemzeti Sport, 2014. június (112. évfolyam, 148-176. szám)
2014-06-07 / 154. szám
81 Hosszabbítás NCO CO GÁSPÁR SÁNDOR Ki gondolta volna, hogy Kossuth-díjas színészünk nemcsak a szerepek kidolgozásában, a vb-felkészülésben is felettébb aprólékos. Vett egy négyszer háromméteres - ő nevezi így - gólsátrat, hogy Alsóörsön zavartalanul nézhesse barátaival a meccseket. Nem ám kontroll nélkül halmozva az élvezeteket, hanem csemegézve, napi egy-két mérkőzést csepegtetve. Családfaszerűen kifeszíti a menetrendet, külön figyel a Real Madrid-játékosokra, de azért is szorít, hogy a vb pozitív élményt adjon a magukat most kisemmizettnek érző brazil embereknek. Ha ennek hazai arany az ára, akkor drukkolni fog, hogy a brazilok nyerjék meg a vb-t. Bakter és Gloster ■A Látogatóról beszélnek? - kérdezem egy elkapott félmondaton felbuzdulva a tévéfilm két főszereplőjét, Gáspár Sándort és Scherer Pétert, amikor megérkezem a Vígszínházzal szomszédos kávézóhoz. Látta? Elég embertelen időpontban adta a tévé. ■ Véletlenül futottam bele. Meghökkentő volt, de tetszett. Kellemes meglepetésre igen pozitívak a visszajelzések - újságolja Scherer Péter kollégájának is, aztán elbúcsúzik, mi pedig keresünk egy asztalt. Gáspár Sándor átengedi nekem a napos oldalt, ő az árnyékost választja. ■A Vígszínház szomszédságában nem nehéz kollégával összefutni, de egyébként is feltűnik a környéken? Itt lakom néhány sarokra, más kérdés, hogy a Vörösmarty Színház színészeként a hétköznapjaim jobbára Székesfehérváron telnek, így hetek óta nem jártam erre. Pedig szeretem a városrészt, a Nyugatitól a Duna-partig sorakozó kis utcák mindig szolgálnak érdekességgel, mondjuk egy váratlanul megnyíló kávézóval vagy finom süteményekkel csalogató, egyedi hangulatot árasztó helyekkel. ■ Enged a kísértésnek? Sajnos igen, túl nagy a gasztronómia csábító ereje. Ilyenkor segíthetne a sport, de idő híján többet nézem, mint űzöm. ■ Őszintén szólva kutakodásom közben nem is találtam arra utaló jeleket, hogy Gáspár Sándor úszna, fúrna vagy éppen rugdosná a gólokat. Egy kivétel akadt, amikor a szentesi ifjúkorról nyilatkozott. A szentesi sportmúltam talán nem is anynyira átlagos. Hadd büszkélkedjem vele, hogy általános iskolásként az úttörőolimpia országos döntőjének nyolcas mezőnyébe jutottunk, és negyedikek lettünk. ■ Ez igen! De melyik sportágban? Kézilabdában. Jobbátlövő voltam, és az a legnagyszerűbb, hogy a miénk volt a finálé egyetlen olyan csapata, amely nem sporttagozatos isko lából érkezett. Krám Lehel tanár úr úgy tudott minket motiválni kiváló pedagógiai érzékkel, hogy a legjobbakkal is felvettük a versenyt. ■ Emlékszik valakire, aki abból a nyolcas döntőből - nem csak a levegőben - magasra emelkedett? Ha nagyon törném a fejemet és utánanéznék, biztos többen képbe kerülnének. Több mint negyven éve történt, nagyon távoli már... Ugyanakkor szájtátva bámultuk az előttünk járó generációt a Szentesi Kinizsi futballcsapatában. Például Pusztai Lacit, aki a Honvédban és a Fradiban is szerepelt. Vagy később Gujdár Sanyit, a kiváló kapust, aki elkerült Szegedre, aztán a Honvédba. Mindketten ott voltak hetvennyolcban az argentínai világbajnokságon. Gyerekként - úgy hat-hét évesen - tanúja voltam annak a mérkőzésnek, amelyen a Vasas játszott a Kinizsivel. Kikaptunk tizenkettő kettőre, de azt a két gólt a tizenéves Pusztai szerezte. Óriási élmény volt, hiszen olyan sztárok játszottak az angyalföldieknél, mint Mészöly Kálmán, Ihász Kálmán vagy Farkas János. ■ Későbbi életére is kihatott az a meccs? Hát persze. Emlékszem, utána elmentünk a Petőfibe - ez egy étterem volt -, ahol a Vasas vacsorázott. Autogramot kértünk, és kaptunk is Mészölytől meg a kapus Varga Lászlótól. Gyerekkoromtól éppen ezért a Vasasnak szurkoltam, sőt még főiskolásként is. Kimentünk a kettős rangadókra, drukkoltam Izsó Ignácnak, Kiss Lacinak, a csapatnak. Ehhez képest mára eljutottam arra a szintre, hogy kevésbé követem a magyar focit - persze szorítok, hogy jól alakuljanak a dolgaink. ■ Mi a helyzet az aktív sporttal? Említette, hogy „csak” ideje nincs rá. Nagyon ambicionálom a biciklizést, így a fiammal, a barátokkal többször megkerültük a Balatont. Jó kis túrák ezek. Nemcsak a kerékpározásról emlékezetesek, hanem a beszélgetésekről, az együtt eltöltött órákról. Nem teljesíteni akarunk, nem időre megyünk, sokkal inkább az a fontos, hogy együtt legyünk, és lássuk is, merre járunk. Sokat vitorláztam is, főiskolás koromban minden nyáron béreltünk egy hajót Balatonlellén, és egy hétig a vízen éltünk. A közelmúltban ismét összeálltunk Bán János barátommal és a gyerekekkel, viszszaidéztük a régi időket, a fiatalságunkat. ■ Bán Jánost említette. Vele és Dörner Györggyel évekig játszották óriási sikerrel a Stílusgyakorlatokat, tudomásom szerint így hárman csaknem hétszázszor léptek fel vele. Emlékszem a kaszafonős jelenetre, amikor csak Bán János bárgyú arckifejezésétől dőlt a röhögéstől a nézőtér. Ön hányszor nevette el magát kénytelen-kelletlen? Külön melót és koncentrációt igényelt, miként tudjuk a végletekig kitolni egymás felé a figyelmet, hogy az a kitartott pillanat akkora feszültséget gerjesszen, amekkorát már nem bír ki a közönség nevetés nélkül. Az a legnehezebb, hogy minket, színészeket ne indítson be az energia, amely megindul a nézőtérről, de be kell vallanom, sokszor „legyőzött” minket a publikum. Ők nem bánták, én viszont nem voltam magamra annyira büszke. ■ Leegyszerűsítve, könyvében az író, Raymond Queneau egy túlzsúfolt buszon elkapott hétköznapi jelenetet dolgoz fel csaknem százféleképpen. Manapság milyen banális helyzetet variálna meg hasonló módon? Mivel a Stílusgyakorlatok ötletmennyiségben lefedte a lehetőségeket, őszintén szólva ezen nem gondolkodom. Annál is inkább, mert olyan sokféle figurát, ráadásul fajsúlyos szerepeket játszhatok, amelyek nem feltétlenül csak az utca történeteire reflektálnak. ■ Ha már fajsúlyos szerep. Itt van mindjárt Sztálin, akit a Cserhalmi György rendezte Mesterkurzusban alakított februártól Fehérváron. Elmerengett, hogy te jó ég, kinek a húsát kell magára aggatnia? Hála Istennek, ezen csak addig kell gondolkodnom, amíg nagyon dezinformált vagyok. De mihelyt elkezdünk dolgozni, maga az írás a segítség, mert az író kínál egy képet, aztán a rendező kínál a saját olvasatában egy arányt, a próbák alatt pedig a színész és a partnerek motiválják egymást - vagyis az ember nem marad magára a szerepével. ■ Valahogy csak fel kellett térképeznie ezt a félelmetes személyiséget. Hát persze, hiszen már az írás mögött is ez húzódik meg. Az író a hihetetlenül aprólékos kutatásait a maga fantáziájával megtoldotta, mi is hozzágyűjtöttük a magunkét, ami így együtt nagyon alapos munka. Egy interjúban megkérdezhetik, milyen egy történelmi személyiséget játszani, de eszembe sem jut történelmi személyiséget játszani. Akkor megette a fene! Hanem azt az embert akarom megformálni, aki az adott helyzetben így vagy úgy viselkedik, mert ebből termelődik ki ez a bonyolult, furcsa diktátor, akitől rettegni lehet, ugyanakkor rajongani is lehet érte. Éppen ettől ijesztő és magnetikus. ■ Sokszor bújt izzó, nyugtalan, indulatoktól feszülő személyiségek bőrébe. A valóságban is hajlamos a robbanásra? Gyors választ tudnék adni, ha felborítanám ezt az asztalt vagy földhöz vágnám a fényképezőgépet, aztán folytatnánk a beszélgetést... Nem tudom... Valószínű, hogy van rá képességem, hogy az érzelmek határát a végleteknél tudjam meghúzni, legalábbis törekszem rá, ha bizonyos szerepek ezt igénylik. Ebben éppen úgy benne van az abszurd, a komédia és a tragédia is. A végletes állapotokat tekintve ezek nem állnak messze egymástól - az már az alapanyag és arányok kérdése is, hogy nevetésre ingerelnek-e vagy könynyeket fakasztanak. ■ Vagy félelmet gerjesztenek... Félelmet, igen, igen... Csak azért mondom ezt, mert játszom az Indul a bakterházban is, ahol én vagyok a bakter. A közönség ugye szórakozva nézi végig darabot, amit vissza is jelez a nevetéssel. A Lear királyban viszont Gloster alakját formálom meg, aki nemcsak hogy a szemét veszíti el, hanem az életét is, miközben küzd, hogy visszakapja szintén elvesztett gyermekeit. Ezek olyan dimenziók, amelyek egy színésznek a legnagyobb lehetőséget adják meg: azt is, hogy megmérettessen, és azt is, hogy folyamatos önvizsgálatot tartson. ■ Mi az, ami ki tudja hozni a sodrából? Leginkább az, ha valaki a középszert képviselve érdemtelenül, a politikai hátszelet kihasználva pozícióba kerül, ami méltatlan a szakmájához, egyúttal lejáratja. Ilyenkor a hányinger kerülget. ■A nyilatkozataiból kiérződik a tiszta viszonyok iránti vágy, amit manapság, kis túlzással, lehetetlen megteremteni. Nem akarom leegyszerűsíteni a dolgokat, hiszen nincs csak fekete vagy fehér, ennél sokkal árnyaltabb a létezés körülöttünk és a saját életünk. Viszont vannak helyzetek, amelyekben igenis élesen kell látni, vagy legalább törekednünk kell arra, hogy tisztán lássunk, és ki kell tudni mondani a véleményünket, mert különben az ember meghülyül. De magunkkal szemben is kegyetlenül keménynek, őszintének kell lennünk. Az az állapot, hogy folyamatosan megmagyarázom magamnak, ez miért jó így, aztán vállon veregetem magam, hogy lám, milyen nehéz meggyőzni magamat, de mégiscsak meg tudtam győzni - ez kevés... A Vígszínházban is láthatjuk a Lear királyt a székesfehérvári Vörösmarty Színház vendégjátéka keretében 2014. június 7., szombati emzetsport