Nemzeti Sport, 2014. július (112. évfolyam, 177-207. szám)

2014-07-05 / 181. szám

81 Hosszabbítás SINKA LÁSZLÓ A futball­világbajnokságok, az olimpiák határ­kövek az életében, és általában, a sport a zsigereiben van, a tenisz pedig örök szerelem. Indítta­tásából adódóan, hiszen olyan test­nevelője volt, aki stabil alapokkal ajándékozta meg. A küzdelem egyéb­ként is végigkísérte, a legtöbbet önma­gával csatázott, míg elmondhatta: most már tényleg színész vagyok. A régi iskola híve, munkájában konzervatív, a felü­letességtől irtózik. Tanult másoktól, de nem volt, nincs példaképe, ezzel együtt Anthony Hopkinsnak és André Agassinak szívesen megszorí­taná a kezét, földig hajolna előttük. » I ■MM MALONYAI PÉTER » ■ Hogy nézi a futballvébét, nem is kérde­zem, de kíváncsi vagyok, hogy dél-ameri­kai napirend szerint él-e? Nem, dehogy. Az a sydneyi olimpia idején volt, hogy átálltam az ottani életre. Egy új­ság felkérésére hivatásos drukker lettem, ezért eltoltam az időt, hogy teljes legyen a kép bennem, a sportolókkal együtt léle­gezhessek. Egyébként hiszi, nem hiszi, a fuutballvébéken és az olimpiákon mérem az idő múlását, ha véget érnek, hálát adok a Jóistennek, hogy megértem őket, s kérem a sorstól, hogy megérjem a következőt. ■Az 1954-es vébé idején már nagyfiú volt Megviselte, hogy nem nyertünk? Tizennégy éves voltam, élénkek az emléke­im. A vereség nem érintett olyan mélyen, mint az, hogy 1956-ban szétszéledt a csa­pat, s nem hallottunk semmit Puskásról, Kocsisról, Cziborról, legfeljebb hírfoszlá­nyokat. A vereségért kárpótolt valameny­­nyire a többi sportág, az atlétika, az úszás, a vízilabda, az öttusa. Mindig volt minek örülni, a többi sportág elvitte a bánatomat. ■ Náczi bácsi, azaz Iglói Mihály közbejöt­tével. Ő volt a testnevelőm az Árpád Gimnázium­ban. Edzője Iharosnak, Táborinak, Rózsa­völgyinek, világcsúcstartóknak, kimagasló klasszisoknak - volt hitele, ez nem lehet kérdés. Időnként szólt, hogy délután men­jünk ki a Tüzér utcába, rekordkísérlet lesz, a kísérletből pedig valóság lett. Hol a gim­názium körül, hol az Amfiteátrumban fut­tatott bennünket, nekem elég jól ment, egy perc körül tudtam négyszázon, de labdát is adott, amit természetesen értékeltünk. ■ Náczi bácsi ötvenhat, a melbourne-i olimpia után Amerikában folytatta, így nem taníthatta az érettségiig. De nyomot hagyott, eléggé különlegeset. Szokása volt, hogy minden óra végén meg­tanított nekünk egy népdalt. Nem tudtuk, miért, de fújtuk vele kedvencét, a „Vásár­helyi híres promenádon...” kezdetűt. Ké­sőbb, az egyik érettségi találkozónkon rá­jöttünk, azért énekeltetett meg bennünket, hogy mindig emlékezzünk rá, ha halljuk a dalokat. Nekem egyébként is eszembe jutna, hiszen főszerepe van abban, hogy megfertőzött a sport. ■ Főként a tenisz, de ez azt hiszem, ké­sőbbi történet. Későbbi, de a szerelem örök A margitszi­geti, a Sportuszoda melletti pályán töltött évek feledhetetlenek, de voltam Budaka­lász páros bajnoka is szeniorban, ötven éven át játszottam. Már csak néző vagyok. A nagy kedvencem Agassi volt, minden rez­dülése lenyűgözött. ■ A színházban, a régi Nemzetiben is élt a sport. Az ügyelő Zsolt István FIFA-bíró volt, önök pedig fogadtak mindenre. Zsolt urat láttuk a pályán, ugyanolyan esz­­köztelenül, de határozottan dirigált, mint ügyelőként. Egyszer megkérdeztem tőle, mit mond a játékosnak, ha kiállítja, kide­rült, csak ennyit: „Menjen zuhanyozni...!” Fogadások? Voltak, de most, a vébé alatt felélesztettük itthon a feleségemmel. Ki­választunk egy meccset, berakjuk a pénzt egy dobozba, bedobjuk a cetlinket is, s aki nyert, viszi a pénzt. ■ Nyilatkozatai visszafogottak, lehet, hogy a sportról szívesebben beszél, mint a színházról? Ezen még nem gondolkoztam. De azt tar­tom, hogy a színházban rengeteg olyan van, ami nem tartozik a közönségre, az meg nem kenyerem, hogy az újságokon keresztül üzengessek másoknak, ne adj’ Isten politizáljak. Az nem a színész dolga, ő azzal üzen, amit - és persze, ahogy - elját­szik a színpadon. A sport meg a véremben van. Emlékszem, a főiskolán mindennap összedobtuk a pénzt a Népsportra, délutá­nig mindenki elolvasta, akkor kikérdeztük egymást. De nem ám azt, hogy nyert-e a Fradi, olyanokat, hogy mi volt a Kistext női kéziseinek félidei eredménye. Remek me­móriagyakorlat volt. ■ Megfogott, amit a példaképekről vall. Azt mondta, nehogy már addig csodál­kozzunk rá másokra, míg megfeledke­zünk saját magunkról. Tartom. Nálam nem volt olyan, hogy men­tem volna valaki után, áhítattal fölnéztem volna rá. Sokakat tiszteltem, de az más. Két ember van, aki előtt a földig hajolnék, An­thony Hopkins és André Agassi. A példa­képhiány oka lehet, hogy nagyon nehezen közelítettem meg saját magamat, ez lefog­lalt negyvenkét éves koromig. Akkor kerül­tem a Katona József Színházba, akkortól vállalom, hogy igazán színész vagyok. Mert nem kellett azzal foglalkoznom, hogy jó színész vagyok-e, tudtam, hogy azért lehe­tek ott, mert az vagyok. ■ Felszabadult? Igen. Hazataláltam. A próbák ideálisak voltak, hiszen arról is szóltak, amire valók. Hogy merjünk rosszak lenni, kísérletez­zünk, nom én est omen, próbálkozzunk. Ez csak akkor megy, ha bátorítanak rá. A rendezők, Székely, Zsámbéki, Ascher megtették. Visszaköszönt Major Tamás - aki jött velünk a Katonába a Nemzetiből - tétele, hogy az egyszerűség nem kiindu­lópont, hanem végeredmény. Lubickoltam a közegben, a sikerek pedig jöttek itthon és külföldön egyaránt. Nagy érzés volt, hiszen korábban folyamatosan harcolnom kellett az elfogadtatásomért. ■ És az ellen, hogy a bátyjával, Sinkovits Imrével hasonlítgassák össze. Ahelyett, hogy azt nézték volna, miben kü­lönbözünk. Mert tűz és víz voltunk, külön világ. A fivérem­­ milyen szép is a magyar nyelv, fi­vér, bocsánat a kitérőért - tizenkét évvel volt idősebb nálam, már főiskolás volt, amikor én kisiskolás. A régi Nemze­tiben egyébként is éles volt a generációs kérdés, és még ez is. Imre mindig kisfiúnak látott, olyannak, amilyen voltam, amikor hazajött vasárnapi ebédre a Zápor utcá­ba, én pedig tátott szájjal hallgattam. Élete utolsó éveiben ez szerencsére megválto­zott, akkor már jókat beszélgettünk. ■ A régi Nemzeti hierarchiája sok ifjúra ránehezedett. Csak egy példa. Gondolja csak el, a délelőtti próba végén a rendező odaszól a vezető szí­nészeknek, hogy nekik majd este, előadás előtt mondja el az észrevételeit, mert nem akarta, hogy a főiskolások meg a stúdiósok hallják a negatívumokat. Szörnyű. Meg volt olyan darab, Szabó Magda Az a szép fényes napja, amelyikben a bátyám a nála három évvel idősebb Kállai Ferenc fiát játszotta, akinek az unokáját alakító Kálmán György Kállaival volt egyidős. Én másfél évtizeddel ifjabban Bönge, egy hetvenéves háborús veterán voltam, harisnyával a fejemen, el­változtatott hangon. Nesze neked, szerep­­osztás! Ha egy nagyobb szerepet kaptam, biztos lehettem benne, hogy Kálmán Gyuri adta vissza. Vagy a Testvérek... Illyés Gyula Imrére és rám gondolt Dózsa Györgyként és Gergelyként, amikor bemutattuk a Dó­­zsa-drámát, természetes, hogy a nekem szánt szerepet Kálmán Gyuri kapta, ráadá­sul utálta. A Katona fordulópont volt, sok mindent igazolt visszamenőleg is, például azt, hogy nem volt hiábavaló, hogy mindig tudatosságra törekedtem. ■ És jöttek az elismerések. Két cím hiányzik csak az életemből, nem lettem például a Nemzet Színésze - már nem tudom, hányszor szavaztak ki, tudom, hogy kik, ők meg tudják, miért. Az egyik legnagyobb dicséret, hogy a múltkor a ben­zinkútnál a pénztárnál a kislány felkiáltott: Anthony Hopkins magyar hangja - sze­mélyesen?! A hangja, személyesen, ez jó. Azért vagyok rá büszke, mert a hangomat a szüleimtől kaptam, de én dolgoztam vele, hogy jól használjam. Ami pedig Anthony Hopkinst illeti, neki, pontosabban neki sem a hangját kellett szinkronizálni, ha­nem a habitusát, az idegrendszerét. ■ Ahogy tanítják, Sinkó Lászlót akkor is hallani, ha a színpad mélyén van háttal a nézőtérnek. A legendás logopédus, Montágh Imre küld­te ezzel a Katonába a főiskolásokat. Meg­tisztelő volt. ■ Ahogy az is, hogy a Kéktúrát végiggya­­logló Másfél millió lépés Magyarországon stábja, ön narrátorként is kitűnt, a bemu­tató után 35 évvel kapott kitüntetést. Igen. És igazolja a fiatalon távozó rendezőt, Rockenbauer Palit. Aki bejárta a világot, hogy rájöhessen, csak a lába elé kell néznie, és csodákat lát Magyarországon. Azóta is mondogatom, mit elégedetlenkedsz, nézz a lábad elé! Nézz a rá A Nemzeti Színházban Ulrich Hub Náthán gyermekei című darabjában a Szultánt alakította, itt Földi Ádámmal FOTÓ: MTI FOTÓ: GORDON ESZTER 2014. július 5., szombat memzetisport

Next