Nemzeti Sport, 2014. június (112. évfolyam, 148-176. szám)

2014-06-07 / 154. szám

81 Hosszabbítás 2014. június 7., szombat »emxetsport N CO CO GÁSPÁR SÁNDOR Ki gondolta volna, hogy Kossuth-díjas színészünk nem­csak a szerepek kidolgozásában, a vb-felkészülésben is felettébb aprólékos. Vett egy négyszer három­méteres - ő nevezi így - gólsátrat, hogy Alsóörsön za­vartalanul nézhes­se barátaival a meccseket. Nem ám kontroll nélkül halmozva az élve­zeteket, hanem csemegézve, napi egy-két mérkőzést csepegtetve. Csa­­ládfaszerűen kife­szíti a menetren­det, külön figyel a Real Madrid-játé­­kosokra, de azért is szorít, hogy a vb pozitív élményt adjon a magukat most kisemmizett­nek érző brazil em­bereknek. Ha en­nek hazai arany az ára, akkor druk­kolni fog, hogy a brazilok nyerjék meg a vb-t. Bakter és Gloster ■A Látogatóról beszélnek? - kérdezem egy elkapott félmondaton felbuzdulva a tévéfilm két főszereplőjét, Gáspár Sándort és Scherer Pétert, amikor meg­érkezem a Vígszínházzal szomszédos kávézóhoz. A Vígszínházban is láthatjuk a Lear királyt a székesfehérvári Vörösmarty Színház vendégjátéka keretében Látta? Elég embertelen időpontban adta a tévé. ■ Véletlenül futottam bele. Meghökkentő volt, de tetszett. Kellemes meglepetésre igen pozitívak a visszajelzések - újságolja Scherer Péter kollégájának is, aztán elbúcsúzik, mi pedig keresünk egy asztalt. Gáspár Sándor áten­gedi nekem a napos oldalt, ő az árnyékost választja. ■A Vígszínház szomszédságában nem nehéz kollégával összefutni, de egyéb­ként is feltűnik a környéken? Itt lakom néhány sarokra, más kérdés, hogy a Vörösmarty Színház színésze­ként a hétköznapjaim jobbára Székesfe­hérváron telnek, így hetek óta nem jár­tam erre. Pedig szeretem a városrészt, a Nyugatitól a Duna-partig sorakozó kis utcák mindig szolgálnak érdekesség­gel, mondjuk egy váratlanul megnyíló kávézóval vagy finom süteményekkel csalogató, egyedi hangulatot árasztó helyekkel. ■ Enged a kísértésnek? Sajnos igen, túl nagy a gasztronómia csá­bító ereje. Ilyenkor segíthetne a sport, de idő híján többet né­zem. mint űzöm. ■ Őszintén szólva kutakodásom közben nem is találtam arra utaló jeleket, hogy Gáspár Sándor úszna, fúrna vagy éppen rugdosná a gólokat. Egy kivétel akadt, amikor a szentesi ifjúkorról nyilatkozott. A szentesi sportmúltam talán nem is any­­nyira átlagos. Hadd büszkélkedjem vele, hogy általános iskolásként az úttörőolim­pia országos döntőjének nyolcas mező­nyébe jutottunk, és negyedikek lettünk. ■ Ez igen! De melyik sportágban? Kézilabdában. Jobbátlövő voltam, és az a legnagyszerűbb, hogy a miénk volt a finálé egyetlen olyan csapata, amely nem sporttagozatos isko­lából érkezett. Krám Lehel tanár úr úgy tudott minket motiválni kiváló pedagógiai érzékkel, hogy a legjob­­bakkal is felvettük a versenyt. ■ Emlékszik valakire, aki abból a nyolcas döntőből - nem csak a levegőben - ma­gasra emelkedett? Ha nagyon törném a fejemet és utána­néznék, biztos többen képbe kerülné­nek. Több mint negyven éve történt, na­gyon távoli már... Ugyanakkor szájtátva bámultuk az előttünk járó generációt a Szentesi Kinizsi futballcsapatában. Pél­dául Pusztai Lacit, aki a Honvédban és a Fradiban is szerepelt. Vagy később Guj­­dár Sanyit, a kiváló kapust, aki elkerült Szegedre, aztán a Honvédba. Mindket­ten ott voltak hetvennyolcban az argen­tínai világbajnokságon. Gyerekként - úgy hat-hét évesen - tanúja voltam annak a mérkőzésnek, amelyen a Vasas játszott a Kinizsivel. Kikaptunk tizenkettő kettőre, de azt a két gólt a tizenéves Pusztai sze­rezte. Óriási élmény volt, hiszen olyan sztárok játszottak az angyalföldieknél, mint Mészöly Kálmán, Ihász Kálmán vagy Farkas János. ■ Későbbi életére is kihatott az a meccs? Hát persze. Emlékszem, utána elmentünk a Petőfibe - ez egy étterem volt -, ahol a Vasas vacsorázott. Autogramot kértünk, és kaptunk is Mészölytől meg a kapus Varga Lászlótól. Gyerekkoromtól éppen ezért a Vasasnak szurkoltam, sőt még főiskolás­ként is. Kimentünk a kettős rangadókra, drukkoltam Izsó Ignácnak, Kiss Laci­nak, a csapatnak. Ehhez képest mára eljutottam arra a szintre, hogy kevésbé követem a magyar focit - persze szorí­tok, hogy jól alakuljanak a dolgaink. ■ Mi a helyzet az aktív sporttal? Említette, hogy „csak” ideje nincs rá. Nagyon ambicionálom a bicik­lizést, így a fiammal, a bará­tokkal többször megkerültük a Balatont. Jó kis túrák ezek. Nemcsak a kerékpározásról emlékezetesek, hanem a be­szélgetésekről, az együtt el­töltött órákról. Nem teljesíteni akarunk, nem időre megyünk, sokkal inkább az a fontos, hogy együtt legyünk, és lás­suk is, merre járunk. Sokat vitorláztam is, főiskolás koromban minden nyáron béreltünk egy hajót Balatonlel­­lén, és egy hétig a vízen éltünk. A közelmúltban ismét összeálltunk Bán János barátommal és a gyerekekkel, visz­­szaidéztük a régi időket, a fiatalságunkat. ■ Bán Jánost említette. Vele és Dömer Györggyel évekig játszották óriási siker­rel a Stílusgyakorlatokat, tudomásom szerint így hárman csaknem hétszázszor léptek fel vele. Emlékszem a kaszafenős jelenetre, amikor csak Bán János bárgyú arckifejezésétől dőlt a röhögéstől a nézőtér. Ön hányszor nevette el magát kénytelen-kelletlen? Külön melót és koncentrációt igényelt, miként tudjuk a végletekig kitolni egymás felé a figyelmet, hogy az a kitartott pillanat akkora feszültséget gerjesszen, amekkorát már nem bír ki a közönség nevetés nélkül. Az a legnehezebb, hogy minket, színésze­ket ne indítson be az energia, amely meg­indul a nézőtérről, de be kell vallanom, sokszor „legyőzött” minket a publikum. Ők nem bánták, én viszont nem voltam magamra annyira büszke. ■ Leegyszerűsítve, könyvében az író, Raymond Queneau egy túlzsúfolt buszon elkapott hétköznapi jelenetet dolgoz fel csaknem százféleképpen. Ma­napság milyen banális helyzetet variálna meg hasonló módon? Mivel a Stílusgyakorlatok ötletmennyiség­ben lefedte a lehetőségeket, őszintén szól­va ezen nem gondolkodom. Annál is in­kább, mert olyan sokféle figurát, ráadásul fajsúlyos szerepeket játszhatok, amelyek nem feltétlenül csak az utca történeteire reflektálnak. ■ Ha már fajsúlyos szerep. Itt van mind­járt Sztálin, akit a Cserhalmi György rendezte Mesterkurzusban alakított februártól Fehérváron. Elmerengett, hogy te jó ég, kinek a húsát kell magára aggatnia? Hála Istennek, ezen csak addig kell gondol­kodnom, amíg nagyon dezinformált va­gyok. De mihelyt elkezdünk dolgozni, maga az írás a segítség, mert az író kínál egy képet, aztán a rendező kínál a saját olvasatában egy arányt, a próbák alatt pedig a színész és a partnerek motiválják egymást - vagyis az ember nem marad magára a szerepével. ■ Valahogy csak fel kellett térképeznie ezt a félelmetes személyiséget. Hát persze, hiszen már az írás mögött is ez húzódik meg. Az író a hihetetlenül aprólé­kos kutatásait a maga fantáziájával meg­toldotta, mi is hozzágyűjtöttük a magun­két, ami így együtt nagyon alapos munka. Egy interjúban megkérdezhetik, milyen egy történelmi személyiséget játszani, de eszembe sem jut történelmi személyisé­get játszani. Akkor megette a fene! Hanem azt az embert akarom megformálni, aki az adott helyzetben így vagy úgy viselke­dik, mert ebből termelődik ki ez a bonyo­lult, furcsa diktátor, akitől rettegni lehet, ugyanakkor rajongani is lehet érte. Éppen ettől ijesztő és magnetikus. ■ Sokszor bújt izzó, nyugtalan, indula­toktól feszülő személyiségek bőrébe. A valóságban is hajlamos a robbanásra? Gyors választ tudnék adni, ha felboríta­nám ezt az asztalt vagy földhöz vágnám a fényképezőgépet, aztán folytatnánk a beszélgetést... Nem tudom... Valószínű, hogy van rá képességem, hogy az érzel­mek határát a végleteknél tudjam meg­húzni, legalábbis törekszem rá, ha bizo­nyos szerepek ezt igénylik. Ebben éppen úgy benne van az abszurd, a komédia és a tragédia is. A végletes állapotokat tekintve ezek nem állnak messze egymástól - az már az alapanyag és arányok kérdése is, hogy nevetésre ingerelnek-e vagy köny­­nyeket fakasztanak. ■ Vagy félelmet gerjesztenek... Félelmet, igen, igen... Csak azért mondom ezt, mert játszom az Indul a bakterházban is, ahol én vagyok a bakter. A közönség ugye szórakozva nézi végig darabot, amit vissza is jelez a nevetéssel. A Lear királyban viszont Gloster alakját formálom meg, aki nemcsak hogy a szemét veszíti el, hanem az életét is, miközben küzd, hogy vissza­kapja szintén elvesztett gyermekeit. Ezek olyan dimenziók, amelyek egy színésznek a legnagyobb lehetőséget adják meg: azt is, hogy megmérettessen, és azt is, hogy folyamatos önvizsgálatot tartson. ■ Mi az, ami ki tudja hozni a sodrából? Leginkább az, ha valaki a középszert képvi­selve érdemtelenül, a politikai hátszelet ki­használva pozícióba kerül, ami méltatlan a szakmájához, egyúttal lejáratja. Ilyenkor a hányinger kerülget. ■A nyilatkozataiból kiérződik a tiszta viszonyok iránti vágy, amit manapság, kis túlzással, lehetetlen megteremteni. Nem akarom leegyszerűsíteni a dolgokat, hiszen nincs csak fekete vagy fehér, ennél sokkal árnyaltabb a létezés körülöttünk és a saját életünk. Viszont vannak helyze­tek, amelyekben igenis élesen kell látni, vagy legalább törekednünk kell arra, hogy tisztán lássunk, és ki kell tudni mondani a véleményünket, mert különben az em­ber meghülyül. De magunkkal szemben is kegyeüenül keménynek, őszintének kell lennünk. Az az állapot, hogy folyamatosan megmagyarázom magamnak, ez miért jó így, aztán vállon veregetem magam, hogy lám, milyen nehéz meggyőzni magamat, de mégiscsak meg tudtam győzni - ez ke­vés...

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék